Népújság, 1976. július (27. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-17 / 168. szám
A kék katona Amerikai film r A regény, amiből a film készült, Theodor V. Olsen-é, ebből a múlt századi Ame- j rikából, amikor az indiáno- I kát kíméletlenül irtották. A j hadsereg és a katona tette ! feladatát, amit megparan- j csoltak neki. Ha a parancs- I nők vérszomjas volt, sok vér } folyt, az indok az öldöklésre f mindig készen állott. A kis- ! katona — jelen esetben kék, I mert kék a ruhája — meg- | tanulta az iskolában a ver- | se két, a dalokat, amelyek a j hazát dicsőítették, és ma- : gasztosították; gyűlölte azt, akit előtte gyűlöletesnek mu- ! tattak; tisztelte azokat, akik őt a gyűlöletre nevelték, i Nem tudott mást csinálni, | mert az agyában a fogalmak ! és az eszmék így alakultak ! ki, így rendszereződtek, a j költői szépség és a valós élet durvasága még nem zavarta össze tapasztalatlan lelkét ( De mert a gyűlölet az első ! szikra érintésére robban, öl- 1 ni akar, a kiskatona kiska- tonasága meginog, mert ész- ! vesztő, vagy legalábbis ész- ! bontó tapasztalatokra tesz [ szert: ostobán és mindenkü- I lönösebb értelein nélkül ! pusztulnák el életek, olykor I a 1 egártatlanabbak is, akiknek a gyűlölködéshez semmi közük. Miért írunk le ilyen sú- Jyos mondatokat, amikor az ismerős téma azt az alapállást okítja ismét, hogy a fehérek igazságtalanok voltak I a színesekkel szemben, és a f kelleténél vadabbul irtották őket. Mi az, hogy kelleténél? 'A nagy amerikai térség az indiánok hazája volt, és ez a haza kellett a fehéreknek. A haza, a nép vagyona, életeleme, ami nélkül keserves az élet, hányódás és meghurcoltatás. Ez a film, a regény nyomán ezt az igazságot, ezt a szorongatóan érdekes érzést mutatja fel a kaland t hősnőjében, Cresta Mary- ! belle Leeben. Ez a szőke lány az indiánok került; megismerte, megszerette őket, érezte igazságukat, tudta övéi kapzsiságát: de mert az anyanyélve más volt, máshonnan jött, vonzódásai is máshová húzták, így hát lelkileg vált hontalanná. De nem belső meg- hasonlás folytán, hanem azoktól a tettektől indíttatva, amiket honfitársai, az amerikai hadsereg katonái elkövettek. Az alapvető emberi rokonszenv a gyengébbek meílé állította, és amikor ezeket a gyengéket legyőzik, nem tud mást tenni, mint velük tartani. Ralp Nelson, a film rendezője ezt a lélektani folyamatot remekül mutatja meg. Vállalja a nehezebbik utat a lélek ábrázolásában. Két ember kitaszítottságát, mint alaphelyzetet elfogadja. Ügy beszélteti-vallatja őket, hogy az egymásért és az egymás ellen küzdés kényszerét érezteti. Cresta, a szép fiatal lány és Gant közkatona semmit nem tudnak egymásról; indulataik egy ideig nem is fontosak, hiszen a senki földjén vannak, a lelki semmi földjén, a meggyilkolt emberek hullái között és innen, ebből a lélekfojtó szorítófoól kell magukat kivágniuk. A pofonegyszerű, majdnem együgyű mondatokkal kutatják is egymást; vallják is magukat; keresik a folytatását annak, amit kényszerültek elkezdeni. Itt és innen a szerelem is úgy jön, mint valami ajándék, amit , nagyon-nagyon akarni kell elfogadni. (Persze, mondják most néhányan; filmes fogás ez, a westernek világában minden olyan egyszerű és ragyogóan tálalt, itt azonban a szokásosnál mélyebb lélektani motivációkat érzünk.) A társadalmon kívüli világban, amikor két ember csak kiegészítheti egymást, A lakosság egynegyede könyvtárolvasó f Ä Könyvtártudományi és | Módszertani Központban I gyors-statisztika készült a i települések könyvtári ellá- | tottságáróa. A számok tanú- I sága szerint a tanácsi könyv- | tárak alapterülete tavaly 20 I ezer négyzetméterrel gyarapodott, S jelenleg 227 731 négyzetméter. A könyvállomány gyarapítására tavaly mintegy 60 millió forintot fordítottak, 6 millióval többet, mint egy évvel ezelőtt. A könyvállomány meghaladja a 23 millió kötetet. Torony zene ívek óta restaurálják, erő- sítgetik az egri minaretet — a jelépítésével bizonyára sokkal gyorsabban végeztek annak idején —, hosszú szünet után mostanában megint ' tesznek-vesznek körülötte va- ! lamit. A munkákat figyelemmel kísérve, sajnos, még csak találgatni sem lehet, hogy mikor végeznek teljesen a feladattal. Am, merjük remélni, hogy egyszer azért csak befejezik végre a munkákat, helyreállítják a megyeszékhely jellegzetes műemlékét. No, de mi lesz azután? ’ Mint hallani: természete^ ten átadják ismét a kirándulóknak, hogy hadd másszák továbbra is meredek, szűk lépcsősorát, sajátos helyről élvezhető panorámára szomjazva. Ha így lesz, megvallom, nem túlságosan szurkolok az átadásért, jóllehet a csigatempó engem is bosszant. Mert valahogy az jár az eszemben: a tornyot azért csak egyetlen ember, a müezr zin használatára emelték valamikor, olyan személynek, aki — ha napjában ugyan többször is, de — egyedül sétálgatott fel nagy komótosan a magasba, s onnan le, vissza az ajtóig. Ó, dehogyis gondolhattak arra, hogy az igazhitűek imahelyén majd zajos turisták serege dübörög naphosszat, hónap- és évszámra, úgyszólván a Végtelenségig. QJIémsM Í&P76. július 17, szombat Mondom1 attól tartok, hogy talán az igyekezet ellenére sem sikerül majd úgy helyreeállítani a minaretet, hogy aztán az örökkévalóságig bírja a szünet nélküli rohamot. Félek, hogy előbb, vagy utóbb megint megrokkan, veszélyessé válik, * akkor aztán kezdődik minden elölről! Újra bezárják, ismét körülállványozzák, toldozzák-foldozzák, javítgatják további néhány esztendeig, s addig még a közelébe sem lehet majd jutni. Nos, ha közel állok a valósághoz, érdemes lenne talán már most elhatározni, hogy a kíváncsi ember gyönyörködjék csak lentről és kívülről a csodálatos építményben, a panorámát pedig élvezze más, a célra remekül megfelelő helyről. Mondjuk: a várból, vagy a líceum tetejéről. A minaretet pedig használjuk arra, ami sokkal inkább illik hozzá. Például: toronyzenére. Olyan sajátos kis műsorokhoz, amelyek alkalmával esetleg ősi hangszereket szólaltatnának meg szakavatott művészek a magasban. Lant pendülhetne, tárogató zen- dülhetne nyáridőben esténként, különleges, egyedülálló hangulatot varázsolván a különleges műemlék, a kedves terecske, városrész köré. S a torony magasából fúj hatnák például évről évre az „Agria”-játékokat, heteket nyitó és záró harsonákat is. Stílszerűen, eredeti módon. Gazdagabb lehetne ezzel Eger — s minden bizonnyal vendégei sem csalódnának. (gyóni) vagy egyik a másikat megsemmisítheti, nem sok választási lehetőség mutatkozik, főképp ha rejtett és bevallott céljaikat azonnal igyekszenek tettekre váltani. Azprt is gyanakodnak, mert a maguk által választott célban esetleg bizonytalankodnak, még inkább azért, mert a másik erejétől félnek. És ez az erő nem feltétlen fizikai. Ezt. a világot, amelyben a „te”, meg „én” még magától értetődően „mi”-vé alakul át, az önfeláldozás, a hit és az igazság még természetes állapotában tetten érhető. (Az is lehet, hogy ezzel a kitaszítottsággal, társadalmon kívüliséggel azért foglalkozik a film, mert ez a mai társadalom menekülésre késztet.) Két kitűnő színész alakítása sugallja nekünk mindazt, amit ebből a filmből kiláttunk, vagy amit ebbe a filmbe beleláthattunk. Can- dice Bergen alakítja Crestát, aki szereti az indiánokat, mert tiszteli igazságukat; éli a szerelmet a közkatona iránt, mert ezt a lehetőséget a kegyetlen élet hozta számára; és odahagyja a biztonságot, azt a magasabb értelembe vett hazát szeretve, ahol az emberi méltóság nem a fegyverek kegyetlenségén múlik. A kék katonát Peter Strauss eleveníti meg. A néző elmosolyodik csetlésein-bot- lásain, de akkor érzi igazán hősnek, amikor láncra fűzve, de a szerelem és az igazság megismerésének rabjaként nevetve vonul a sereg után. A kalandfilmeknél elsőrendű követelmény a jó operatőri munka, a szép tájak varázsának színes elevensége. Rober Hauser költői képeket örökít meg, ahol otthonosan hangzik a lány éneke. Valami nagyon fontosat, jól és érzelmileg jól ágyazottan mond el a film az emberről és a túlméretezett hatalomról, amely beleszédül olykor saját iramába. Farkas András Bognár tanár űr vakációja Valaki azt mondta nemrégiben, hogy a pedagógus az egyik legfurcsább szerzet a világon. Iskolai időszakban legtöbbje állandóan sír, panaszkodik a túlterhelésre. Amikor pedig elérkezik a nyári vakáció, pihenés helyett újabb gondot vesz a nyakába. Valamiféle munkát vállal, mintha enélkül éhen halna. Bognár Zoltánt a Rákóczi úti általános iskolából, meg az ifjúságvédelmi önkéntes rendőrök csoportjából ismerem. Vele feszegetjük a kérdést. — Nehéz itt igazságot tenni. Annyi azonban biztos, hogy sok kolléga szegődik el valahová nyári munkára. A pénzért csinálják csupán? Lehetséges. A fiatalabbaknál meg is értem. Lakásra, bútorra, kocsira gyűjtenek, emiatt áldozzák fel a szabadság hónapjait. Az időseknek mindenük van, mégis ugyanezt teszik. Éppen ezért róluk egészen más a véleményem. Maguknak és a tanügynek szolgálnának legtöbbet, ha üdüléssel, kikapcsolódással töltenék a nya- ratl : ',TV. Bognár Zoltán, aki fő két évtizede okítja már fizikára, matematikára az új-hatvani srácokat, nehéz évet hagyott maga mögött. Rengeteget vállalt az iskolában. Délelőtt, délután szaktárgyai mellett gyakorlati foglalkozások vezetését, dolgozók esti tanfolyamát, s túlórákata konzervgyári szakmunkás- képzőben. Jóformán egész napja idegfeszültségben, s az intézet falai között telt el. Jó, ha vacsoraidőre hazaérj kezett — Utoljára csináltam ilyesmit. Rájöttem, nem éri meg. A többletjövedelem nincs arányban az igénybevétellel, a kimerítő megfeszí- tettséggel. Gyorsan autóra is ültünk néhány rokonnal, baráttal, s jugoszláv, bolgár tájakon gurultunk legalább há-j romezer kilométert. Nagyszerű élmény volt. Most érkeztünk haza, s olyan, mintha újraszülettem volna. Azt hiszem, ezekről nem mondok le többet. Valahová minden nyáron kirándulunk. Annyival is könnyebb lesz, mert lassacskán mindkét gyermekünk megáll a saját lábán. Leányom éppen rokon szakmát választott. Óvónőnek készül! ... ★ Később kiderül, a Bognár család idei nyara mégsem az lesz, mint amit eltervez-; tek. — Telkünk van á Kiss Ernő utcában, családi házat akartunk rá építeni peda- góguskölcsönből, de elutasították a kérelmemet. Ott a sok bontásból vett tégla, gerenda, cserép, a tervrajz, s magamnak kell kézbe venni a szerszámot, ha nem akarom, hogy veszendőbe menjen az anyag, tovább késsen az építkezés. Vagyis csapdába estem! De hát majd csak segítenek a rokonok, a szakértelmet egy régi kőműves barátom szállítja, a folytatáshoz, befejezéshez pedig megpróbálok hitelt szerezni a takarékpénztártól. Nem állítom, hogy könnyű augusztus elé nézünk. De egészen más, ha magának barkácsol az ember, vagy kényszerűen tovább folytatja, amit tíz hó-’ napon át csinált. Maszek alapon nyelvórákat ad reggeltől estig, tanfolyamokat vezet, napközit vállal, esetleg elszegődik üzembe, diákok mellé. Ott nincs pardon. Ezt a melót viszont akkor hagyom abba, amikor kedvem tartja. Ráadásul jó mélyeket alszom, amit sose mondhattam el a megfeszített szellemi munka idején. =1. nwü’Pr * K megálmodott családi házról beszélgetünk, aztán Trabantjáról, amit többre tart egy Jaguárnál, majd visszakanyarodunk az önkéntes renuun csoport tenynatj désére. — Látja, még az ilyesmi nagyon belefér a nyaralás-f ba, s örülnék egy-két komolyabb akciónak. Szükség is lenne rá! A fiatalok, kezükben a bizonyítvánnyal, igen-* csak eleresztik magukat. Tíz- tizenkét évesek pöfékelnek, mint a gyárkémény. Késő éjszaka kódorognak az utcán. * Vagy éppen félrészeg állapotban randalíroznak a szórakozóhelyek környékén. Ilyenkor még a szülő is elnézőbb, ami nagy hiba. Elejét kell vennünk, hogy akár egyetlen gyermek a mélybe sodródjék. Itt találkozik a pedagógus és az önkéntes rendőr feladata, munkásságának célja, értelme. Csakhogy nekünk minden akció újszerű, éppen ezért inkább élmény, mintsem gond vág# " teher, ha szólítanak. , ,. j * 'iwrai ; Nem tartom fét tovább^ mert a tanács műszaki ősz»? tályára igyekszik. Persze, aa építkezés dolgában. Vitába * sem bocsátkozom vele, hr-f szén alapjában véve helyed sen érvelt, amikor a nevelő* oktató munkát állította elő-* térbe a nyári szabadságolási kapcsán. S megszólta mind»* azokat, akik nem az erő-*; gyűjtésre, nem a regenerál' lódásra fektetik a súlyt. Azt azonban hozzá kdfti tennem az elmondottakhoz^ hogy a szellemi fáradtság»' kimerültség legjobb gyógy—' szere az életmódváltás. Nem csak a zsebe örül tehát anjt nak a tanárnak, tanítónak], aki nyaranta jószággal, zöld• séggel, szakértelmet nerri - igénylő iparral foglalkozik} hanem meg is újul! r Miként Bognár Zoltánná® kikapcsolódást jelent, ami-» kor kőműves barátja old»* Ián alapot ás, betont keverj gerendát cipel jövendő otthonuk falához, fedeléhez. " ! [' (moldvayí 1 H vízmester a r5vid_ szó után visszament a műszeréhez, mely három gólyalábon állt, s nem történt semmi: folytatta az integetést a fi- guránsoknak. A vízmesternek szép körszakálla volt és dörgő, messzire szálló hang- ja. A kubikosok vezetője is odament a bricskához. Némileg vigyázzban állt. Látszott, hogy nehezére van. Mindig kapkodta volna fel a karját a belső heves széllökésekre. Ide a vitából semmit nem lehetett hallani. — Keveseli o nyolcvan krajcárt. — Azt mondja? — Azt. Nem látja, milyen dühös? — S a főmérnök úr mit mond? — Amit szokott. Küldje be a feleségit, azzal majd megbeszélik. Menjen oda csak maga is, hogy adj ék munkát. — Na hiszen, az én házisárkányom, fogatlan banya az már! A bricska megfordult, jött az ácsorgó emberekhez. — Hát maguk? — Munka kéne, tanácsos úr. — Az uradalomban nincs munka? — Lement már a borsó. — Lement, lement, ott a kukorica. — Nem k»U ember oda. Gyerek, asszony félnapszámi b a. — Hm asszony .K Sn se vagyok jézuskrisztus, hogy csodálatos munkaszaporítást csináljak. — De tanácsos úr — állt elő a füstösképű, ki az írnokkal perelt az imént. Szeme víllámlott. — Az uradalomba Borsodból hoznak munkást, ide, a csatornához Vásárhelyről meg Szentesről, mi meg idevalósiak kihuppanunk mindenhonnan. Kenyeret két napja nem láttam, a gyereknek nem tudom az orvosságot megvenni. Az anyja amottszaladjle- vest főz neki, hogy egy kis meleg legyék a hasába. Tökmag meg káposzta levele úszik benne hús helyett... — Az a maguk baja, édes fiam, hogy nem szeretnek dolgozni — vetette oda a főmérnök szája csücskének gőgös magasából. — És jó lesz, ha alábbhagy ezekkel a beszédekkel, nagyon jó lesz. Táguljunk innen egy-kettő. Mind az egész banda! A tágulást már (nem várja meg. Felkap a bricska a rompán, s tovagurul a gáton. Kis János úgy látta, fű itt már neki nem terem. A többi közt ballagott ráérősen, valahová csak ér. A bakancsa orrát nézte, a porcfű apró sí'.emű virágait, amint engedelmesen haitják bánatos fejüket a bakancs alá. Az emberek lehajtott fejét a sors bakancsa tiporja. — 11. ökrök? Hatökrök! Még mindig nincs meg az a karó? A figuránsok rugdossák a földet, mely elnyelte a tizen- ötös karót, besüppedt a feje is a sárba. — Istenbe tűnhetett? — Ä figuráns így beszélget magával. A vízmester vakargatja szakállát. Nézi a verthadat, mely csórón, rongyosan mellette elvánszorog, borostás képüket tépi a kétségbeesés. — Ökrök, hatökrök — dörög a vízmester. A figurán- sokra dörög, de emezeket nézi. Munkásfaló a vízmester — gondolja Kis János. A szakálla keretjében pedig emberség van — úgy olvasná. Melyik az igaz a kettőből? — Na, ki vállalkozik, hogy megkeresse? — szól emezekhez, kik között ott van Kis János. Tán azt mondja: hátha segíthetnék valamelyőtö- kön — így is lehet hallani, ki tudja. Kis János megerősödött. hogy a lelke ott be- 1 lül jól hallhatta, mert a társai is ÚQV hallották. Mutatja. hogy felvillant bennök a reménység, egyszerre mind vállalkozott. A feketeképű azt mondta: — Menjetek. — Ö nem ment. Ö nem bohóc. Az emberek keresték a karót. Föltár* ák a sarat, mint a disznók. A feketekérií azt mondta a vízmesternek: — Csúfot űztök. Dani bácsi, a szegénységből. " — A karónak meg kelt lenni, s egy ügyes legénynek is kell lenni ennyi i&é tennapjatolvaja közt — csik- kanlott a vízmester a bozon} tos szemével. A karó nem lett meg. — Levertétek egyáltalán?, — Le — esküdöztek a fi} guránsok. Kis János bátorságot vett* és odaállt a vízmester elé. — Na, mit akarsz? — A szalagot, ha lehetne^ Vizmester úr kérem. — Na? — szökkent fel A Vízmester szemebozontja. Kis János megkapta asza} lagot. — Abbahagyhatjátok, mindmegannyi bús tinó! — S a vízmester lehesegette az embereket a területről. — Lássuk a legényt. — Szakálla rezgeti a kíváncsiságtól. Szeme, melyben eddig álmosság látszott honolni, élénken pislogott. Kis János megállt a nullás karónál a szalaggal. Na, most hogy legyen — ránézett a vízmesterre. — Ugorjon már valame^ lyik, csak a száját tátja — dörrent az öreg a figurán- sokra az izgalom lázában. Kis János az éppen arra ugró figuráns kezébe adta a szalag végét, tartsa a nullánál. ö maga tekerte, ment vele a tizenötös méterig, s így okoskodott: a tizenötös karót kell megtalálni; lehet erre, lehet arra, de csak tizenötre van, a szalaggal megyek körbe a tizenötnél, egyszerű. A vízmester n,evetett, igen elégedetten nevetett, s odaszólt a figuránsoknak: — Nyissátok ki a csípős szemeteket és tanuljatok. Ki ez? — kérdezte a feketeképűtől. A feketeképű vállat vont Sose látta. Kis János lenyúlt a sár} ba, kihúzta a tizenötös karót. Nem húzta ki egészen,’ csak hogy a feje jól kinn legyen. — Gyere ide, fiam. (Folytatjuk)
