Népújság, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-13 / 139. szám

AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/*

Az örökzöld téma

Vannak örökzöld dallamok. És vannak örökzöld témák. Az utóbbiak közé tartozik például: az idegenforgalom. Csodalatos csont. Mindig meg-megújuló copákokkal, maradéktalanul soha le nem rághatóan, rajta és benne állandóan az új ízek felfedezésének lehetőségével. És mindenki ért hozzá — természetesen e sorok írója is —, így hát mindenkinek van hozzá kritikai megjegyzése, ötlete, javaslata, bírálni és felháborodni valója is. Az idegenforgalom az, amely századunk hetvenes éveinek második felére nagy népi egységbe tömörítette a magyar népet: az idegenforgalmi szakemberek több mint tízmilliós hazai táborába.

Amíg idáig eljutottunk, el kell ismerni, hogy volt bőven időszak, amikor még — s ez így igaz — jóformán azok sem értettek ehhez a népgazdasági ágazathoz, akiknek pedig kellett volna. Arra is volt bőven időszak, hogy gyanakodva fogadjunk minden idegent, aki nem magyarul beszél és saját kocsiján érkezett Nyugatról. És aztán olyan időszak is volt, amikor azt fogadtuk gyanakodva, aki saját kocsival jött, Nyugatról jött, és ráadásul magyarul beszélt. Arra is emlékezhetünk még a nem is túlságosan régmúlt időkből, hogy milyen irigykedve figyeltük azt, aki egyáltalán utazhat, világot láthat, mert miből telik az ilyesmire neki, ugyanakkor meg voltunk győződve arról is, hogy aki utazik, ha hozzánk is utazik, — az csakis milliomos lehet. így és ezért épültek aztán megalomániás szállodák, mígnem rájöttünk, hogy millió az sok lehet a világban — dollárban, fontban, sőt, még forintban is —, de milliomos azért az mégiscsak kevesebb.

Nos, ezek voltak a tanulóévek. Gyorsan tanultunk. Csak legfeljebb nem eleget. A nagy észak-déli, vagy nyugat-délkeleti turistainvázió még mindig jobbára csak érinti hazánkat, avagy csak néhány napot, talán csak kettőt, vagy egyet tölt átutazva itt az, aki pedig, a szívesebb és színesebb vendéglátás esetén több időt is itt töltene. Miért nem? Ennek sok oka van. Az egyik a még mindig meglevő hiedelem, hogy aki kocsival jön, Nyugatról jön, és egyénileg jön, az igenis gazdag ember. Igaz, hogy a „gazdag” ember éppen Renault-gyári munkás, vagy angol diák, esetleg svéd favágó, — de meg is próbálják őket vágni, ahogyan csak lehet. Áltatjuk magunkat a szívélyes vendéglátás és a magyar konyha illúziójával is. Kijelenthetem, hogy általában ez ma már nem igaz. Vagy ha igen, miért lenne ez feltűnő, hiszen mindenütt a világon, ahol a turizmusból akarnak, vagy abból is meg akarnak élni, szívesen látják a vendégeket és igyekeznek azt normálisan ellátni étellel, megismertetve — mérsékelt ízléssel — a fogadó ország konyhájával is. A valóság az, hogy nálunk a vendéglátás — a szakemberhiány miatt is, kétségtelen — gyakran közönybe fullad, és csak a számla kiegyenlítésénél látni némi fényt kigyúlni a tekintetekben. A valóság az, hogy a magyar konyha, az éttermi, a vendéglátói konyha még mindig zsíros és sok helyütt tucatízű. Ha behunyom a szemem és úgy eszem, aligha tűnik fel, hogy most egy másik, vagy éppen harmadik étterem szakácsa remekművét veszem magamhoz.

De hagyjuk a vendéglátóhelyeket Álljunk oda, mint külhoni, bármelyik pavilonhoz — példaként — Egerben, vagy Gyöngyösön és kérjünk német, vagy angol nyelvű prospektust, térképet a két város bármelyikéről. A Mátráról. A Bükkről. Nem kapunk. Nincs! Honnan tudhatná a szerencsétlen idevetődő turista, akár magyar, akár külföldi, hogy Egertől nem messze van a csodálatos épségű és szépségű feldebrői altemplom; hogy a gyöngyösi múzeum mammutja mégiscsak megbámulni való; hogy Egerben van egy Ráctemplom, amelynek belső és környezeti szépsége egyedülálló a maga nemében; hogy itt érdemes kizarándokolni a Rókus kápolnácskához, a szépséges csend és a még szépségesebb kilátás miatt. Arról nem is szólva, hogy a vár, amely olyan nagyszerűen újult meg, hogy az öreg egriek is a szájukat tátanák, ha feljárnának néha —, de őket senki sem csalja, invitálja, még a TIT sern —, hogy szóval, a vár sem több az átlag turista számára, mint: vár. Egri csillagok. Ami még önmagában nem lenne baj. A baj az, hogy a vár és a város hiteles története nem, vagy alig jut el az idelátogatókhoz.

És az utóbbi évek fejlődését, azt nem látja?

Látom bizony. De azt is látom, hogy Eger szívében, az európai méretekkel mérten is megkapó szépségű, a várral együtt a maga nemében páratlan látványosságot nyújtó Dobó téren a cipész szövetkezet „üzeme” dolgozik. Lehetne olcsó pénzű szálloda belőle a tömegturizmus céljaira például.

Egyszóval: okosabban, kevesebből, többet. A turizmus, ez a nagy és korunkra oly jellemző népvándorlás, a három évtizedes béke eme egyik legnagyobb ajándéka barátkozás is, de — ki tagadná — korrekt üzlet is. És ha korrekt, akkor nagyon hasznot hozó. A Balaton már nem bírja az idegenforgalmat. A Duna-kanyar, hegyeink, erde- ink jó része azonban még szűz területet jelentenek a természet, a táj szerelmeseinek. Ha lenne például a Bükk- ben egy való turistaház, ha lenne étterem, avagy csak büfé is, ahol inni lehetne valamit.

De ne kalandozzunk továibb. Az, hogy egyáltalán örökzöld téma, „csont” lehet nálunk az idegenforgalom, a turizmus, már egymagában ez is azt jelenti, hogy egyre dinamikusabban fejlődő népgazdasági ágazat lett ez hazánkban. Jönnek bennünket megismerni, s megyünk mi magunk is más tájak, más népek világát szépségét kutatni. Nem árt, ha tanulunk mindenütt és mindenből. A rosszból is lehet tanulni, hogy azt véletlenül se kövessük. Egy azonban feltétlenül szükségeltetik: a vendéglátás nem az állam feladata. Az csak lehetőséget, keretet ad hozzá. Vendégül mi látunk: magyar állampolgárok. Pincérek, szállodások, kereskedők, autósok és gyalogosok, építészek és útépítők egyaránt.

Ezt megérteni: az a megtanulni való még a számunkra. Talán ezért is van, hogy többen utaznak tovább, mint amennyien maradhatnának még Európa országútjait járva.

VVSAA/NAA/WVNAAAA/WSAA/NAAAA/V^AA^WW^A^A^WNAA/WSAAA/WWW

Áttört fülű váza

Zsolnay Vilmos bronzszobra (Horvay János alkotása)

Á Zsolnay-kerámia

A Finomkerámiaipari Művek budapesti stúdiójában nyílt meg a pécsi Zsolnay Porcelán- gyár július végéig nyitva tarló történeti kiállítása.

A Zsolnay-gyár művészi gyártmányai előkelő szerepet töltenek be a mai magyar kerámiagyártásban. A Nemzeti Védegylet mozgalommal hozható ■ kapcsolatba a gyár alapítása, mert a Kossuth által pártfogolt védegyleti mozgalom eszméin fellelkesülve. vásárolta meg 1852- ben Zsolnay Miklós, fia, Ignác számára a lukafai kis keménycserép-manufaktúra berendezését. A kis manufaktúrában először tűzálló téglát, terrakottát és használati edényeket készítettek; korsókat, tálakat.

Zsolnay Vilmos, a gyár fellendítője, a legnagyobb magyar keramikus. 1828-ban született Pécsett. Az alkotás- és becsvágy egész életén át végigkísérte. Töretlen szorgalma, kitartása, üzleti tehetsége és akaratereje mellett ez tette lehetővé, hogy élenjáró technikai tökéletességű, a kor minden művészeti áramlatának jellegzetességeit magán viselő, sajátosan magyar alkotásai világhírt szerezzenek. 1864-ben társult öccsével, majd 1868-ban átvette az üzem vezetését, amelyet nagy rátermettséggel, szorgalommal, szervezőerővel korszerű, világhírű kerámiaüzemmé fejlesztett.

Több éves felkészülés után. 1873-ban a bécsi világkiállításon mutatta be munkáit. Gyártmányai ekkor már felvették a versenyt a monarchia nagy múltú kerámiagyárainak termékeivel. Zsolnay a kiállításon rajnai modorú söröskorsókkal, natura- lisztikus díszítésű virágos vázákkal, máz alatti kék színezésű mosdófelszerelésekkel jelentkezett. Edényei iránt Bécsből, Franciaországból. Angliából, sőt Amerikából is jelentkezett kereslet.

A siker szárnyakat adott Zsolnaynak. .

1876-ban, technológiai kísérleteinek eredményeképp, bevezette a keménycserép és porcelán között álló föld- pátos mázú. magas tűzben égetett Zsolnay-féle kemény, cserép (porcélán-fajansz) gyártását. Ez a rendkívül nemes. lágy csillogású. csontszínű alapanyag különleges tulajdonságai révén kiemelte a pompás díszítmény hatását. A minták gazdagságát fokozta az aranyozás. A gyár termékein a kor ifiinden uralkodó áramlatának hatását megtaláljuk: a történeti és keleti stílusok felújítását. a gótikus modorú' jeleneteket. a figurális reneszánsz díszítéseket, a japán ízlésben fogant virágmintát, a saláta, káposztalevél formájú és fatörzsből képzett tálakat és vázákat, valamint az úgynevezett Pannónia típusú edénysorozatot, mellyel a Dunántúlon kiásott bronzkori kultúra mészbetétes edényeit népszerűsítette Zsolnay. Díszítményeinek egyike-másika a század végén az egész európai kerámiára jellemző volt, a zsúfolt gazdagsággal és a keleti meséket idéző színpompával együtt.

A Zsolnay nővérek. Teréz és Júlia. 1874-ben kezdték el tervezni a magyaros és perzsa modorú díszítményeket, melyek a Zsolnay-kerámiá- nak az 1880-as évek végéig a legjellegzetesebb mintái voltak.

Zsolnay Vilmos haláláig állandóan kísérletezett, új kerámiaanyagok és mázak után kutatott. Az 1878-as párizsi világkiállításon átütő nemzetközi sikert aratott, aranyérmet nyert, a francia kormány becsületrenddel tüntette ki. A siker megnyitottta számára a világpiacot. A gyár rohamosan fellendült, az üzemet állandóan bővíteti ték.

Az 1880-as évek végétől kezdve kísérletezett a folyatott. redukciós tűzben égetett mázakkal, melyekkel az idő tájt Wartha Vince műegyetemi tanár és Petrik Lajos. a magyar agyagtechnológiai kutatás nagy nevű mesterei foglalkoztak. 1891 szeptemberétől kezdve Wartha Vince Zsolnay Vilmossal együtt folytatta kísérleteit, melyeket 1891-ben siker koronázott. Ekkor állították elő a piros redukciós mázat, amelyet a görög hajnalpír szóról eozinnak neveztek el. Az eozinkészítés titkát Wartha Vince átadta Zsolnaynak. aki azt Petrik receptjeivel együtt továbbfejlesztette, új színváltozatokat hozott létre. Az eozinos edények gyártásával a Zsolnay-kerámia legjelentősebb korszaka kezdődött meg.

Zsolnay Vilmos 1900. március 23-án meghalt. Halála után a gyárat fia. Miklós vezette tovább. Az első világháború után a gyár részvénytársasággá alakult át, régi hírét azonban nem tudta visszaszerezni. A két háború közötti időszakban a porcelángyártásra is áttért a gyár, és a negyvenes évek elején magyaros díszű edényeket és szobrokat is készített. főleg porcelánból.

A felszabadulás után a gyár átmenetileg főleg nagy- feszültségű szigetelőket gyár. tott, majd az utolsó évtizedben a nagyarányú rekonstrukció után fiatal művészek kerültek az üzembe. akik korunk stílustörekvéseinek szellemében újították fel a régi formákat és edényeket, figurákat, valamint pirográ- nit építészeti elemeket, szökőkutakat terveztek. Ma a Zsolnay-gyár újra a régi magas színvonalon gyártja Zsolnay Vilmos nagy sikerű, kézi festésű, gazdag aranyozási! díszedényeit, teás-, kávéskészleteit, míg a tehetséges művészgárda a mai életnek megfelelő szellemben az eozinnak és a pirogránitnak korszerű kifejezést ad.

Brestyánszky Ilona

V\AAAA/VV\AAAAA/WVV\AA/\A/\AAAAA*Í

A diák Kossuth mindig színjeles volt...

A világon egyedüli,! mintegy 60 000 darabból álló értesítőgyűjtemény bir- ! tokosa az Országos Pedagó. \ giai Könyvtár és Múzeum. A magyar anyagnak mgg- felelő, ahhoz hasonlítható! teljességű gyűjteménnyel a ! szakemberek ismeretei szerint csupán német könyv- I tárak rendelkeznek. Hiány- ! zik azonban azokból is az \ Osztrák—Magyar Monar. \

chia középiskolai értesítőiben 1851-től 1868-ig megje- lent programértekezések \ jegyzéke, repertóriuma, „kiadva Czernowítz-ban, né-; met nyelven, Franz Hübl; által”. Humboldt „egy ma- gyár iparoshoz” Herendre, 1 a porcelángyárba írott levele is csupán Budapesten olvasható, a székesfehérvári iskola 1872-es évkönyvében.

Kossuth Lajos érdemje- \ gyeit a sátoraljaújhelyi j gimnázium egy későbbi ■ értesítője idézi; a diák Kos- '• suth mindig színjeles volt. A ’ nagykőrösi református gimnázium értesítőjében jelent meg éppen 120 éve az al- ' földi városban tanároskodó Arany János híres értekezé. '• se „A magyar nemzeti vers- idomról”. A debreceni Református Kollégium értesí- I tőiben közreadott program- '■ értekezések a kollégium ' égisze alatt működő isko- '• Iák történetéről is szólnak; ' volt időszak, amikor mintegy száz filiáléja volt a kollégiumnak. Így tanított ■ akadémikus rektorként ' Csokonai Csurgón és Arany '■ Nagyszalontán.

Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum érte sítőgyűjteményének legré gibb példányai a XVW századból valók, latin nyel vűek.

Az értesítők kiadása a múlt század második felétől vált általánossá és rendszeressé. Hűen tükrözik az iskola belső életét. Közlik az iskola hiteles történelmi adatait, a pedagógusok tudományos és társadalmi tevékenységét, a tanulók névsorát és érdemjegyeit. a mindenkori tanterveket és órarendeket, az iskolai szertárak és könyvtárak gyarapodását, a tanulók órán és iskolán kívüli foglalatosságát. A tantestület tagjai évről évre egy tanulmánnyal vezetik be az értesítőt. E tanulmányok sokszor több száz oldalnyi terjedelműek és többnyire nagyon komoly tudományos színvonalúak, számuk minegy 100 000-re tehető.

A millenium alkalmából: miniszteri felhívásra minden iskola megíratta és az 1895—96. évi értesítőjében közölte saját történetét, '■ az eredeti történelmi for- j Tások. okmánytárak szinte ‘ teljes dokumentációjával.: elmondható tehát, hogy a • magyar iskola, és közokta- ; tás-történet a XIX. századig tényszerűen rendelke- ■ zésre áll, csupán kutatóra I vhr. aki a szükséges érté- '• kelést és szintézist elvégzi. '<

És ez a történet íródik \ tovább. Középiskoláink túl- '■ nyomó többsége és néhány i általános iskola a filszaba- ! dulást követő néhány évi' szünet után. mintegy két' évtizede, ismét ad ki év-' könyvet és megküldi azo- '■ kát az Országos Pedagógiai 1 Könyvtár és Múzeumnak. A ! gyűjtemény tehát tovább < gazdagodik.

D. G.

«/WW\A/VWVWWWWWWVWVWy