Népújság, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-25 / 149. szám
Felvételizők / Jöttek Egerbe, „várat víni” Nyitraí Andrea és Tóth Ilona (az előtérben) oroszból írásbelizik Na, persze, nem a törökök által egyszer már hiába ostromokat, hanem a tudományok egri várát, a tanárképző főiskolát jöttek „bevenni” öt megyéből csaknem másfél ezren a felvételizők. A líceum aulájában az izgatott diáksereg már kora reggel „csatarendbe” sorakozott. Külön a magyar, az orosz, az ének-zene, a történelem, a Leányka úton pedig a reálszakosok gyülekeztek. A fegyverzet? Csak egy toll és persze mindaz a soksok ismeret, amely négy év alatt összegyűlt a fejekben. Sebezhető pontok természetesen mindenkinél akadnak. Pintér Judittal, aki orosztestnevelés szakra jelentkezett, néhány perccel az írásbeli megkezdése előtt beszélgettünk: — Mitől félek a legjobban? Az orosz szavaktól. Ügy gondolom, biztosan lesz fordítási gyakorlat és ilyen izgatott állapotban az ember könnyen belegabalyodhat a ruszticizmusokba —, a speciális orosz kifejezésekbe. A nyelvtani rész, úgy vélem, nem okoz majd nagyobb. gondot, hiszen a hatvani Bajza József Gimnáziumban (oda jártam) sokat és alaposan foglalkoztunk a nyelv szerkezetével. — És a másik szakod? — A testnevelés? — köny- nyebbedik meg a hangja. — Festmények, grafikák, szobrok . .. Tíz szocialista ország képzőművészeti kiállítása Budapesten Június 26-tól egy hónapon át tekintheti meg az érdeklődő közönség tíz szocialista ország nagyszabású képző- művészeti kiállítását a BNV területén. Mint a csütörtök délelőtt tartott sajtótájékoztatón elmondták az újságíróknak : „30 győzelmes év” címmel több mint 1500 műalkotás szemlélteti a baráti szocialista országoknak a felszabadulás óta eltelt 30 esztendőben bekövetkezett fejlődését eredményeit. Bulgária. Csehszlovákia. Kuba, Lengyelország. Mongólia, az NDK. Románia, Szovjetunió és Vietnam, valamint a magyar alkotók festményei, grafikái és szobrai nemcsak a „króniká- si” szerepre vállalkoznak, hanem ízelítőt adnak egy-egy ország sajátos művészeti tradícióiból is. A magyar képzőművészetet többek között Bernáth Aurél. Domanovsz- ky Endre. Szőnyi István képei. Ferenczy Béni. Vilt Tibor szobrai. Kondor Béla. Csohány Kálmán grafikái reprezentálják. (MTI) Az mindig a kedvencem volt. Főleg a labdajátékokat szerettem. Remélem, menni fog, de egyelőre most az a fontos, hogy ezt a „menetet” megnyerjem. A beszélgetést folytatni nincs idő, mert a teremben a felügyelő tanár már az utolsó eligazító, biztató szavakat mondja. Sok sikert kíván. Aztán elhangzik még egy végső sóhaj és kezdődik a munka. A tésztlapok fölé hajolnak a fejek itt is, akárcsak a többi teremben. ; Papírserce- nés, tollrágcsálás ... első feladat, második, kilencedik, ötödik... — Ügy látom, egy kicsit kapkodnak a diákok — mondja halkan Varga István, az irodalom tanszék tanára, aki az egyik legnépesebb csoport, a magyar-történelem szakosok vizsgáját ellenőrzi. — De hát nem is csoda, a tavalyinál jóval nehezebbek a feladatok. Különösen az irodalmi kérdéseken kell majd sokat töprengeni, mivel legtöbbjükre nem elég az egy-két szavas, rövid felelet. Ez persze megnehezíti az értékelést is, pedig elég kevés időt kaptunk a javításra, hiszen holnap már kezdődik a szó beli. Ezen a szakon több mint tízszeres a túljelentkezés. Nehéz lesz kiválasztani a legjobbakat... Különösen az lesz érdekes, vajon hogyan állják meg a helyüket azok, akik részt vettek a főiskolai felvételi előkészítőkön. A kérdésre a hol lassabban, tétovázóbban haladó, hol pedig gyorsan nekiiramodó tollak írják a választ. Az arcokon feszült figyelem, piruló zavar, vagy egy- egy örömteli „megvan”. Szinte tapintható a levegőben az izgalom. A diákoknál talán csak a folyosók ablakmélyedéseiben, zugaiban álldogáló anyukák, apukák, testvérek drukkja nagyobb. „Csak sikerülne nekik!” — hallatszik sűrűn innen is, onnan is. Susán Istvánná Salgótarjánból kísérte el kislányát Egerbe. — őszintén megmondom, én tulajdonképpen mindig le akartam beszélni Katit a pedagóguspályáról. Arra biztattam, inkább menjen jogra. Éppen ezért tavaly nem is bántam annyira, amikor nem vették föl a debreceni egyetemre. De Kati ragaszkodott elképzeléseihez és elment képesítés nélküli tanárnak. Hát mit is mondjak, még jobban beleszeretett ebbe a hivatásba. Aztán úgy gondoltam, ha eny- nyire él-hal a gyerekekért, hadd csinálja. Most már nagyon szeretném, ha megállná a helyét itt a felvételin is és nappalin tanulhatna. Nagyon szurkolok érte reggel óta. Alig várom, hogy vége legyen és beszámoljon, hogyan sikerült. Dél felé jár az idő, lassan letelik a megoldásra kiszabott három óra. Nyílnak az ajtók, ki szomorkásán, ki tűnődve lép ki. Hát igen,.; hátra van még egy írásbeli és ezenkívül a szóbeliken is helyt kell állni. De talán... —■ ezt jelzi egy-egy bizakodó mosoly — az első bástyát sikerült bevenni. Németi Zsuzsa 21.30: OLIMPIAI FÓRUM A televízióban lassan hagyománnyá válik, hogy minden olimpia előtt, akár korábban München, vagy Me xikó esetében, most is egy estére a nézőké a képernyő A Fórum-adások tapasztalatait hasznosítva ezúttal a nagy világverseny „titkairól”, érdekességeiről kérdezhetnek a sport szerelmesei. A tévé kettes stúdiójában többek között Páder János, az olimpiai bizottság titkára és a különböző sportágak vezetői. köztük Papp László. Széchy Tamás válaszolnak a telefonon, illetve az adás előtt levélben feltett kérdésekre. Üjdonság lesz. hogy dr. Árky Nándor főorvos is az adás vendége lesz. ő főleg az életmóddal, a táplálkozással, az akklimatizálódással, a doppingellenőrzéssel kapcsolatos problémákat ismerteti. A tévé montreáli közvetítéséről pedig Radnai János, a tévé sportrovatának vezetője informálja a nézőket. A kamerák azonban nemcsak Budapestet, az itteni stúdió meghívottjait mutatják majd, hanem jelen lesznek a tatai olimpiai edzőtáborban is. ahol az otttartózkodó sportolók, szakosztályvezetők igyekeznek majd kielégíteni a kíváncsi érdeklődőket. Az adás napján, a Tévéhíradó első adása előtt már kapcsolják a kettes stúdiót, ahol a műsor vezetője. Vit- ray Tamás ismerteti azokat a telefonszámokat, melyeken a nézők érdeklődhetnek. QJMggg, 1976. június 25., péntek A szanatórium személyzete nem szívlelte a szegény öreget, mivel ilyen körülmények között csak este lehetett takarítani a szobáját és éjszaka kellett gondoskodni számára a napi, illetve éji ötszöri étkezésről. Az orvosok, miután hasztalan próbálkoztak segíteni rajta, egyhangúlag menthetetlennek találták az állapotát, az orvosi titoktartás sutba dobásával nyíltan lemondtak róla; és így Pecsenye bácsi volt az egyetlen a szanatóriumban, akire a többiek a gyógyíthatatlan, sőt menthetetlen betegnek kijáró szánakozással tekintettek. Amellet az öreg kicsattanó egészségnek örvendett: kitűnő étvággyal evett (éjjel), és kifogástalanul aludt (nappal). Hatvanhét esztendős kora ellenére még csak most került első ízben doktorokkal érintkezésbe, és bizony nagy csalódás volt a számára, hogy nála mindjárt az első alkalommal csődöt mondott az a híres orvosi tudomány. smmv> vipAM kiSR.eae/siY * — Ki volt az^Ksinos hölgy, aki vasárnap Jglátogatta? — Egyik l^atalbeli kolléganőm. — Gratulálok az ízléséhez. Igazán nagyon bájos teremtés. Erről jut eszembe, hogy a József utcai házamban még mindig *javítják a vízvezetéket. Megyek, telefonálok a házmesternek, hogy mi van már? Majd később folytatjuk a kártyát, jó? Ez a rövid párbeszéd egyrészről Remete Géza, másrészről pedig özvegy Homol- ka Gusztávné született Gom- bócz Krisztina között folyt le, közvetlenül uzsonna után, egy elkeseredett römiparti során. Homolkáné a Zugliget Szanatórium egyik legérdekesebb, egyben azonban legkellémetlenebb lakója volt. Nem kedvelte a nőket, kizárólag a férfitársaságot kereste, mert szenvedélyesen kártyázott és nyerni csak férfiaktól lehet, a nők kicsinyek és legfeljebb filléres alapon hajlandók játszani. Homolkáné pedig nyerni akart, ami a legtöbbször sikerült is neki. A rossznyelvek szerint öt ász- szal játszott az ötödik az isiász volt, mert emiatt kényszerült gyakori tétlenségre, és unalmában tett szert akkora tökélyre a kártyajáték terén. Remete már a második hetet töltötte a szanatórium csöndjében, és nyugalmát még a Homolka Gusztávné szűnni nem akaró jelenléte se tudta megzavarni. A kinti események mindenben Villányi igazgató félelmetes logikájának helyességét igazolták. Hazárdjáték volt ez — de sikerült. A részvénytöbbség — amint erről az igazgató telefonon részletesen tájékoztatta — szerencsésen átment a vállalat igazgatóságának birtokába. A bűnvádi feljelentést visszavonták, az ügy tehát minden vonatkozásában lezárult, sőt még a kollégák is napirendre tértek már a pénztáros hirtelen távozása fölött. Erről a Nusi vasárnapi beszámolójából szerzett tudomást. A helyzet tehát pillanatnyilag úgy áll, hogy pénze van elegendő, sőt hátra van még a felmondási időre járó illetményeinek felvétele, ami ugyancsak jelent valamit. Ha jelenleg nincs is állása, ezzel szemben megszabadult egy nyomasztó tehertől, amit egy könnyelmű pillanatában vett a nyakába és később „most már úgyis mindegy!” jelszóval egyre elviselhetetlenebbé növelt. Felszabadultnak érezte magát nemcsak az anyagi következményektől való állandó rettegéstől, de feloldozta magát az erkölcsi felelősségérzet nem kevésbé súlyos tudata alól is. Hiszen azáltal — okoskodott —, hogy a vállalatot megkárosította, tulajdonképpen csak az előnyét szolgálta, hiszen hivatalos felszólításra még fokoznia is kellett „kártékony” tevékenységét. Mi történt végeredményben? Csak tfirhé- tőbb jövedelmet biztosított magának. És ez nem bűn, hiszen Villányi is célzott rá. hogy alkalmazottai rosszul vannak fizetve. A POLYPHON fejlődését előmozdította azáltal, hogy a nehézkes idegen tőke kezéből a részvényeket átjátszotta oda, ahol feltétlenül célszerűbben tudják azokat hasznosítani. Ezáltal még a volt tisztviselőtársainak is előnyét szolgálta, hiszen a vállalat fejlődésével az ő helyzetükön is javítanak. KILENCEDIK FEJEZET — Adorján Elek vagyok, a „Vita" Tápszermüvek vezérAkar segíteni ? Jó megjelenésű fiatalember. Haja gondosan hátrafésült, keze finom, körmei ápoltak, a bőre csokoládébarna. Meglátszik rajta, hogy szinte állandóan a strandon tartózkodik. — Nem tudna valami jó állást? A csodálkozó tekintetre bő lére engedett magyarázatba kezd. — őszintén szólva, jelenleg „szabad” ember vagyok. Otthagytam azt a vén medvét a pékségben. Folyton csak engem maceráit, hogy így, Józsi, meg úgy, Józsi. Ezt ne tedd, Józsi, ide ne menj, Józsi! Szóval, érti? Meguntam az örökös lelkizését. Azután, ha elkéstem, vagy nem mentem műszakra, — mert nagyon fájt a fejem — akkor mindig nekem állt: — Hát milyen ember vagy te, Józsi? Azt hiszed, hogy az embereknek meg tudom magyarázni, hogy miért pines friss kenyér, hogy az én Józsim... Annyi mint száz, untam az örökös litániát. Ahogy beszél, szemében valami furcsa fény vibrál. Tízszer is keresztbe dobja a lábát, rágyújt, azután félen eldobja a cigarettát. — Mutassa a munkakönyvét! Körülményes, pózoló keresgélés. Végre előkerül az agyongyötört munkakönyv. — Parancsoljon. Ebből is láthatja legalább, hogy mindig kifogom a hülye helyeket. Azt hiszem, figuráns koromban éreztem magam legjobban. — Akkor miért nem maradt annál a cégnél? — Isten tudja. Tulajdonképpen már megbántam, hogy faképnél hagytam őket. — Pedig az már a kilencedik helye volt. Lehettek tapasztalatai. Hátrasimítja szép, fekete haját és bűnbánatot játszva mondja. — Igaza van. De most, ha szerezne nekem egy jó kiá állást. Lelkes magyarázatba kezd: — Tudja, nem kell túl nagy dohány, de viszont a meló se legyen túl nehéz. — Miért maradt ki a harmadik gimnáziumiból? Kedélyesen válaszol: — Lányok miatt. Pontosabban egy lány miatt. Hülye volt a kicsike és túl sokat beszélt — Mondja! Miért van az, hogy maga mindent félben hagy? Félbehagyta az iskoláját, félév után faképnél hagyta a feleségét és a munkakönyvé szerint épben egy tucat foglalkozásba kezdett bele? Gondolkodás nélkül válaszol. — Nincs szerencsém az élethez. Mert az élethez szerencse kell. — Milyen életre gondol? Munkás, dolgos életre? Hangosan elneveti magát, majd váratlanul feláll. Kezét nyújtja — Látom, nem tud, vagy nem akar segíteni. Megpróbálom hát magam. Keresek olyan munkát, amelyik megfelel majd az egyéniségemnek... Szalay István igazgatója — mutatkozott be az ebédlőasztalnál új szomszédja Remetének. A fiatalember fülének ismerősen hangzott a tápszergyár neve. — Hallottam már a vállalatról — mondotta. Adorján vezérigazgató mindjárt igen rokonszenvesnek találta fiatal asztaltársát. — Igazán? — kérdezte. — Talán a készítményeinket is ismeri? — Ném, még nem volt alkalmam. — Kár, mert valóban kiváló tápszereket hozunk forgalomba. Amellett egészen olcsó árakkal dolgozunk. Kisdoboz kettönyolcvan, nagydoboz öt pengő, családi doboz héthúsz. Próbadobozt postabélyeg ellenében díjmentesen küldünk... — Azt hiszem, egy próbadobozt én is megengedhetek magamnak —mosolygott Remete. A „Vita” Tápszerművek középkorú vezére tulajdonképpen gyomorsavtúltengés- ben szenvedett, de úgy látszik, a savon kívül az önérzet is túltengett benne, mert így folytatta: — Nagy terveim vannak a jövőre nézve. Mindenekelőtt egy nagyszabású reklámhadjáratot indítunk. Mit szólna ön ehhez a hirdetéshez? GYENGE ÖN? ERŐTLEN? BÁGYADT, LEVERT, KIMERÜLT? SZEDJEN „VITA"-TÁPSZERT ÉS DOBÁLÖDZNI FOG A SZÁZKILÓS SÚLYOKKAL! — Különben — tette hozzá elgondolkodva —, a gyengébbek kedvéért maradjunk csak ötven kilónál.. • Remetének hirtelen az agyába ötlött valami. — Nincs véletlenül üresedés a vállalatnál? — kérdezte. — Egy megfelelő munkaerőt tudnék ajánlani önöknek. Adorján lemondó, reménytelen mozdulatot tett a kezével: — Nem egy, de akár tíz emberre is szükségünk volna. Sajnos, egészen különleges helyzettel állunk szemben. Higgye el, kérem, semmi bajom se lenne, de annyira hátráltató körülménnyel kell állandóan megküzdenem a vállalat vezetésében, hogy az idegesség már a gyomromra ment. — Mik azok a kellemetlen körülmények, igazgató úr? — Ismétlem, egészen sajátságos helyzetről van szó — hangzott a válasz. — Adva van a gyárunk, amely kitűnő üzlet, megvannak a nagyarányú terveink a további fejlődéshez, de minden hiába, mert az igazgatóság erősen korlátozva van a cselekvési szabadságában. Remetét egyszerre nagyon érdekelni kezdte a dolog. — Hogyhogy? — kérdezte izgalommal vegyes kíváncsisággal. — Egy egészen szerencsétlen esetről van szó, kérem• Nem rendelkezünk a majoritással, viszont a főrészvényeseink tulajdonában van a konkurrens gyár értékpapírjainak a többsége is. Ez a néhány főrészvényes pedig bizonyos családi kapcsolatok folytán mindenben a konkurrens üzem érdekeit tartja szem előtt, és bennünket minden terjeszkedési törekvésünkben elgáncsolnak. Remete felállt az asztaltól. — Ez igazán nagyon érdekes, vezérigazgató úr — mondta. — Arra kérem, most fáradjon át velem a társalgóba; ilyenkor, ebéd után, ott kevesebben vannak. Azt hiszem, érdekelni fogja, amit ezzel az üggyel kapcsolatban meg szeretnék önnel beszélni. (Folytatjuk)
