Népújság, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-01 / 103. szám

Dalok és Délek

^Ű2 “ ,s.zép- az ® szép- akinek a szeme kék iám az enyém, lám az enyém sötétkék...” énekli Dulma az időt is töltve véle, meg nótás kedvét is kiélve a ma. gyár nótával. Dulma szemeiről a legkevésbé sem lehet elmondani azt. hogy kék lenne. Még sötétkék sem Feketek azok. mint a szarvasbogár háta és ágyuk kissé ferde öléből most igencsak vidáman kandikálnak ki. Hol rank villannak a fekete szemek, hol a kör- ”eki ez az igencsak jól ismert és végtelenbe tűnő tájra, amely úgy rajzolódik ki elénk az autóból nézve, mintha valami óriás egy még óriásabb kendőt dobott volna a föld e darabjára: völgyek, kopár hegyhátak. éles gerincű hegyvonulatok, sima, messzire nyúló sztyeppe. Lent a sárga, ritka sztyeppéi fű. oldalt a hegyvonulatok derekán, meg a tetején még a tegnapi. mára megtikkadt, vékonyka hó. Fejünk felett sas lesi a tarbagánt, a sas felett meg ezt az egész csak nekünk furcsa, sajátos világot figyelmezi a magasan járó nap.

„Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék..

Dulma szeme ugyan nem kék. és a babájának, azazhogy a férjének, akivel együtt voltak diákok Magyar- országon. igencsak szép lehetett és lehet, minthogy ne- Íxíír-í? aZ' . a férfiszem a szép asszonyi nem meg- iteleseben miért is különbözne oly valamit is a világban? Vízmérnök. Nem a legszerencsésebb szó tu dom. de talán a legtalálóbb. A férje „külkeres”. ‘ ahogyan nálunk mondanák nem tudom, mi erre a mongol szleng —, s előfodul. hogy amikor Dulma megérkezik az egy hónapra is elnyúló terepbejárás után csak egy levél várja a férjétől, aki ezúton, azazhogy azuton közli Dulmával: Budapestre vagy éppen Lip csébe utazott

A négyéves kislány kire is maradna másra — mint a nagymamára. A mongol és magyar viszonyok e téren is megfelelnek a kölcsönösségi viszonyoknak.

.... .lám az enyém, lám az enyém sötétkék..— henceg egy nem létező és hozzá nem is illő szemszínnel. miközben az Ulánbátorból északra fel, a Darhanba, meg Szuhe Bátorba vezető országút csíkja — öt éve, amikor itt jártam, még a lelkem is kitörte a teherautót is szétziláló út — fel-le szalad a Volga alá, mintha hátunk megett az a bizonyos óriás orsózná fel a pántlikáját. Dulma igen sok magyar népdalt ismer, hit év alatt volt alkalma megismerni és meg is szeretni a pentatónia közös gyökeréből, a mongolétól kissé ugyan messzebb ágadzott, de azzal mégiscsak rokon magyar népi dallamvilágot.

— Paradicsomleves. Brr. Leves cukorral. Én innen megszököm — mesélte még az imént Dulma az első találkozását a magyar konyhával, amely végül is e barátja lett. Olyannyira a barátja, hogy ha módja van, hát magyaros étkeket főz otthon. Paradicsomlevest, azt persze nem. Azt az egyet soha.

Tevék legelésznek az út mentén. Legelésznek? Me- resztgetem a szemem; mit legelésznek? A téli szárazságtól meggyötört, néhány szál kóró között csak a sárga, szürke, kemény lösztalaj kopog a paták alatt. Legelészni való, a magyar tájhoz, s a magyar jószághoz szokott ember szeme számára sémmi. De a tevék békésen és megelégedetten kérődznek. Dulma nézi. hogyan bámuljuk ezt a nálunk állatkerti jószágát a természetnek, az itt még vadon is élő tevét és nótát vált. Most egy mongol dalt zümmög. Mint később megtudtuk, a tevéről, meg a tevésről szól. Meg arról a mély bölcsességről, miszerint aki a tevén ül, az kö- • zelebb van a naphoz. Nem mélyenszántó a gondolat, ez tény, de jól zümmöghető és kedves. És éppen ezek a kis színes képek, a himbálódzó teve, a földtől magasabban. s ezért a naphoz közelebb üldögélő fiatal mongol pásztor alakja adja kedvességét a nótácskának.

Hat év alatt sok magyar dalt tanult, sokat megtanított cserébe mongol népdalra Dulma — velünk nem megy a dolog. Kollégám még esak-csak. ő amúgy is lelkes rajongója a népzenének, legyen az bármilyen zene és bármilyen nép. de az én fülem a befogadásra még alkalmas ugyan, de torkom nem a csalogánytól örökölte képességét. Az idő is rövid, a mongol dallamvilág a pentatónia közepette is igen sok bravúrra képes. így hát Dulma felhagy a népzenei oktatással és visszavált egy másik magyar népdalra, amelyből a harmadik ütemnél kiderül számomra, hogy a nép dalolja ugyan, különösebben a fiatalja, lévén az egy Kovács Kati-szám, de azért népdalnak mégsem tekinthető. Látja az arcunkon, hogy itt és most szentség- törésnek érezzük a pop-beat akár legjelesebb képviselőit is, hát visszatér ismét és búcsúzásként, merthogy közeleg a város. Darhan. visszatér a kék szem szépségéhez és itthoni csalafintasággal fordít a szövegen ; . .az a szép, az a szép, akinek a szeme fekete.,.”

Amiben ptt akár meg is egyezhettünk volna.

Másnap vagy harmadnap tán*, lenini emlékműsor az ulánbátori operaházban. Egymás után lépnek függöny elé a népi zenészek és a népi énekesek, csodálatosan szép deelekben — magyarosan írva: délekben , a mongol népviselet száznyi színű remekeiben és egymás után zsonganak fel az évszázados dallamok is. hol szárnyaló erővel, hol szelíd megadással, hol meg ingerkedő kedveskedéssel. És egyszer csak újból a fülünkben zsong a már ismert dal. a tevén ülő ifjúról, aki a Góbi-sivatagban kocog kedveséhez, és mert tevén ül. hát közelebb van a naphoz, a fényhez, a minden egek és létek forrásához.

Bólintok Dulmának: megismertem.

Vidáman villan a szeme: örül. Ha a dalok kincsestárát nem is tudom hazavinni magammal, mint tudta ő tőlünk, de néhány taktusát, azt igen.

És utóvégre a gyöngyszem sem hatalmas, mégis kincsnek számít.

Az a szép, az a szép. akinek a szeme — fekete!

yőrgy nap után runk, szeszélyes-nyar- galó szelek cibálják a hetes lombokat, nyújtózkodó fáink frisszöld üstökét. Húszharminc évre is visz- szagondolva azon furcsállko- zom, miért ennyire kialakulatlan a mostani tavasz. A fiatalabbja a magassági atomrobbantásokat, az ismétlődő rakétás űrkísérleteket emlegeti-okolja: megbolygatták, felkavarták csillagunk légkörét, ez minden szeszélyesség szülőanyja. Az idősebbek nem keresnek magyarázatot, gondolatuk energiáit feleslegesen nem pazarolják, hallgatnak. Mennyire igaz: két év kell, hogy az ember megtanuljon beszélni, és hatvan év ahhoz, hogy megtanuljon hallgatni. Hogy szeszélyes az időjárás? Mindig is az volt, és mindig is az lesz. Létezésünk az élet időtlenségében megszabott, s amint a forrás sem tudhatja, mi lesz a sorsa-útja a belőle tovaeredő pataknak, éppen úgy nincs tudomása az emberfiának sem arról, hogy közel vagy távol esnek-e egymáshoz szivárványának forrásai, a születés és a halál két kútja. Egy bizonyos: ha nem is élünk sokáig, valami mindig volt belőlünk, s valami mindig marad. Van, ami mindig változik, és van, ami mindig megmarad. Nem kell erről sokat beszélni.. .

' Azt hiszem, mégis vissza kell kanyarodnom a szeszélyes tavaszhoz. Annyira kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, annyira változékony és ingatag ez az idő, akár a harmadnapos ■ menyecske. Előbb még napfény égette a hátamat, s most már széllel pásztázó eső szakad. Toronyházi otthonom ablakán kitekintve, a zápor sűrű függönyén át is látom, kőfalszegélyes medrében magasan jár a sárga- és vörösagyagtól megfestett, tejeskávé- színű Eger-patak. Gyermek- . korom óta ilyen a szokása: ha nagyidő van megnő, meg- színesül. Forráshelyén, Balaton falujában, egyik ága éppen ott csörgedezett házunk előtt, s nagyidőben az udvarunkba is bejött, készen házhoz hordta az agyar gos iszapot, ne kelljen érte menni vederrel, mikor a pa- ticsos nyárikonyhát akarjuk tapasztani. Mélyítettük a vízfolyást, medret ástunk, a partot töltéssel, vesszős fonadékkal megerősítettük, _de a víz azután is csak megnőtt, s most már mérgében vitte magával a hidat^ is. Ilyen hídrontásos áradás után lehelte ki csendesen a lelkét Ignác nagyapám. Olyan csöndesen, mint ahogy tavaszi szántásról felszáll a pára, mikor az utolsó barázda is napnak fordítja barna hátát.

Sok szép halált emlegetnek. Például a bekölci öreg bacsó elmenetelét. Kihajtotta a juhnyájat, s az erdőszélen leült egy tőkére megpihenni, kampósbotjára hajtva fejét elaludt és nem ébredt fel többé. A juhok körbevették, nem mozdultak mellőle, ott álltak addig, míg a messzi tanyából a puli sürgetésére érte nem jöttek: halott gazdájukért. Egy másik elmenőről is mesélnek, aki portájának kapujában kalapjához emelte a kezét, csöndesen biccentett az utcán siető élőknek és aztán omlott a föld szürke porába.

Ignác nagyapám elmenetele másként történt. Nappalos siktából a szokásosnál is később kullogott haza, megmosdott, megvacsorált, lefeküdt és az ágyból élve nem kelt ki többé. GyomorPATÄKY DEZSŐ s

Hamu

szagú

május

rákján ai kórházban nem tudtak segíteni, pár napig volt benn és kiadták. Odahaza hiába jött ágyához orvos, hogy morfiummal enyhítse rettentő szenvedéseibe kegyességet elutasította. Míg egészséges volt, italban sem keresett bódulatot, s nem kívánta ezt orvos kezétől, injekció formájában , sem. Akár egy elgörbült szeg hevert az ágyon, nem panaszkodott, némán tusakodott fájdalmával, és a nagy kimerültségek után már gyakran el-elérte az álom. Emlékszem, mikor utolsó szu- nyókálásából megébredt magához hívott, kezébe fogta kezemet és az álmát mesélte. Azt álmodta, hogy Lajos sógorral fertelmetes nagy köveket stangázott és rakott szekérre, kutya-nehéz volt a kő, háta és dereka belefájdult az erőlködésbe, karjának izmai pedig teljesen elzsibbadtak. „Szebb álmot is kigondolhatnál...” —

zsörtölődött Rozália nagyanyám. ő meg csak mosolygott, míg halk sóhajtással kiszállt belőle az élet. így maradt kissé biggyedt szájjal, nyitott szemmel, fölötte a sötétbarna megöregedett mennyezettel, mintha csak azt nézte volna meg jól utoljára.

De hiszen Ignác nagyapámról én rengeteg vidám dolgot is tudok!... Mi Bo- zsonnyán laktunk, nagyapám háza pedig a Várgyi-völgy- ben volt. Szőlőstető alatt. Utolsónak ballagott haza a nádasdi gyárból, ahol dolgozott, s én nemegyszer kimentem eléje, megvártam Farkas-útja | felett vagy a Tőgyesnél, ahol az egyik vadkörtefa alatt mindig megpihent. Mindig kaptam tőle valami kincset: tava- szonta egy-egy madártojást, nyáron gubicsokat, vagy fű- zérnyi gombát. Vékony, ágasvégű vesszőre fűzte fel a bokrok alatt talált illatos gombákat. És volt kenyér is, jó hamu szagú kenyér a zsebében, pár falatnyi abból a karéjból, amit nagyanyám csomagolt neki hajnalban. Egyik délután is ott vártam rá az ismerős körtefánál, s füleltem-figyel- tem, mikor hallom meg lépteit, vasalt, szögesvégű botjának koppanását a köveken, mikor bukkan elő szí- jas-szikkadt alakja az erdei ösvény kanyarulatából. Jött is vidám arccal, legényesen forgatta görbebotját, akácfaszárú maga faragta pipája a szája sarkában fityegett. Mielőtt leült volna a gyepre, hogy fényes dohá- nyos-dóznijából egy szusz- szanós füstölésre a pipáját megtömje, titokzatosan kabátja zsebére bökdösött. „Hoztam valamit... No, nyúlj csak bele, de nagyon vigyázz ám mert ha megcsíp é' "'-»sz elszökik. És nk'*- ' • ”:i’t, nincs...”

— suttor-ia rejtélyesen. El nem tudtam gondolni, mit őrizhet a zsebében. Lábujjhegyen közelítettem hozzá, de nem mertem belenyúlni, felhajtottam a zseb leffen- tyűjét és próbáltam bele- lesni, mi lehet abban. A zseb mélyéről vékony hangú jajgatás, szárnyrepdesés zaja hallatszott, s mintha rugó lökte volna ki, valami barnaság vágódott a szemem felé, nem nagyobb, mint egy gyerek ökle. Ijedtségemben hátra ugrottam, hogy nyekkenve hanyatt vágódtam a gyepen, még a képem is elfehéredett. Az ijedtségemen úgy kacagott, hogy visszhangzott belé az erdő. „Mi volt a zsebében ...?” — kérdeztem félénken. „Egy piciny ökörszem, az erdő legapróbb madara. Látod, most ott ül a bokor ágán és neked énekel, amiért kiszabadítottad a zsebemből..

Egyszer a következő dolog történt vele... Délutá- nos sikta után volt, szokás szerint utolsónak lépett ki a lemezgyár kapuján. A csinált úton ballagott, az éjféli erdő sötétjében csak az útszéli bükkök meszelt csíkja fehérlett. A fákat azért meszelték fehérre, nehogy letérjen valaki és a güdrök- ben, szakadékos vízmosásokban a lábát kitörje vagy a nyakát szegje. Már jó mélyen haladt az erdőben, amikor közvetlen közelében megcsörrent a haraszt. Valaki jár a fák között! Hirtelen megállt, hallgatózott, szemét meresztette a vaksötétbe, de nem hallott és nem látott semmit Mélységes csend feküdt az erdőn. Alighogy megindult, újra csörgött a haraszt, egészen a közelében. Megállt, de akkor a harasztcsörgés is elhallgatott. Nekieredt és kisvártatva ismét felhangzott mellette a fák között a csörgés. Sietősre fogta lépteit, de a harasztcsörgés is sietősebb lett. Amint lassított, a zaj is mintha lassult volna. Belekiáltott a fekete erdőbe, de csak saját hangját hallotta vissza. Erősen markolta a botját, aztán futásnak eredt.

A csörgő haraszt is futó lábak zaját hozta a fülébe. Futott, futott, felfelé a hegynek, lefelé a hegyről, de a harasztcsörgés pillanatra se maradt el mellőle. Fáradtan, zihálva nyitott be a kamrába otthon, ahol a di- kója állt és aludni szokott. Lámpát gyújtott és izzadt fejéről a kalapot az asztalra dobta. Akkor látta meg, hogy kalapjának szalagjába ragadva ott billeg egy száraz, hullott levél. Az apró levélke csürüzgölődött menet közben kalapja széléhez, annak neszezését erősítette fel a szél füle fölött, s azt hallotta úgy, mintha valaki járt volna a harasztban. Később sokat mulatott rajta, mikor mesélte, hogy ő, aki megjárta a frontot és több ütközetben is részt vett félelem nélkül, egy semmi kis falevéltől úgy megijedt, hogy majd a lelkét is kiszaladta.

Hadi útjáról hiteles dokumentumot őrzök. Vaskos könyv ez: A Cs. és Kir. 34. magyar gyalogezred története a címe. Ebben a könyvben látható Ignác nagyapám katonaruhás fényképe. A fényképen kis bajusza van és kancsal szeme, amit Róza leánya — az én anyám — igazított szemöldöke alá. A fényképet ugyanis, mint Ferenc Józsefét ama „Kehely”- hez címzett prágai kisvendéglőben, megtisztelték a legyek. Anyám pedig, abbéli akaratában, hogy a légypiszkot letakarítsa onnét, nyálas kendőjével addig dörzsölte,

amíg nagyapám kemény fce= •kintetét is szépen lemázolta. Hogy túlzott igyekezetének nyomát eltüntesse, tintaceruzával rajzolt új szemet, aitti bizony kanosaira, komikusára torzra sikeredett. Á kancsa- los fénykép mellé a könyvbe nyolcsornyi nyomtatott szöveget is biggyesztettek: „Kormos Becskereki Ignác gyal^ lemezgyári hamus, Balaton. Ugyanott 1889-ben született. 1910—12-ben szolgált ténylegesen. Mozgósításkor bevonult, majd rövid belső szolgálat után az orosz frontra ment. Több ütközetben vett részt. 1914 őszén felmentették és mint szakmunkást a borsodnádasdi lemezgyárba vezényelték. Neje: Bartók Rozália. Gyermekei: Róza és Ilona.”

Kazánhamus volt Ignác nagyapám. Minden emlék, amit róla őrzök — hamu szagú. A szénhamu szürke porának szaga érződött mindenén, ruháján, bőrén, simogató kezének ujjain, és a kenyéren is, amit a zsebében hozott." Hamu vitte a sírba is, a sok hamu, amit naponta 10—12 órán át belélegzett a tüdejébe, lenyelt a gyomrába.

Emlékszem az első szabad május elsejére, a 45-ösre. Nekem az is hamu szagú volt. A nádasdi gyártelepen rendezték az ünnepet, az olvasó melletti nagykertben, virágzó gesztenyék alatt állt a nagy vigalom. Gyönyörű idő volt, verőfénnyel, virággal, szines léggömbökkel, trombitaszóval, tánccal, nótával. Azóta sem volt részem olyan kedves májusi ünnepben, azóta sem láttam együtt annyi önfeledt, boldog és vidám embert, annyira felszabadult jókedvet. Nagyapám is megkérte anyámat, s át kellett engednie az erdős hegyen. Ügy esett, hogy nagyapám a munka ünnepét is munkával ünnepelte. Egyenesen a széngázos, hamu szagú gyár alól jött a vígságos sokaságba. Kézen fogott és odavitt a nagykert sarkában álló sza- letlihez, ahol a gyári munkásoknak ingyen adták a la- cipecsenyét és melléje fél liter jó bort A pecsenyéből alig evett pár falatot, a többit én pusztítottam el serényen a föld színű pékkenyér morzsáira is ügyelve, nehogy lehulljon egyetlen sze- mecske is. A borból is engedett inni pár kortyot, azzal intve ;„Csak aztán meg ne mond anyádnak...!” Alkonyaiig hallgattuk a muszika- szót, lestük a nagyhangú kuglizókat, nevettünk a táncoló sokaságon, amely a kert placcán valóságosan is a port rúgta, nagy kurjon- gatásokkal kísérve a csűr- döngölőt. A csinált úton velem jött a határig, aztán hazafelé vágott szokott útján, a dombok gerincén. Fütyörészve haladtam éra meg az első házakig, ahol anyám várakozott, hogy alaposan megsufrázzon a hát® mögé rejtett nyírfavesszővel» mert valaki elárulta neki a pecsenye utáni borízlelést Igazán nem rajta múlott, hogy a május hamu szaga mellé a fájdalom könnyeinek sós íze is társuljon. Az első suhintásra olyan nyar- galásba kezdtem, mint a ci- gárzó csikó, s a nyárikonyha ingatag cserepein tanyázva vártam ki türelemmel as aggódó kérleiésí: „Jól vara, nem bántalak, csak gyere le a háztetőről, kisfiam...” A hamu szagú emlékek megvannak, de nincs sehol már az a háztető...

* t

í