Népújság, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-07 / 107. szám
30.10: A SZEREPOSZTÁSTÓL A BEMUTATÓIG Az Operaházban Petrov— Kaszatkina—Vasziljov: „A világ teremtése” című balettjének bemutatójára készülnek. A televízió a próbáktól a bemutatóig végigkíséri az előadás alakulását. A népszerű szovjet koreográfusházaspár, Natalja Kaszatkina és Vlagyimir Vasziljov tanítja be a balettkomédiát — amelyet először a leningrádi Kirov Színház játszott. Ügyességi játékok — vadetetők A Pilisi Parkerdő visegrádi feldolgozójában a helyben kitermelt faanyagból ügyes ácsmester ek tervezik és készítik a parkok, óvodai kertek fadíszeit, játékait. (MTI fotó — Balassa Ferenc) Félmillióval több néző a magyar filmeknél A Filmfőigazgatóság első negyedévi gyorsmérlege Ügy tűnik, máris mutatkoznak a játékfilmgyártás átszervezésének első eredményei: a Filmfőigazgatóság gyorsmérlege szerint az eslő negyedévben csaknem félmillióval több nézőjük volt a magyar filmeknek, mint az előző év hasonló időszakában: összesen négy és fél millió jegyet váltottak a mai magyar filmalkotásokhoz. A sokatmondó adatokból, a sikerművekről, filmgyártásunk helyzetéről, terveiről, bontakozó új vonásairól tájékoztatták a Filmfőigazgatóságon az MTI munkatársát. A Filmfőigazgatóság megítélése szerint javult a magyar film és közönségének kapcsolata, s különösen örvendetes, hogy a frissen regisztrált film-„slágerlistán” különböző műfajú, témájú, más-más közegben játszódó, más-más élményvilágot megragadó alkotások szerepelnek. Ranódy László Árvácskáját 400 ezren látták, s ez a szám különösen azért sokatmondó, mert olyan műről van szó, amely a legkisebb „engedmény” nélkül, dolgozta fel Móricz Zsig- mond kisregényét. Öröm és siker Grunwalsky Ferenc Hernádi-adaptációja, a Vörös rekviem. Történelmünk, a forradalmi munkásmozgalom egy tragikus epizódját ábrázolja a mű, amely eddig 200 ezer nézőt vonzott. Teljesen más világba kalauzolja nézőit Zsombolyai János Kenguru című, derűt, jó életérzést árasztó filmje. Napjainkig 900 ezren látták: félmilliónál többen látták eddig a Hugó, a víziló című rajzfilmet. Változatosságukkal, témagazdagságukkal, s közös jellemzésként — igényességükkel tűntek fel azok az alkotások, amelyeket ősztől láthatnak majd a mozinézők. Fábry Zoltán az ötödik pecsétje Sánta Ferenc kisregényéből merít, Szabó István ezúttal is önéletrajzi ihletésű filmet készít, címe: Budapesti mesék. Ssserenádos esten — Mit gondolsz, jönnek? — Hát persze, hogy jönnek. Azt mondod, megkérdezték, hogy itthon leszünk-e a hét végén. — Igen, az a szeplős képű. De hát ez amolyan általános érdeklődés is lehetett. — Na, ja! Ballagás előtt, a negyedikesek csak úgy általában kérdeznek ilyesmit a tanáruktól. Semmi egyebet, csak ezt. — Nem is tanítottam őket olyan sokáig. Hetente két óra... az igazán semmi. — Mi annak idején végig- I jártuk még azokat is, akik csak hosszabb ideig helyettesítettek. Nem is végeztünk egy nap, kettő kellett. Hétkor gyülekeztünk, emlékszem, jó meleg pulóverekben, nadrágban ..., biztos, ami biztos, a lányoknál zseblámpa is volt. A srácok zsebében meg „melegítő" üvegecske dudorodott. De nem nagyon iszogatták, inkább csak fölvágtak vele. Ügy tizenegy felé meg már határozottan többre értékeltük a süteményt és a szendvicset. — Mennyit csináltál? — Ne félj, többet, mint amennyit mondtál. És a bor mellé pár üveg kólát is hoztam. a lányoknak ez biztos kedvesebb. Bár, a csuda tudja, hogy érdemes volt-e, nem is biztos, hogy ideta- lálnak, olyan nagy ez a lakótelep. — Mi van a tv-ben? Bekapcsolom. — Ne olyan hangosra, mert rém halljuk meg az éneket! — Te. mondd! És ti tényleg mindenkihez elmentetek? Mi csak a legkedvesebbekhez látogattunk ... Az av'~- " •----»<-"V közvet1 976. május 7., péntek lenül. De persze, mindig lábujjhegyen mentünk oda, hogy egészen váratlan legyen ... Te, olyan jó sztorik voltak! Emlékszem, az egyik robosztus termetű, sűrű bajszú . tanárunk éppen akkor lépett ki az erkélyre, amikor ott tartottunk a szövegben, hogy „Ha leányka, te vagy a mennyország ... Jó ég, micsoda röhögés lett. Mert mondanom sem kell, hogy nemcsak a külleme volt olyan férfias, hanem kemény kézzel bánt az osztállyal is... Persze, azért nagyon bírtuk... — Pszt. Nézd, lehet, hogy ez most lőni fog? Ez a gyilkos? — A fene egye meg a tv-t. Lehet, hogy ők is ezt a krimit nézik, s eszük ágában sincs az utcán csúszkálni. — Sokat is számít ilyenkor a tv. Inkább azt döntsd el, villanyt gyújtsunk, vagy mégis a gyertyát vegyem elő. — A kilencedikről úgysem világít le a gyertya... Te. figyelj! Egyszer a Ferire nagyon rákiabáltam. — Te??? — Én igen szerettem azt a srácot. Néha ugyan nyeg léskedett, de azért általá ban rendes, becsületes gye rek volt, de . tudod, akkor nagyon szemtelen volt... és már előtte is fölhúztak valamivel ... — Ettől még szerethetnek. — Na, igen... Végül is mindig rendes voltam ve lük. És nemcsak a jegyek kel. Akármikor odajöhettek hozzám, ha valami bajuk volt... A csuda tudja, elő- szörrc, hogyan bánjon a negyedikesekkel. Jövőre már más lesz. , — Valahol énekelnek. Figyelj csak? — Mii gondolsz, tényleg ideiönnek? És odamentek. Németi Zsuzsa Gábor Pál Járvány című munkája azt boncolgatja, hogy mit jelentett a másfél évszázaddal ezelőtti Magyar- országon forradalmárnak lenni. Nemcsak hazánkban, de határainkon túl is nagy szakmai elismerést vívott ki magának Dárday István és Mészáros Márta. Jutalomutazás, illetve Örökbefogadás című alkotásukról felső fokokban beszélt a kritika. Dárday István most készülő Nővérekje és Mészáros Márta Kilenc hónap című alkotása arra bizonyság, hogy mindketten hűek maradtak a korunk emberi-társadalmi viszonyait igényesen, pontosan, megfigyelések sokaságával hitelesítő látásmódjukhoz. A filmszakma vezetése nagyon sokat remél Palásthy György Tótágas című zenés gyermekfilmjétől, a minden bizonnyal táblás házak hosz- szú sorozatával „mond véleményt” a közönség Várko- nyi Zoltán új, kétrészes Jó- kai-adaptációjáról, a Fekete gyémántokról. Hasonló fogadtatást remélhet Bán Róbert rendező Mikszáth-fel- dolgozása, A kísértet Lub- lón. Két magyar—szovjet koprodukcióban készülő filmet is műsorra tűznek: a Jurij Ozerov rendezte monumentális filmeposz, A kommunisták című négyrészes film magyar részét és a Za- hariasz . rendezte „Fedőneve Lukács” című Zalka Mátéról szóló történelmi filmjét láthatják a filmbarátok. A kritika régóta hiányolja a könnyedebb hangvételű, mégis igényes vígjátékokat. Mostanában több filmrendező is foglalkozik a különböző vígjátékformákkal. Sándor Pál és Fejér Tamás szokatlan feladatra vállalkozott: történelmünk tragikus korszakaiból merítették mondandójukat, s ebből a komorságból csillan ki az élni akarás, az emberi lét számos vidám, lírai epizódja. Általánosságban: a filmstúdiók nagy gondot fordítanak a mai magyar társadalom önismeretét növelő témák kimunkálására, úgynevezett eleve sikernek ígérkező alkotások és kísérleti művek egyaránt készülnek, egészséges egyensúlyt teremtve a — jobb híján — tömeg-, illetve művészfilmnek nevezett alkotások között. A tervezés megalapozottságát jellemzi, hogy háromnegyed részben már eldőlt, milyen filmeket forgatnak majd 1977-ben. Bizonyos az is, hogy az eddigieknél is több figyelmet élveznek a szocialista országok film műhelyeivel közösen készült alkotások. (MTI) G. Ilonka Akinek nagy gyakorlata van a panaszok meghallgatás sában, abban egy hosszabb idő elteltével kialakul egy érzék, amelynek segítségével több-kevesebb hibával előre meg tudja mondani, kinek mi a gondja, baja. Ebben az esetben ez a gyakorlat teljesen csődöt mondott. Egy húszévesnél alig idősebb nő érkezett. Öltözete egyszerű volt, de csinos, külseje inkább megnyerő, mint szép. Amikor belépett, gyorsan átvillant bennem néhány lehetőség, úgy is mondhatnám, magamban tippelni kezdtemj állás, lakás, bölcsődei, óvodai elhelyezés... $ Egy csöppet sem volt zavart, sőt a legkisebb izgalom nyomát sem lehetett rajta felfedezni. Nyugodtan leült, eligazította a ruháját, táskáját maga mellé tette, és beszélni kezdett. — Éppen ma két hete, hogy kiszabadultam a börtönből. Ne ijedjen meg, nem vagyok gyilkos, vagy betörő. Egészen különleges ügy miatt kerültem oda. Az történt ugyanis, hogy szembeöntöttem egy fiút sósavval. A tárgyaláson derült ki, hogy nem vakult meg, de az arcán meglátszottak a sebhelyek. 1 Lehet, hogy észrevette a megdöbbenésemet, mert fa«; nyár mosollyal így folytatta: — Igen. Tudom, hogy ez egy furcsa ügy. Megmondom őszintén, azért másképpen kezelték a börtönben is. Valahogyan mindig éreztem, hogy különbnek tartanak, mint a többit. Sokat olvastam, rám bíztak ott bizalmasnak számító dolgokat is. 1 — Ez a fiú udvarolt nekem. Fél évig, vagy talán tovább is. Szeretni sohasem szerettem, de azért kedveltem. Később, egy pár hónap múlva megismerkedtem egy másik fiúval, akit viszont nagyon megszerettem. Szerelmes voltam, igen, szerelmes. Amikor összebarátkoztunk, elmeséltem neki, hogy van felszínes kapcsolatom ezzel a másikkal, de a legközelebbi találkozáskor megmondom neki az igazat: nem szer retem, mással foglalkozom. A történet elmesélése közben egyre pirosabb lett aa arca. Az előbbi nyugalomnak már hűlt helye volt. — így is történt. A fiú azonban nem nyugodott bele, és zaklatni kezdett. Üzengetett, leveleket irkáit, sőt néha váratlanul be is állított. Ilyenkor' veszekedtünk, civakodtunk, újra, meg újra kiadtam az útját. A helyzet azonban nem változott, a kapcsolat, ha ilyen furcsa formában is, de megmaradt. A másik fiú pedig kereken kijelentette, ha nem szakítok véglegesen, többet soha nem jön el hozzánk. — Ekkor történt a nagy elhatározás, hiszen szerettem azt a másikat, gyűlöltem ezt, aki el akarta rabolni a boldogságomat. És egy este, amikor újra jött, arcul öntöttem sósavval. .. ' A történet végén megnyugodott. Arcáról lassan eltűnt a pirosság, ismét nyugodt lett, mint amikor belépett — Kitöltöttem a hat hónapot. Nem volt rám semmi pa-; nasz a börtönben. Bíztam, hittem abban, hogy amikor kiszabadulok, egy újabb munkahelyen nem kérdeznek majd, nem faggatnak. Nem így történt! Azt szokták mondani, a hír gyors szárnyakon jár. ötödik helyre jelentkeztem már. Hiába. Az egyik helyen még a képembe is mondták: még rendes embernek sincs hely! Most aztán határoztam. Visz- szamegyek oda, ahol legelőször dolgoztam, ahol ismernek, mindent tudnak rólam. Annyit kérnék csupán, szóljon át a gyárba személyesen, és mondja meg nekik, hogy G. Ilonka kiszabadult a börtönből.. • ' Szalay István Odahaza, a Mátra északi lábánál, Tarnaleleszen, minden rokonom teknővájó és szegkovács. Nagyapám a századfordulón, egy esős, didergős keddi napon azt mondta asszonyának, szedje össze a gyerekeket, amott jobban süt a nap, kézzel is bele lehet nyúlni. Nagyanyám hitt a jó melegben, összecsomagolt, befogott, kocsiderékba ülhette a gyerekeket, megtömte pipáját, s elindultak át a hegyen, délnek, az éjszaka Mátraházán érte utói őket. Akkor ott már esett a hó. Másnap némi viszontagság után a város határánál nagyapám Gyöngyösre mutatott. „Ez az.” Mintha a természet is igazolni akarta volna őt, a város napfényben fürdött. Megkeresték a patakot és a partjára telepedtek. Nagyapám magára húzta ezüstpitykés, piros dolmányát, amelyben utoljára kilencvenhatban, a millennium szent évében, a pétervá- sári ünnepségen húzta a bőgőt. Nadrágja és csizmája is jókarban volt, nem kellett restellkednie, amikor apámat beíratta az iskolába. Hat év telt el, amikor újra magára öltöte a maskarás ancugot, de akkorra már a csizmát szétrúgták a fiúk. A gimnázium tanárai, finom úriemberek, nem nevették ki a vitézsújtásos, cúgoscipős öreg cigányt. Ez volt nagyapám utolsó közéleti szereplése : apámat íratta be a gimnáziumba. Ettől kezdve az ócskapiacon vásárolt, fényesre használt ferencjóská- ban járt a bandával muzsikálni. Hanem apámon, szegényen, rajtamaradt a gúnynév : „Leleszi." Suba Andor riportja: Kuiyabőv Parasztnagyanyám, Nagy Zsuzsanna dinnyét termelt. Ha rosszul álltunk, anyám nyaranként hazavitt Hajdú- böszörménybe a mamához, segítségnek. Tízéves voltam, éjfélkor keltünk, nagy érett dinnyéket vittünk Debrecenbe, a piacra. A lovasgazda segített rakni a szekeret. Amikor elkészültünk, avas szalonnát ettünk. A hagymát a föld széléből húztuk, a kenyérre vigyázni kellett, ne sokat faljunk, maradjon délre is. Hosszú út volt Debrecenig. Zörgött a szekér, döcögés volt az út, hűvös a hajnal, aludni sem tudtunk. Délre eladtuk a dinnyét. Az utolját a kereskedő vette meg bagóért. Nagyanyám kendője sarkába kötötte a bankókat. Nekem nyalócukorkát vett, s azt mondta, ügyes, dolgos fiú vagyok. Csak ne lenne cé elöl, ne lenne édesapám cigány. Itt, ahol dolgozom, az irodám falán van egy művészi fotó, a cigánylányról. A képen az fogott meg engem is, ami, gondolom, mindenkit, aki látta. A lány tisztasága, szép őzikeszem, kifejező, klasszikus keze. Egyszer megkérdeztem a fotós kollégát, ki ez a gyerek, honnét a kép? Pontosan nem emlékezett. Egyetlen halvány támpontot kaptam tőle. Talán N. községben él, vagy hal ez a lány. Akkor volt ott valamilyen cigányiskola. Falusi öreg-iskola. Csinos, jó tartású, fiatal szőke nő a tanáriban. Azt mondja ő, Esküdt Eleonóra. Mutatom neki a képet. Nézi, azután megszólal. — Ez Margit. — Es? — Nem tudok róla többet. A vezetéknevére nem emlékszem. De arra igen, hogy két osztályt végzett nálam, azután kimaradt. Együtt kezdtük, én a tanítást, ő a tanulást. Bejön egy csinos, barna tanárnő és besegít: — Biztos férjhez ment. Cigánymódra, ahogyan szokták. Gyermekfejjel. ★ Cigánynagyanyám, Botos Mária, 13 éves volt, amikor lefeküdt nagyapámmal, s úgy maradt fekve szegény, egy életen át. Édesapám ötödik fiúként érkezett. a családba. Őutána meg nyolc lány született. ★ Községi tanácsháza. Az elnök azt mondja: — 19 ... október 9-én nyílt a faluban cigányiskola. Nóra volt az első tanítójuk. Tizenhét újmagyar gyerekkel kezdte. Végigkínlódott három évet... y A férfi bütykös kezével a fiókból egy papírt húz elő. Statisztika. Az áll rajta, a cigányok ebben a községben dolgos emberek. Ellensúlyozandó, hozzáteszi; 17 cigányasszony még mindig koldulni jár. Ezeken már az Atyaúristen sem segít. A kávé után behívatja Oláh Lajos tanácsdolgozót és kiadja a munkát, kísérjen, gardírozzon bennünket a cigánysorra. Kocsink tép, szomorú, szürke homokfelhő kíséri utunkat. Előttünk két cigányférfi baktat. Megállunk. Köszönnek. Segédmunkások. Azt mondják, keveset keresnek és szégyenkezve hozzáteszik. „Nincs iskolánk. A Lali tudja” — böknek kísérőnkre. A fiú mosolyogva int, igen, ő tudja, ő a falu cigányszakértője. Cigánytelep. Kocsink megáll. Teszünk egy lépést, fogunk alatt recseg a homok. Maszatos gyerekek, vedlett szőrű,, sunyi kutyák, ócskarozoga szekerek, szemét halomban, piszkos edények szanaszét, a szabad tűzhely körül. A füves téren tiszta ágynemű, szellőznek a napon. Az egész telep köröttünk tolakszik. Aprók és nagyok, fiatalok és vének lökdösik egymást. Lalinak köszönnek, bennünket bámulnak. Mutatom kezemben a képet, amely 11 évvel ezelőtt készült a község első cigányosztályában. A képet, amelyre a tanítónő is úgy emlékezett, Margit. Nézik a cigányok, anyanyelvükön tanakodnak. Egy vékonycsontú öregasszony azt mondja, ez Mária, az én lányom. Beteg. A városban van. A beszélőt Farkas Józsefnének hívják. Azt hittem, százéves, de csak a fele. Beteg. A férje is az. Azt mondja, hét gyermeke van. A kocsi felé pislogok, menni kéne tán. Altkor a bolyból kilép egy fiatal nő, kezébe veszi a képet, nézi és megszólal. — Én vagyok. (Folytatjuk.)
