Népújság, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-23 / 121. szám
Új könyvek A Szépirodalmi Könyvkiadó az Olcsó Könyvtár sorozatban adta ki Széchenyi Zsigmond visszaemlékezéseinek kötetét, Ahogy elkezdődött címmel. Ugyancsak ebben a sorozatban jelent meg Szép Ernő híres regénye, a Lila akác, Kéz Pál utószavával. Sárközi György összegyűjtött verseit és versfordításait tartalmazza az Ég és föld között. A kötet anyagát Kőháti Zsolt gyűjtötte össze, a mű elé Illyés Gyula írt'bevezetőt. Előre megfontolt szándékkal címmel jelentette meg a kiadó Gerő János kisregényeinek kötetét. A Mikrokozmosz füzetek sorozatában látott napvilágot Weöres Sándor verseinek ízléses kötete, Áthallások címmel. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Minerva szerkesztőségének gondozásában látott napvilágot a Tudósok közelről. A gyűjteményes kötetben Hajduska István ötven magyar akadémikus portréját rajzolta meg. A Táncsics Könyvkiadónál jelent meg a német és a nemzetközi munkásmozgalom neves harcosának, Rosa Luxemburgnak A szakszervezetek és a tömegsztrájk című könyve; a kötet anyagát Hamburger Mihály válogatta, ő írta a jegyzeteket és az utószót is. A Móra Ifjúsági Könyvkiadó ismét megjelentette — ez alkalommal az ungvári Kárpáti Kiadóval közösen — Gárdonyi Géza Egri csillagok című történelmi regényét. Űjabb kiadásban látott napvilágot Mikes Lajos bűbájos meséje, a Sanyi manó könyve. A Kozmosz könyvek a Galaktika tudományosfantasztikus antológia 18. számával bővült, a Fiatalok könyvtárában pedig megjelent Victor Hugo világhírű regénye, a Kilencvenhárom. Száztizenöt éve született Rippl-Rónai József Száztizenöt éve, 1861. május 23-án született a magyar festészet egyik kiemelkedő egyénisége — — Rippl-Rónai József. A Nemzeti Galéria tulajdonában levő festményeivel emlékét idézzük az évfordulón. Fent; Modclljcim szabadban. Balra: Utolsó önarcképe 1927-ből. Fábián Bálint találkozása istennel Balázs József kisregénye Balázs József rendkívül tudatosan készült az írói pályára. Ezt bizonyította már első kisregényének, a Magya- roJc-nak kiérlelt művészi értéke, nyelvének, realista látásmódjának határozott újszerűsége. Második kötetének talányosán izgalmas címe ellenőrei Fábián Bálint találkozása az istennel — nagyon is földközeli nézőpontból láttatja hőseit. Emberalakjai a magyar valóságban gyökereznek, tipikusságukban is őrzik egyedi, tájjellemző ismérveiket. Az alkatba írt sors jellemzői ragyognak át tekintetük nyugalmán, sütnek át kurta szavaik jelentéskörén, hangalakján. Az első világháború ember- és erkölcstorzító, forradalmi elszántságot háborús öldöklésbe fullasztó hatásáról sokan és sokféleképpen írtak. Bálint József nagy érdeme, hogy frisslátású íróként nagy művészi hitellel tud szólni erről a lélekcserélő időről. A kiszolgáltatottak szemével láttatja a magyar katonák sorsát az olasz fronton, a véres csaták színhelyén, az Isonzónál. Itt küzd és szenved Fábián Bálint lövészárkokban, közelharcokban, szuronyrohamokban, öl, mert helyzete kegyetlen és könyörtelen: ha nem ő öl, akkor őt gyilkolják le. Miközben ő a fronton a testközeli állóháború, a gyilkosság taktikáját kénytelen tanulni, addig otthon, a Szamos menti szülőfaluban, a hátország éli a maga életét. Fiai juhászkodnak, járják a határt, míg feleségét a pap látogatja. A fiúk nemcsak apjuk mesterségét, hanem emberi keménységét, jellemének egyenességét is örökölték: ha viszket a tenyerük, ütnek, ha keserű a szájuk, köpnek. Megölik a papot, aztán a folyóba dobják tetemét. 1 A frontról hazavergődő Bálintot már a Tanácsköztársaság utáni állapotok fogadják. Elszegődik, parádéskocsis lesz, de nem úri lócsíszárként szolgál. Egyívású, „egy vályútól való” társait menti, ahogy lehet. Felesége és a pap viszonyát felemlítő kocsmárost megöli Bálint fia. A bűnjelet, a véres baltát az udvaron eldobja. Azonban a közösség megsértett erkölcsi normáján esett foltot vérrel sem lehet lemosni. Bálint felesége belehal szégyenébe. Fábián Bálint életének utolsó aktusa feleségének eltemetése és az öngyilkosság. Felakasztja magát a templomban a harangkötélre. Néhány koondulás jelzi csupán, hogy meggyötört testéből elszállt, a csillagok világába lobbant élete. Balázs József eredeti epikus tehetség, kisregénye kristálytisztán logikus, áttetszőén világos. Két eddigi kisregénye kitűnő példája a megújuló realizmusnak. Üj valószerűséget, bensőséges és mégis objektív realista valószerűséget tükröznek művei. Az egyéni és a társadalmi lét lényegéből elfogulatlan közvetlenséggel tud szólni. Élet és halál történelmi távlatban jelenik meg, a köztük feszülő történelmi szükségszerűség erővonalait a szépíró eszközeivel tudja érzékeltetni. Hasonló pályakezdésre alig van példa. A kiadók Balázs József harmadik kisregényének megjelenését is jelezték. Egy éven belül három kisregény — a magyar próza nagy nyeresége. Várjuk Balázs József harmadik regényét, és a további folytatást ezen az ígéretes írói pályán. CS. VARGA ISTVÁN E 1701-ben Zrínyi Iloaának el kell hagynia Konstantinápolyt is. A török szultán Kis-Ázsiába, Nikodé- mia városába száműzi. Komáro- my János, Thököly Imre titkára jóval később így ír: ......huszonnegy edik Septembris éjszaka Nocidé- miába érkeztünk.” Másnap elfoglalják szállásukat. „Melly napnak est- véjén jó magyar vendégségünk lévén, csudálkoztak a magyar muzsikának zengésén, bő bor-ivásokon, s táncolásokon... Ezen vendégségnek végén... rendkívül való kedvét mutatta szegény asszonyunk, a méltóságos Zrínyi Ilona fejedelemasszony. Megvallom, még ma is fájlalom, mely sokat, mely szívesen hívott szegény ő maga engemet is, hogy véle táncoljak, sőt nagyon kénysze- rített, de minthogy rosszul voltam, el nem mentem.. ■ ■ ■ ■ ! gyszer majd megírom ezt az * estét is. Hogy tudják az utánunk jövők, öértük teszem, vagy a magam dicsőségéért?! Senki fiatalt titkárnak nem küldenék. Ha nem lennék én több, Thököly uram titkára sem lehetnék. De mert több vagyok, a titkárság kevés. Néha lealacsonyító. Azért kell felülemelkednem. A betűk között a magam ura vagyok. Közöttük nem. Sohasem. Az imént is... Azon gondolkodtam, minek ez a vendégség. Evés-ivás, nyüzsgés, zenebona, nyájasság. A hajóutat szép cendben ki kellett volna pihennünk. Nekem még most is kavarog a gyomrom. Még nem egészen hagyott el a tengeribetegség. Ültem magamnak — szótlanul, mozdulatlanul a legjobb. Akkor jön egy idegen, s kérdezi: hány éves asszonyotok? Rávágom: — ötvennyolc! Nekem mindent tudnom kell, s tudok is. — ötvennyolc?! Hiimmög nagyon. Asszonyunk meg mintha hallotta volna a hiimmö- gést, s azt válaszolná: — Csak azért is! Felpattan az asztaltól, odafordul egy tiszthez és táncba viszi. Megnyitja a táncot. A tisztnek kellett volna kérnie őt. Meg nem írom én ezt. Senki nem értené. Száműzetésben vagyunk, annyi vész után. Azt írom maid, hogy asszonyunk hallgatagon ült az asztalfőn, méltóságteljes bánat a vonásain... Gyűlölök hazudni! Megparancsolta a zenészeknek, LÁSZLÓ ANNA: SORSA ELLENÉBEN hogy csapjanak belel Elkiáltotta magát: mulatni akar! Viszolygás futott végig a hátgerincemen. Mire való a viszolygás? Ö nem viszoly- gott... Akkor sem, amikor ott virrasztóit az anyja mellett. Még fiatalon. Frangepán Katalin pompához, dicsőséghez szokott. S hozták a hírt: Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet lefejezték. Katalin asz- szony okos volt, tudta, hogy ezenfelül javaikat elkobozzák, várukat feldúlják a császáriak. Ókosságá- 'oa beleőrült. Sikongott napokon, éjszakákon át. Ilona mellette, hogy vigasztalná... ö nem sirathatta szeretett apját, neki csak az maradt, hogy fékezze a tébolyultat. És önmagát, örült mellől én elmenekülnék, annyira borzadok. Később még egy eszelős... Nem elég, hogy asszonyunk bátyja ártatlanul raboskodik, mondják, hogy elméje nem viseli el a hamis-börtönt, s megbomlott... Asszonyunk pedig nem tehet semmit, az elviselés maradt neki, s ez még a kisebbje csak... N em hittem volna én. Hogy nyíltan idejön hozzám és táncba kér. — Később, később, kegyelmes asszonyom... — hebegem. Ó legyint, s nevetve továbbperdül. Már itt a helyén az egyik vendég. Undok féreg! Azt mondja nekem: — Milyen kihívó is a ti asszonyotok, nem hogy meghúzná magát, ahogy jelen helyzetéhez, korához és női mi voltához illenék! Mit feleltem volna? Féreg, de igazat beszélt. Folytatta is: — Bolondul ez a férfiakért! — Csak kettőt ismert életében! — mordultam rá — Rákóczi Ferenc és Thököly Imre hites urait. Azonfelül nem látja-hallja tekegyelmed, miként ünnepli a vendégnép?! őmiatta tapsolnak, dübörögnek, a táncáért! Ott vadul a középen. Elfordítom a fejemet, jobb lesz így. Örökké szégyelleni fogom, hogy nem mindig fordítottam el a tekintetem. Nem is annyira az én vétkem, inkább Thököly uramé! Ki más hagy ná elől, nem is csak éppen elzárat- lanul, de az asztal lapján szabad prédaként a szerelmesleveleit?! Ki nyolcéves korában már főispán volt, mint ő, utóbb is sokat enged magának. S tán az ajándékot másfélében se igen becsüli. Ilona asszony ismerős betűivel: „Megvallom, nem gondoltam volna, oly szerencsétlen legyek, Kegyelmed nélkül tölt- sem sírással az áldott ünnepeket... De kérem, édes szívem-uram, legalább gyakortább tudósítson maga egészsége és hun léte felől”. A tudósítással se mindig sietett... Asz- szonynak kellhet ahhoz hősiesség... elviselni a szerelmese folytonos távollétét, elviselni, s nem hidegülni. .. Erősen nem akartam én... nem akartam, hogy olvassam a leveleit. .. de kíváncsiságom ráhajtott mégis... „Nagy örömmel értettem mindenek felett Kegyelmednek visszaindulását erre mi felénk. De az én megkeseredett szívemnek még sem elég, valameddig nem látom Kegyelmedet, édes szívem-uram. .. A nagy Istenért kérem Kegyelmedet, édes kincsem uram, magára vigyázzon és siessen ide jőni. Nem szeretnék Kegyelmedtől elrekedni, kitől Isten oltalmazzon, édes kincsem”. S maradt magára Munkács várában, két gyermekével. Ferkó sem, Juli- anka sem... L áTutaftíám, mindegy. Nem segít, ha fejünket elfordítjuk. Hallottam a tombolást. Asszonyunk körül az őt ünneplők rúgkapálnak folyvást. Majd hogy vállukra nem emelik, s a mennyezeten túl nem repítik! Miért ez a fékevesztett elragadtatás? Mert Zrínyi Ilona nagyasszony nem restelli a zene ütemére fáradhatatlan, pihenés nélkül illegetni magát?! S ha csak illegette volna tovább! Ide pattan hozzám megint, fene-hangossággal táncba hív, s hogy nem megyek, megragadja a kezemet, húzna... Akkor már kénytelen voltam az igazat mondani: gyomrom émelyeg, rosszul vagyok... S nemhogy féltés, asszonyi vagy humanitárius gyengédség lenne a válasz, ő elrikkantja magát, énrám értve: — Kisasszony ! No, ennél megvetőbbet férfiemberre! Látta haragomat arcomon, s túllőtt a célon. Lehuppan énmel- lem. Csődülnek utána hívei, de most elhessenti őket, s mondja nekem, lehalkulva már: — Minálunk a várvédelemkor rosszul nem volt senki, se asszony, se gyerek. Nem jajdult senki, amikor a várba hajít- tatott hébszáztizenhat karikás tómba és a tüzes labdák és gránátok sokasága. És a falakon is harcoltak és fegyvert fogtak és fütykössel támadtak, és köveket dobáltak asszonyok és majdnem-gyerekek is. Ijedtség nélkül! Kegyelmed, Komáromy uram pedig a tánctól riadozik?! Válaszom: — Más az, amire szükség van és más az, amire nincs! Más az, ami dicsőséget hoz... mint fejedelemasszonyunknak Munkács vára, még az eleste után is... Hogy fél Európa a vitézségét zengte, visszhangozván sokáig... De ez a kicsapongás itt.. ez nem dicső... — Mondja csak, mondja — buzdít nagyon — hisz az van az ajkán, hogy szégyenletes! Szabad is vagyok én, így lelkem, s gyomrom háborgásán nem is próbáltam győzni, s a táncba el nem indultam. Szolga is vagyok én, így óvást tettem: — Már hogy lenne szégyenletes, ami nem dicső, az még nem szégyenletes, dehogy is! — Mást beszél Komáromy uram, és mást hisz. Ahogyan ő ilyet mond! Annyira biztos benne. Lenyűgözi az embert. Azt gondoltam éppen: önmagában miért nem képes rendet tartani?! Ha váraiban akkora rendet tartott! Jóval Munkács előtt is! A regéczi várban is! Az én memóriám bámulatos. Már csak ezt is többre becsülhetnék! Amit elolvastam, megmarad. Zrínyi Ilona szabályzatát 1678-tól. A vastagabbja jár most az eszemben: „Hogy a cirkáló és virrasztó el ne aludjék a cirká- lásnak idején, mert ha rajta elérik, elsőben három pálcákkal megverjék, ha másodszor, a fokrul vessék ki”. „Hogy valaki a várban kardot vonszon haragjában, a keze elvá- gattassék, ha vért tészen, feje vétessék”. H allgatásom után megszólalt újra asszonyunk, csendesen csak: — Ha rendet tarthattam és kapitánykodtam férfi módra, mulathatok is férfi módra. Levegőm is elfogyott. Mintha látná gondolataimat, s azokra felelne. Halként tátogtam. Majd leszegte fejét, s már oly csekély hanggal beszélt, hogy fülelnem- kellett, s hozzá hajolnom. — Júliánkat több határ választja el tőlem... Nem szenved talán... Ferkót letartóztatták, Bécsújhelyre hurcolták. Nem újság már... Csak énnekem, percről percre hasító újság. A vád: összeesküvés. Lefejezhetik. Nélkülük én?!... Minek nekem őkkettejük nélkül?!... Szava eltört, sírva fakadt. Elrémültem egészen. Szívem bírhatat- lanul fájt őérte. Felugrottam ültőhelyemből és úgy kértem táncba, mint a szilajkedvű ifjú táncosok. Tán zajjal is, tán dérrel-dúrral is. A kissé távolabb, mégis körülöttünk lebzselők felfigyeltek. Észrevette ezt asszonyunk. Engem ott hagyva, a tánchely közepére tört, s járni kezdte... Járja csak, járja! Bárha jól mulatna, s feledkezne! Gonosz, aki sajnálja tőle! Ngyasszonyunk! Különb, mindenkinél! Múlik az idő igen múlik. Abba nem hagyná. Az kár, hogy közben- közben fel-felkiált. Rekedt bizony. Úgysem írom meg. Csupán a nagyságát, tetteit. Ezt az éjszakát holnapra mindenki elfeledi, borgőzösek, nem látnak a szemüktől, mámorukat a ködképekkel együtt ki- alusszák holnap. Megint az undok féreg. Rám dörög: — Csillapítsd már! Teszem, mintha nem hallanám. Nem hagyja abba: — Asszonyotok arca véré jtékes, rossz nézni! — Hát ne nézd, ki kért? — Kint virrad. Meddig szégyentelenkedik még?! Megyek hozzá. Odatáncolok mellé egymagám: — Ha asszonyunkat látnák a gyerekei! S máris fordulok vissza. Szétvet a dühöm. Nyolcvanévesen is így mulat majd még, mikor lesz iá módja! Elél ez száz évig! Írja pedig Komáromy János — már megenyhülvén az időben — hogy következő nap kérdezgette asszonyát a mulatozás felől. „Meg- vallá, hogy bizony nem cselekedte volna, de hogy mind méltóságos férje, s mind szolgái, s szolgálóji ne gondolhassák az tengeren által való hozattatásukon való valamely búslakodását, hogy másoknak is el- méjekbül kiverjem magam példájával, azért cselekedtem”. a ■ a a Zrínyi Ilona másfél év múlva halt meg 1703 elején, Nikodémiá- ban.
