Népújság, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-20 / 118. szám

A Gárdonyi Színház Sup- pé nagyoperettjét, a Boccac- ciót is műsorára tűzte az idén és bemutatta az elmúlt héten. . A háromfelvonásos nagyoperett szövegkönyvét Kardos György újította meg, míg a zenei részekhez a ver­seket Róna Frigyes irta. A musicalek korában, amikor a színpadon már annyi-annyi minden át- és megváltozott, mi indokolja egy olyan operett bemuta­tását, amelyért vissza kell nyúlni a Lehár- és a Stra- uss-idők előtti korba? Bi­zonyára Suppé zenéje, aki a Szép Galathea, néhány ope­rai kísérlet, sőt énekes bo­hózat után végre, hatvan­esztendős korában éppen a Boccaccióval futotta ki iga­zi formáját és egyéniségét. Meg azzal a jókedéllyel is számolni kell a válaszadás­nál, amely a bemutató ide­jén, 1879-ben elárasztotta Bécset: az emberek belefá­radtak a nagy-nagy gondok­ba, amiket az előző évtize­dekben hordoztak és felejte­ni, mulatni, nevetni akartak, még magukon is. A bécsi „gemütlich” lélek ugyan nem egészen azonos azzal a sok­sok pajzánsággal, amiről ebben az operettben szó esik, de csak a Denevért kell támasztékul hívnunk, s máris készen állhat a konk­lúzió: Bécsben sem kellett, akkoriban sem nagy szemet mereszteni, ha az asszonyok és a férfiak — bizonyos ko­ron alul — önfeledtebben éltek az átlagosnál. Vagy hol is van az a bizonyos át­lag, főképp erkölcsben? A Gárdonyi Színház társu­lata elsősorban zenei szem­pontból nem kis feladatra vállalkozott. Suppét megszó­laltatni, kórusait hatásosan 23.20 A TIZENHATODIK Több mint ötven rövidfil­met mutattak be a 16. mis­kolci tv-fesztiválón. Az utób­bi évek terméséből olyano­kat — amelyek valamilyen okból emlékezetesek marad­tak. Hatásukkal, mondaniva­lójukkal, témaválasztásuk miatt, ma is aktuálisak. A filmek között volt híradó, voltak dokumentum- és ani­mációs filmek, ismeretter­jesztő', tudósító és riportfil­mek. Az időtartam sem je­lentett szoros megkötöttséget, hiszen a 4—5 perces igazán rövid filmek mellett az 50— 60 perces alkotások is helyet kaptak a versenyben. A televízió a tizenhatodik miskolci tévé-fesztivál díj­nyertes alkotásaiból mutat be ezúttal is — mint a hét min­den estéién — néhányat. felzengetni, a tíz énekes sze­repet jól kiosztani, elénekel­tetni és még jó alakításokat is feltálalni — nem kevés gond. S ha hozzávesszük, hogy ezen a kis színpadon , nem egy jelenetben csak­nem félszáz ember él és mo­zog. s ahol a díszletek még emeletes firenzei házakat is lódítanak, akkor értjük iga­zán, mennyi rendezői és já­tékmesteri gondot vállalt a vendégrendező. Bor József nem először állít színpadra < hagyomá­nyokkal rendelkező színpa­di alkotást. Most is, mint eddig néhány esetben meg­állapíthattuk már, a saját elgondolásai szerint mókáz- tatta a színészeket — már amennyire kitől-kitől tellett ez a mókázás! Nem rajta múlik, hogy a zenei részek után és között nem bomlik ki olyan já,ték, akkora paj­zán jókedv, mint ami nőt ez a nagy múltú operett kivált­hat olyan színészekből, akik az érett egyéniség varázsát is kibonthatják akár a leg­kisebb figurában is. Pietro és Lambertuccio Boccaccio mellett vezérfigurák, akikkel annyi mindent el lehet ját­szatni. A rendező elsődleges dolga a szereposztási okok miatt a játék mozgalmassá­ga és a színpadi cselek­mény korrekt levezetése volt. Ez a siker és a sok taps egyik oka. A másik: a zenei részek hangulatos elő­teremtése. Ebben a kicsiny, de kitűnő akusztikájú szín házban a zenekar és a kó­rus maradéktalanul érvé nyesült. Még olyanoknak is ajánljuk ezt a produkciót meghallgatásra és megtekin­tésre, akik egyébként rit­kán járnak színházba. Eny nyi élő jó muzsikát és jó kórust hallani három órán keresztül — ritka alkalom. Kalmár Péter karmester jól tartotta az egyensúlyt a kó­rus és a zenekar között. Meg kell említenünk Mura Pé­ter Liszt-díjas, érdemes mű­vészt is, aki a Boccaccio ze­nei részének felkészítését vé­gezte. Somoss Zsuzsa kore­ográfiája elevennek és ötle- t esnek mutatkozott. A jelmezek elegánsak, szí­neikben pompásak voltak. Szinte nem is értjük, hogy ehhez a kellemes hatású ru­hasorozathoz, amely az egész játék hangulatát fokozta, hogyan lehetett ilyen olcsó és rozoga kivitelű díszlete­ket megépíteni Gergely Ist­ván szellemes rajzai után. Ahogy ezek a gipszmicsodák meg-megbotlottak használat közben, majdnem attól fél­tünk, hogy a színészekre omlanak. A címszerepet Rózsa Sán­dor játszotta-énekelte. Meg­bízhatóan és mértéktartóan. Várhegyi Márta Fiamettája rokonszenvet keltett és ének­lésével most is belopta ma­gát a közönség szívébe. Sze­mélyes varázsa nem hervadt el a reflektorok fényében. Játéka természetes és egy­szerű és ezzel a „fogással” hat. Pietro szerepét még nem tudta kihasználni Várday Zoltán. Méretében ez a figura egyenrangú a Boccaccióéval, ha lendület­ből játsszák. A firenzei nők — Komá­romi Éva, Máthé Eta és Csorba Ilona — a játékadta lehetőségen belül teljes il­lúziót nyújtottak és komoly részesei a sikernek. Kulcsár Imre, Kanalas László, Dariday Róbert és Mátyás Jenő azt az ala­kítást nyújtották, amit adottságaikon belül elvár­hattunk tőlük. Kisebb szere­peikben Antóni Juditot, Györváry Jánost, Szántó La­jost, Bánó Pált és Bősze Pétert láttuk. ( A Boccacio: kitűnő zenei anyag egy tavaszi estére a Gárdonyi Színházban. Farkas András /VeS/A/ ; fíMmm Í976. május 20., csütörtök Én, a hivatalnoki ranglét­rán éppen felkapaszkodó kezdő, és az öregedő^ őszülő, köztiszteletnek ör­vendő Asim bej egy asztal­nál ültünk a klubban. — Hallom nősülni akarsz, — szólt hozzám Asim bej, és öntött magának az ánizspá- linkából. Szó nélkül bólintottam. — A boldogságodra! Én már megettem a kenyerem javát, így ha megengeded, egy jó tanáccsal szolgó.lnék: soha, semmilyen körülmé­nyek között ne vásárolj ha­risnyát a feleségednek. Tu­dod, én egész életemben szo­lid, szelíd, engedelmes fele­ségről álmodoztam. Türelmes voltam és végül megtaláltam azt a lányt, akire 15 éven át vágytam. Sabinának hívták. Huszonegy éves volt. Világ­szépe ugyan nem volt, de ne­kem rögtön megtetszett. Olyan szerény, kedves terem­tés volt, hogy az nem • igaz. Összeházasodtunk. A hozo­mányával nem dicsekedhe­tett. de engem ez nem érde­kelt, sőt örültem neki. „Majd veszek neked mindent...” — mondtam, de ő közbe­szólt: „Isten ments, drágám, én így is elégedett vagyok." Odáig voltam a boldogság­tól. íme, egy igazi ideális asszony, aki nem kíván sem­mi cafrangot, akinek nem kell drága parfőm, szempil­lafesték, rúzs, krém, púder meg a többi. Beszélhettem neki karkötőről, gyűrűről, mindig tiltakozott: „Mi va­gyok én, bennszülött, hogy fel akarsz cicomázni ? Nekem semmi csingi-lingi mütyür nem kell!” Be kell vallanom: az én Sabinám valami nagy műveltséggel ugyan nem rendelkezett, de a határo­zottsága, vele született sze­rénysége egyenesen lefegy- verzett. Egyszer aztán az utcán sé­tálva, Sabina körül kalando­zó gondolataim közepette el­határoztam: bármennyire is ellenkezik, megörvendezte­tem valamivel. Betértem az egyik üzletbe és vettem ne­ki egy pár harisnyát. Termé­szetesen a legdrágábbat. Ha­zavittem, átnyújtottam, és képzelje: szegény majdnem elbőgte magát. „Miért pocsé­kolod ilyen drága holmikra a pénzt?” Eltelt egy hónap, kettő. Ne­jem egyetlenegyszer sem húzta fel a harisnyát. Elszo­morodtam. — Majd felveszem, felve­szem, de... — mosolyogva abbahagyta mondóké j át. Furdalt a kíváncsiság, és egy félóra múlva megkérdeztem, mit jelent az a „de”? Kide­rült, a cipője nem passzol ehhez a finom holmihoz „Hát rajtam aztán ne múl­jon.” Ellenkezett, de én erő­Kik voltak az első honfoglalók? Beszélgetés dr. László Gyula professzorral A hajdani leckét megtanul­tuk. Így hát jól tudjuk, hogy gyors paripákon száguldó, messzehordó nyilaikról híres őseinket Etelközből a bolgá­rok és a besenyők támadása űzte a Kárpát-medencébe, s 895-ben Árpád és Kurszán vezetésével elfoglalták új ha­zájukat. Ezt oktatjuk, erről írnak a népszerűsítő kiadványokban. Azok viszont, akik tüzeteseb­ben érdeklődnek történettu­dományunk újabb eredmé­nyei iránt, már hallottak a kettős honfoglalás elméleté­ről, amelyet dr. László Gyu­la, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem régészeti tanszékének vezetője dolgo­zott ki. A neves professzor — aki egyébként kitűnő előadó is — erről a széles körű vitát kiváltó témáról tartott elő­adást néhány héttel ezelőtt Egerben, a Gárdonyi Géza Társaság vendégeként. A szerteágazó, s a tudós alkotó- műhelyébe is bepillantást nyújtó gondolatkörről beszél­getett vele munkatársunk is. Az elődök nyomában — Miként összegezné rövi­den kutatásokon alapuló fel­tevéseinek lényegét? — Véleményem szerint a hazánk területén 670 körül megjelenő későavarok nyel­vünket beszélték, magyarok voltak, ezért valójában ők az első, az igazi honfoglalók. Árpád viszonylag kis létszá­mú serege őket találta itt, s idővel alkalmazkodott a behódolok szokásaihoz, tár­sadalmi berendezkedéséhez. Hadd mondjam el: ezzel a gondolattal valamilyen for­mában már mások is foglal­koztak- Marjalaki Kiss Lajos a szklták-szarmaták magyar­ságát vallotta. A rendkívül sokoldalú Vámbéry Ármin és Nagy Géza Kovrat bolgár fe­jedelem Pannóniába költöző hadinépében vélik elődeinket. Simonyi Dezső a hunok meg­jelenéséhez köti közép-euró­pai fellépésünket. Szóval: ré­gebben is akadtak olyan jól képzett kétkedők, akik nem fogadták el az előző nemze­dékektől örökölt, a beidegzett, s hibátlannak kikiáltott néze­szakkal elcipeltem egy cipő­boltba. Megvettem a legele­gánsabb, legdrágább cipőt. Igaz, amikor kifizettem azt a rengeteg pénzt, vadul ka­limpált a szívem, de hát az én drága feleségem kedvé­ért ennél nagyobb áldozat­ra is képes lettem volna. Következő hónapban fel­húzta a harisnyát, a cipőt, mivel vendégségbe mentünk. Aztán ezzel kész. Megkérdez­tem, mi baja? Miért nem hordja a cipőt? — Tudod drágám, — sut­togta szégyenkezve, — ez a cipő és harisnya annyira szép, hogy az én kopottas ruhámhoz egyszerűen... Még aznap vettem neki egy gyönyörű kosztümöt és ruhát. Következő hónapban új ka­lapot. Később kabátot, ami olyan drága volt, hogy majd­nem infarktust kaptam. — Drágám, — mondta el­bűvölő mosollyal, miközben a tükör előtt iílegette magát, — én tőled soha, de soha nem kérek semmit, de nézd meg a fejemet: hát harmo­nizál-e ezzel a sóit gyönyö­rű holmival? Egy pillanatra megkövül­tem. Csak nem azt akarja, hogy vegyek neki egy új fe­jet?. .. Azonnal kiderült: a frizurájával elégedetlen. Summa summárum: egy hó­nap múlva már az áhított új lakásról folyt közöttünk a szó, amely kifejezetten illett volna az én drága kis sze­rény feleségem új arculatá­hoz. — Tudod, édesem. — mondta Sabina, — én inkább meghalok, mintsem megen­gedjem ezt az utolsó fény­űzést, amiben részesítesz, el­lenben ha egyetértesz velem, be kell látnod, hogy ebben az ócska házban lakni... teket. Meglátták a kérdőjele­ket, s a maguk módján, le­hetőségeik szerint választ is kerestek rájuk. Ezt a sort folytattam én, amikor a töp- rengőkhöz csatlakoztam. Nemcsak a história — Hogyan, milyen úton jutott el megállapításaihoz? — Jó harminc éve kezdő­dött, s aztán a népvándorlás­kori kézikönyv írásakor is­mét kísértett a termékeny bizonytalanság. Gyakorlati munkám sprán jöttem rá, hogy a későavar és a hon­foglalás kori szállásterületek egymás mellett helyezkedtek el, s csak kivételes esetekben fedik egymást. Ez csak ak­kor lehetséges, ha az avarok — méghozzá jókora létszám­ban — 895-ben is itt éltek. Ezt sokan elfogadják, ám ar­ra utalnak, hogy mindenkép­pen elszlávosodtak. Igen ám, de akkor a temetőik kö­rüli helynevek semmiképp nem lehetnének magyarok, hi­szen ők adták- Ez csak úgy képzelhető el, ha a mi nyel­vünkön beszélnek. Íme a ki­indulópontom, s ezután gyűj­töttem az adatokat, mérlegel­tem az igazoló és az ellent­mondó érveket. Bizonyos mértékben szerencsém volt, mert a korábbi búvárkodók- kal szemben nemcsak a törté­neti kútfők jelzéseire támasz­kodhattam, hanem figyelem­be vehettem a rokon tudomá­nyok — a régészet, az ember, az állat, a növénytan, a nép­rajz, a nyelvészet szinte nap­ról napra gyarapodó tapasz­talatait. — Hallhatnánk ízelítőt eb­ből a szellemi fegyvertárból ? — Vegyük sorjába. Az ant­ropológia megállapítja: X— XI. századi eleink két fajcso­portra oszlottak: az uralkodó osztály — Árpád katonái — valamint a közrendűek, s azok vezető rétegének ember­tani jellege eltérő. Az utób­biak lennének a már emlí­tett későavarok. Ide kíván­kozik egy figyelemre méltó megjegyzés a régészet téma­köréből: a szerintem 670 kö­rül fellépő népcsoport jóko­ra temetőinek képe sok szem­pontból hasonlít a köznépi Egyetértettem. Űgyany- nyira, hogy később vásárol­tam neki hitelbe egy Volks­wagent, mert ugye, mit meg nem tesz az ember azért, aki annyira aggódik érted, aki annyira szeret, aki irtózik minden felesleges kiadás­tól. .. Egy idő után aztán az én aranyos Sabinám olyan fur­csán kutató pillantásokkal nézett rám, hogy majd meg­szakadt a szívem. — Drágám, — mondta fi­nom halk hangon, — te any- nyi jót tettél már velem. Elegáns nőt csináltál belő­lem, megtanítottál kocsit ve­zetni, nagylábon élni. Hidd el, ahányszor csak kérni sze­rettem volna valamit, szinte a szívem szalmát meg, hiszen tudod, hogy én.. . — Ne folytasd, drágám, tu­dom. — Nos, akkor most egy utolsó kérésem lenne... — Mit szeretnél, drága sze­relmem? — Csak annyit, hogy vál­junk el. Te egy olyan elne­hezült, öregedő topis szivar vagy, hogy be kell látnod: egyszerűen nem passzolsz hozzám... Asztaltársam újratöltötte poharát és szomorkásán el­mosolyodva folytatta: — A bíróság neki ítélte a házat, a kocsit. Nekem pedig az emlék maradt, amely sze­rint volt egy szerény, szolid feleségem. S mindez egy pár selyemharisnyával kezdődött. Hát ez az, amiért még egy­szer megismétlem: soha, semmilyen körülmények kö­zött ne vásárolj a feleséged­nek harisnyát! Baraté Rozália fordítása magyarok temetkezéseihez. Nemegyszer a tájolás — az ÉK—DNy-i, É—D-i — is egyezik. Honnan jöhettek? A belső-ázsiai, a Volga menti és a kaukázusi, az idővel egy­ségessé ötvöződő népesség zöme onnan érkezett, ahol Julianus barát megtalálta le- származottaikat. Németh Gyula itt lelte meg törzsne- veink maradványait. Érde­kes, hogy hazánkban ezek ott élnek tovább, ahol avar te­metőket találtunk- Ezzel ma­gyarázható, hogy a krónika- írók semmit sem tudnak Ár­pád vitézeinek feltételezett törzsi szervezetéről . Egyéb­ként a józan érvelés is sokat­mondó. Ha elfogadjuk a ha­gyományos nézeteket, akkor vallhatjuk: hazát kereső őseink 895-ben jórészt szlá- vokat, illetve elszlávosodott avarokat találtak a Kárpát­medencében. Ha így volt, akkor ma nem magyarul be­szélnénk, hiszen — mint ar­ra számos példát szolgálta­tott a történelem — a ma­gyar kisebbség néhány nem­zedék múltán elfeledte volna anyanyelvét. Mivel nem ez történt, feltételezhető: a hó­dítók itt rokonokra leltek: az első honfoglalók kései utódaira. De haladjunk to­vább ! Középkori címerein­ken csupa állatalakkal talál­kozunk. Ilyen — többek kö­zött — a fejedelmi család turulmadara. Ha évszázadok után is ennyire frissen élt a totemisztikus hagyomány, ak­kor Árpád pogány katonái körében különösképp elter­jedhetett. Még sincs így! A sírokban ugyanis csak elvét­ve találunk effajta nemzet­ségjeleket. Annál inkább az avaroknál, ahol szinte hem­zsegnek. Vagyis: közel já­runk az igazsághoz, amikor azt mondjuk: uralkodó osztá­lyunk egy része is körükből származott. Rájuk utalnak az ősvailás emlékei is- Híres Szent László-legendánk áb­rázolásának alapelemei a szkíta kort, a sötétség és. a világosság erőinek harcát idézik. Erinek jelzése csak élettani elődeink egyik csont­szerszámán fedezhető fel. A forrásművek se némák — Az ön elméletével szem­ben többen a krónikák, a tör­téneti kútfők egyértelmű igazságát emlegetik. Mi erről a véleménye? — Egyáltalán nem beszél­nék ilyen egyöntetűségről. Sőt, a különböző forrásmun­kák is tudnak a kettős bete­lepedésről. Nemcsak az oro­szok, a bizánciak, a németek, hanem a hazaiak is, hiszen a magyarok második bejövete­lét emlegetik. Anonymus ír a székelyekről, akik mint ősla- kók szövetségesként siettek Árpádék elé. A jól értesült X. századi szerzetes-író, Wi- dukind a Szászok történeté­ben így fogalmaz: ...... a da­le mincek pedig támadását nem tudván kiállni, az ava­rokat bérelték fel ellene, aki­ket most magyaroknak ne­vezünk” ö szól a csoda­szarvas-mondáról is, amelyet szintén az első honalapítók­nak tulajdonit. Kézai Simon 700-ra teszi a hunok fellépé­sét, a Képes Krónika pedig 677-re a hódító fejedelem ér­kezését. Nem hinném, hogy ez elírás, inkább egy erős ha­gyomány továbbélése. Persze, tévedés ne essék: részemről szó sincs valamiféle kinyi­latkoztatásról, csak töprengé­seimet írtam 'meg, mondtam el azzal a szándékkal, hogy felkeltsem a kétkedést, vitá­ra, együttgondolkodásra ser­kentsek, s érzékeltessem azt: mennyi tisztázatlan kérdéssel kell megbirkózniuk a jövő történészeinek, akiknek elem­ző munkáját a rokon tudo­mányok folyvást gyarapodó anyaga segíti. Pécsi István I 4 \ Bemutató az eqri Gárdonyi Színházban Suppé: Boccaccio

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom