Népújság, 1976. április (27. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-23 / 96. szám

20.05: Ä peleskei nótárius T évéjáték '/.ajtai Sándor dalias szép legény Zajtai Istvánnak a peleskei nótáriusnak a fia, aki lángoló nagy szerelemmel szereti Hopfen Fánikát, Hop­fen Keresztély budai serfőző mester leányát. Hopfen úr azonban másnak szánta kis „filoménáját”. Fánikát. Fá- termörder úrnak, a jelentős ailami hivatalnoknak. A nevek ismerősek annak, aki buzgón forgatta a XVIII. századi magyar irodalmat, a színmű fordulatai kevésbé. Gvadányi József vígeposzá­ból ugyanis már a XIX. szá­zadban Gaál József segítsé­gével színpadi mű született, sikeres , sokszázas szériát megélt népszínmű. Gaál szín­padi művét mai színpadra, majd televízióra a kolozsvá- i'i Méhes György alkalmazta. Bemutatkozik a Fórum Egy aranykoszorús ifjúsági klub műhelytitkai \ rangos kitüntetést me­gyénkben csak három cso­port kapta meg. Ezek egyi­ke a domoszlóí Fórum if­júsági klub. Tagjainak munkájáról, érdeklődési köréről, nem mindennapi sikereik műhelytitkairól beszél Kádár Imréné klub­vezető. — Középiskolás koromban — az egri Alpári Gyula Köz- gazdasági Szakközépiskolá­ban. tanultam — legalább .annyira kötődtem a megye- székhelyhez mint szülőfa­lumhoz. Amikor a hétvége­ken hazamentem, mindig ta­lálkoztam a volt osztálytár­sakkal, barátnőkkel, ök vit­tek el a Csorba tanár úr ál­tal vezetett gárdához. Egyre jobban összeszoktunk, mégis meglepett, hogy 19V0 febru­árjában — jóval az érettsé­gi előtt — bizalmat szavaz­tak nekem, s tőlem várták a tartalmas, s egyben szó­rakoztató programokat ígérő ötleteket. Nem léptem visz- sza, pedig okom lett volna rá. A művelődési- ház ütött- kopott épülete, szedett-vedett berendezése alig vonzotta az érdeklődőket. Nem véletlen, hogy jó egy éve leminősítet­Bornemisza Péter Magyar Elektrája egri diákszí npadon AZ EGEI TANÁRKÉPZŐ pinceklubjában a főiskolások irodalmi színpada bemutatta Bornemisza Péter Magyar Elektrájának pódiumra rövi­dített változatát. Az előadás színhelyéül ezúttal a pince­klubot választották, talán azért is, hogy a dráma hősei­nek hatása közvetlenebb, mé­lyebb legyen, még akkor is. ha a játéktér ez esetben nem mindenben felelt is meg a klasszikus dráma dramatur­giájának: a királyi palota előterét nehezen lehet ilyen oszlop körül forgónak elkép­zelni. A játék mégis élveze­tessé kerekedett, maradandó emléket hagyott a pinceklu­bot zsúfolásig megtöltő hall­gatóságban. Bornemisza Péter, a XVI. századi újhitű prédikátor, püspök, költő, író, drámaíró az antik tragédiát saját ko­rúba helyezi át. Fohászai mindig az egy igaz Istent ke­resik, panaszkodásai, a „nya­valyás” hősök kifakadásai mindig valahol a felhők kö­zött tapogatják nagy sóha­jaikkal és átkaikkal-imádsá- gaikkal őt, mert a kor ma­gyarja, a kor hőse a gaz né­met és az álnok török között törettetik; mert a magyari hatalmat megtapodták ezek a szomszédok, akik ellen már csak Istennél van segedelem. Bornemisza Péter az „egész játéknak derék summáját” egy mondatban adja, amely a stílus és a kor levegője mi­att itt is megismételhető: ..Mikoron Clytemnestra az ő jámbor férjét, Agamemnon kirélt, ketten, Aegistussal ál­noksággal megölték volna, nagy sok ideig vígan laktak a királságba, de az királ fia, Orestes, kit nénje, Electra, jámbor oktatómesterül böl­csőbeli korában más ország­ba küldött volt, emberkort érvén, titkon hazajőve és atyja halálát mind az kettőn megtorolja.” így is esik a darabban, a cselekményben, a hősök igaz szándéka szerint. Ma, annyi idő múltán is érezzük, mek­kora hévvel csaptak össze az erkölcsi tételek és a tettek, a hősök és az álnokok, a jám­borok és a bűnben elvete­mültek — a hatalomért. Cly­temnestra királyné asszony bízik abban, hogy az ő hatal­mán senki nem lesz úrrá. Elektra is tudja, hogy az ő atyja halálát sikerül meg­bosszulnia. A kórus csitítja az egyik felet, irányítaná a tjjimmg 1976. április 23., péntek jobb belátásra a másikat, miközben a sors emberei kö­zelebb viszik a megoldáshoz a szándékot Kiben bízhat az igaz, kiben a vétkes? Ki az igazán vétkes és ki bűnhő­dik meg igazán? Ezt élni, át­élni és a szövegből ezt a bel­ső küzdelmet visszaadni — erre vállalkoztak a főiskolás színjátszók. SAJÁT bevallásuk szerint már november óta ké“ szültek erre a bemutatóra. És hogy ne legyen fennaka­dás a sikerig, két szereposz­tást készítettek. Zenei beté­tekkel is megfűszerezték a drámát: instrumentális zene szólal meg, ha Agamemnon gyilkosai forognak a színen és énekszó hangzik fel, ha Elektra, vagy Oresztész párt­ja tör előre. Az előbbiek mai ruhát hordanak, a bosszúra törők antik stilizáltsúgban jelennek meg a lehetőségek­hez képest. És a főiskolások szépen be­szélik Bornemisza Péter ar­chaikus drámai nyelvét. Ér­tik azt a tömörséget, amely a prédikátori tapasztalatok­ból is táplálkozó drámaíró­nál természetes. A sok gya­korlat és a helyes szövegér­telmezés óvta meg a szerep­lőket az iskolás dikcióktól, az üres pózoktól. Kakuk Jenő szolid rendezői elképzelése a szöveg szolgálatára szorítko­zott, nagyon helyesen. Ko­vács Zsuzsanna Elektrája uralkodó jellegű alakítás. Hangja, dinamikája gazda­gítja, érzelmekkel is dúsít­ja a nem könnyű szöveget. Mitrovics Zsuzsa Chrysothe- mise, Lőrincz Ibolya Clytem- uestrája, Kakuk Jenő Ores- tese, Udvarhelyi Tibor Aegis- tusa, Kovács István Parasi- tusa, Molnár József Mestere a gondos játékmesteri veze­tés szerint hozták a tragédia feszültségét. A fekete ruhás kórus — Bárány Tünde, Érsek Zsu­zsa, Szabó Mária, Papp Tün­de, Muzsik Klári, Kovács Er­zsébet és Kovács Ildikó — talán nagyobb szerephez is juthatna, hiszen a zenei be­tétek a ritmikus mozgást szinte diktálják. A zenei betétek szerkesz­tése miatt Érsek Zsuzsát és Fajcsák Attilát kell dicsér­nünk. A sikeres bemutató utáni beszélgetésben elmondották a színpad tagjai, hogy ezt több pódiumműsor előzte meg, Hégely Gábor, Fejes Erika szövegkönyveivel, majd a Kalevala XV. énekének fel­dolgozása. Sőt egy szatirikus összeállítással is próbálkoz­tak. Farkas András íék művelődési teremmé. Hadd mondjam el a legkife­jezőbb „sztorit”. Eljöttek a Déryné Színház művészei, ám a fűtetlen helyiségben dide­regtek, s úgy határoztak: semmiképpen se vállalkoz­nak a fellépésre. A sok rábe­szélés csak meggyőzte őket, de melegítőben játszottak. Joggal emlegették a Ludas Matyi cikkírói: 'képzeljék el Desdemónát ebben a kosz­tümben. Mi fiatalok szintén ilyen körülmények közt kezdtünk. Hiányzott a tár­sasjáték, a fotel, a magnó, a lemezjátszó. Ma már mind megvan, de két kis termünk falain virágzik a salétrom, s az is tény, hogy a községi KISZ-szervezet albérlői va­gyunk. Anyagi támogatás? Nem volt soha, s ma sincs. Miért értünk el mégis évről évre többet? Azért, mert nem keseregtünk, nem adtuk fel. Már 1971-ben beneveztünk a Kiváló ifjúsági klub pályá­zatra. Az első nekifutás ugyan nem sikerült, ám 1972- ben, 1973-ban és 1974-ben már megszereztük ezt a ko­moly elismerést jelentő cí­met. S aztán a tavalyi tevé­kenység méltatásaként aranykoszorúsak lehettünk. A semmitmondást, a sablo­nokat kerültük, s csak azt csináltuk, amihez kedvünk volt, amiben újat adhattunk. Ma is vallom, minden a jó ötleteken, a hatásos módsze­reken múlik. Persze példák­ra kíváncsi. íme egy több formában is kifejlesztett fo­gás. Az ifjúság általában ér­deklődő, ám ha előadó ér­kezik, a gyerekek mégis tar­tózkodnak a kérdésektől. A gátlásosságba nem nyugod­hattunk bele. Ezért két—há­rom tagú akciócsoportokat alakítottunk egy-egy téma feldolgozására. Ök aztán majdhogy riporteri szerep­körben felkeresték a tanácsi, a termelőszövetkezeti veze­tőket, s anyagot gyűjtöttek a település fejlesztési tervéről, a szövetkezet irányításáról. Körünkben pedig eljátszották a tanácstitkárt vagy a tsz- elnököt. így elmaradt a fe- szélyezettség, s egyre-másra faggatták őket. A kezdeti próbálkozás életképes gya­korlattá lett, s klubtagjaink határozott fellépésű fiatalok­ká csiszolódtak, azaz megta­nulták a közéleti szereples ábécéjét. Mindezt, különbö­ző variációkban írásban is rögzítettük, s a megye, majd a székesfehérvári országos módszervásáron jelentkez­tünk vele, méghozzá úgy, hogy bemutatóval illusztrál­tuk. Nagyon jólesett a ked­vező fogadtatás, s az, hogy a zsűri terjesztését javasolta. A foglalkozások? Hetente kétszer: szerdáp és pénteken délután hat órakor jövünk össze. Mindannyian fáradtan érkezünk haza az iskolák­ból, a különböző munkahe­lyekről — én például a Ga­garin Hőerőmű szakszerve-' zeti bizottságán dolgozom ad­minisztrátorként —, jó né- hányunkat a család is vár­ja, ám hetente kétszer mégis találkozunk. Nemcsak meg­szokásból, hanem azért is, mert igényeljük a társasá­got, a vitatkozó légkört. Ugye túl sok jót mondtam ma­gunkról. Nos, hát nézzük az érem másik oldalát. A közös mozilátogatások például elmaradtak. Hiába kardoskodtam, senki sem akart másfél órát eltölteni a nehezen fűthető helyiségben, a ruhát szaggató ócska szé­keken, s bosszankodva ami­att, hogy a szöveget sem ér­ti meg. Igen, a domoszlói népművelésről valahogy meg­feledkeztek az illetékesek. Az elmúlt évek során, fejlődött, gazdagodott a falu, csak a művelődés mostohagyerek. Rangjához méltó otthont legfeljebb a hatodik ötéves tervben kap. Akkorra belő­lünk már meglett emberek lesznek. Keseregni azért nem kell, mert — s erre az egyre azt hiszem büszkék lehetünk — a rossz adottságok elle­nére is tettünk, teszünk va­lamit. Lejegyezte: Pécsi István Hói az a falu? Húsz éve nem láttuk egymást, az előző évtizedben is csak néhányszor találkoztunk. A gyermekkorunkat viszont együtt töltöttük, együtt voltunk jóban-rosszban, és a mi évfolyamunk volt az utolsó, amely palatáblára palavessző­vel írta a betűket. Mert ugyebár a palatáblát követte az „irka”, a ceruzás, meg a tintás irka. Amit kedden leírtunk ceruzával,- azt szerdán szép rendben bemásoltak a tintás irkába. Ilyen hosszú idő után természetesen sok minden elő­jön a múltból. Jancsi-, a barátom találta ki azt is. hogy lá­togassunk el hajdani falunkba, ahová együtt elérni iskolába jártunk. Két nappal később autóval végigmentünk a falu főut­cáján, több mellékutcáján is, aztán leparkíroztunk az is­kola előtti téren és gyalog róttuk a métereket. Jancsi, —- aki jó hírű építész — egyszer csak megállt és csalódottan kérdezte: — No, de hol az a falu ? Jót nevettem. — Ez az a falu! — Tetszik? Gyorsan válaszolt. — Nem! Egy csöppet sem tetszik. Mint később a tanácsnál elmondtak, 470 ház van a fa­luban. Kétharmada a felszabadulás után épült, fele az utolsó tizenöt évben. Az alvég, a felvég, teljesen új „negyed”. A régi falu vége most a község közepének számít. Pislogtam a barátomra. Hallgattam, mit motyog a ki­tűnő építész: — Nohál! Jellegtelen kvadrátos, sátortetős épületek so­ra. Legföljebb az őrjítő kerítésszínek, meg a giccses házci­comák hoznak valami változatosságot. Bevallom, némi kárörömmel fordultam a mérnök úr­hoz. — Miért, kérlek alássan? Mit vártál? Te, a kitűnő éa országos hírű és rangú építész a fejedhez kapsz, amikor bemutatják neked az új magyar faluképet? Ügy teszel, mintha nem is tudnád, hogy az eltelt több mint negyedszá­zad alatt gyökeresen átalakult a magyar falukép, és hogy a sátortetős kockaházakon kívül legfeljebb a manzándtetős hoz némi változatosságot, és hogy a most feltörő „alpesi ház” is csak meghökkenésnek jó a szürke egyhangúságban? János hallgatott. Láttam, tudtam, hogy gondolatok ka­varogtak benne. — Igazad van! De tudod, valahogy ez az összehasonlítás nekem olyan kegyetlen egy olyan faluban, ahol korábban éltünk. — Mit tudtál te eddig a kvadrátos, sátortetős építkezési formáról? — Azt, hogy óriási hátránya, hogy lezárt egység, nem fejleszthető tovább. — És azt nem vetted észre, le, meg a sok száz derék magyar építész, hogy ezrével, tízezrével építve ezek a sab­lonházak jellegtelenné változtatják a faluképet? Beszélgettünk tovább. Jánosból kitört az őszinte fel­ismerés : — Bizony, a négyszögletes házakból álló falukép unal- magasabb, sivárabb, mint a régi. — És ha tudjátok,hogy'ilyen, hogy nem korszerű, nem szép, miért építik ma is ugyanezeket országszerte? Vajon hol, ki Okítja és ki okította népünket az építészet alapfogal­maira? Nem véletlen-e, hogy a bolygókon túlról ma többet tud a lakosság, mint az építészetről? A kérdésekre a neves építész nem válaszolt, de otthon elmondta a feleségének, hogy nem találta meg gyermekko­ra régi faluját, de még szép új falut sem a helyén. Csupán egy falut talált, amelyből száz-, meg ezerszámra van Ma­gyarországon, .. Szalay István Út a csillagok felé 10. JURIJ GAGARIN: A „Hajnal” figyelmezte­tett. A rajt óta 70 másodperc telt el. Azt feleltem: — Értettem. Hetven má­sodperc. Közérzetem kitűnő. Repülök. A terhelések nö­vekszenek, minden rendben van. Vidáman feleltem, ám magamban azt gondoltam:' „Lehetséges, hogy mindösz- sze hetven másodperc. A másodpercek most hosszab­bak, mint a percek...” Az atmoszféra sűrű réte­geinek leküzdése után auto­matikusan levált és elrepült valahová az áramvonalas burkolat. Az illuminátoron keresztül megláttam a távo­li földfelszínt. A Vosztok egy széles, szibériai folyó fe­lett repüít. Kitűnően látni lehetett rajta a folyó tajgá- val benőtt, naptól megvilá­gított partjait és szigeteit. — Micsoda gyönyörűség! — nem tudtam megállni, felkiáltottam —, ám rögtön visszafogtam magam: felada­tom az, hogy tárgyilagos in­formációt adjak, nem pe­dig az, hogy a természet szépségében gyönyörködjem. Annál is inkább így volt, mivel a „Hajnal” azonnal megkért, hogy továbbítsam a soron következő közle­ményt: — Nagyszerűen hallom — feleltem. — Közérzetem ki­tűnő. A repülés jól folyik. A terhelések növekszenek. Látom a földet, erdőket, fel­hőket. GERMAN TYITOV: Eljött az idő, amikor a rakétának ki kellett jutnia az atmoszféra sűrű rétegei­ből. Ebben a pillanatban a rakéta utolsó fokozatának automatikusan le kellett vál­nia. Feszülten vártuk, műkö­dik-e az automatika. Júra pedig hallgatott. Am hirtelen: Az utolsó fokozat levált... Látom a Földet! Egymásra néztünk, meg­könnyebbülten felsóhajtot- íunk. Az automatika műkö­dött ... KONSZTANTYIN FEOKT YISZTO V: Mint később kiderült, va­lamilyen zavar keletkezett az összeköttetésben. Mindössze néhány másodpercig tartott. Ám az ilyen néhány másod­perces üzemzavarok megrö­vidítik a tervezők életét. ' VALERIJ BIKOVSZKU: A Vosztok Föld körüli pá­lyára tért. Jurij vidáman je­lentette, hogy jól érzi ma­gát, és egyetlen percig sem kételkedtem, hogy közérzete valóban megfelelő, hogy a súlytalanság állapotát nor­málisan viseli, ám szívem­ben ezt éreztem: „Csak ne történjék semmi... Csak ne történjék semmi.».” Mellettem Pavel Popovies izgult, énekelt valamit, egy kicsit odébb pedig ujjait összekulcsolva, figyelmét összpontosítva hallgatott Andriján Nyikolájev. ALEKSZANDU ROMANOV, újságíró: Újra és újra hallgatagon néztem a két fehér papír­lapra, és nem voltam képes egy szót se szólni. — Men­jen már — hallottam végül a TASZSZ vezérigazgatójá­nak kicsit ironikus hangját. — Továbbítsák mindenki­nek! A lépcsőket hármasával ugorva, az első emeleten ter­mettem, a telexteremben. — Ember az űrben! Egyetlen másodperc telt el, és a gépír ónők kezei végig­futottak. nem, szinte repül­tek a telexek billentyűzetén. „IV. 12. 1. szám. 32. A TASZSZ közleménye az em­ber első repüléséről az űr­ben. J961. április 12-én a Szov­jetunióban Föld körüli pá­lyára bocsátották a világ első űrhajóját, a V ősz tokot, em­berrel a fedélzetén. Az űr­hajó parancsnoka Jurij Alek- szcjevics Gagarin repülő őr­nagy, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének állampolgára.” M V ALENT \ IN A G AGA KIN A: Április 12. úgy kezdődött, mint bármely másik nap. Lénát reggel elvittem aböl­A fiatal kozmonauta portréja — ahogy emlékünkben őrizzük csődébe, Gálocskával foglal­koztam. Azután Szvetlána Veronova jött. Hirtelen kopogtattak az ajtón. Kinyitottam. A szom­szédnő volt. Arca piros, alig tudja kimondani a szava­kat. — Valjusá, kapcsold be a rádiót! Júra az űrben van! Megszédültem. Ránézek a szomszédasszonyra. Sehogy sem jutott eszembe a néVe. Odarohantam a rádiókészü­lékhez, Azt sem tudtam hir­telen, hogy kell bekapcsolni (Folytatjuk^ i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom