Népújság, 1976. február (27. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-29 / 51. szám
Maradt és veit elvtársaink — Lebukott. Végre! —> dörzsölte össze a kezét megelégedetten, és hogy még félreértés se eshessék, hozzásuttogta a nevét is. A lebukottnak, Agyonkínzott nyelvésztanonc koromban, a filológiai, a tudományos pályára való teljes és reménytelen alkalmatlanságom többszöri és indexben is rögzített bizonyítássorozata Idején is annyit azért tudtam, hogy nincsenek csúnya, meg szép szavak. Nem lehet mondani, hogy az egyik kifejezés, amely ma valami rútság kifejezésére alkalmas, ezért lenne csúnya, a másik meg azért lenne szép, hogy a társadalom mai ízlése szerinti szép kifejezésére alkalmas. Mondom, és le is írom: ezt azért megtanultam. És mégis, ez az egyébként rendkívül kifejező, képi erővel rendelkező, szemléletes kifejezés az egyike annak a kevésnek, amelytől borsódzik a hátam, ha hallom szóban, ha látom írva — egyaránt Elvtárs, segítsd a lebukottakat" — írta József Attila. És a szó, amely a mozgalom zsargonjából lépett át elszántan, keményen és büszke, öntudatos fővetéssel a költészetbe, azoknak lett gyűjtőneve, akik hetekre, hónapokra, évekre, életre, vagy örök életre kerültek a Horthy-börtönök falai közé, vagy az akasztófa alá, a fegyverek csöve elé. A lebukottak voltak ők, akik — bár az igekötő a magasból lefelé viszi a gondolatokat, de amely ebben az összetételben a fel- magasztosulás kifejezése volt és maradt — felemelkedtek a múlt végtelen horizontja fölé. — Lebukott — mondta megelégedetten és tudom, és ő Is tudja, hogy tudom: mit ért, mit értünk ezen a lebukáson. Egy vezető, egy kommunista, vagy nem az, de a mai társadalmunk neveltje, megbízottja, képviselője nem felelt meg a várakozásnak. Le kellett váltani. Valamilyen vezetői posztról. Valamiért. Azért-e, mert a büntetőkönyv paragrafusait sértette meg, ezért-e, mert az íratlan, de nagyon is érzett és megmérhető normákat hágta át, vagy azért, mert képtelen volt megbirkózni a megküzdeni valókkal? — témánk szempontjából lényegtelennek tűnik. Lebukott Mondja a köznyelv. Azt értem, megmagyarázhatom, ha meg nem is érthetem, hogy megkönnyebbülést hozhat, ha egy süllyedő csónakból kibukik valaki. Tovább fentmarad a vizen a tákolmány a még élőkkel. Azt is értem, megmagyarázhatom, ha ugyancsak meg nem is érthetem, hogy egy elképzelt léghajó utasai mint dörzsölik össze kezüket, mert valaki kibukott közülük a kosárból A legsúlyosabb. És most magasabbra szökkenhet a gömb. messzebbre szállhat a szelek szárnyán e vernei légi eszköz. De hogy miért öröm az. ha osztályosaink közül kibukik valaki a sorból, ha lebukik valaki a meredélyen a mind szélesebbre és biztosabbra emelt útról a mélybe, nos, hogy ebben mi az öröm, fel ^em foghatom. — Hogy megszabadultunk tőle. Az az öröm! Te nem ismerted. Boldog volt, ha a hatalmát fitogtathatta. Megfélemlített és megalázott mindenkit. Számára csak egy ember létezett: őmaga... Hát, hogyne örü nénk, hogy lebukott végre. A világba kikiáltom az örömöm! — így a kézdörzsölő ismerősöm és jószerint, bár a szótól borsódzik a hátam, haragudni sem tudok rá. A maga módján még igaza is van. Az élet, az önmaga környezetének „kis” élete, nem látázik igazolni az általános humanitárius elveket, hogy a társadalom egésze, a nagy közösség valahol mégiscsak vesztes maradt az ügyön és az ügyben önmaga és környezete szempontjából a „lebukott” személyes tragédiája valójában egy búsnak indult történet happy-endjét hozta. Dehát hogyan magyarázzam — és talán minek is? —, hogy az üszkösödő lábat ugyan le kell amputálni, de örülni, hogy megszabadultam testem egy darabiától — még ötletnek is morbid, önmaga környezete mércéjén megméretett és végre a felettesek által is könnyűnek találtatott igazgató, brigádvezető — egyszerűen: vezető! — szellemi, társadalmi ráfordítást is magával vitt a „mélybe”. A tudását — annyit, amennyivel rendelkezett —, az iskolákat, a szemináriumokat és értekezleteket, az éveket, amelyeket megélt és az éveket, amelyeket még dolgozhatott volna, a vitákat és érveket, a terveket, a kapcsolatait, a jókat is: mindent A legrosszabbá vált ember is. a leggyengébb képességű is, az odáig vezető úton kincseket tékozolt el. A mi kincseinket, a társadalomét, az enyémet, a tiédet, az önmagáét is. Annyit, amennyivel rendelkezett. És ennek a tékozlásnak örülni? Lebukott. Idegesítő a kifejezés. Nemcsak azért, lert mai használata történelmi visszatekintésben /isszás és torz reminiszcenciákat kelthet és nyilván lelt is. Ez a kisebb és a kevésbé elgondolkodtató. Utóvégre is az emberi elme rendszerező elme és választani képes, még az egyazon fogalom alá skatulyázott tények között is: József Attila egykor lebukott ma is elvtársai és a mai lebukott volt elvtársaink között. Idegesítő azért, mert az öröm, sőt a káröröm felhangjai kísérik, örülünk, hogy ismét szegényebbek lettünk! Amikor ügy, de úgy kell még gyarapodnunk. Anyagiakban is, de még inkább szellemiekben és jel- lemiekben. Már csak azért is. hogy mind kevesebb legyen a mai „lebukott” fi»**#* ÚJ '•» Mikor (járt először a Parlamentben? — 1953-ban. — Es utoljára? — 1963 márciusában. Azóta nem voltam, tizenhárom éve... Leveszi a fejéről a fülhallgatót, s a háromoldalú üvegkalitka asztalára teszi. A szomszédja egy pillantással jelzi, menjen, beszélgessen nyugodtan, „belép” ő helyette, Aztán már kapcsol is. Az ajtóból hallom a hangját: „Halló, távírda. Jegyeztem, visszahívom, kérem:.. Igen, távírda vagyok. Tessék mondani a szöveget! Értem, kérem, írom: Zsu-zsi-kám, névnapodon .. — Hány táviratot kapott, amikor képviselővé választották? — Látja, erre nem emlékszem, pedig elég jó a memóriám. Bár az igazság az, hogy akkor még nem dolgoztam itt, a távírúuoan, nem is nagyon foglalkoztattak a táviratok. Ma annál inkább, hiszen egy „erősebb” szolgálat alatt hat- van-kilencven rövidke üzenetet veszek fel és továbbítok. Közben átmásolom az ide érkező táviratokat, s átadom a kihordóknak, hogy minél előbb eljuttathassák a hol szomorú, hol örömteli szavakat a címzettekhez ... Erről azonban Rátkai Veretlenével már nem az állandóan tárcsázott távírdában, hanem néhány ajtóval arrébb, az 1-es posta egyik csendesebb zugában beszélgetünk. S az egykori képviselőségről is. — Tizenkét férfi között egyedüli nő voltam az akkori Heves megyei képviselőcsoportban. Nem mondom, hogy könnyű dolgom volt, pedig az előző társadalmi és mozgalmi munkám során bizonyos rutinra már szert tettem. Megválasztásom előtt az egri nőbizottságban tevékenykedtem, de dolgoztam a városi szülői munkaközösség elnökeként is. Akkoriban, úgy az 50-es, 60-as években kezdődött meg a politechnikai oktatás és az iskolapatronálási mozgalom. Szóval, rengeteget dolgoztunk... A képviselőség azonban egészen más dolog volt! Nem tudom, izgult-e valaha is jobban országgyűlési képviselő, mint a szűzbeszéde elmondásakor Rátkai Fe- rencné. Pedig — s ezt csak utólag tudta meg — jól sikerült a hozzászólása. A téma is hálás volt: a tsz- szervezés és az ezzel összefüggő mezőgazdasági szakmunkásképzés helyzete. Még a ciklus végén, a mandátuma lejártakor is emlegették a szavait — Hivatalosan igy fogalmaznak: a mandátuma lejárt. Nem tapasztalta azonban, hogy sokan ezt „bukásnak" tartották? — Dehogynem! De mindenkihez rxem mehettem oda, hogy megmagyarázzam, nem bukás volt ez, hanem egy olyan ésszerű csere, amely mindenképpen a közösség javát szolgálta. — Nem sértődött meg? —• Nem! Miért sértődtem volna meg? Maradt még tennivalóm elég. Még abban az évben beléptem a pártba, közben a nőbizottságban dolgoztam. A szabad időm java részét ma is társadalmi munkával töltöm; SZILVAS ISTVÁN RIPORTJA: Elfelejtve va«y elismerve a népfrontnál választásokra készülünk, a munkahelyemen a Kossuth Könyvkiadó terjesztője vagyok, évi 12 ezer forintos forgalmat bonyolítok le. Mindez nem, egy-két órát igényel! S ami még az estéimből ezután megmarad, a^t az unokáimnak szentelem... — Kezdődött-e már úgy a mese, hogy: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy országgyűlési képviselőnő...? — Még nem, mert egyrészt az unokáim kicsik, másrészt távol vannak Egertől. Az egyik Miskolcon lakik, a másik a kiküldetésben levő szüleivel külföldön. Most csak levelezünk. De bizonyára elmesélem egyszer nekik azokat az időket, s a maiakat is, bár számukra ez akkor sem mese lesz, inkább: történelem...! A táblán gyorsan szaporodnak a feladatok. A kréta megcsikordul az erőteljes mozdulatoktól, az éles hang hallatán szinte megborzong az ember. — Az egyik brigád 4, a másik 3 óra alatt végez el egy munkát, együtt vajon hány órára van szükségük ugyanennek a feladatnak a végrehajtására? Gyöngyösi József, az at- kári általános iskola igazgatója a tanulmányi versenyre készülő diákjait okítja. A lecke nem egyszerű. Érthető is: az ifjú fizikus Kiss Bélának, illetve a matematikából versenyző Kocsis Árpádnak helyt kell állnia a küzdelemben. — Itt a tudás olyan fontos, mint a sportban a keménység, a kitartás, az edzettség — szögezi le az óra után az igazgató, aki nemrégiben még az atkáriakaí, s a környéken levő települések lakóit képviselte az országgyűlésen. — Egy képviselő sohasem magányos. Szinte minden üdéjét kitölti az a közéleti pezsgés, amely napjaink jellemzője. De milyen érzés az, ha valaki körül egyik napról a másikra megszűnik a pezsgés? A folyosón megszólal a csengő, az ablakon át látni, hogy a gyerekek kettesével sorakozva az osztályokba indulnak. Az igazgatónak most nincs órája, ráér beszélgetni. Ahogy hallgatja a kérdést, mutatóúj- jával megigazítja a szemüvegét, aztán hátradől a fotelban. — Erre nem tudok válaszolni, körülöttem ugyanis nem szűnt meg a pezsgés! Magányos sem vagyok, hiszen egy »nr ügyben fontos feladatok várnak rám. Sőt: képviselői teendők, csak más, és való igaz, kisebb horderejűek. Akiket azonban a községi tanácsban, mint megbízott elnökhelyettes, a sportkörben, mint elnök, a népfrontban, mint a társadalmi munkákat szervező” felelős képviselek, ugyanúgy elvárják, hogy komolyan dolgozzam, mint ahogy annak idején tizenegy község választópolgárai elvárták! Ügy érzem, most sem vagyok más, annak idején sem voltam más.., •— Legfeljebb a barátai változtak. — Aki csak azért „fogadott” barátjává, mert országgyűlési képviselő voltam, azt nem sajnálom most. Az igazi barátaim nem változtak, sőt az egykori körzetem párt-, állami és gazdasági vezetői sem. Ma is olyan a kapcsolatunk, mint amilyen akkoriban volt. Az tény, hogy egy-egy fontosabb rendezvényre már nem hívnak meg, de ez érthető is. A munkámból adódott, hogy annak idején többet kellett találkoznunk, mint most. — Nem lehet az, hogy „annak idején” jobban tisztelték? — Az embernek a saját munkájával kell elérnie, hogy tiszteljék. A hétköznapi helytállásaiért becsüljék, ne pedig a funkciójáért! — Lehet, hogy nehéz lesz válaszolnia rá, de megkérdem: véleménye szerint önt ma miért tisztelik? Az igazgató válasz helyett iskolalátogatásra invitál Minden termet — szaktárgyi kabinetet — meg kell néznem, s meghallgatni, hogy mi volt itt valamikor. Később előkerül egy könyv, az atkári iskola 1 története, hogy érzékeltesse, milyen változás történt itt az utóbbi évtizedek alatt. — Ez a mi munkánk, a tantestületé, a tanácsé, a falué. S ebben benne van az én tevékenységem, képviselői tapasztalatom is. Mint ahogy benne lesz abban a községtörténeti kiadványban is, amely 5—6 év munkája lesz még. Éppen úgy, mint az ötödik4 ötéves terv megvalósítása. Talán ezért tisztelnek .. „ 3. Az utolsó számot Is letárcsázom. A csengetés kimegy, kattan a készülék. A hang ismerős: — Pusztai Lászlóné. Kétszer már kerestem, nem találtam benn a munkahelyén, az EVILL-nél. Itt a ragyogó alkalom, gyorsan elhadarom, hogy beszélni szeretnék vele a hétköznapjairól, a mostani életéről. Érzem, hogy előveszi a a naptárját, mint ahogyan ezt teszem én is. Végre sikerül megegyeznünk: csütörtökön délelőtt vár a Tri- nitárius utcában ... — Az az érzésem, hogy önnel ma nehezebb találkozni, mint képviselő korában volt. Ügy látszik, továbbra is nagyon elfoglalt. — Ez tévedés! Négy évig szinte nem volt egyetlen üres percem sem, ma viszont tele vagyok szabad idővel. Tgaz, van jócskán elfoglaltságom az itteni munkámon kívül is, ezért nem talált meg többszöri keresés után sem. Tagja vagyok az SZMT-nek, sőt a megyei szakszervezeti elnökségnek is. Dolgozom a népfront és a Iszakszervezet nő- bizottságában, szülői munka- közösségi elnök vagyok. Előadásokat tartok, szervezek, gyerekekkel foglalkozom, van tehát mit csinálnom, Emellett azonban jut idő a családra, az olvasásra, a kirándulásra, a természetjárásra, amire eddig csak csippenteni tudtam egy-egy órácskát, fél napot... Ezekről szeretnék bővebbet megtudni, de a beszélgetés szála minduntalan visszakanyarodik a képviselőséghez. Érzem, nem véletlen, felejthetetlen évek voltak. Induljunk hát el újra innen. — Még ma is emlékszem azokra a mondatokra, amelyekkel a nagy sikert aratott szűzbeszédét befejezte: „Az egri nők bátorsága kötelez ...” De mintha azóta vesztett volna ebből a bátorságból. ■— Nem hiszem, hogy bátortalanabb lettem, talán inkább az ügyek, amelyekkel foglalkozom, jelentéktelenebbek. Annak idején az egri pincerendszer feltárásáért, a veszély elhárításához szükséges pénz megszerzéséért sokat kellett talpalni, vitatkozni. Ez legalább ennyi munkát igényelt az emeletráépítések ügyének a tisztázása is. Kis részem volt a postapalota építésének, illetve az egri vasútvonal villamosításának sürgetésében. Ilyen feladataim ma már nincsenek ... Igaz, a mandátumom lejárta után egy kissé visszahúzódtam. Éreztem, hogy már tartózkodóbbak lettek velem szemben az emberek. —- Ezek Után megbecsültnek, vagy elfelejtettnek érzi magát? — Elfelejtettnek...! Érdekes dolog, de éppen o.tt felejtettek el, ahol va li- ben egy kis eredményt is elértem. — Mondana egy példát3* — Hogyne. Renget eget mentem, mint az előbb említettem is, a pincérén lszer ügyében. Sikerült is egy sor dolgot elintézni. Jó!-sett hát, ha egy-egy tanácskozáson azt hallottam, hogy előbbre haladt az ügj Aztán, amikor már nem voltam képviselő, még a leg- nyilvánosabb érteke etre sem hívtak meg. Egyedül Kieb Bélának, az üregrendszer kutatójának jutott eszébe, hogy szóljon, írjon néhány sort az újabb fejleményekről ... — Az egykori váll szili, ügyfelei Is elfelejtették? — Nem mindenki. Sokan még ma is felkeresnek, hogy tanácsot, segítséget k 3rje- nek. Bár tud ók, hogj nem mindig tudok eljárni az ügyükben. — Meglepődne, ha valamelyik ifjú képviselő eljönne tanácsot kérni? — Nem Szívesen : segítenék neki, ha módomban állna. Annak idején én is örültem volna a , tar ícsóknak. Ezekre még egy képviselőnek is állandóan szüksége lehet. Mint bárm' >r az életben, a munkában, a, közéleti tevékenységben. — A közéleti tevékenységet említette, azt a munkát, amelyet ma is végez a szabad idejében. Furcsa kérdés, de van-e enn.,, egy volt képviselő esetében „ars poétikája"? — Van. Egyetlen mondat az egész: tenni a közös ügyért, képviselni az 'lam- polgárokat mindig 0L, ahol éppen van, dolgozik az bér.. a , i
