Népújság, 1976. február (27. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-20 / 43. szám

Kilencven éve született Kun Béla KUN BÉLA egy kis erdélyi faluban, Leién született 1886. február 20-án. Iskoláit Zilá­lton majd Kolozsvárott vé­gezte, Az érettségi után új­ságíróként dolgozott* Tizen­hat éves korában belépett a Szociáldemokrata Pártba és ettől kezdve élete összeforrt s. munkásosztály harcával. 1908-ban már az erdélyi munkások vezetői közt talál­juk A világháború kitörése után a frontra került. 1916 tavaszán fogságba esett. Ha­marosan megtalálta az utat orosz elvtársaihoz és 1917 ta­vaszán bekapcsolódott a tomszki pártszervezet mun­kájába, segítette a szocialis­ta forradalom előkészítését A Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom győzelme után Petrográdba — 3. mai Leningrádba — utazott, ahol Lenin fontos feladatot bízott rá: a Szövjet-Oroszország te­rületén tartózkodó magyar hadifoglyok közti kommunis­ta agitációs és szervező mun­ka vezetését. Nem maradt magára ezzel a roppant fel­adattal. Olyan kiváló forra­dalmárok segítették, mint Szamuely Tibor, Münnich Ferenc, Pór Ernő, Vántus Károly, Seidler Ernő. Velük alakította meg 1918. március 24-én az első magyar kom­munista csoportot. Kun Béla és elvtársai erő­feszítéseinek eredményeként mintegy százezer magyar ha­difogoly lépett a Vörös Had­sereg soraiba és harcolt az orosz és külföldi ellenforra­dalmárok ellen, ö maga is több csatában vett részt. Tisztában volt azonban az­zal hogy a forradalomnak elsősorban idehaza van rá szüksége. 1918. novemberé­ben — elvtársaival együtt — hazatért. Az ő kezdeménye­zésére alakult meg — 1918. november 24-én — a Kom­munisták Magyarországi Pártja. Az „őszirózsás forradalom” eredményeként létrejött> nép- köztársaság nem volt képes megbirkózni azokkal a prob­lémákkal, amelyeket a nem­rég összeomlott monarchia hagyott örökül. Érlelődtek az új forradalom feltételei. A komunisták tábora gyorsan növekedett, szaporodtak a sztrájkok, tüntetések. Az egyik ilyen incidens ürügyén — 1919. február 20-án — a kormány parancsot adott a kommunista vezetők letar­tóztatására. A budapesti Gyűjtőfogház — ahol a letartóztatottakat őrizték — az új forradalom főhadiszállásává vált. Kun Béla itt értesült arról, hogy a csepeli munkások elhatá­rozták: fegyverre! szabadít­ják ki őt. Erre már nem ke­rült sor. 1919. március 21-én győzött a szocialista forrada­lom. Megalakult a Magyar Tanácsköztársaság. Beszélgetés két koncert között Olvasótábor fizikai munkások gyermekeinek (Tudósítónktól) Országszerte elterjedt a különböző korú és foglalko­zású fiatalok olvasótábori foglalkoztatása. Elsősorban a hátrányos helyzetű gyerme­kek segítését, támogatását, ismereteik pótlását tűzték ki célul azok az intézmények, amelyek vállalkoztak az ol­vasótáborok megszervezésére. Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában határozta el a gyöngyösi városi tanács mű­velődési osztálya és a városi - járási könyvtár, hogy a város bét általános iskolájában ta­buié munkás- és paraszt­származású gyermekek ré­szére 10 napos olvasótábort szervez, a mátrafüredi álta­lános iskolai kollégiumban A gyerekeket a jelenlegi ötö­dik osztályosok közül vá­lasztják ki, s a táborozást a hatodik és hetedik osztály végén megismétlik. Az első olvasótábor ez év június 14- én nyílik. Bárányt Imre Mindössze harminchárom éves volt, armKor az ország élére került. A legnehezebb feladatot vállalta: a külügyi népbiztos posztját. Olyan helyzetben, amikor a tőkés világ valamennyi nagyhatal­ma el volt szánva arra, hogy megakadályozza a kommu­nizmus további elterjedését. TEVÉKENYSÉGE nem korlátozódott a külügyekre. Valójában ő volt a Tanács- köztársaság első embere — ezt barát és ellenség egy­aránt elismerte. Ő mondta ki a döntő szót a forradalom létkérdéseiben. Valamennyi fronton személyesen buzdí­totta a katonákat, részt vett a hadműveleti tervek kidol­gozásában. Küzdött a belső ellenforradalom és a vezető szervekben menyilvánulói in­gadozás, pánikhangulat el­len. Elméleti kérdésekkel is foglalkozott: döntő szerepe van a párt programjának ki­dolgozásában. A magyar munkásosztály hősies erőfeszítései nem bi­zonyultak elegendőnek az ellenséges túlerővel szemben. 1919. augusztus 1-én a Ta­nácsköztársaságot megdön­tötték. Kun Béla emigrálni kényszerült. A Szovjetunió­ban talált új hazára, ahol a Kommunista Internacioná* lé egyik vezetőjeként dolgo­zott. Nem törődve a veszély- lyel, gyakran hagyta el a Szovjetuniót, hogy átadja ta­pasztalatait a kommunista testvérpártoknak. Különösen sokat tartózkodott — illegá­lisan — Bécsben. A Kommunista Interna- cionáléban különböző tisztsé­geket viselt. A húszas évek­ben az agitációs és propa­gandaosztályt vezette. 1929— 1934 között a Balkán-titkár- ság vezetője volt. Segítette a bolgár, román, jugoszláv, görög kommunisták harcát. Élete tragikusan ért véget: a Szovjetunióban a harmin­cas években a személyi kul­tusz -nyomán kibontakozó törvénysértések áldozata lett. EMLÉKÉT AZ UTÖXÖR a nagy forradalmárokat meg­illető tisztelettel övezi. Borsányi György i Két hete még Madridban játszott a király Vendége­ként, aztán néhány napig a grázi pódiumon, majd a sza­bolcsi fiataloknak muzsikált, s most az egri Gárdonyi Gé­za Színház folyosóját rója, kezében a hangszerével Ko­csis Albert hegedűművész. Vonóját meg-meghúzza a hú­rokon, aztán cigarettára gyújt, majd kikukkant a né­zőtérre, amely zsúfolásig megtelt — gyerekálmokkal, — Jó közönség — mondja. — Nagyon figyelnek. Szeretek fiataloknak játszani. Pedig, nem könnyű feladat, hiszen ha eléjük áll az ember, soha nem elég „csak” bemutatni, interpretálni a zenedarabot. A gyerekeket be kell vezetni a hangok világába, be kell oltani őket a muzsika sze- retetével. Jóleső kötelesség! — elgondolkodik. — Néha kicsit sajnálom, hogy véget ért az a pár év, amikor a Zeneakadémián tanítottam. Bár igaz, most sem szakad­tam el a tanítástól, negyedik esztendeje minden , nyáron két-kéthetes szemináriumot vezetek olasz és nyugatnémet muzsikusoknak. Mendelssohn e-moll hege^ ^űversenyé következik. Ko­csis Albertet szólítják a szín­padra. Játéka végén hosszú percekig búg a vissza-vissza- hívó taps. Mosolyogva lép be az öl­tözőbe. Somlai Artúrt idézi. — Tulajdonképpen nem is a taps jelenti az elismerést a művésznek, hanem előadás közben a csend. A figyelő csend. Remek dolog, hogy ennyire értik, élvezik a ze­nét ... Gyerekkorára terelődik a szó, fölidéződnek a szülővá­rosában, Hatvanban eltöltött évek, az első országos ver­seny, amelyet hatévesen nyert meg az ottani zeneis­kola képviselőjeként, aztán fárasztó, gyakorlással eltelt délutánok, a közös házi mu­zsikálások. — Sokszor húztam még parancsra, szidásra a vonót — emlékszik vissza. — Ta­lán csak 12—13 éves korom­tól játszom meggyőződésből, akkoriban éreztem rá a hangszerre. De abban az időben már Pestre jártam tanulni az akadémiára, s nem sokkal később végleg elkerültem a városból, csak egy-egy előadás alkalmával látogattam vissza. Nagyon elfoglalt voltam. Negyvenhatban került Bu­dapestre. Népi kollégistaként tanult tovább a Zeneakadé­mián. Néhány esztendő, az­tán alig 19 évesen elnyerte a Reményi Ede-díjat, két évvel később a bukaresti, majd a varsói VIT-díjakat. — Mély nyomot hagytak bennem azok az évek. Ta­náraim, Gábriel Ferenc, Za- hureczky Ede, Weiner Leó nemcsak a hegedülés ábécé­jét, vagy bravúrjait tanítot­ták, hanem megéreztették növendékeikkel azt is, mii jelent a hivatástudat, a hit a művészetben, az emberszere­tet... 1955-ben diplomázott, s azóta járja a világot. Csak az elmúlt két évadban végig­koncertezte Amerika 26 ál­lamát, harmadszor is turné­zott Japánban, s hangver­senyt hangverseny követett Európában is. A zeneiroda­lom valamennyi jelentős ver­senyművét előadta már, s műsorán állandóan szerepel­nek a modern magyar zene­szerzők. Kiket kedvel legin­kább? — Azt hiszem, kicsit igaz­ságtalan lenne bárkit is ki­emelni, hiszen más szerző kottáját veszi elő az ember örömében, mást „szeret”, ha rossz a hangulata, vagy ha nyugtalan, fáradt... A ne­vek, csak nevek, — Durkó, Szokolay, — hát ők már le­tették a garast. De valóban mindig törekedtem arra, hogy a külföldi közönség ne csak Bartókot és Kodályt is­merje. Most, legutóbb is — mutatja a madridi program- füzetet —•, nyolc Weiner- művet játszottam. — Néhány éve, amióta ki­nevezték a kölni zenekar koncertmesterévé, két ottho­na van. Hogy sikerül ott is, itt is helyt állnia? 10.05: Szín-Játék-Szín... Színházi vetélkedősorozat 8. JThália Színház A harmadik fordulójához érkező színházi vetélkedő ez­úttal is kellemes szórakozást ígér, hiszen a nagy múltú Thália Színház a vetélkedő színhelye és témája. A játék­hoz meghívták a színház né­hány művészét, sikeres elő­adásokat elevenítenek fel, szóba kerül a Thália hagyo­mánya és sok más nyugdíjas vagy más színházban játszó­művész is megjelenik a kép­ernyőn. Szó lesz a Thália Színház nyári produkcióiról, külföldi kapcsolatairól —, de ha többet árulnánk el, az már sértené a játékszabályo­kat. így azt ajánlhatjuk, izgulják végig a versenyzők­kel ezt a fordulót is. fi Miami® i S£76. február 20„ péntek £N70A>' fflVlOWCS Az N. kormányzósági szék­hely felé vezető poros, mezei úton. egyszerű, egylovas pa­rasztszekéren fiatal, sovány pap utazott. A nap már es­tébe hajlott; a rekkenő júli­usi nap elviselhetetlen me­lege egyre enyhült és az út két oldalán a ritka rozskalá­szokon lassanként már szé­lesebb árnyékok futottak... A sovány lovacska lassan po- roszkált. éppen csak emelte a lábait és ezzel egész por­felhőt kavart. Afanaszij atya — így hív­ták a papot — türelmetlenül fészkelődön az ülésen és jól­lehet az út. amelyen most utazott, meglehetősen isme­rős volt. nem állhatta meg. hogy méltatlankodását ki ne fejezze a portenger miatt. — Micsoda por, mi? Ez szörnyűség! — nézett a kere­kek alá és elképedve tárta szét karjait. — Egyszerű fu­tóhomok! A kocsi bakján ülő fiatal kocsis széles, jámbor arcát a pap felé fordította. — Hát ez itt öröktől fog­va igy van, tisztelendő úr! —- mondta. — Micsoda por! — ismétel­te a pap. nagyot sóhajtott és megint mozgolódni kezdett a helyén. — Te, Iván, nem hajtanál egy kicsit gyorsabban? — szólalt meg úiból — mintha korsókat vinnénk... — Hát, atyuska siettetem én. de úgyse siet — válaszolt a legény, és mintegy szavai igazolására, rácsapott a lóra. De az csak legvintett egyet a farkával, nem gyorsította meg lépteit. — Elkésünk, biztosan elké­sünk! — nézett az órájára Afanaszij atya. de nem csil­lapodott. — Nyolc óra van! De hát Itt sietni...! Ezt a bosszúságot! Az utolsó szavaknál leug­rott a kocsiról, és sietősen lépdelt az úton. Soha még ilyen sietséggel, ilyen ideges türelmetlenség­gel nem utazott Afanaszij atya a városba, mint most. A mai estén megadatik nejki, hogy magához ölelje volt is­kolatársát. akit tizenegy esz­tendeje nem látott. És most. amilyen sietősen lépdelt az úton. úgy vonultak el előtte, gyorsan váltakozva a boldog idők fiatal szeminarista éle­tének emlékei. Bármennyire is nem volt vonzó a valóság­ban az az élet. hiszen meny­nyi bánat és könny járt ve­le. de most egész kellemes­nek tűnt számára és átadta magát emlékeinek, amelyek mindegyikében, a legkiseb­bekben is. megjelent barát­ja. Sztyopa. Hol még egészen kisfiúként, nanking szövetből készült .szegényes kabátjá­ban. a csintalanabb gyerekek csúfolódásai miatt mindig si­ránkozva. hol már mint érett ifjú. gondosan borotvált sza- kállával Sztyopa a kispap. A komisz sors azonban szétválasztotta a két barátot. Amikor a szeminár umi évet befejezték. Sztyopa gki ár­va gyermek volt. valameny- nyi pénzt összegyűjtött —> amelynek nem kis hányadát ő. Afanaszij atya adta —, hogy mehessen az egyetem­re. Afanaszij pedig, akire ab­ban az időben öreg anyja és két öccse eltartásának gond­jai nehezedtek, nem enged­hette meg magának az egye­temi tanulmányok fényűzését és így késedelem nélkül el­fogadta a lelkészi állást. Nem volt könnyű megbé­kélnie a két barátnak az el­válás gondolatával. Hány éj­szakába nyúló baráti beszél­getés zajlott le. és hánv es­küvel fogadták: nem felejtik el soha egymást és soha nem veszítik szem elől a másikat. Nem kis erőfeszítésébe került akkor Afanaszij agyának rá­beszélnie Sztyopát. hogy fo­gadja el a pénzt, amit nyúj­tott neki. Ezen utolsó emlékek hatá­sa alatt, annak ellenére, hogy ezek az epizódok már olyan messze voltak, csaknem sír­va fakadt. — De mi történhetett ve­le, hogy teljes öt éven ke­resztül hírt sem adott magá­ról? — töprengett, közeled­vén a nagy folyóhoz, ame­lyen komp közlekedett. Pon­tosan akkor érkezett oda. amikor a ko-no elindult a túlsó nart felé. — Na most jól elkéstem' — sóhajtott fel Afanaszij atva és leült a széles, meredek parton, úgy várta vissza a — Elég fárasztó feladat, Különösen úgy, hogy ha jól utána számolok, talán össze­sen két hónapot töltök évente egyik, vagy másik ott­honomban. De azért gyakran játszom Magyarországon is, a 'Filharmónia szervezte kon­certeken. — Az itthoni előadásokon gyakran kísérik amatőr ze­nekarok. Mennyire tudnak partnereivé válni? Azt hiszem, az amatőr ze­nekaroktól van mit tanulniuk a hivatásos muzsikusoknak is, szakmaszeretetet, hivatás- tudatot, lelkesedést. Ha ere­jüknek megfelelő darabokat tűznek műsorukra, nagyon sokat tehetnek a közönség zenei igényességének fejlesz­téséért. Az Egri Szimfoniku­sok rengeteget fejlődtek alatt az öt, vagy hat év alatt, amióta nem találkoztunk. Élveztem a közös próbát, Ezért is örülök, hogy május­ban, most már végleg eldőlt, — ismét együtt játszunk. Kocsis Alberttól hát így búcsúzunk: a közeli viszont­látásra. Németi Zsuzsa 1 „Nem fogadhatom el! Hi­szen magadnak sincs elég!” tiltakozott indulatosan Styo­pa. Az igazat mondta pedig, mert valóban az utolsó gara­sai voltak, amelyeket a pap­pá szentelésre gyűjtött Afa- szij. És így érkezett el Sztyopa utazásának órája is. A két barát valósággal sírt. Ha nem lett volna olyan ri­deg útitársa Sztyonának. aki sürgette az indulást. talán vége se lett volna a búcsúz­kodásnak. Végül is. indított a postakocsis, és két-három perc múlva a drága baráttal egvütt a kocsi eltűnt a sze­me elől..» járművel, hogy átkeljen a folyón. Erősen besötétedett, amikor végre megérkezett 3 kicsiny, egyszerű házhoz, ahol távoli rokona, egy sekrestyés özve­gye, Matrjona Gavrilovna élt. akinél szokása szerint mindig megpihent. — Afanaszij tisztelendő úr! —kiáltott fel örömmel Matr­jona Gavrilovna. — Mi szél hozta erre? — Egy kis dolgom akadt... — válaszolta Afanaszij atya. miután üdvözölte a hádasz- szonyt. —1 Itt van egy kis lisztecske. meg méz és vala­mi egyéb. .. — szólt, átlép­vén az egyszerű szoba küszö­bét. — Örökösen ajándékodat ház... Hogy is nem szeg : U magát! — dorgálta a háziasz- szony, — No-no... Matrjona Gavrilovna ki- sí etett á szobából. Áfa : j atya pedig hozzálátott a t sz- tálkodáshoz és a mosako Írás­hoz. mert az egész reveren­dája. a haja és az arca is vastagon poros volt. — Ugyan, mi dolga van er­refelé? — kérdezte visszatér­ve Gavrilovna. — Hát talán nem hallot­ta? Ide került az én drága barátom, Sztyepan. Styepm Nyikolajevics Lajevszkíj... Emlékszik-e rá? Sztyopára? Nos, hát ö az! — Hogyisne emlékeznék! Nagyon is jól, mondhatom, hogy emlékszem... Még ilyen kicsi kora óta ismertem... — mutatta Matrjona Gavrilov- na egy arasznyira a padlótól a magasságot. * — No, hát most Ide ne­vezték ki. a kormányzó an* celláriájának vezetőjévé. . . ! — Hát az miféle hivatal? — Ö, nagyon nagy! Fo^os lely,.. a kormányzó jobb ke­26* e e (Folytatjukj

Next

/
Oldalképek
Tartalom