Népújság, 1976. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-14 / 11. szám

Demjén, tél _Igen: röviden és egysze­rűen szólva ez a helyzet. Vagy mint mondani szoktuk — ez van. Demjén tél. Ami az előbbit, mármint a községet illeti, sem a kocs­mában. sem a tanácsnál nem árulja el magát: A januári délelőtt az italboltban is csendes, csak néhány bor.sz- sza bácsi ürítgeti kezdődő jókedvvel a poharakat. Igaz, az idegenektől sem idegen­kednek, inkább az. hogy ha­mar is barátkoznak. — Hogy vannak, mi újság Demjénben? — Semmise. Jól vagyunk. Megisszuk a jó bort, meg a pálinkát, megnézzük a szép­asszonyokat. Aztán még csak siratjuk a régit, hogy már nem vagyunk tizennyolc éve­sek. — Talán még huszonnyolc­ban is kiegyezhetnénk? — Ki, ki bizony. De hol vannak már a régi szép idők! Nos, ami igaz. igaz: úgy néz ki, hogy errefelé letűnő­ben. Amilyen csendes és üres az italbolt, olyan a tanács is. Az ajtók mögött inkább csak bútort találni, embert keve­set. Mindössze hárman tart­ják a „frontot”, a titkár, az adminisztrátor, meg az el­járó. Sokkal többen nincse­nek is, a létszám szinte tel­jes. Igaz. félállásban dolgo­zik még itt egy nő is, de a titkár szerint napok óta nem látták. — Mégis, hol lehet? — Nem tudjuk., — Talán bizony nem is hiányzik? — Dehogy nem. A járás egyre csak követeli tőlünk a kimutatásokat, pedig alig van itt valamit kimutatni. — De hiszen: itt is dolgoz­nak. emberek laknak ... — Egyre kevesebben. A legutóbbi népszámláláskor 789 embert írtunk össze, pe­dig 1970-ben még 846 lako­sunk volt. 407 férfi és 439 nő. Most meg még tovább fo­gyott a falu, úgy tudom, már 750-en sem vagyunk. Még nincs meg a múlt évről a tel­jes felmérés, de igencsak megint mínuszban leszünk. Ezek szerint tehát nem sok jót és nem is sok újat lehet elmondani a faluról. Amit lehetett, azt tavaly részlete­sen megírta a Népújság is: jó könyvtára van. Aztán egy régebbi kén. kivágva, éltévé az íróasztalba — ez szintén Demiénr'l készült. Szinte hihetetlen, de úgv néz ki: más feljegyezni va­ló nem nagyon akad. A tit­20.45 Nyitott könyv A 30 év irodalma című so­rozatban jelent meg Sa kadi Imre novellás Kötete. S a te­levízió' Nyitott Könyv ni iso'a ezt a kötetet mutatja be. Katkó István szerkesztő mondja: Sarkadi három novellája elevenedik meg a .-cépeznvőn. A Hortobágyon című, amely­nek rövidített váltó za'át ad­juk. A Kútban című novellá­ból — amely műből Fá'ory Zoltán készítette a Körhinta című filmet — egy monológ hangzik el. Az anya mondja el lányának a konyhában haj­dani asszonyéletét. A harma­dik novella, a Házasságközve- títő könnyedebb naugveiclű. anekdotikus. Az ötvenes években egy színiáNzó cso­portban játszódik, s mint cí­me is jelzi, egy fiú es egy lány összeboronálásárak lor- ténet0. > A novellák bemutatását B-'a Tmre Írod alom'őrié',’ész egészíti ki, Sarkadi prózájáról szólván. kár mégis panaszkodik, hogy az igazgatás elég nehéz. — Ügyszólván egyedül va­gyok. Az elnöki poszt itt már .társadalmi tisztség — havi 300 forintért —. aki betölti, maga sem tud rá sok időt szakítani, dolgozik, „rendes” munkája van. — Egyszóval: semmi emlí­tésre méltó? — Nem sok. Ha csak az nem. hogy múlt évben 30-an elköltöztek, ki Egerbe, ki Ke- recsendre, ki erre, ki arra, heten még az árnyékvilág­ból is. — Kihalóban lenne hát ez a szép kis falu? A községi adminisztráció vezetője elégedetlen arckife­jezéssel mondja: — Ügy néz ki, hogy igen. Idős itt a lakosság. Kb. 60 százaléka hatvanéves, vagy öregebb, a fiatalabbja közül sok jár be Egerbe dolgozni, főleg a bútorgyárba, a taná­csi építőipari vállalathoz, meg a vendéglátóiparba. Las­sanként aztán ők is felkere­kednek majd ... — Pedig szép kis község. — Az. Például az útjaink, járdáink jók. alig van velük probléma. Igaz. annál több van a vízzel. Négy közku- tunk van, mellesleg már ezek sem jók. Inkább az udvari kutakat használja a lakos­ság. azokat pucoljuk, fertőt­lenítjük. Igazán jó megoldás az lenne, ha Kerecsendről kapnánk vizqt, az csak négy kilométerre van ide, el is bírnának látni bennünket, de egyelőre ez sem sokkal több még, mint egy ötlet. Lassan, kedvetlenül beszél a titkár. Érthető pesszimiz­mus a lassú elnéptelenedés miatt vagy csak a tél hatá­sára a borús hangulat? — ki tudja. Mindenesetre, egyér­telműen aligha mondhatunk rá igent. Mert gondok más­hol is vannak. Ugyanakkor pedig több községi tanácsi vezetőt ismerünk az egri já­rásba^ és megyeszerte, aki­ket a gondok még tevéke­nyebb munkára sarkallnak. Valósággal tűzbe jönnek; amikor arról beszélnek, ho­gyan igyekeznek megoldást találni az anyagi gondok el­lenére is az úthálózat kija­vítására.. vagy éppenséggel a vízellátás megoldására. Itt ennek a lelkesedésnek — legalábbis pillanatnyilag — nem sok nyomát találni. — Nem sok fejlődést vá- , runk — mondja a titkár —, ha csak a vendéglátótól nem. Ha majd az idő megengedi, a központban hozzákezdenek egy kis önkiszolgáló fűszer­üzlet építéséhez, lesz egy kis presszó is. De ez sem sok. Mert a fejlődésre kevés más lehetőség van. A felső tago­zatos tanulóink Szalókra járnak, itt már csak egy alsó tagozat működik, két tanerő­vel ... Szerintem az lenne a legjobb, ha Kerecsendhez csatolnák a falut... Jó az ötlet, nem jó? Meg­valósítható-e, érHemes-e megvalósítani? — ki. tud ja. Mindenesetre: ilyen formá­ban nem nagy öröm hallani róla. Inkább érdemes szét­nézni az irodában, amelynek négyszárnyú ablakán az idő szeszélye most éppen nap­fénnyel tükrözik, megvilágít­ja a bútorokon elhelyezett cserepek örökzöldjeit, az író­asztalt, rajta a kurblis tele­font, mögötte a műanyag írószertartót, a hosszú nya­kas tintatartót, a libikóka­itatóst, meg a többi berende­zést a szobában, ahonnan a község életét irányítják ... Látni a szemközti házat is. A kiskapu éppen kinyílik, egy fiatal, meg egy idős asz- szony lép ki rajta. A fiatal a bolt felé indul, a vastag mel- lényes öreg pedig csak áll, néz utána, s hogy jobban lássa, tenyerével ellenzőt tart a napnak a szemüvege felett. Demjént az 1800-as évek­ben kezdték jegyezni a tér­képeken, igazgatási területe most 2500 hektár. A falu a Laskó patak völgyében észak-déli irányban nyúlik el, határa szinte festői: hegyes­dombos, mindössze egyhar- mad része sík. ez a patak mentén és a Máté-kúti ré­szen terül el. Demjén, tél. A hideg napfény befagyott tócsák jegét szikrázó-csillo­góra ragyogja, és ahogy a fa­lu kanásza kifelé terelgeti a kondát, hogy mozogjon is ki­csit a jószág, a kopogó csül­kök alatt könnyű roppanással szakadnak be a jégtükröcs- kék. Demjénben igen jó hagyo­mánya volt az állattenyész­tésnek. Most — vajon csodál­kozhatunk-e rajta? — ez is sorvadóban. B. Kun Tibor Párfiminka és munkásművelődés HOSSZÚ 1ÁVRA SZÓLÓ feladatokat ad a pártszerve­zetnek a közművelődési párt- határozat. S noha gazdasági, szervezeti teendőik is jócs­kán lesznek a következő hó­napokban, ezek sem terelhe­tik el figyelmüket a kulturá­lis munkáról. Érvényes ez az üzemi pártszervezetekre is, hiszen a közművelődés elő­terében álló munkásművelő­dés fejlesztése közvetlenül kapcsolódik tevékenységi kö­rükhöz. Az odafigyelésre, a rendszeres törődésre kötelézi őket a XI. kongresszus hatá­rozata is, mely kimondja: „Fordítsunk különös gondot a munkásosztály tudatának gazdagítására, kulturálódá- sára.” A pártszervezetek elsősor­ban éppen akkor szolgálhat­ják a munkásművelődést, ha következetesen hirdetik és magyarázzák fontosságát, a társadalompolitikai és a gaz­dasági célok megvalósításá­val való szoros összefüggését. S erre most különösen szük­ség van, hiszen régi betegsé­günk, hogy az új feladatok láttán elfeledkezünk a ré­gebben megfogalmazottakról; már kevésbé érezzük fon­tosnak azokat. Holott az új ötéves tervben megjelölt gaz­dasági feladatok kifejezetten igénylik a dolgozók szakkép­zettségének, tudásának foko-' zását, a készséget az önmű­velésre. Lényeges feltétele ez annak is, hogy előbbre le­hessen lépni az üzemi de­mokrácia tartalmi emlélyíté- sében. A szocialista életmód elterjesztése, a közösségi szemlélet és magatartás erő­sítése ugyancsak közvetlenül összefügg a művelődés iránti igény felkeltésével és növe­lésével. A pártpolitikai mun­ka előtérben álló feladatait az üzemi pártszervezetek te­hát csak akkor tudják jól megoldani, ha közben nem szorul háttérbe a munkás­művelődés fejlesztése, s az erre irányuló fáradozást szer­vesen beillesztik a minden­napi tevékenység egészébe. TERMÉSZETESEN EZ­UTÁN sem a pártszerveze­teknek kell közvetlenül fog­lalkozniuk a szakmai és az általános műveltség fejlesz­tésével. (A politikai művelt­ség bővítése jórészt közvetle­nül rájuk hárul, ez azonban már „begyakorlott” része a pár/munkának.) Elsősorban a helyi tevékenység fő irányát szükséges meghatározniuk, gondoskodva az erők össze­hangolásáról, összefogásáról. Régi tapasztalat, hogy a szakszervezet, az ifjúsági szövetség, az üzem művelő­dési intézményei, a gazdasá­gi vezetés akkor képesek a lépést egyeztetve és hatéko­nyan cselekedni a munkások műveltségének fokozásáért, ha a pártszervezet igényli ezt, segítséget nyújt hozzá és el­lenőrzi. A mindennapi tapasztala­tok és tudományos felméré­sek egyaránt igazolják, hogy a munkásművelődés térképén akadnak még úgynevezett „fehér foltok ’’(elegendő utal­ni a bejárók, a segédmunká­sok, az üzemi termelésbe most bekapcsolódó nők, a munkásszálláson lakók mű­veltségének hézagaira.) Sok dicséretes törekvés született már e „fehér foltok” eltün­tetésére, s ez a buzgalom a jövőben sem lankadhat. A legfőbb figyelmet azonban a pártszervezeteknek mégsem erre a területre, hanem a munkásság törzsgárdájának, alapvető magjának további művelődésére célszerű fordí­taniuk. A termelés szükségle­tei, mint társadalompolitikai céljaink. Amellett az energi­ák hasznosításának is ez a leggyümölcsözőbb módja, mert ha a munkásság fő ré­tegeiben tovább erősödik a művelődés becsülete, akkor ők szinte automatikusan ma­gukkal ragadják az elmara- dottabbakat is. Ezért ajánl­ható, hogy a pártszervezetek elsősorban a törzsgárda mű­velődését kísérjék figyelem­mel, erre összpontosítsák erő­feszítéseiket. KÜLÖNÖSEN HASZNOS, ha ebben a tekintetben is még jobban építenek a szo­cialista brigádok mozgalmá­ra, amelyet méltán nevezhe­tünk a munkásművelődési cé­lok legfontosabb, legkövetke­zetesebb hordozójának. Az alapszervezeti vezetőség és a pártcsoport megfontolt taná­csai, a brigádokban dolgozó párttagok személyes példája nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy e közösségek kulturális vállalásai ne a „felsőbbségnek” szóló formá­lis felajánlások legyenek, ha­nem álljanak összhangban az adott üzem valóságos szük­ségleteivel, az egyes brigádok és ázok tagjainak műveltségi állapotával, szakmai perspek­tíváival, közéleti feladataival és érdeklődési körével. A pártszervezet sokat segíthet abban, — tanáccsal, bírálat­tal, az érdeklődés felkeltésé­vel, a szükségletek tudatosí­tásával —, hogy a brigádok ne bejegyzésre alkalmas ese­ményeket és rendezvényekre szóló belépőjegyeket gyűjtse­nek a brigádnapló és a maj­dani értékelés számára, ha­nem dolgozzák ki tagjaik kul­turális fejlődésének gyakor­lati programját. Olyan prog­ramot, amely mindenki szá­mára a saját személyiségének fejlődéséhez leghasznosabbat ajánlja. Az ilyen vállalkozá­sokra azután jól épülhetnek a művelődés olyan közösségi formái — brigádklub, fórum, a brigád önképzőköre stb. —, amelyek ugyancsak nagyon érdemesek a pártszervezet tá­mogatására. A MUNKÁSSÁG MAGVÄ- NAK, törzsgárdájának mű­velődését előmozdítani az idei pártpolitikai munkának is előtérben álló feladata. Az ötéves terv eredményes meg-' valósításában éppoly kevés­sé nélkülözhető ez, mint asb üzemi demokráciának a munkásosztály vezető szere­pének további erősítésében. Gyenes László 0 MMM§ 1376. január 14., szerda Az éjszaka nagyot válto­zott a világ. Fagyot hozott a vihar és hajnalra meg­halt az erdő. Másnap, har­madnap jeges eső esett, ké­sőbb lepkényi pelyhekben megeredt a hó. — Itt a tél — sóhajtották a szarvasok és nagy dióbar­na szemükkel az etetőket, meg a sózókat keresték. Több napig tartott a vihar és az áldozatok a földön hevertek. — Nézzétek! Kidőlt egy bükk — mutatta a szarvas­bika a többieknek, akik ke­csesen ugrották át a tete­met. —r Beszélhetsz ezeknek — rikácsolta a mátyás és seb­tében el hadarta az öreg fa tragédiáját. — Nem bírta már to­vább! Nem értitek? Gyöke­reit mind kimosta a víz, az az átkozott őszi eső. Egy éjjel azután nagy reccse- n'éssel megtért oda, ahonnét kinőtt. A bagoly az odúból hall­gatta a mátyást és~ közben álmosan nagyokat pislo­gott. — Fecsegő szajkó! Ügy beszél, mintha látott volna valamit. — Éjjel volt, min­denki aludt, csak mi, né- hányan, baglyok voltunk a tanúk. Mi látunk sötétben is és tudjuk, hogy az öreg bükk úgy halt meg, aho­gyan az száz esztendejéhez méltó. Fél éjszakán át da­colt a viharral, recsegve, ro­pogva tartotta magát, de azután ... A vadász odaért a kidőlt fához megmérte a hosz- szát. Később dohányt tö­mött a pipába és leült a törzsére. A szemközti vágásban mozdult valami Egy vissza­érkezett bika, meg két kö­lyök váltott át & szálasban. Az orvvadász Ügy lépkedtek, olyan ke­csesen, olyan komótosan, mintha a világon semmi ve­szély nem leselkedne rájuk. — Disznókat! A disznókat keresse meg! — zsongott a fülében, az utasítás. Mérge­sen nagyot szippantott a pipából, mert a disznóknak nyomuk sem volt, elnyelte őket a föld. — A disznókat keresi? — rikácsolta megint a szajkó és jót nevetett magában, mert tudta, hogy a disznók az éjjel lehúzódtak az alsó szálerdőbe makkozni és a hóesés régen betakarta a nyomukat. A vadász eltúrta a havat a fa törzsről és leült.. Nézte a hóesést, a tétován kavar­gó hópelyheket, amelyek a magasban meg-megriszálták magukat, mint a kikapós menyecske a presszó előtt, aztán csendes megadással le- hunpantak a földre. Jó ideig ülhetett így, ami­kor riadtan rohant át a vá­gáson egv rudli szarvas. — Ezekkel meg mi van? — kérdezte önmagától és érezte, hogy valahol, vala­mi nincs egészen a rend­jén. — Szagot fogtak — nyug­tatta meg magát és hirte­len magnillantotta a rókát, amint kifelé merészkedett a vízmosásból. — Nyolcszáz forint egy rókabőr! Gyorsan egy fa mögé hú­zódott. A róka meg-megállt, tekinthetett, mint király a birodalma fölött és pokolba kívánta a mátyást, amely mér tele is kiabálta az er­dőt. — Vioyárz-tok! Jön a ró­ka és éhségében a nyála csorog. — Atkozott pletykafészek — így a róka és jobb hí­ján leült a vízmosás szé­lén. A mátyás egy faágon gondosan megigazította tol­láit és mint az erdő kisbí- rója, ismételten közhírré tet­te mondanivalóját. Ebben a pillanatban fegyver dörrent valahol a közelben és összerettent be­le az erdő. A vadász elfe­lejtette a rókát és nagy lé­pésekkel elindult a hang irányába. — Orvvadász! — vert benne gyökeret a gondolat és leereszkedett a vízmosás­ba, ahol az előbb a rókát látta. A gyanú annál in­kább élt benne, mivel né­hány őz-, szarvasborjúfejet, -lábat az elmúlt hetekben már megtalált a bokrok kö­zött. A vízmosás aljában, jó ta­karásban lejutott egészen a rét széléig, ahol az etető állott. Tudta, hogy most nem mutátkozhat a réten, ezért leült egy revés tuskó- ra és figyelt. Csend volt mindenütt. A lövés zaját már régen meg­emésztettek a hegyek és csak a hó zizegett békés nyugalommal. — Az orvvadászok mindig a hóesést, meg az esőt ked­velik — jutott eszébe az apja tanítása. — Az orvvadász akkor jár. amikor a legkegyetle­nebb az idő, amikor hóvi­har dúl, jeges eső esik, vagy amikor erősen hava­zik. Vyenkor eltűnnek a nyomok, nincs bizonyíték, mindent elsim’t az idő. Félóra is eltelhetett, ami- ■£>? eszébe jutott a múltko­ri kocsmai beszélgetés. Egy féldecire ment be, amikor Csont Pista — két cimbo rájával — már a negyedik kört rendelte. Amikor kilé­pett az ajtón, mintha ezt hallotta volna: — Ezt a fickót még ki- nyújtóztatom! Részegek, nyugtatta meg magát, később arra gon­dolt, hogy talán nem is ne­ki szóltak a szavak. Távcsövet vett elő és el­kezdte vizsgálni az etető környékét. Egyszer valami gyanúsat pillantott meg. — Szarvasborjú! Aki meg­lőtte, az el is jön érte — így gondolkodott és még jobban lehúzódott a tuskó mögé. Néhány perccel a teljes sötétedés előtt, ropogni kez­dett a hó, gally reccsent a szálasban és egy ember — puskával a vállán — elin­dult az etető felé. Szíve a torkában vert és keményeb­ben szorította meg a pus­kát. — Tetten kell érnem! Az ember megragadta a szarvas lábát és vonszolni kezdte az erdő felé. — Megállj! A kiáltás belehasított a levegőbe úgy, hogy még az uhu is felébredt az etető tetején. — Ezek még éjjel sem nyughatnak — bosszanko­dott és ólomszárnyakon lomhán odább repült egy félig száraz gyertyánfára. Az ember elengedte a bor­jú lábát és szoborrá der­medve feltartotta a kezét — Találtam egy borjút. Ottó pajtás... A vadász nyomban felis­merte a kocsmai hőst, aki közben óvatosan, fél kézzel a puskája felé nyúlt. — Ne mozdulj! Két kéz­zel fogd meg a ssarvastl Akkor odalépett és fel­akasztotta a puskát a vador­zó nyakából. Sűrűn havazott, a bagoly rekedt, mély hangon pa­naszkodott, mert érezte, hogy valami nincs rendjén az erdőn. — Ottó! Tudod, iskola­pajtások voltunk. Ha felje­lentesz, tönkreteszed a csa­ládomat ... — Nyakba a szarvast, Csont István! Indulás előt­tem a falu felé. Kaptató következett a rét után. A szarvasborjú alatt úgy fújtatott az orvvadász, mint egy ócska gőzmoz­dony. — Ha feljelentesz, bör­tönbe kerülök! Messziről autódudálás hal­latszott, majd a közeli kő­bányából furcsa zörejek hangját hozta a szél. — Ha most feljelentesz és kiszabadulok, bosszút állok rajtad. Agyonlő’ek és elka­parlak, mint egy rühös ku­tyát ... Másfél órába ' is beletelt, amíg a faluba értek. Az orvvá áászról szakadt a ve­rejték, és a szarvas sebéből kifolyó vér vörösre festette az arcát. — A rendőrőrsre! Azon az éjjel nem sokat aludt Hárs Ottó hivatásos vadász. Ha “Iszenderedett, iszonyú álmok gyötörték. Véres arcú embert látott, meg agyonsebzett sántikáló őzeket, szarvasokat. Hallot­ta a kuvikot, a halálmada­rat. látott egy hol felé vo­nító veszett rókát, amint habzó nofával ácsorgott az erdöszélen. Aztán elmúlt a lidérc és meeielent előtte egy öreg vadász: Az apja. Almában is, tisz­tán látta, amint büszkén fe­léje nyújtotta a kezét... Szalag István

Next

/
Oldalképek
Tartalom