Népújság, 1975. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-15 / 268. szám
Nehéz győzelem — könnyű szívyel 18 25. Látogatóban Hidas Antalnál Hidas Antal könyvekkel zsúfolt otthonába láthat el a kamera, hogy megismerkedjünk a Kossuíh-dxjas író, költő küzdelmes életútjával s megismerjük a közvetlen hangú, kellemes előadót. A költő színesen, érdekesen idézi gyermek- és ifjúkorát. cipész édesapját. Forradalmi nézetei miatt — amelyet otthonából hozott magával — kizárják az iskolából is. Alig húszéves; amikor kitör a proletárfor- radalom, s a Tanácsköztársaság alatt a Munkás Egyetem hallgatója. Hallunk a kommunista párttal való kapcsolatáról, szlovákiai szökése idején. Versei, elbeszélései jelennek meg. Bécs, Berlin, Moszkva emigrációs éveinek színhelye. Aktív részese a Sarló és Kalapács folyóirat megteremtésének. Érdekes epizódokat hallunk Hidas Antal szovjetunióbeli éveiről. Müveinek születési körülményeiről. A beszélgetést Hidas Antal versei, dalai színesítik. Gyöngyöstől Széphalomig, a Berze Nagy János Gimnáziumtól a Kazinczy mauzóleumáig vezetett az útja Fülöp Zsuzsának, hogy ott, azon a „szent” helyen átvegye az Édes anyanyelvűnk országos verseny győztesének járó díjat Péchy Blankától. Ezek a tények. Ez az események szűkszavú megfogalmazása. Hogyan juthat e] valaki idáig? Mi kell ahhoz, hogy valaki az ország középiskolásai közül a legjobb legyen az anyanyelv alkalmazásában, használatában ? Nyelvészet — valljuk be, nem mindenki előtt vonzó ■ kifejezés. Kisiskolás magolások. fűrészporízű szabályok sora képződik meg előttünk, amikor ezt a szót halljuk. Mit lehet szeretni az „alanyállítmány”, a „rag, jel, képző” és más, olykor teljesen idegennek és érthetetlennek tűnő fogalmakon? — Én már általános iskolás koromban vonzódtam a nyelvtanhoz — halljuk az adott esetben egyáltalán nem meglepő választ az idei országos elsőtől, Fülöp Zsuzsától. — Annak idején Bodrogi Imre tanár úrtól kaptam nagyon sok biztatást ahhoz, hogy az átlagosnál többet foglalkozzam az anyanyelvvel. Azt már nem mondja, úgy kell rákérdezni: ki a tanára a gimnáziumban? Váratlan fordulat: az édesapa, dr. Fülöp Lajos, aki az intézet igazgatója is. Pillanatig sem titkolja, hogy mint diáknak nincs könnyű dolga. mert édesapja hozzá égy kicsit szigorúbb, mint a többi diákhoz. Neki aztán semmit el nem néz, vele egy kicsit sem megértő, annak a jelesnek a henyét* és cigaretta Uj magyar nlm Bár néhány miértre nem tudnék pontos választ adni — gyanítom. az alkotók sem —, mégis tiszteletre méltó vállalkozás, s ehhez mérten szimpatikus alkotás Csányi Miklós első játékfilmje. amelyet Szántó Erika elbeszéléséből írtak ők kelten. Nem tudom ugyan, hogy az elbeszélés írója, az ismert tévédramaturg, film- kritikusi minőségében hogyan fogadná a Kenyér és cigaretta című új magyar filmet, de gondolom. magasra állítaná a mércét, ezzel is rangot adva egy olyan alkotásnak, amely egyszerű, hétköznapi gondjainkra, tűnődéseinkre keresi a választ. Egy munkásember balszerencsés sorsának felvillantásával döbbenetes igazságokat mond ki a film. Megmérettetik egy egész élet, amely nem mindig lelkesítő, sőt még kegyetlen is olykor, de azért mint az alkotók is vallják: tovább kell csinálni. M:nt ahogyan tovább csinálja a film Feri bácsija is, aki négy évtizedet húzott le a papírgyári gépek mellett tisztességben, becsületben, s lám, mert egy ember vesztét okozta, már-már illegalitásba menekül. Nem a fe- leiősségrevonás. inkább a saját lelkiismerete elől, hogy időt nyerjen az önvizsgáló számvetésre. Szimpatikus ez a film azért is. mert új tartalommal Igyekszik megtölteni a manapság divatos generációs problémát. Igaz ugyan, hogy a „fejes” ápa és a vagány- kodó András kapcsolata, a fiú menekülése a biztos szülői háztól, az úgynevezett „megállók a magam lábán” szituáció szokványos és kissé hamis is egyben — hiszen a távozó fiú mögött ott a biztos fedezék, ahová mindig visszatérhet —, de ugyanakkor felvillantja a film az «*75. november 15„ «embat önmaguk helyét kereső fiatalok és a munkában megfáradt öregek egymást segítő magatartását is. András és az öreg, mint két világ, talán csak véletlenül került egymás mellé. A fiú beállt a gyárba segédmunkásnak és a főnökéhez, Feri bácsihoz költözött albérletbe. Az előzményt ugyan nem ismerjük, de bizonyára része volt e költözésben az öreg lányának is. De a szerelmi bonyodalmaktól függetlenül is, így, ennyire együtt lakva és dolgozva kiderül. milyen fontosak egymás számára. A fiú érzékenyen veszi tudomásul — szinte átéli — az öreg sorsát, beépíti azt a maga világába, tulajdonképpen felhasználja az előtte járó generáció tapasztalatait. A fiú is hatással van az öreg magatartására, András önvizsgáló számvetése és életszemlélete is hozzájárul a döntéshez: Feri bácsi véget vet a bujdosásnak, s vállalja a felelősséget. Egy munkában eltelt élet súlyát igyekszik megmérni ez a film. Ezen töprengenek hősei,, de erről meditál a néző is, miután távozott a moziból. Jankura Péter kifejező, színes képei, valamint Presser Gábor ironikus zené je segítette a rendezőt értelmes és igaz mondanivalójának kibontásában. Bár kissé önálló életet él, de nagyon tetszett a jellegzetes életformát és érzésvilágot tükröző lakodalmas rész, valamint a már- már embertelenül precíz kihallgatás, amely a hivatalos- kodást csipkedte finom eszközökkel. Nemcsalt a színészek, hanem áz elsőfilmes rendező hibájául kell felróni a játék gyengéit. A színészvezetés sok gyakorlatot, rutint igényel. úgy tűnik, Csányi Miklósnál mindez még kevésbé tapasztalható: Fried Péter (András), Szirtes Ádám (Feri bácsi), de a többi szereplő sem nyújtott emlékezetes alakítást. Márkus?. László beírását ugyancsak ki kell érdemelnie. — Még mindig jeles voltam, az általános iskolában is, a gimnáziumban is. Egyszer volt ugyan egy feleletem, ami nem egészen érte el áz ötöst, de az nagyon régen volt, Kitűnő tanuló. Ez már tekintélyt parancsol. Valami csodabogár talán, aki se nem lát, se nem hall a tanuláson kívül? Távolról sem. Fülöp Zsuzsa ugyan nagyon szerény, csendes kislány így, a hétköznapi életben, de nagyon határozott és céltudatos, amikor bizonyítania kell felkészültségét. Az már külön érdekessége az egész versenynek, hogy ott szövődött a barátsága is azzal a fiúval, akit egykor a megyei versenyen „maga mögé utasított”, az országoson pedig később neki kellett meghajolnia a nagyobb képesség előtt. Ezen az idei versenyen „az a fiú” — a hatvani Bajza Gimnázium volt diákja, Szőke László, aki most Moszkvában készül az egyetemi vizsgáira — nem lehetett ott az emlékezetes pillanatban, Széphalmon. Pedig milyen jó lett volna, ha akkor összevillanhatott volna egy másodpercre a tekintetük, amikor Péchy Blanka magához ölelte a ..győztest”. Harmadszor indult a versenyen, az idén győzött. Korábban mindig az élcsoportban végzett Fülöp Zsuzsa. Az idei vetélkedésre is nagyon készült és titokban reménykedett, hogy végre sikerül a rég áhított célba eljutnia. Amikor a „szóbelin” ránézett a zsűrire, és látta, hogy érdeklődve figyelnek rá már az első mondat után, nagyon óvatosan, de inkább csak úgy a háttérben, ködös derengésben megjelent előtte a jelenet, amikor... Végig sem merte gondolái. — Nagyon erős volt a me, zőny — emlékezik vissza. —* Azt mondták, főként a második fele volt az. Az utánam következőket már végighallgattam, és azt mondtam magamban, itt bizony sok a jó versenyző. A győzelmet azonban nem adják ingyen. Módszeresen, következetesen és szigorú önfegyelemmel kell azt kiérdemelni, kiharcolni. Hány. szór „beszélt magában” Fülöp Zsuzsa otthon, a szobában, amikor „versenyszerűen” megadta magának a témát, amiről tizenöt perces előadást kellett rögtönöznie? Hány kérdést válaszolt meg a tesztlapokon, mintha ott lenne máris Sátoraljaújhelyen? És még mi mindent kellett gyakorolnia, hogy nyugodt szívvel induljon el az országos döntőre! — Apukám is kapott egy könyvet, mint gimnáziumi magyar tanárom. Ügy tudom, ilyen páros, mint a miénk, nem is volt ott más. Az első tanítási napon nagy ovációval fogadták az iskolában az osztálytársai. Ügy érezte, őszintén örültek a sikerének. Amikor a verseny előtt elbúcsúzott tőlük, akkor kihajoltak az ablakon és két tenyerüket összekulcsolva integettek utána, így fejezve ki, hogy szorítanak érte. Fülöp Zsuzsa a debreceni Kossuth Lajos egyetemre készül, magyar—angol szakra. Ott tanult valamikor az édesapja is. Vonzódását a magyar nyelv iránt, az édesapa hivatásával is lehet magyarázni. Lényegében tehát egy családi hagyományt folytat az országos győztes, akinek azonban a felvételin éppen úgy meg kell küzdenie a pontokért, mint a társainak. A győzelme valamit segít, de nem ad automatikus felvételt. Az a felvételi azonban még messze van. a i a ■ A közeli múltban a hatvani gimnazista. Szőke László, az idén a gyöngyösi Fülöp Zsuzsa érdemelte ki a Sátoraljaújhelyen megtartott országos nyelvi verseny első helyét. Elismeréssel kell szólnunk azokról a magyartanárokról is, akiknek óvó, gondoskodó keze alól kikerültek. A győzelemből egy kis visszfény órájuk is visszahull. Fülöp Zsuzsának pedig gratulálunk. Büszkék vagyunk rá. G. -Molnár Ferenc .5do&yríz,. sóletba d — Főúr! Kaphatnék egy étlapot? A főúr, mintha semmit sem hallott volna, továbbsuhan. A szomszédos asztalnál szintén — ki tudja hányadszor — utánaszólnak. — De kérem! Egy étlapra lenne szükségem! A másik ifjú pincér is süketnek teteti magát. Most már mindketten a sor végén levő két asztalhoz iparkodnak. Az egyiken francia, a másikon amerikai zászlócska. Csevegnek, mosolyognak, haptákolnak, majd mindketten futólépésben elindulnak a konyha felé. Végre-valahára előkerül egy idős pincér Sovány, fáradt ember benyomását kelti. — Mit tetszik parancsolni, kérem? — Egyelőre egy étlapot, de .. — Ezek ott nyugatiak, kérem. Nagyon kedves társaság, most éppen ebédelni akarnak. — Mi is azt szeretnénk. — Értem, kérem. De tetszik tudni, hogy van! Én különben is csak nyugdíjas vagyok. Akkor jövök be, ha sok a munka és a főnök telefonál. Bizony, gyakran előfordul. Reggel is éppen nyújtózkodtam, amikor csörgött a telefon. — Józsi bácsi! Talpra, Öreg fiú. Ma sűrű napunk lesz. — Tessék parancsolni, az étlap. De ha akarják, meg is várhatom, amíg választani méltóztatnak. — Sóletbab, két főtt »tojással és egy korsó sör. * Az öreg elmosolyodik, és szótlanul elindul. Az egyik fiatal pincér mellettem húz el. — Főúr! Megáll, és méltatlankodva, mondhatnám méla undorral hátraszól: Nem Iáéj a, kérem, mit csinálok? Azok ott külföldiek. .. Ezerfelé nem szakadhat az ember, és különben is a vendég »magyar. Ne legyen türelmetlen! Ha sietni méltózta- tik, ott az önkiszolgáló... — Tessék parancsolni, kérem! Itt a sólet, a két szép tojással. Azonnal hozom a frissen csapolt sört is. , Szalvétával beidegződött pincérmozdulattal lesöpri a szomszéd asztalt. — Már elnézést kérünk az uraságtól, de Pesten vagyunk és ezek a külföldiek... Igényesek! Hozzászoktak a nagy lábon éléshez és elvárják, hogy állandóan két-három pincér forgolódjék körülöttük. A Jancsi, a hosszabbik fiú, orvosnak készült és két nyelvet beszél. — Bizonyára a borravaló is. » Sajnálkozva széttárja a karját, <— Említettem volt az uraságnak, hogy én nyugállományú pincér vagyok, aki tulajdonképpen nem szól bele a cég ügyeibe. Én csak akkor jövök, amikor telefonál a főnök. Mindenki tudja, hogyan esik az ebéd. ha előtte felbosz- szantják. Immel-ámmai eszik az ember, semmi sem jó. A babot keménynek találom, a húst sósnak, a tojást illatosnak. — Fizetek! A fiatal hosszú ugrik oda. És nem Is tudom. Valahogy kicsúszik a számon. — Volt egy sóletbabom, két szép tojással, „doktor” úr... Fülig pirul és rám csodálkozik. — ön ismer engem? — Sajnos, igen. — Honnan, ha érdeklődhetek? — Onnan, hogy a magyarokat az istennek sem akarja kiszolgálni. Szalay István NYIKOLAJ GRIBACSOV: A liusxáv* utolsó csatája (Eibeszélésré^zlei) l. öt óra felé a németek, miután úgy látszi, úgy határoztak. hogy bármi áron végrehajtják a feladatot, még egyszer megrohanták a harmadik századot, amely keresztben állt a torkukban. Négy harckocsi és a géppisztolyo- sok egy része hátramaradt a szárnyak védelmére, az ösz- szes többi lassan, fenyegető alapossággal megindult elő. re. A tankok nem siettek, megválogatták, hová lőjenek, gondosan céloztak, a katonák gyakran lehasaltak, helyből tüzeltek, mozgásuk már elnehezedett, nem volt erejük hosszabb szökellésre. Zavarzint ez a roham földcsuszamlásra emlékeztette. mely súlyos, könyörtelen mozgásával erdőket gyűr maga alá, elmozdítja a házak alapjait; látott egyszer ilyet Adler környékén, amikor turistaként arra kóborolt. Szemébe húzta az usankát és odakiáltott Boroduljának: — Megyek a hármashoz! Mondd meg Bregvadzénak, hogy küldjön a szakadékhoz erősítést. A tűzhelyesbítőkön kívül mindenki álljon be a sorba! Helyreállt az összeköttetés, a tüzérek kitapogatták a roham peremvonalát, gyors tüzelésbe kezdtek, bizonyára egy szál zubbonyban dolgoztak már, úgy siettek. Vörös szökőkutakban fröcskölt magasba a föld. A robbanás időnként a levegőbe repített egy-egy katonát, mint valami szuronygyakorlatoknál használatos szalmabábot még több hevert el mozdulatlan sötét foltként a földön. De a németek tovább folytatták a lassú előrenyomulást, aztán úgy száz méterről hirtelen lavinaként előrerontottak* távcső nélkül is lehetett már látni szélcserzett, nyirkosán csillogó, beesett arcukat, hangtalanul tátogő, levegő után kapkodó szájukat. A század balszárnyát a földhöz szegezték, és Celmorzsolperemét is sikerült leküzd e- nie, a katonák kézitusában csaptak össze, halálos szorításban hemperegtek az árok fenekén. A második századból érkező erősítés mentette meg őket, melyet Iraklij Bregvadze vezetett: a kevésbé elcsigázott, tömör rendben érkező katonák váratlanul és vad erővel támadtak. A szakadék szélét ellepték a halottak, az alacsonyan szálló nap fényében rőtvörös foltok és csíkok ütköztek ki a havon; a németek kiestek a roham ritmusából, elvesztették magabiztosságukat, néhányan visszaták. Boriszov hadnagy odarohant, hogy ne hagyja a németeket tovább nyomulni az árok mélyén. Rendezetlen összecsapás fejlődött ki, ilyenkor mindenki maga magának főparancsnoka, közvetlen közelből csattogtak a sorozatok, szitává lyuggatott, valósággal kettéfűrészelt testek zuhantak a földre. A gránátok válogatás nélkül szaggatták szét a vízmosások szűkületeiben az ellenséges és a saját katonákat. A század centruma már- már összeomlott. Már testközelből röpködtek a gránátok, csattogtak a lövések, néhány németnek már a szakadék kúsztak, menekültek. Zavarzin százados érezte. hogy másodperceken múlik minden. kiemelkedett az árok pereme fölé, magasba lendítette géppisztolyt tartó karját. és az erőfeszítéstől kivörösödve ordította: — Tűz, tűz!... Hajrá bun- kócska!... Tűz, tűz!,. Egy pillanatra megbicsaklott a hangja, teleszívta tüdejét a hideg, füstös levegővel, aztán folytatta, ahogy a torkán kifért: — Üsd, vágd, nem apád... Vidáman... Tűz, tűz... De hirtelen félbehagyta, megingott, .megrándult;, mintha egj láthatatlan alak tölgyfa!)usánggal fejbe sújtotta volna. Az első pillanatban még csak fájdalmat se érzett, elcsodálkozott, aztán azt gondolta: úgy látszik, valami könnyű karcolás érte. De ahogy leeresztette a tekintetét, meglátta tehetetlenül lecsöggedt - karját, és hirtelen tűrhetetlen égető fájdalom hasított belé, hogy belesápadt: a fél tenyere négy ujjával egy darab bőrön fittyegett. szilánkosan. kifehérlett a csontja, a csizmáján csak úgy ömlött végig a vér. Amint megértette, mi történt, vadul elkárom- kodta magát, és rákiáltott a küldöncre: — Kösd be! A küldönc előkapta a köt- szercsomagot, szorítókötést tett a csuklójára, hogy elállítsa a vérzést A keze remegett. — Máris, máris.,. — dadogta. — Oda kéne menni a vezetési pontra, a felcserhez. .. Maga befejezte a háborút. .. — Majd adok én neked befejezni!... Amíg a lábamon állok, sehova, egy tapodtat se, megértetted?... Nyavalyát értesz ehhez, eredj a felcserért. — Futok... Máris futok. .1 A fájdalom pillanatról pillanatra erősödött, átterjedt a vállára, olajos foltok, szi- várványos fények jelentek meg előtte. Egy rövid, villámgyors pillanatra Zavarzin már úgy’ érezte, hogy a nap leáldozott, este lett, a föld fölött békét sugárzó csend terül szét, s a levegőben fűzíarügyek és olvadt hó illata terjeng. Még föl is sóhajtott megkönnyebbülten, mint aki befejezett valami nehéz munkát, de aztán fülét újra megütötte a géppisztolyropogás és az aknavetők hápogása, újra kirajzolódtak előtte a tankok, melyek most már hosszan elnyúlt sűrű kék árnyékot vonszoltak maguk után. (Folytatjuk
