Népújság, 1975. november (26. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-16 / 269. szám

Remekművek i Szovjetunió

múzeumaiból

Világhírű mesterek munkái vendégeskednek Budapesten a Szépművészeti Múzeumban. A szovjet kultúra napjai alkalmából a Szovjetunió négy legnagyobb múzeuma, a leningrádi Ermi- tázs, a moszkvai Tretyakov képtár, a leningrádi Orosz Múzeum, és a moszkvai Puskin Múzeum küldte el világhírű remekei közül harmincöt darabját A válogatás a holland, a flamand. az orosz és a francia festészet különböző korszakaiból ad ízelítőt mindazoknak, akik már láthatták, s azoknak is, •kik most ismerkednek vele.

A szovjet művészettörténészek a felsorolt iskolák mindegyikéből azt a korszakot választották ki, amikora művészeti ágak közül a festészet. fejlődése volt a legerőteljesebb. A holland és a flamand festészetből a XVII. századot, a franciából a XIX, és a XX. század fordulóját, az orosz festészetből pedig a XVIII. századtól a XX- század elejéig tartó időszakból mutatnak be kiemelkedő, a korra jellemző, egyébként együtt aligha látható festményeket.

A kiállítóterem főfalán Rembrandt és Van Dyck művei sorakoznak. Rembrandttól a drámai erejű Hitetlen Tamás, s a sokszor reprodukált, sokat csodált Tudós portré, Van Dycktól a büszke tartású, méltóságteljes lady Jane Goodwin, — s itt vannak Nocilaes Berchem, Metsu és Pieter de Hooch invenciózus alkotásai.

Az orosz festők munkái közül is a portrék a legerőteljesebbek, kifejezőbbek. A karekterisztikus ábrázolások, a gondolat, a lélek, a belső rezdülések hű tükrei. Szeröv képei közül az Angelo Maz- zini-portré, Repintől a nagyszerű Sztaszov-képmás. Szurikovtól a Szibériai szépség a legemlitéere méltóbb. Nyeszterev alkotásai közül az erőteljes Sadr-portrét hozták el erre a reprezantativ budapesti tárlatra. A festő azt • pillanatot ragadta meg ezen a művén, amikor az ábrázolt szobrász önnön alkotása mellett gondolatban szinte tovább építi a müvet.

A tárlat egyik igen szép színfoltja Kusztodijevnek A gazdag kereskedőnét ábrázoló figurája. Rátarti öntudat, a pompa, a gazdagság biztonsága sugárzik a gógös-kevé- lyen modellt álló szépasz- szonyról. A tárlaton szereplő néhány művész a szülőföldet, a tájat mutatja be bensőséges, átszellemült lírával. A tájképek közül talán a leghangulatosabb a XVII. század közepének Moszkváját ábrázoló életkép Vasznye- covtól, a Kreml hófödte hagymakupoláival, s a fal mellett békésen folydogáló Moszkva folyóval.

Világhírű nevek fémjelzik a francia anyagot is: Monet, Bonnard, Cezanne, Derain, Gauguin, Sisley, Renoir és Picasso. Ezektől a mesterektől — ha úgy tetszik, talán kevésbé ismert alkotásokat vehetünk szemügyre ezen a tárlaton. Am így, s ezzel együtt is felbecsülhetetlen élményt szereznek. hiszen alapvetően gazdagítják a róluk már meglévő ismereteinket.

Említettük! harmincöt festmény szerepel ezen a —

mondhatni bensőséges — tárlaton. A kölcsönző négy múzeum nemcsak a nemzeti művészetnek és az egész világ művészetének leggazdagabb kincsestára a Szovjetunióban, de egyben a képzőművészet tanulmányozásának és népszerűsítésének legnagyobb központja is. Évi látogatottságukat milliós számok jelzik. A világ minden tájékáról zarándokolnak falai közé látásukra a művészetkedvelők, hogy ha csak egy pillantás erejéig is, de láthassák ezeket a remekeket. így most mi, magyarok olyan ritka alkalomnak örvendhetünk, amikor helyünkbe jött a lehetőség: meglátni Rembrandt, Van Dyck, Renoir, Repin, Szeröv, Cezanne, Gauguin és a többi alkotó remekeit.

Á múlt esztendőben a budapesti múzeumok kincsei vendégeskedtek a Szovjetunióban. E kiállítás annak a tárlatnak viszonzása.

A Remekművek a Szovjetunió múzeumaiból című kiállítás december elsejéig látogatható a Szépművészeti Múzeumban.

H. W.

NINCS EGÉSZEN két éve annak, hogy a magyar közvélemény olyan dologra kapta fel a fejét, amely még egy „átlagos” politikai érdeklődésű és tájékozottságú embernek is alaposan megmozgatta a fantáziáját. Ügy volt, hogy Alain Peyrefitte, az UDR, a gaullista párt akkori főtitkára, államminiszter és Aczél György, a párt Politikai Bizottságának tagja, nyilvános vitát folytat, melyet a két ország televíziós állomása egyenes adásban közvetít. A vita a francia fél visszalépése következtében elmaradt, de helyette Jacques De Bonis, a „France Nouvelle” kommunista szerkesztője nagyon Izgalmas riportot készített Aczél Györggyel. A beszélgetés ez év február-márciusa között zajlott le Budapesten. Ebből az interjúból egy nagyon izgalmas könyv keletkezett.

A francia újságíró nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy a szocialista Magyarország gazdasági, társadalmi, kulturális problémáinak, jelenlegi helyzetünknek átfogó elemzését kapja egy felelős beosztásban levő magyar politikustól. Így kerekedett ki a beszélgetésből egy sokszínű, napi életünk csaknem összes területét átfogó összkép: a szocializmus mindennapjainak panorámája.

A francia újságíró egyáltalán nem fukarkodik a kényes kérdések feladásával. Mindenre kíváncsi, ami az ország életében az utóbbi tíz-tizenöt esztendőben történt. J. De Bonis a mindennapi, kézzel kitapintható világot igyekszik szembesíteni a politikai gyakorlattal. Feltett kérdései kihegyezettek, lényegre tapintóak. Az egyes kérdésekre kapott nyílt és egyértelmű válaszok még inkább bátorítják a kérdezőt arra, hogy az ún. kényes kérdéseket is feltegye.

AZ ÉV ELEJÉN a magyar párt éppen kongresszusra készült Kézenfekvő dolog, ilyenkor az ország felé mutató nemzetközi érdeklődés is megnövekszik. Ezt az érdeklődést megkülönböztetetté tette és még inkább fokozta az a tény, hogy a világgazdaság terén az utóbbi pár évben olyan folyamatok indultak meg és erősödtek fel, mint az energiaválság, az ipari nyersanyagok árainak felszökése. így egyáltalán nem meglepő, ha a riporter e válságtünetek kelet-európai megnyilvánulási formáival, egyáltalán a válság fogalmának az értelmezésével indítja a beszélgetést. A magyar vitapartner egyáltalán nem tagadja, hogy a gazdaság új feszültségeinek hazánkra is kihatásai vannak, de az ipari termelés a „válságos” időszakban is több mint nyolc százalékkal emelkedett. Vitathatatlan tény: a

hatvanas évek elejével lezárult a világgazdaságnak egy- szakasza, melyet a viszonylag olcsó energia- és az olcsó nyersanyagárak jellemeztek.

Egy Nyugatról jött embernek a fentieknél is fontosabb probléma az árak alakulása. Szocialista piacokon a legfőbb törekvés, hogy menynyiben lehet a nemzeti piacokat mentesíteni a tőkés piacok erősen ingadozó árváltozásainak hatásaitól. Az egymás közötti áruforgalom kialakításánál fontos szempont a mindkét fél érdekeit kölcsönösen méltányló,

világpiaci árakat is figyelembe vevő éves árindex kialakítása. Ez az olyan ország esetében mint Magyarország, ahol a nemzeti jövedelem negyven százaléka a külkereskedelemben realizálódik, csaknem létkérdés.

FONTOS RÉSZÉT képezik az interjúban a társadalomra és a politikára vonatkozó kérdések. J. Bonis ebben az összefüggésben is mindig a társadalomban fellelhető ellentmondásokat firtatja. A vitathatatlan gazdasági növekedés társadalmi, szociális vetületeire, kitapintható tényétre kíván rákérdezni. Aczél György válaszaiban hangsúlyozza, minden társadalomban van, illetve vannak ellentmondások, így

az épülő szocializmusban is. Alapvető különbség azonban: ez a társadalmi formáció képes felmérni belső ellentmondásait és azokat saját viszonyain belül megoldani.

Egy helyütt a riporter a politikai szubjektivizmus kérdéseit veti fel. Aczél György megkülönböztetett fontossággal hangsúlyozza: egy pártnak semmi sem okozhat olyan károsodást, mint saját hibáinak fel nem ismerése! Volt rá példa, hogy az ezek fölötti szemet hunyás jóvátehetetlen hibákat eredményezett a párt tömegkapcsolataiban, megrendítette a bizalmat, és megakadályozta a társadalom valóságos ösz- szefüggéseinek felismerését.

Nagyon Izgató kérdéseket tesz fel a „France Nouvelle” szerkesztője arra vonatkozóan, hogy a gazdaság eddig elért eredményei mennyiben tükröződnek az ország szellemi, kulturális arculatán. Világosan kitűnik az érvelésből, hogy a magyar politikai vezetés a gazdasági növekedés kérdéseit ugyan megkülönböztetetten kezeli, de emellett a társadalmi tevékenységnek azokat a területeit, mint pl. a tudomány, a szocialista ellátás, az iskoláztatási rendszer, a könyvkiadás. a kulturális programok finanszírozásának kérdése, rangjának, illetve betöltött funkciójának megtelő elismerést kap.

A SZÖBAN FORGO kérdéskörök ezen kis írásban történő — korántsem teljes — interpretálásakor még egy gondolat a tollvégre kívánkozik. Aczél György minden kérdéshez ember- centrikusán közelít. Példáló- zásainak legfőbb mondanivalója: a politikai gyakorlatnak az élettel való szembesítése lehet <az egyetlen elfogadható kontrollja. Politikai célkitű- seink sikerre vitelének — a nemzetközi feltételek mesz- szemenő figyelembevétele mellett — alapvető záloga: a mindennapok tennivalóinak társadalmi felelősségérzettel végzett munkája.

SZŐKE DOMONKOS

S

ehe nem vadásztam kaland- ra. Vagy észre sem vettem, ha kínálkozott, vagy csendesen kitértem előle. Persze, mikor Párizs felé fut a gyorsvonat, s az ember idegen országokon rohan át, az mégis máé. Mindenki tudja, hogy milyen természetes a világban a kaland, milyen természetesek az emberek, néha egy férfias tekintet is megbabonáz már egy nőt. Egy olyan világos barna hajú, sötétkék kötött szoknyás, sárga—sö- tékék pólóinges, halványpiros szájú fiatal nőt, aki hajnali két óra tájban szállt fel Strasbourgban a gyorsvonatra, egyik kezében fekete, borjú bőr retiküljéveJ, másikban meg kockás, szövet huzatú bőröndjével, épp abba a couchet- te-be, ahol az én heverőm is lapult, és ahol Salzburg óta olyan jól aludtam, hogy már nem is volt kedvem újra elszenderedni. Megborotválkoztam hát. s cigarettázva néztem a folyosó ablakán át a kivilágított pályaudvart.

A villanyfénynél is jól láttam sima bőrét, amelyről olyan frisseség áradt, mintha nem is egy városból jött volna, hanem a mező közepéről, formás testével és hosz- szú lábaival.

Olyan kisfiúnak éreztem magam hirtelen, mintha még most is csak ösztöndíjas egyetemi hallgató volnék. nem pedig háromhetes párizsi tanulmányútra mennék.

S amikor nézni kezdte a fülke- számokat. nem is az jutott eszembe. hogy mo6t franciául beszélhetek, hanem az, hogy segítségére legyek megtalálni a fülkéjét, a fekvőhelyét, s hogy szép, vagy csúnya, már el is felejtettem. Hiszen mondom, látására kisfiúvá változtam vissza, s a kisfiúk még nem azért, segítenek, mert olyan izgatóan szép, akinek segíthetnék.

Örvös Lajos:

Idegenek

— Pardon, Mademoiselle, quel numéro vous cherchez? — kérdeztem tőle, vagyis hogy milyen számot keres.

Sötét szemével kicsit zavartan nézett rám, afféle kislányosan ő is, és azt mondta magyarul:

— Nem értem, uram, mit mond...

Majd elhűltem a csodálkozástól, mert nemcsak, hogy magyarul beszélt, de olyan ízesen, ahogy alföldi falvakban hallottam. És elnevettem magarp.

—- Hát hogy lehet az. mikor én jól értem magát?

1/ iejtette kezéből kockás bő- röndjét a meglepetés, és sokáig bámult rám.

— 'Maga tud magyarul?

— Egy kicsit a foglalkozásom is — feleltem titokzatosan.

— És itt él?

— Három hétig. Tanulmányútra jöttem. És maga?

— Én túrista vagyok. Egy alföldi faluból.

Most én néztem őt hosszasabban. Talán kitalálta gondolatomat, mert csendesen hozzátette:

— Édesapám primőrkertész, nem panaszkodhatunk.

Megértettem. Arra céloz hogy sem öltözéke, sem pedig ez a turistaút nem jelent anyagi megerőltetést számukra

Én már újra formás testét néztem, hosszú combját, halványpiros száját, s homlokába hulló világosbarna haját.

A sora véletlenje folytán az én

fülkémbe szólt a jegye, a vele átél lenben levő fekhelyre.

Amikor elhelyezte bőröndjét, s kicsit bekölnizte magát, megkérdeztem, hogy nem iszik-e egy feketét.

— Hát hoznak erre feketét? — kérdezte. — Szívesen innék, kialudtam már magam. Korán lefeküdtem és kértem, hogy ébreszszenek fel.

— Hoztam magammal, termoszban — mondtam neki. — Még egyetemista koromban megszoktam, hogy ilyesmire ne költsék.

S már ’ csavartam is le a termosz kupakját és öntöttem a forró kávéból.

— Jaj, de jólesel*! — csettintett a szájával. — Maga nem iszik?

— De én is.

— Majd kimosom a poharat.

— Csak azt ne! — kértem nevetve.

Furcsán mosolygott, úgy az ablakon túlra. Az erős félhomályban úszó mezőkre, egy-egy elfutó falusi ,hazra.

Vajon mi járhat az eszében? Éppoly titokzatos és ugyanakkor természetes volt, mint egy francia lány, akivel most beszélek élelemben először.

ekem is nagyon jólesett a kávé. így éjnek idején, de mégis már frissen, a sötétben robogó vonaton, e különös lány mellett. Mert olyan különösen hatott rám ebben a környezetben. Ha a falujában találkozom vele egy vasárnap, elegáns, finom öltözékében, talán fel sem tűnik annyira. De itt feltűnt. Mert itt nem volt minden nő ilyen friss, ilyen elegáns a vonaton.

Cigarettával kínáltam, nem dőli ányzott. Akkor megkérdeztem tőN

le, mire kíváncsi Párizsban, mit szeretne látni.

— Párizst — felelte. — A világot.

— Mindenütt világ van.

— Igen, d.e a világ sem egyforma. Az emberek sem egyformák. Egyik ilyen, másik olyan. Igaz, a férfiak közt elég sok az egyforma.

Nem kérdeztem tovább. talán valami rossz emléket bolygattam volna meg vele. Elhallgattam. S ez a hallgatás megnyugtatta. Szinte tetszett neki. Homloka újra ki- simulit és alig észrevehetően mosolygott is már.

— Azért le szeretnék feküdni — szólalt meg egyszer csak —, még nagyon korai az idő és teljesen pihenten szeretnék érkezni. Van már ugyan hotelem, de nem akarom alvással tölteni a napot.

Bementünk a fülkébe. A többiek aludtak, sötét volt odabent. Kinyitotta a bőröndjét, legfelülről vette ki gondosan összehajtogatott pizsamáját. Én csak ültem a heverőm szélén, és olyan sejtelmesen láttam, inkább hallottam, amikor lehúzta ruháját és felöltötte úgy kombinéra a pizsamát.

Odahaza aligha tette volna' ezt meg egy idegen férfi jelenlétében, de itt nagyvilágibban akart viselkedni, mert a nagyvilágban volt, amellyel szemben nagy-nagy bizalmat érezhetett.

— Maga nem fekszik le? — kérdezte, amikor már az ágyon hevert, felhúzott térddel, s csak rózsálló felsőteste világított egy kicsit, főként amikor besütöttek holmi éjjeli fények.

— Nem — feleltem. — Mostanáig aludtam, teljesen pihent vagyok.

És néztem, ahogy fekszik, s az elsuhanó állomások fényénél lát- • tam, hogy nyitva a szeme. Nem alszik.

T

alán azt várja, hogy fogjam meg a kezét. Vagy üljek át az ő ágya szélére, és simogassam meg a nyakát?... Lehetséges, de inkább azt hiszem, hogy csak próbára akar tenni. Hogyan viselkedek majd? Legalábbis én így éreztem. És őszintén szólva nem is lett volna bátorságom hozzá, hogy megfogjam a kezét, nemhogy az ágya szélére üljek. Nem mertem volna. Egy idegen nőnek csak úgy megfogni a kezét, odahajolni hozzá, csak azért, mert ugyanabból az országból jövünk, csak azért, mert ő egy alföldi faluban lakik. Nem. Annái inkább nem. És néztem, néztem, és ő érezte, hogy nézem. Egész addig, amíg meg nem indult a derengés, s kezdett kivilágosodni a teste. Akkor kiment a toilette-fülké- be, megmosdott, és újra frissen, boldog ragyogással az arcán visz- szajött.

Én ott álltam a folyosón, és kihoztam a termoszt.

— Tölthetők egy pohárka feketét?

— Kérek

Megütünk egy-egy pohárkával, s rágyújtottam.

— Csodálatos éjszaka volt — suttogta — néztem a felvillanó fé-’ nyékét.

— Igen, nagyon-nagyon szép volt... — és hozzátettem — én is azokat néztem .

II gy mosolygott rám, felig ki- ^ nyílt ajakkal, amit nehéz elfelejteni. Talán nem voltunk e téren olyan rutinosak, mint általában, ő a nagy élettapasztalatával, én pedig a nagy tudományommal. Talán azt hitte, hogy most megismerte az igazi Párizst, én meg kicsit azt, hogy megismertem az igazi alföldi lányt.

Mindkét világ tetszett nekünk.

És izgatott minket.

Megértő vitában az „ellenféllel"

J. De Bonis—Aczél György: Egy elmaradt vita helyett