Népújság, 1975. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-19 / 246. szám

Kevés szín a palettán Igények és lehetőségek Eger képzőművészeti életében U a valaki egyszer piros " zászlócskákkal akar­ná az ország térképén meg-, jelölni, hogy hol folyik je­lentősebb képzőművészeti élet, akkor Eger neve mel­lé bizonyára nem tenné oda a zászlót. Nem is tehetné, hiszen az elmúlt évek során a megyeszékhelyen semmi olyan jelentősebb kezdemé­nyezés nem született, ami or­szágos tekintélyt, rangot ví­vott volna ki magának, sőt még olyan sem nagyon, ami a megye művészeti közéleté­re hatott volna pezsdítően. Az évenként .megrendezett néhány kiállítástól eltekint­ve, szinte semmi sem tör­ténik, s ami különösen fájó, nemhogy országos hordere­jű események hiányoznak, hanem még a városban élő néhány festő és szobrász te­vékenységét is a csend fátyla borítja. Az idén, az Agria ’75 rendezvénysorozat né­hány valóban kiemelkedő ze­nei és színházi eseménye kü­lönösen ráirányította a fi­gyelmet a megyeszékhely képzőművészeti életének „moslohagyerekségére”. S éppen ezért vetődik fel hangsúlyozottabban a képző­művészeiét kedvelőkben, hogy ha más téren lehet, akkor e téren miért nem le­het előbbre jutni, miért nem. lehet valami határozottabb, markánsabb „arcot adni” a város ilyen jellegű tevékeny­ségének. Az okok természetesen szerteágazók. Mégisj alapve­tően két fő csoportba lehet sorolni őket: egyrészt az anyagi eszközök hiányából, szűkösségéből következő .ié- tesítményproblémák”. más­részt a szellemi „ráérősség”, a. művészeti szervezőkészség részbeni, vagy teljes hiánya gátolta és gátolja az eddigi, de a jövőbeni kibontakozást is. JA ezdjük talán az előb­** bivel. A városban ko­rábban sem volt és ma sincs nagyobb horderejű kiállítá­sok megrendezésére alkal­mas helyiség. A szűkös le­hetőségeket bárki fél kezén össze tudj.; számolni. Ki­sebb kiállítóhelyiség van a vármúzeumban, korábban a Megyei Művelődési Központ adott helyet az úgynevezett Egri Kisgaléria keretében a városban élő művészek kiál­lításainak, de ez a lehetőség is felszámolódott, aztán van még a Rudnay Gyula Te­rem és a Gárdonyi Géza Színház előcsarnoka. Köztu­dott, hogy a Rudnay-terem nem csupán a kiállítások szervezésével, hanem műke­reskedelemmel is foglalko­zik, ezért profiljából követ­kezőén, másrészt szűk he­lyisége miatt sem lehet iga­zi gazdája és otthona a na­gyobb „lélegzetű” kiállítá­soknak. A legalkalmasabb kétségkívül a színház elő­csarnoka. Igazában azonban e helyiség sem megoldás. A másik igen komoly „lé­tesítménygond” a műtermes lakások hiánya. A felszaba­dulás óta — írd és mondd! — mindössze egyetlen ilyen lakás épült a városban. A megfelelő műtermek hiá­nyában egyrészt igen mos­toha körülmények között dolgoznak a városban élő művészek, másrészt lehetet­lenné vált az is, hogy az or­szág más vidékeiről a me­gyeszékhelyre települjenek alkotók. A helyzet súlyos­ságára jellemző, hogy a la­kások, a műtermek hiánya nem csupán a képzőművé­szeti életre hat bénítóan, ha­nem még az oktatásra is. Az egri tanárképző főiskola né­hány művésztanára a közeli években nyugdíjba megy, s éppen a lakáshiány miatt nehéz lesz pótolni őket kel­lő végzettségű, képzettségű tanárokkal. megfelelő létesítmény ” hiányában nem tud Egerben létrejönni egy nyá­ri, rendszeres művésztelep sem, pedig tervekben, el­képzelésekben nem volt hi­ány. A művésztelep pedig bizonyára hozzájárulna a képzőművészeti élet felpezs- düléséhez, az országos „vér­keringésbe” való bekapcso­lódáshoz. A létesítményhiány égető gondjait érzik a városi ta­nács illetékesei is, egy hosz- szabb távra szóló tervezet keretében helyet kaptak az olyan elképzelések, hogy a i következő ötéves terv min­den évében egy-két műter­mes lakás épülne, valamint a Ráctemiplom és a körülöt­te levő park megvásárlása révén helyet kaphatna egy művésztelep. A korábban emlegetett önálló kiállítóhe­lyiség sorsa — a pénzhiány miatt — azonban jó ideig még elodázódik Ügy látszik, hogy a városi tanács szellemi ere­je, képzőművészeti szervező tevékenysége nem volt elég arra, hogy egyrészt a már itt élő művészek számára biztosítsa a kellő szellemi, erkölcsi, anyagi feltételeket, segítsg más alkotóknak a városba való letelepedését, másrészt pedig az ilyen .jel­legű „belgő” tevékenység mellett olyan kezdeményezé­seknek is elindítója legyen, amely felhívhatta volna az ország, de legalábbis a me­gye figyelmét arra, hogy Egerben „valami történik”. A rra gondolunk, hogy ” például a szomszédos megyék székhelyei, mint Miskolc vagy Salgótarján, egyrészt neves képzőművé­szek letelepítésével is segí­tette a helyi „bázis” megte- remtődését, a helyi képző- művészeti élet „felpezsdité- sét”, másrészt pedig — mint például az idei tarjáni sza­badtéri szoborkiállítás — or­szágos jelentőségű esemé­nyek megrendezésével előse­gítette és elősegíti az or­szágos „vérkeringésbe” való kapcsolódást. A képzőművé­szeti élet ilyen jellegű ki- .bontakoztatása és támogatá­sa feltétlenül hozzájárul az alkotói kedv növekedéséhez, új alkotások születéséhez, de az adott város képzőművé­szeti kultúrájának növekedé­séhez is. De hogy megyei példát is említsünk: Hatvan mind kiállítások szervezésé­vel, mind a képzőművészek tudatos letelepítésével igyek­szik országos hírre, rangra szert tenni, és nem öncélból, hanem azért, hogy a város lakosai profitáljanak első­sorban a megindult szellemi pezsgésből. S hadd tegyük hozzá szomorú példaként, hogy az Egerben élő — va­lóban nagyon kevés — kép­zőművész is, elsősorban nem Egerben, hanem az ország más részeiben tervez kiállí­tást. Kishonthy Jenő a Mű­csarnokban, Nagy Ernő Ba­lassagyarmaton, Dargay La­jos szobrász pedig Debre­cenben fogja a közeljövőben, vagy a közeli hónapokban műveit kiállítani. Azt, hogy az elmúlt évek­ben mi „nem volt” és je­lenleg mi „nincs” Egerben, természetesen nem lehet egyedül a városi tanács „nyakába varrni”. Mind a megyei tanács illetékes szer­veinek, mind a városban működő közművelődési in­tézményeknek, de a külön­böző vállalatoknak is többet kellett volna tenniük. Felvetődhet persze olyan kérdés is, hogy egyáltalán kell-e Egerben mozgalmas, pezsgő képzőművészeti élet, vagy hogy alkalmas-e a vá­ros, és egyáltalán szüksé­ges-e neki, hogy országos jelentőségű események elin­dítója legyen? Ha elfogadjuk azt a meg­állapítást, hogy a város egy nagyobb tájegység kulturális centruma, amelynek befoga­dó és főként kisugárzó sze­repének kell lennie, ha el­fogadjuk azt a megállapí­tást, hogy országos jelentő­ségű idegenforgalmi központ, akkor feltétlenül azt kell mondani, hogy a városban nemesedi kívánatos, de na­gyon is fontos a megyeszék­helyi rangú képzőművészeti élet is. £ sakhogy ezért tenni is kell. Mind az anyagi, mind a szellemi erők kon­centrálásával. Ugyanis a vá­ros más megyeszékhelyekhez képest máris óriási „lépés- hátrányban” van, s ha nem akarjuk, hogy az elmaradás tovább nőjön, akkor gyor­sabban és nagyobb léptekkel is kell elindulni, mint más­iisplasztiken biennálé A lényeggel kezdem: a Dl. nemzetközi kisplasztikái bír ennálé a hagyományokhoz híven sokoldalúan bemutatja (meg merném kockáztatni: a szélsőségeket kivéve teljesen) korunk plasztikai irányzatait: a leggyengébb realizmustól kezdve (Belasov, Simota), a legizgalmasabb szobrászi kí­sérleteken keresztül (Filhos, Mercier, Asszonyt) a szobrá­szat-iparművészet határán álló formajátékokig (Com- pard, Damrsté, Hayami). Ez az egyik érdeme a szakma és a többször visszatérni tudó ér­deklődő szempontjából. Ám, aki csak egyszer megy el a biennáléra, úgy elfárad a termek, s az alkotások felé­től is, hogy az utolsó termek­ben már nem tudja: az alko­tások érdektelenek-e, vagy fi­gyelme kapcsolt ki. Pedig vannak itt is értékes művek, elég a spanyol Subiriachs po­zitív-negatív formákból épü­lő munkáira utalni, vagy a svájci Fisher bronz reliefjei­re gondolni. Nehezíti az utol­só termek értékelését az is, hogy a tíz díjazott közül ép­pen azon két művész munká­it láthatjuk itt, akiknek dí­jazását — legalábbis e sorok írója úgy látta — műveik nem teszik egyértelművé. A svájci Sigrist az egyik legmo­dernebb irányzat, az object- art képviselője, ám kiállított objekt-jei (Fej, Földdarab, Élettér) nem hordoznák meg­győző erejű gondolatokat. A spanyol Muriedas, aki szin­tén díjazott, a realista irány­zathoz kapcsolódik. E vona­lon is láthatunk a kiállításon nála jobbat, például a nor­vég Enstad, a magyar Kő Pál, vagy — a szintén díja­zott — lengyel Chromy sze­mélyében. Chromy sem egé­szen eredeti alkotó: száza­dunk egyik legnagyobb szob­rászának, Giaeomettinek egy­szerűsítő törekvését egyénít- ve dolgozik. Művészete akkor válik igazán, jóvá, amikor szobrain a modern formát humánus itartalommal képes telíteni (Pieta). Ehhez kap­csolódva jegyzem meg (mint negatívumot kívánom elmon­Da Costa: A nevető robot nak odaítélésén munkálkodó nemzetközi bizottság kevésbé tartotta fontosnak a művek gondolati-tartalmi igényes­ségét, mint általában a hazai szakemberek teszik. A díja­zásnál érezhetően a kiállító művész „múltja”, azaz eddigi szereplése is befolyásoló té­nyező volt és nemcsak a Bu­dapesten bemutatott alkotá­sok döntöttek (kivétel talán egyedül a magyar Vasas Ká- .roly). Végül, de nem utolsósorban a két magyar díjazottról né­hány megjegyzés. Vasas Ká­roly bronz kisplasztikái len­dületes formázásukkal és forradalmi tartalmukkal amelyek remek összhangban vannak, az egyik legmegér- demeltebben díjazott alkotá­sok. Csikszentmihályi Róbert, a fővárosi tanács különdíja­sa, érmeivel érdemelte ki az elismerést: faszobrai kissé erőltetetten egyszerűsítettek. A biennálé teljes anyagát bemutatni nem volt szándé­kom, nem is lehetne. Sok szépség és érdekesség nem fért bele az írásba. Hadd em­lítsem még futólag meg Da Costa nevető szobrát, Starcev Pietáját, Bánik kerámiáit, a finnek gyerekjátékszerű szob­rait, Ojansivu pop-munkáit, Filhos műgyanta kompozíció­it, Mercier Káoszát, Huzima- ki ősi japán formákat idéző, Atkozott szél című munkáját, Balden humanista műveit. A leírtaknál jóval több élmény- nyel szolgál a Műcsarnok ter­meiben november 9-ig látha­tó több mint félezer műalko­tás. hol. Kaposi Levente dani), hogy a beinnálé díjai- Chikán Bálint ^^/V'WV'WN/V (AA/VV\VAVS/WVWWWVWWWWSAAAAAAAiVVWNAA/W\AAAAAAAA/W\AAAAAAAA/V>AAAAAAAAAAAA/SAAAAAAAAAAAAAAAA/NAAAi^AA/WVAAAAAA/W>Aá/WWWWWWWWNAAA/VWWWWWWWSíVWWVVWV^^WVVW%VV^ A kinevezés napján étte­remben vacsoráztak. Az új­donsült fiatal professzor a hegyre vitte föl a feleségét, az egyik legelegánsabb hely­re. Pedig Zsolt nem volt hiú ember és nem azért rendez­te ezt az estét, mert tetsze­legni akart. Ha Judit nem látta volna tisztán a dolgo­kat, egy kis diszkrét kedves­kedésnek vehette volna a va­csorát. De az asszony tudta, hogy minek szól az áldozat bemutatása. Volt Zsoltban egy íratlan könyv, amelyből időnkint felmondott. Az éle­te útiterve volt, s ilyen fon­tosabb adatok álltak benne: ekkor és ekkor nősülés, eb­ben és ebben az fevben egye­temi tanári kinevezés, ebben nagyobb lakás, ebben az első gyerek, ebben autó, ebben akadémiai tagság. Eddig min­den halálos pontossággal tör­tént. Most a kinevezésnél tartottak. „Az ő egyenesei” — gondolta ott az asztalnál Judit és hideg tisztelettel nézte férjét. Három éve, még a házas­ságuk előtt, Zsolt beszélt ne­ki az egyenesekről. Ügy kép­zeli az életüket, hogy az csu­pa egyenesből álljon. Párhu­zamos, szembe futó, eltérő, vagy . egymást keresztező egyenesekből, csak minden vonal mértanian egyenes le­gyen benne. És még a csil­lagokról mondott egy hason­latot. Hogy nekik is előre ki­számított pályán kell halad­niuk, s ha évtizedekre előre tudható — nem akart na­gyobb számot használni —, hogy az égitestek egymáshoz viszonyítva mikor hogyan helyezkednek el, az ember­nek is előre kell látnia az útját, pályája állomásait, s hogy melyik időpontban mennyi energiát tud kibocsá­tani magából. Akkor ez szép QMr 1975. október 19, vasárnap volt és szívesen hallgatta. De néhány hónap múlva fázni kezdett a férje mellett. Zsolt valahol a csillagok között ve­zetgette, amikor ő bolond kis ábrákat szeretett volna raj­zolni lent a porba. „Tarta­nunk kell életmódunkban egy szintet s életrendünkben a pontos ütemeket”. Ez volt Zsolt elve. Ezen az estén történt meg először, hogy Judit összeha­sonlította a férjét Sándorral.. Nem fizikai összehasonlítás volt ez, hiszen Zsolt az átla­gosnál kissé magasabb ter­metével, mindennapján bar­na hajával, szürke szemével és hosszúkás arcával akár ikertestvére is lehetett volna Sándornak. Legfeljebb egyi­kük tekintetében több volt a gondolat, a másikéban több az élet. Hanem arra gondolt, hogy Nándor úgy, dolgozik, mintha szórakozna, Zsolt vi­szont úgy szórakozik, mintha dolgozna. Valamilyen mun­kát végez most is. Idegein latszik a terhelés, mondatai farasztöan okosak, szerény­sége pedig nem más, mint alázat valami előtt. Éjfél után értek haza. Ju­dit fáradt volt és mindjárt bement a fürdőszobába vet­kőzni. Amikor hálóingben, papucsban visszajött a szo­bába, Zsolt még elegánsan felöltözve ült egy • fotelban, mintha vendégük volna. Ju­dit a krémet dörzsölgette az arcán. Zsolt egy pillanatra a feleségére tekintett, de nyom­ban tapmtatosan elfordította a fejét. ' • "t lenyelt egy kis sóiról' . •••••n odaszólt Zsü‘­— Mehetsz vetkőzni. — Köszönöm, megyek, — válaszolta Zsolt. Majd né­hány másodperc múlva meg­jegyezte: — Fáradt a han­god. Álmos vagy? — Fáradt vagyok. — Persze, nem szoktunk éjszakázni. — Nemcsak azért. Hanem úgy általában. — Ezt még sohasem mondtad — kapta föl a fejét Zsolt. Judit néhány másodpercig hallgatott, azután megkérdez­te: — Miért úgy beszélsz hoz­zám, hogy nem nézel felém? — Nem akarlak feszélyezni — felelte udvarias hangon Zsolt. — A feleséged vagyok — mondta sértődötten Judit. Azzal megfordult és lassan bement; a fürdőszobába. Pon­gyolában jött vissza. Megállt az előbbi helyen. — Most már ram nézhetsz. Zsolt nem szolt. Judit várt egy darabig, azután ő is le­ült és oldalt fordított fejjel a férjere nézett. — Látod, ez az. Mi nem élünk természetes módon. Téged nem fáraszt ez? Ez az örökös figyelés, ahogyan mindent egy elvhez igazítasz. Tisztelem a céltudatosságo­dat. De nem törődsz azzal, hogy egy végtelen szertartás­sá merevedik az életünk. Te is tudod, hogy ma sem az én, vagy a te kedvedért mentünk vacsorázni. Elértél valamit, s áldozatot mutattál be érte. Nem veszed észre, hogy las­san én Ls kik'.'.101: ridtletted? — Másodrendű problémá­kat vetsz föl — mondta nyu­godtan Zsolt. — Te is, mint a legtöbb nő, megragadtál az érzelmeknél. Valamilyen kez­deti lelkiállapotban éltek. Nem tudjátok elfelejteni a matrózruhát. Judit vörös haja lángolt az állólámpa ernyője alatt. A nyak fehér íve megvillant a feltűzött éjszakai frizura és a pongyola széles gallérja kö­zött. — De az érzelmeket egye­síteni tudjuk magunkban sokszor egészen nagy dolgok­kal is. Valahogyan így egész egy lélek. — A teljességbe nem min­dig mérik bele a szentimen- talizmust. — Tudom. Téged majd az Akadémián mérnek meg. Biztos, hogy eljutsz odáig. — Judit lassan fölemelkedett a székről és elindult a szobá­ban. A kör Zsolt háta mögött ért véget. Vállával a könyv- szekrény éléhez támaszkodott és a férfi mozdulatlan árnyé­kát nézte a szőnyegen. — Ezen az egy dolgon kívül más biztosat nem is látok magunk előtt. Judit ott volt a székfogla­lón és a harmadik sorból nézte Zsoltot. Talán öt éve látta utoljára, az utcán. Az­óta megöszült a halántéka és egy kis öregség ül a vállán. De arca és a tekintete fiata­los, lelkesedő; még most is a régi, hevülő tudósarc. Ennyi idő után már nem is furcsa, hogy ez a férfi valamikor a férje volt. De a mozdulatok ismerősek. A hosszú, vékony ujjak nyugtalan játéka a pa­pírlapok között. A jobb váll öntudatlan rándulásai. A száj szigorú munkája, ahogyan a szavakhoz a hangsúlyt kere­si. Zsolt most egyszerre is­métlődni kezd benne, de már nem kelt különösebb érzése­ket. Vajon Sándorral is így lesz majd idővel? Sándor..; Az ellenpont. Ő kissé még fáj. Zsolt sohasem fajt, de valami mindig hiányzott utá­na. Azt hiszi, a biztonságér­zet. De most még annak a hiányát sem érzi. Fásult. Két válás után az emberben már nincsenek illúziók. Az előadás után ő is oda­ment Zsolthoz gratulálni. Zsolt nem engedte el mind­járt az asszony kezét. — Juditka, nagyon meg­tisztelt, hogy eljött. — Ezt vegye némi elégté­telnek tőlem. — mosolygott Judit. — Téved, ha azt hiszi, hogy neheztelek. — Zsolt most engedte el Judit kezét — Nem akar velem vacso­rázni? — Tudja, hogy ' elváltam Sándortól? — Másképp nem hívtam volna. Zsolt oda vitte Juditot, ahol a kinevezés napján va­csoráztak. — Lehet, hogy é/ppen ennél az asztalnál ültünk akkor is? — nézett körül Judit. Zsolt az asszonyt nézte. — Juditka, maga most is olyan szép, mint akkor volt. — Miért, akkor szép vol­tam? — kérdezte kesernyés hangon Judit. — Magát csak a munkája érdekelte. — Talán túlságosan szigo­rú voltam magamhoz — né­zett maga elé Zsolt. — Vala­milyen tudományos rendet akartam az életemben. Ké­sőbb már gondoltam, arra, hogy hagyni kellett volna egy kis káoszt, amelyben ere­deti mechanizmusokkal, ősi természetükkel kavarognak a dolgok. Beláttam, hogy kell az emberben egy ingoványos rész... — A pincér asztaluk­ra tette a vacsorát. — De in­kább meséljem magáról. — Egy darabig boldog vol­tam. — Es magaval mi volt? — Dolgoztam. Judit kíméletesen mosoly­gott a férfira. — Milyen szürke szavakat mondunk. De azt htssem. ez az ityen találkozótok nyelve. — Igen. Ilyenkor valami­lyen értelmetlenséget kere­sünk, hogy túljussunk az el­ső zavaron. — Zsolt. maga sokkal őszintébb magához, mint az­előtt. — Nem egészen. Maradt bennem egy kis beszédhiba. Judit a tányérja fölé ha­jolt, de nyomban fölkapta a fejét. — Tudja, mi jutott eszem­be? Egyszer kirándultunk és leültünk egy hegytetőre. Ak­kor még nagyon szerettem magát. A melléhez bújtam és úgy néztem az elénk táru­ló tájat. Közben arról be­széltem, hogy ez milyen szép, s hogy milyen boldog va­gyok. Erre maga ezt mondta tanárosan: „De ha lecsukod a szemedei, a történelmet lá­tod. Hogy valamikor egy nagy nép vonult át itt s e tájban hagyta az emlékeit: a kultúráját és a hulladékait.” Zsolt, beszéljen csak nyugod­tan a régi szavakkal, a régi kedves témáiról. így nagyon idegen nekem. Éjfélig maradták. Zsolt ha­zavitte Juditot, s amikor megálltak a ház előtt, Judit megkérdezte: — Nem akarja megnézm, hogy hol lakom? — Nem megyek föl — né­zett bocsánatkéröen az asz- saonyra Zsolt. Azután előre fordult és az utcát nézte mereven a volán fölött. Judit félig már kinyi­totta az ajtót, de néhány pil­lanatig még nem mozdult. Ö a hosszúkás, szürke arcot nézte, amely most olyan ki­halt volt, mint az éjszakai utca. Azután kezet nyújtott a férfinak. Zsolt olyan udvaria­san mosolygott, mint a válás után, amikor a tárgyalóterem ajtaja előtt kezet fogtak. De Judit most mar többet tudott róla. Látta az arcán, hogy szenved. Azt is azon a fe-nJ- dogtalansagig tiszte'*, magas szinten í*sAAAAAAi>AA/V\Á4Ai^AAAA^'w**VV\AAAAAAAA>VSAAA/V\AAA*AAAAfV*VV\AAA/VVVV* Gyimesi Ferenc: Akadémiai szinten

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom