Népújság, 1975. szeptember (26. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-07 / 210. szám
Városi von dók a palócság fővárosában KEREK HETVENÖT esztendeje, hogy könyvben kinyomatták a pásztói birtokán gazdálkodó s ugyanitt orvosi gyakorlatot folytató, fró és újságíró, PlattHy Adorján Heves megyét bemutató útirajzát. A sok helyre kalauzoló, a Mátra vidékének részletes ismertetését nyújtó riportázs Pé- tervására említésével zárul: „Párád fürdőről, melynek völgyén a kanászalji patak csörgedez végig. Sírok falun át a Tárná völgyébe lépünk s ott éjszaknak tartva Pé- tervásárára érkezünk. Ez a hevesmegyei palóczság fővárosa. Nevezetes kéttornyú diszes templomáról s a Keg- levich grófok nagyszabású régi kastélyáról.” Parádfür- dőről autózom magam is, de a rövidebb utat választva, amerre a Mátra oldalából kibuggyanó dombok között, egymásba nyíló és kitárulkozó völgyek során Mátra- derecske, Málraballa, majd Ivád házai fészkelnek. Egy éve nem jártam a palócság fővárosában. Most hosszasan nézelődöm, varázsát, csöndjét kóstolgatom. Nem tudni, mikor kapta, mióta viseli „a palócság fővárosa” titulust Pétervásá- ra. Annyi bizonyosán tudható, hogy a történelmi múlt e településnek hosszú időre irányító szerepet adott. „Petherwasar” már 1444-ben mezővárosi rangban állt, mostani nagyközségi státusza előtt pedig évszázadokig járási székhely. Ám bármiként keveri-kavarja az idő meg a történelem, csak falu jön ki belőle. Falu Péter- vására, de olyan falu, hogy amerre csak jár-kel az ember, megcsapja valami a város leheletéből. Világot járt vándorai hozták magukkal, vagy a köveibe épült bele? Annak tudható be, hogy minden égtáj felől szakadtak ide emberrajok? Nyilván számos ok játszik közre. A NAGYKÖZSÉGNEK van bizonyos „belvárosias magja”. A főtér és közvetlen környéke ez a „mag”, ahonnét sugárirányban szertefutó utcák viszik el az ember tekintetét. A főtér körül foglalnak helyet a középületek — iskola, tanács, templom, a mezőgazdasági gépészképző szakiskola emeletes, teljesen városi jellegű, színvonalas áruház, kisvendéglő. Pétervására „belvárosa” mindenképpen arról beszél, hogy fejlettebb gazdasági törekvések mindig is éltek itten, hogy egy új mezőváros biztos, szilárd alapjai régtől fogva adottak itten. Ehhez természetesen fejlődési láz, alkotásra kész izgalom szükséges. Éppen ezeket az elemeket keresem az itt élő emberekben. A nagyközségi tanácsház vb-titkári irodája élénk eszmecsere színhelye, öten ülik körül az asztalt. A beszélgetés témája: egy Gelka-szer- víz létesítése. Kell-e? Fel sem vetődhet ez a kérdés. Nagyon kell! 1972 óta húzódik már ez az ügy. A Gel- ka lett volna a beruházó, de kiderült, pénze nincs, a szükséges értéket anyagban, berendezésekben tudja adni. Ez sem lehet akadály. Hatszázezer forintot tud adni a megyei tanács. „Meg tudják csinálni?” Bátka László vb- titkár habozás nélkül válaszol: „Megcsináljuk, mert meg kell csinálni... !” Később aztán, amikor kettesben maradunk, magyarázatul hozzáteszi, hogy nemcsak Pétervására, hanem a társközségek, a környék településeinek régi igénye sürgeti a mielőbbi megvalósítást. Rengeteg a háztartási gép, a rádió, a televízió, s ezek javítása, karbantartása sok fáradsággal, vesződ- sé'ígel jár. A fiatal vb-titkár m ír a kezdetnél többes számban beszélt, Pétervására és a társközségek névé1975. szeptember vasárnap ben, öt és fél ezer ember képviseletében. Tetszett, hogy a hosszas beszélgetés során egyszer sem vétette el a megfogalmazást. — Sokfelé járva, sokszor megkérdezem: mi az, ami az embereket arra ösztönzi, hogy tegyenek lakóhelyük érdekében? Mi indítja meg az emberekben a cselekvés teremtő szándékát? Mi az, ami élteti ezt az erőt? — Könnyen válaszolhatok ezekre a kérdésekre: o lakóhely szeretete, kötődés a környezethez. Az emberek ott akarják jól érezni, otthon érezni magukat, ahol dolgoznak, élnek és szórakoznak. — Pétervásárán és a társközségekben milyen a közérzet? Hogy érzik magukat az emberek?. — Nagyon szorgalmas nép az itteni, s ez mondható el a társközségek lakóira ugyancsak. Lüktet bennük az emberi előretörés vágya, az időnek ez a nagyszerű ösz- tökéje, amit nem szabad engedni, hogy sérelem érjen. Bármi segítséget kér is a tanács, semmilyen közérdekű ügyben nincs elzárkózás. Csak egyet mondok: ez évben biztosan elérjük az egy főre számítható társadalmi munkaérték 200 forintos határát. Már régóta úgy épülnek nálunk a járdák, hogy a tanács csak az anyagot és a szakfelügyeletet biztosítja. Hogy a példa közhelynek számít? Az a jó, hogy közhely. ..! — Hallottam gondokról is... — Falu vagyunk, de városi gondok szorítanak bennünket sokfelől. A jobbítás, a fejlődés igényei szülik ezeket a gondokat. A sorban elsőként az óvoda kérdését említem. A népesedési politika érezteti jótékony hatását. Sok gyerek születik. S aztán az ipartelepítés, az új munka- lehetőségek is követelik a több férőhelyet. Az itteni ruhaipari, á vas- és fémipari részleg többségben nőket foglalkoztat. Van egy 50 személyes óvodánk, s egy 25 fős Ivádon. Mind a két épület korszerűtlen, zsúfolt. Ott tartunk, hogy Pétervásárá- ról is Ivádra hordanak már az óvodába 5—6 gyereket. Az ötödik ötéves terv fejlesztési igényei között egy 150 személyt befogadó óvoda létesítése szerepel. Ez a központi óvoda, ami Pétervására centrumálban épülne, legalább 10 évre megoldaná a nagyközség és a társközségek gyermekintézményi gondját. Nem nagy távolságokról van szó, megszerveznénk a gyermekek kényelmes, intézményes szállítását is. A beruházás tervezett költsége 8,2 millió forint. Ha ennek 50 százalékát biztosítja számunkra a megyei tanács, mi állják a másik felét. Segítenek az üzemek, a tsz, s a forintjaink mellé adnánk a társadalmi munkát. A MÁSIK PROBLÉMA ugyancsak gyermekekkel kapcsolatos. Bővíteni leéli az iskolát. — Az a helyzet, hogy kinőttük a régi épületet. Körzeti iskola a pétervásári, négy társközségből járnak ide a felső tagozatos diákok. Egész nap foglaltak, zsúfoltak a tantermek. Az alsósok oktatása csak délután lehetséges, mert délelőtt a felsősök tanítása folyik. Négy új tanteremre van szükség, hogy a helyzeten változtassunk. A költség itt is 8,2 millió forint. ígéretünk van arra, hogy ennek 80 százalékát biztosítják megyei költségvetésből, a hiányzó 20 százalékot saját erőforrásból, társadalmi munkából teremtjük elő. Bátka László az előtte heverő iratokba tekint. Mé lyet sóhajt. — ... Nem tudom, folytassam-e? Minden gondunk nyomaszt, s a megoldás fontossági sorrendjében gondjaink „egy vonalban” állnak. . . Legnyomasztóbbnak mégis a szennyvizek eiveae- / tését ítéljük. Közegészség- ügyi indokok sarkallnak bennünket, mert a helyzet rendkívül súlyos. Ez Pétervására gondja elsődlegesen. Ott tartunk, hogy a szennyvíz már a természetes vizet rontja, tisztítatlanul belefolyik a patakba, onnan a Tamába. Saját erőből elkészíttettük egy szennyvíztisztítómű és a hozzá tartozó gerincvezeték kiviteli terveit. Ennek megépítése — kimondani is sok — 18 millióba kerülne. S arra még Ígéret sincs, hogy segítenek bennünket. A szennyvíz- termelés” pedig csak fokozódik, fokozódik. AZ IVÓVÍZELLÁTÁS megoldott., Az sem lesz gond többé, hogy saját portája miatt szégyenkezzék a tanács. Lebontják a kétszáz éves öreg épületet. Üj székházat emelnek a régi helyén, ahol nemcsak tanácstermet, hanem házasságkötő termet is kialakítanak. A tanács új székházában helyet kaphat majd a községi pártbizottság is. ... A krónikás összehajtja noteszét, elköszön. A gondok lajstromát a noteszlapok őrzik. Nagyon nehéz most ez a notesz. S a gondok tovább zsonganak, ke- veregnek-kavarognak a fejben is. A fej is milyen nehéz. De újra körülveszi a genius loci, a hely szelleme. A hely varázsa, csöndje. A pihenő élet halk lélegzete. A forrón tűző napok után nemrég eső verte a vidéket. Friss illatot, kellemes hangulatot áraszt körös-körül minden. A házak, a nyírott pázsit, a virágágyások, a park díszcserjéi. A tekintet átlép a kerítések fölött, a kertekben és az udvarokon kószál. Egy nyári hétköznap délután pillanatképeit rögzítik az idegsejtek. A pillanatképeken minden talpalatnyi helyen a munka, a gond, az ápolás, a szeretet jelei. S aztán újra előjönnek a gondok. A tűnődés a gondokról. A kör bezárult? Nem: a kör szélesebbre nyílt. Pataky Dezső Antalfy István: Hazalátogatók Olvastam egy kedves kis írást gyerekekről, akiket távolba szakadt szüleik küldtek haza egy kis magyar levegőre, ízekre, s hogy tökéletesen megtanulják anyanyelvűket. Az ország ötmil- lionyi, határainkon túl élő fia közül sokan látogatnak haza évről évre, megnézni, mi történik itthon. Némelyik már úgy eligazodik, mintha soha nem lépte volna át a határt... Ám néha akad köztük olyan is, akinek látogatása után keserű marad az ember szája íze. Mintha csak görbe tükörben látná, mivé is lehet az ember, ha nem csupán hazát cserél... — Tessék a kezeket magasba emelni, most elfordítani lassan a fejet, körözünk, ne tessék abbahagyni, ha fáj, akkor sem! — A gyógytornásznő hangja át- hallatszik a szomszéd fülkéből, nem csoda, egy vékonyka deszkafal választ el bennünket, önkéntelenül is figyelni kezdtünk a szomszédban folyó beszélgetésre, mert torna közben érdekes eszmecsere folyik: a „dolláros” osztály egyik betege tornázik. S közben mesél. Kint él Kanadában, van egy kis gyáruk, na, nem nagy, csak ‘ olyan kiskapitalisták. Bizony, áldozatot jelent évről évre hazajönni a gyógyfürdőbe, de megéri. Mert használ is, mert olcsóbb is a kezelés, mint ott. Nagyon jól érzi magát, alig ismert rá a városra, amikor először hazatért. 'Most már évente jön. A fiai még természetesen beszélnek magyarul, sőt, ő hazaküldte őket házasodni is, mert a magyar asszonyok... Már unoka is van; Áh, udvarias csodálkozás — nahát, nem is gondoltam volna a nagyságos asszonyról ... Hoznák az unokákat is, de ez már gond. Ugyanis a kicsik nagyon sok tejhez vannak szokva és itt Magyarországon nem lehet tejet kapni. A szó szoros értelmében „ledermedünk”. A gyógy- tomásznő hitetlenkedve kérdi, mintha hallása hagyta volna cserben: Hogy tetszik mondani?! De hiszen Dunát lehetne rekeszteni a zacskós tejjel. Minden KÖZÉRT árul, sőt vasárnaponként még az italboltokban is van tej. — Érdekes — csodálkozik most már a nő. — Nem vettem észre, tegnap a Vörös- martyban kértünk tejet és nem volt... a b b a Állunk a csillebérci nagytábor előtt. Várjuk a buszt, indulunk haza mi, szülők, miután meggyőződtünk arról, hogy a tábori élet egy csöppet sem ártott csemetéinknek. Egy házaspár beszélget mellettünk, harmadiknak egy idősebb hölgy ácsorog. Bocsánat, nem idős. csak olyan, felül van a negyvenen. Kiejtésén erősen érzik az idegen íz, hogy ritkán beszélhet magyarul. Talán erősebben is, mint kellene. A táborbeli tapasztalatokról cseveg: — Nahát, ezek a kis cserkészek ... Aztán újra: — Ahogy nézem ezt a cserkésztábort. Mikor vagy hatodszor emlegeti, a papa udvariasan helyreigazítja: Úttörőknek hívják őket, még mindig. — Hm, mindig elfelejtem — hangzik rá a válasz. S mi szerény hallgatói a beszélgetésnek, még egyszer megnézzük magunknak a kis feledékenyt. De aztán megbocsátóan nézünk össze, húsz év alatt tényleg sok mindent el lehet felejteni ... ■ BAB Harmadik élményem se sokkal másabb. Ügy látszik, én „kifogom”. Óriási hajóbőröndökkel érkezik immár húsz esztendeje nem látott ismerősöm egy baráti családhoz. Sok mindent tudnak egymásról, hiszen a kapcsolat nem szakadt meg, leveleznek, beszámolnak, kinek mire fordult a sorsa. Mivel közös az ismerős, meghívnak engem is. A szokásos üdvözlések. „Nahát, te nem változtál, nem öregszel!" (ö sem, a kozmetika neki is segít.) „Hát a gyerekek? De megnőttek! Hogy éltek?” Az első félórában csupa kérdésből áll a beszélgetés. A kérdések közben körbejár a tekintete a szobán. „Nicsalt, kicseréltétek a bútort, szép a tv, bár nálunk ...” Aztán kibontja a koffert. Halom- nvi használt ruha, cipő kerül elő. „Tudod, úgy gondoltam” — kezdi mondani, de ahogy megnézi magának egyenként, apránként a társaságot, zavarba jön. „Ügy gondoltam...” — kezdi újra. — De hát megírtuk, hogyan élünk, meg azt is, hogy ne hozz semmit — magyarázkodik szabadkozva a házigazda. — Igaz, igaz — mondja a vendég —, de azt hittem, csak dicsekedtek. És olyan szívesen adták össze az ismerősök, amikor meghallották, hogy hazajövök. — Még nagyobb zavarban gyömöszöli vissza a kisebb-nagyobb méretű ruhadarabokat, s közben motyogja: — Tényleg azt hittem... Deák Rózsi 20.10; — Pistiéknél is voltam... Röviden kellett válaszolnia, tudta, hogy a rossz hallás miatt egy-két szó többet mond, mint a sok kiabálás. És ez azt jelentette; persze, hogy egyedül jött, Kató ott-, hon maradt, hajnalban indult, de már Pistáéknál is volt... — Ennél valamit? Biztos mindjárt jön anyu... Intett, hogy majd... most nem éhes. És tulajdonképpen be is fejeződött a beszélgetés. Ez az átkozott süketség! — hol is kezdődött és hol is történt a mulasztás? Ki tudja már! Amikor- még kicsik voltak a gyerekek, akkor is kiabálni kellett, de akár háttal is megértette, mit mondták neki. Most már... és a valójában ez szigetelte el évtizedeken át a világtól és végül — ez az igazság — a gyerekeitől is. Lajos kis likőrösüveget húzott elő egyik zsebéből, szemüvege mögül előcsillanó szemmel nyújtotta apja felé. — Katyi küldi... Tréfás, tisztelgő mozdulat volt a válasz és kedves kor— Szamár vagy... tlyesmire költöd a pénzt. Nem is szeretem. Az ügyfél feje avagy „Vendégségbe nem illik revolverrel menni”, francia filmvígjáték. — Mi a fene ez? — Bolgár... még tavalyról. .. — Micsoda? — nem értette. — Bolgár likőr.., A válasz harsány volt, apja rászólt. — Ne kiabálj... nem vagyok süket... bolgár, bolgár. .. milyen lehet? — Kóstold meg! — Majd... Megcsóválta a fejét, Lajos a kezével mutatta, hogy kezet akar mosni, kiment a konyhába, megeresztette a csapot, és lassan csurgatni kezdte a kezére a vizet. Apja utána ment. NehézÁtvette az üveget, távolról kés, fáradt léptekkel. Megforgatta a kezében, a fényfe- állt mögötte és a vállára tétié fordítva, hogy elolvassa te a kezét, j-ajta £ feliratot* miféle; itat? -g— Jáotocj. A mulatságos, fordulatos filmben egy szörnyű családdal ismerkedünk meg. A mama krimiket ír, a papa, aki civilben kalapos, éjszaka titkos üzelmeket folytat, sógorával, felesége testvérével. Egy véletlen folyamán fény derül az üzelmekre. Ebből különböző bonyodalmak származnak, amelyeket a poén ..lelövése” nélkül nem árulhatunk el. Még egy zsaroló is előkerül. S mint egy igazi vígjátékban, a végén minden jóra fordul. Anyu mindig jár-kel, mászkál, ahelyett, hogy pihenne. Duci, Manyi mindig dolgoznak. .. Én meg egyedül vagyok. .. csak olvasok, meg a totókat variálom, papíron, üres papíron, de unom már ezt is... Igen, nagyon megöredett az utolsó években. Mennyit dolgozott egész életében! Szünet nélkül! A gyerekek szétszéledtek. Igaz, a két „kislány” itt van velük, de ezernyi-ezer saját gonddal, problémával. Lajos megtörölgette a kezét, nem válaszolt, csak szembefordult apjával, hogy jól érthesse, amit mond.' — Elmegyek... délben még felszaladok... délután mennem kell vissza... Persze, persze. Ez az élet. Ha jönnek is a gyerekek, azonnal mennek tovább. Jönnek egy szóra, egy kézfogásra, egy ölelésre, egy csókra... Aztán mennek. Mindig sietnek. Igaz... valamikor nem siettek ennyire. De biztosan ez az élet törvénye, az élet rendje. Megölelték egymást férfiasán. Aztán kikísérte a fiát az előszobába, a külső ajtóig. — Nő a hajad... — mondta még tréfásan a fiának, hogy könnyebb legyen a perc. Ragyogó napfény ömlött az előszobaajtóra és amikor már utána intett, tudta, hogy a déli Látogatás sem lesz sokkal hosszabb. De biztos volt benne, hogy eljön. Hiszen anélkül nem megy el, hogy anyját ne köszöntené. Ha csak egy percnyi látogatással is! És ha ez kevés vigasz volt is magányosságában, de mégis valami volt.-. \
