Népújság, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-17 / 193. szám
;,Az embert sorsa legyőzi, de él az emberiség!” France Preseren versei magyarul A szlovén romantika mestere — aki egyben az újabb kori szlovén műköltészet megteremtője is volt egy személyben — France Preseren nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. Élete főművét, a Szonettkoszorút néhány éve kétnyelvű kiadásban kaptuk kézhez, a magyar fordítás Csuka Zoltán munkája volt. A remekmű nemcsak egy ke- let-közép-európai költő világával való ismerkedésünk Kezdetét jelentette, hanem az egész európai romantikus költészet egyik klasszikusának szellemi meghódítását is. Preseren nevét ui. a világ- irodalomtörténetek a lengyel Mickiewicz. az orosz Puskin, a cseh Mácha, továbbá Heine és Shelley nevemellett jegyzik. És bizony csak sajnálhatjuk, hogy mi, magyarok erősen megkésve fedezhettük csak fel magunknak. Pedig Preseren Vörösmarty közvetlen kortársa volt: 1800-ban született ö is s jó fél évtizeddel korábban halt meg a magyar költőnél. Az Európa Könyvkiadó most reprezentatív kötetben jelentette meg Preseren válogatott verseit a szlovén akadémia tudós elnökének, a kritikus és esztéta Josip Vid- marnak válogatásában és előszavával. A válogatás Preseren költői munkásságának keresztmetszetét adja. Egy költő versbe oldott élményeinek színe-javát, amelyek a csodálatosan szép szlovén tájon fogantak, „a szlovén nép hazájának egyik legszebb hegyi táján”, a Bledi-tó mellékén, ahol „északról a Kara- vankák égbe nyúló havas csúcsai, nyugatról a Triglav emelkedik a magasba, s lenn a völgyben a Száva kék vize rohan az ország szíve felé.” (Csuka Zoltán.) Itt született Preseren, egy Vrba nevű kis faluban egy szegény paraszt- ember gyermekeként, s innen vitte magával a költészet muzsikáját is, a szlovén népdalét, amely — mint a romantika mestereinek legtöbbjénél — költészetének egyik szép és fontos meghatározója lett. Kiegészülve a tanult poézis és poétái mesterség minden fontos étemével, a klasszikus formáktól a nyugat-európai versírás megannyi változatáig. Mert Preseren rendkívül művelt, széles látó- és ismeretkörű, a régi és az újabb európai irodalmi fejlődést is alaposan ismerő és annak eredményeit lírájában kamatoztató költő volt. Elég csak a kis kötetben, a már említett Szonettkoszorú két változatban is közölt tizenöt versét fellapozni, hogy meggyőződjünk az állítás igazáról — bár a könyvecske egyéb példát is bőven kínál. S nemcsak a formák sokféleségére vonatkozhatik ez, hanem a presereni romantikus világ valamennyi összetevőjére is. Népiség (A víziember) és orientalizmus (Olykor mohamedánok ünnep-estjén) vegyül itt finom romantikus erotikával (A halász), de szociális kérdésekkel-motívu- mokkal is, mely utóbbiak megéneklésére származása s a társadalommal való konfliktusai serkentették, hiszen nagy szerelmét, Júlia Primi- cet (neki írta a Szonettkoszo- rút) is a tirran törvény ragadta él tőle. És felhangzik természetesen Preseren lírájában a szabadság gondolatának dala is, az 1848-ban megjelent Pohárköszöntő, mely már Petőfi gondolatvilágával mutat hasonlóságot: Síjenek mind a népek, kik várják már a nagy napot, mely a földkerekségnek hoz békésebb virradatot; mennyi rab lesz szabad és jó szomszéd a nap alatti (Tandori D. ford.) A költő százhetvenötödik születési évfordulója s az Eu. rópa-kiadó harmincéves jubileuma alkalmából megjelent reprezentatív kötet régi hiányt pótol. Elismerés illeti érte a forditókfft* (Csuka Zoltán, Lator László, Tandori Dezső) s a válogató Josip Vidmart. s a gondos jegyzetanyagot készítő Gállos Orsolyát egyaránt... LÖKÖS ISTVÁN Két fej (olaj — 1961) Az élő magyar képzőművé* szét nagy öregje, Barcsay Jenő, 19C0-ban született Erdélyben. A századdal egyidős mester Pesten a Képző- művészeti Főiskolán Vaszary Jánosnál, majd Rudnay Gyulánál tanult. „Modem festő- a legmarkánsabb egyéniség” mondják róla, s valóban sokfajta hatáson, az alföldi iskolán, Cézanne-on, Pícasson, a kubistákon át jut el a jellegzetesen barcsays, konstruktív képszerkesztési módig. Három képe: az 1928-as „Munkáslány”, az 1961-es „Két fej” és a 62-es tusvázlat nemcsak két nagy korszakára utal, de ez utóbbival felvillant valamit — a nemzetközi hírű tanár-grafikusból, a világsikert elért „Művészeti anatómia” alkotójából, a „Forma és tér” rajzgyakorlatain át, — a képalkotás szellemi erőterét érthetővé teremtő — művész világából. Barcsay Jenő ink közül talán Barcsay Munkáslány (olaj — 1928) WEÖRES SÁNDOR: Tündérkert Tündérkertben jártam, körülveszi bodza, kerítése kristály, mint jég behavazva, egy napi járóföld minden szélte-hossza. nem is tudom kié, nincsen benne gazda. Bent magas fenyőfák gyantát illatoznak, sövények, bozótok szépen virágoznak, nagy fűben fácánok, őzek játszadoznak, fölöttük madarak égen sátoroznak. Közepében fakad tiszta forrás habja, árjának sugarát négyfelé fölcsapja, majd tizenkét ágra bomlik áradatja, mely az egész kertet harmattal itatja. Bizony nem is tudom, hogy kerültem ide, hol minden napsütött, mégis habtól üde, hol ijedtség nélkül sétálgat a csibe, kár, hogy el kell mennem a föld közepibe. GÁRAI GÁBOR: Honalapítók István király lovas-szobra alatt, a föld mélyén, a várfalak tövében, ősi katona-csontok nyugszanak: karok s lábak mészváza, koponyák, és kéz- és láb-fejek izekre hullott csonkjai; és rozsdás ember-patkók: a talpasoknak, — kik az utak kövén lóhalálban kocogtak kellett a bocskoron ily vasat hordani... így hát a szobor méltó helyen álL Mert még a végítélet harsonái sem terelhetnék össze a király hamvait úgy, hogy ráismerne bárki: íme, a honalapító — ő az, kétségtelen. De a bocskorosok csonthalma: bizonyosság. Általuk élt és rajtuk állt az ország, s holtukat túlélte a türelem, hogy megtartja majd, aki alapozta a hazát — házat rakván a romokra.,. Fent a jelkép megrendülhet: lehet kiválasztott tehetség, hősiesség szobra, bölcs szigor s változó szerep emlékműve, — istenült őrület — de lent, kik az eszménynek testet adtak, testből csonttá lettek és fennmaradtak utódaikban; kik a lényeget őrzik, a megtartó titkok tudói, az örökös kezdetek folytatói, a hon folyton újjá-alapítói: rendületlenek a névtelenek. >AA/VWAAVsVVWAAA\VA\AAAAAAAA\AWAAAAAAV/iAAAAMAAAAAAAAV A z utóbbi években már hozzá- szoktunk, hogy aratás idején soha nincs eső. Ha a nagy hőség után meg is változik az idő, legtöbbször porvihar van, vagy szél, mely felborogatja a kereszteket, kicsépeli a búzát, de utána nagyobb lesz a szárazság, mert kisoványo- dik a levegő, és még harmat sincs. Egyszer-másszor már rimánkodtunk is az esőért, hogy csak jönne már, mert ha szárazban takarítjuk be a búzát, nem lesz tengeri. És főleg hogy csak csinálna már az eső egy kis munkaszünetet, hogy kialudhatnánk magunkat, mert hétszámra nem jutottunk hozzá. No, az idén erre nincs panasz. Még itt, a legsivárabb szikvidéken is olyan esők vannak, hogy bizonyára még hosszú évek és évtizedek után is emlegetni fogjuk a gyerekeinknek, mint a kilencszázhatos, kilencszáztizenkettes és huszonötös esztendőket. Annak, hogy „valami idő lesz”, már egy nappal előbb sok jele volt. Megérzi az időváltozást az idegrendszer. Fejfájás, bágyadtság, levertség, álmosság előzi meg a vihart. De még jobban megérzik az ember körül levő állatok, helyesebben a rovarok. Előző este a szúnyogok már meg akarták enni az embert. Meleg és fülledt volt az az éjszaka, párás déli szél fújt, harmat nem hullt, és nem nyomta el őket. Egész éjjel nem hagytak békét az embernek. Ha betakarta a képét, izzadt és fulladozott a takaró alatt, ha kidugta, felmarták a szúnyogok. De a bolhák sem maradnak el az időjárás megérzésében. Ezek túltesznek mindenféle Sinuson. Megérzik a legkisebb hősüllyedést is, és ilyenkor menekülnek a földről, a száraz porból, ahol kikelnek és taVeres Péter: VIHAR A TARLÓN nyúznak, a várható sár és nedvesség elől fel az emberre. ^ aztán pár órával a vihar előtt egészen megzavarodtak a legyek. Elleptek embert, állatot, élelmiszert, minden ízes és szagos dolgot: Délben, amikor ebédeltünk, erőszakkal kellett leseperni őket a kenyérről, s a kanál szélére, amíg az ember bográcsból a szájához vitte az ételt, rászálltak. Ügy kellett ujjheggyel lefricskázni őket, mert egyszerű fúvásra és hessege- tésre nem mentek el. Aludni persze nem tudtunk tőlük. Orrunkat, szánkat úgy dongták körül, mint méhek a kaptárnyílást. Általában az aratóembernek nemcsak az a baja, hogy sokat dolgozik, hanem az is, hogy keveset alszik, mert a legyek, szúnyogok ki akarják szívni a megmaradt kevés vérét is. Már ahogy a nap feljött, mindjárt hőség lett. A nap felforralta a levegőt, a levegő meg az ember vérét. Kilenc óra tájban már fürödtünk az izzadságban. Homlokunkról piszkos patakokban folyt a víz. Mindenki elhányt minden felső ruhát, ingre-gatyára vetkőztünk. Csak azok nem, akik nagyon szégyenlősek. Esetleg azok a régifajta gőgös parasztok, akik azt mondják: rossz birka az, amelyik nem bírja el a gyapjút. Inkább főnek, szenvednek, izzadnak, de nem adják meg magukat. A vizet literszámra ittuk. Déltájban a hőség még fokozódott. Szerencsére már jöttek a fellegek, s egy-egy percre eltakarták a napot. Ilyenkor egy kis lélegzethez jutott az ember. Délután, amikor munkába állottunk, már kezdett borulni. A nap ereje nem érvényesült, de azért főtt, izzadt az ember. A szél csavargót! Reggel délkeletről indult, azóta már minden irányból fújt, néha pedig egészen elállót! Ilyenkor mindig más irányba fordult. Négy óra tájban a „Bundi-zúg”, a „rohadt sarok” ahogyan a délnyugatot nevezik, elkezdett sötétedni. A fellegek színe nem fekete, és nem ólomszürke, mint a porviharoké, hanem sötétkék. Víz nézett ki belőlük. De azért még jó pár óra telt el, amíg felkészült. Itt-ott égy-egy felhődarab megzendült, pár szem eső esett, de aztán megint eloszlott, széthígult. Már-már ráfogtuk, hogy úgy lesz, amint szokott ezen a tájon. Készül-készül, de nem lesz belőle semmi. Másutt lesz az eső, itt meg csak a szele. K gy^zer aztán északnyugatról kemény kis hűvös szél kerekedett. Szembevágott a lassan gomolygó fellegekke! A nagy meleg után fázni kezdtünk, és kabátot szedtünk magunkra. Közben a kis szél hatása glatt a fellegek rohamosan nőttek, terjedtek, höndörödtek. Lent, délnyugaton már zengett, villam- lott, sötétedett. A fellegek mint óriási fodros, felfújt hurkák gomolyogtak lenn, a föld színén, de egyelőre nem felénk, hanem keleti irányba. Már úgy látszott, kimaradunk, nekünk csak a szárnyából jut, a vastaga, mint szokott, elhúzódik a Nyírbe. Igaz, lassan terült északnyugat felé a hátunk mögé, de az nem látszott veszélyesnek. Már csapkodott is az eső. a félben levő munkákat hirtelen összecsaptuk, a kévéket bekötöttük, bekereszteltük, a kereszteket lekötöztük, de a marokszedőknek már kiabáltunk, hogy szedjék a tarisznyát, és szaladjanak befelé a tanyába, az üres hodályba. Akik távolabb dolgoztak, azok meg kinn maradtak, és a keresztek alá húzódtak. Bemehettek volna, de az embernek annyi a poggyásza, hogy alig bírja. Meg aztán nem i6 hisz az ember az esőben, amíg nem esik, sokszór becsapódott, hogy betörekedett messze földről fedél alá, s mire beért, megállt az- eső. Már zuhogott az eső, kopogott a tengeri- és tökleveleken, suhogott a száraz kalászokon, és még mindenfelől futkostak be az aratók a tanyába. Ekkor a fellegek és a szél hirtelen délkeletre fordult, s aztán a következő pillanatban már úgy pustolt, szinte sodródott, hömpöly- gött a földön, hogy 20—30 lépésen túl nem lehetett látni. A szél felborogatta a gyengébb lábon álló kereszteket, lebuktatta a boglyák tetejét, és kezdte a hodályról a nádat és cserepet szórni. Az asszonyok a tanyában sopánkodtak. — Jaj istenem, micsoda ítéletidő! — Jaj, most agyonveri a csirkéimet! — Jaj, vajon hol lehetnek a kislibák? — Vajon a csürhe merre van? — Jaj, a háztető! — Jaj az állatok! — míg csak nem csendesül. Jó félóráig zuhogott, hömpölygött a földre szakadt felhőkből a víz, aztán ahogy csöndesedéit a szél, átváltozott bugybo- rékos záporesővé A földön mindenütt áradt a piszkot;, szürke víz. A tengeri a földig hajolt, s beleragadt a kovásszá ázott földbe, a búza lefeküdt, a még zöldes zab és a osa- lamádé meg ügy lesimult, mintha lehengerelték volna. tLM i csak megvoltunk, mert szá- razon maradtunk, a gyerekek már tocsogtak a jó meleg tócsákban. de azok, akik künn maradtak, bizony jól eláztak. Nemsokára már vánszorogtak vizes gúnyáikkal, elázott tarisznyájukkal, ki a falu, ki a tanyák felé. Hiába bújtak a keresztek alá, nem ért semmit, bőrig áztak. De elázott a tarisznyában az élelmiszer is, ami még nagyobb baj. Az eső minden búvóhelyre bezúdult, akár a téli hófúvás. Az ember végül nem tehet egyebet, lekucorodik, maga alá veszi az élelmiszert, hogy legalább azt mentse. De most alulról is felvetette a víz őket. Tíz perc múlva már bokáig érő vízben guggoltak. S a kenyér elázott, a tészta csirizes lett, a só felolvadt és a paprika meggaluskásodott a zacskóban. Tele a határ aratóval, de nincs egy ember, akinek szűre volna. Hajdan, ha szegény volt is a földmunkás, gyerekkorában az első keresetéből szűrt vettek neki. Vőlegénykorában szintén minden legény vett újat, s ez elég volt öregkoráig. A 6zűr pedig páratlan jó dolog. Nemcsak az embert védte, nemcsak takaróul szolgált, de ha úgy fordult, megfért alatta a tarisznya és a marokszedő is. Utoljára, amikor elnyűtt, csizmafény esi tőnek használták. Most ócska, nagyujjas — akinek az is van — és ócska nagykendők volnának a felsőruhák, de ezek nem visszatartják, hanem csak megszűrik a vizet. Annyit magukba szednek, hogy alig bírja őket az ember. ¥ assan cammognak befele az uradalmi aratók is, csúszkálva a bokáig érő sárban-vizben. Az asszonyokhoz hozzátapadt a ruha, fejükön lelapult a kendő. Arcuk a víztől murcos. Most át kellene öltözniük, de nincs száraz ruhájuk. Majd benn a hodály előtt tüzet gyújtanak, és nagyjából meg- szárítkoznak. Aztán az éjjel majd megszárad rajtuk. De ez nem használ a testnek. s nem csoda, ha olyan sok a beteg földmunkás. AWWlflWW WAWWMMAWMMWM*AAMAMAAAMAlUMlV>
