Népújság, 1975. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-01 / 152. szám
A szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában az 1974—75-ös oktatási évben szőnyeg- és gobelinszövó tagozatot létesítettek. A diákok heti kilenc órában sajátították el a gyakorlati és a textilszakágazatok alapvető elméleti ismereteit. mrr fotó: Tóth Béla felv. — KS) Vasárnap este Nagy Lászlóval, a költővel beszélgetett Kormos István, a költő. A két ember egymás közti viszonyát a költői szemlélet azonossága, az ihletettség, a dolgokra való csaknem azonos hőfokú ráérzés, a gondolatoknak szép és kerekded egybefűaése tette tartalmassá ebben a beszélgetésben. Kormos István pár szavas kérdései és Nagy Lászlónak a kérdésekre ráköszönő elmélkedései nagyszerű órát állítottak össze számunkra. Nagy László portréfilmjében, szinte az utolsó fordulóban, arra a kérdésre, mit üzensz a száz év múlva, ötszáz év múlva élő embereknek, valamiféle ilyesfélét válaszolt: Ha lesz emberi arcuk, csókolom őket, és azt üzenem, hogy csak ennyit tudtam tenni értük. Ebben a megfontolt és ösz- szetett mondatban minden szó fontos, mert valahogy az egész potréfilm tartalmát adja. Kétkedik ez az ember, mert az emberi természet, a test lefelé húzza törekvéseinket, a szellem akarna a természeti adottságainkból, az önzéseinkből, a hiúságainkból, a gőgjeinkből, marakodásainkból kiemelni. Innen a remény is. Innen a veszély érzete is. Innen a költőnek az az érzése, hogy egész élete szüntelen szolgálat, és főként emiatt a szolgálat miatt sohasem is akarhatta, hogy az ő munkája szolgaság legyen. Még mindig ennél a költői tartásnál, szolgálatnál, reménykedésnél és a kétségeknél maradva két oldalra szóló eretnekséget említett Nagy László. A keresztényi oldal és a szocialista társadalmi szemlélet is bizonyára kifogásolja nála, hogy nem hisz a hurrá-optimizmusban, amely szerint a társadalom egyedei, az egyes emberek máról holnapra megváltoznak, az emberi test törvényei, a naturáliák, az önzés, a hiúság, a gőg, a kapzsiság, a könyörtelen harc és könyörtelenség évezredes szabályai csak úgy máról holnapra elpárolognak. Ki tudja, mit hoz a technika is, hová vezet ez a forrásban, forrongásban levő világ? Ez a Föld, amelyről oly 6zép szavakkal szólt ebben a riportfilmben? Hová lesznek a mai vizek és hegyek, és milyenné, változik át az ember, mennyire lesz úrrrá a szellem? A megkülönböztető jegy a homlokuníí.HémsM lf% július 1„ kedd bon, és a homlokunk mögötti agy hová emeli, vagy süly- lyeszti majd az emberi fajt? És a remény mégis és mindig is ott követi a kétségeket, újból és újból elindítja a költőben a teremtést, a vallomást, a jobbító szándékot, a közösség iránti, óvó rajongást, amellyel használni akar a jelennek, és annak a jövőnek, ahonnan már visszaüzenni sem tudnak, csak érteni vagy kinevetni mai törekvéseinket. A kétkedés és remény mögött ott izzik Nagy László hite. Ott izzanak a szavak, amelyeket felelősséggel és tiszta lélekkel tesz az emberek elébe. És mintegy mellékesen, mintegy útbaigazításul elbeszéli melléjük, a szavak, szótagok mellé az életét és azt, mikor, milyen álmai szokták megkísérteni, ö hisz az álmokban is, bár nem mondja most ki. Ebben a látszólag túljózan korban bizonyára épp oly jelentősége van az álomnak, mint bármikor. Csak elfelejtünk beszélni róla, vagy eleve betáplált tudományos intések után szégyellünk beszélni róla. Ezért is jó volt hallgatni Nagy László Nagy Lászlót, aki csínyján bánt a szavakkal és nemcsak filmfőszereplői minőségének enyhe zavarának tudható be, de tudatos viselkedésének is, hogy a szavak egybekapcsolásában is míves és fegyelmezett volt. Mert a költő és a vers nem hazudhat A költő felfokozott állapotban él és szól a Föld, a Világ, az ember dolgai felől, s amíg a dolgokat megélni igyekszik, önmagát is szavakká lényegi- t.i. Ebben a folyamatban — és nem közegben! — csak az igazság derülhet ki. Elsősorban a költőről! Zolnay Pál rendezte ezt a portréfilmet. Sokan talán azt kérdik, kellett-e ezt a filmet rendezni, hiszen egy megvilágított, sima háttér előtt a költő arcát láttuk csak sok változatban, néha Kormos Istvánt, és semmi mást. Nos, hogy itt nem volt ez egyszer semmi más, csak a költő arca sok változatban, kitűnő megoldás volt. Mindenre oda lehetett figyelni, mindent végig lehetett érteni és végig lehetett gondolni. Manapság nem kis eredmény egy portréfilmnél! Farkas András "13» FEKETE 6YUU •• 42. ' Legelőször a pincébe ment le. Azután végigjárta a házat, az udvart, sorra, a katonák után, még a padlást is. Megkönnyebbülve mondta: — Azért nemigen vittel', el semmik, . Ő kilesett az utcára. Ott is ugyanilyen katonák jöt- tek-mentek. Nem létezik, hogy ezek oroszok. Angolok vagy amerikaiak lehetnek ezek, megmondta Rezső bácsi. Látott ő orosz íogjjíokat Mskokoo} nem Esti koncert finnországi élményekkel Halkan száll az esti dal a múlt századok hangulatát idéző zárt kis udvarban. A lágy moll és a vidám dór dallamok körülölelik a teret, behatolnak a környező házak zugaiba, kiosonnak a boltíves kapuk alatt a gir- be-gurba egri utcákra, s becsalogatják a járókelőket. Néhány héttel ezelőtt még távoli északi országban nyíló- orgona illatával keveredtek ezek a hangok. A Finnországból nemrégiben hazatért fiúitok kórusa, most külföldön előadott műsorával kedveskedik az egri közönségnek. — Egy hét alatt három városban jártunk, Helsinkiben, Tamperében és természetesen Poriban, Eger testvérvárosában — meséli Ka- kuk Jenőné, a kórus szoprán szólamának tagja. — Eredetileg úgy volt, hogy három koncertet adunk, de aztán beneveztünk egy nemzetközi kórus- versenyre, énekeltünk egy szociális otthonban és egy üzemben is. Rengeteg élménnyel megrakodva értünk haza, hiszen oly sok új, ismeretlen szépet láttunk. Nem is tudom, mivel kezdjem. Csodálatosak voltak a fehér éjszakák — éjjel fél tizenegykor például még tudtunk fényképezni. Nagyon tetszett a gránitra épült főváros — Észak leánya: Helsinki. Érdekes volt a négyszögekben rendezett építkezés. Furcsa volt, hogy minden étkezéshez — ebédhez — is, kaptunk tejet, aztán a szauna ... Azzal először megjártuk, mert annyira jólesett a nyírfavesszős felüdülés, hogy sokkal tovább maradtunk a gőzben a szokásosnál. Így aztán felfrissülés helyett úgy elfáradtunk, hogy mozogni is alig tudtunk. A finnek hallatlan kedvességgel tették feledhetetlenné a náluk töltött időt, figyelmességük, melegségük végigkísért egész utunkon. Leszáll az alkony s a kis udvarban egyre többen gyűlnek össze, s hallgatják az esti szabadtéri koncertet. Az ablakokban itt is ott is kikönyököl egy-egy család, figyelik az idegen és mégis ismerősnek tűnő éneket: iJSürű sorokban állnak a fényük meg sem rebbennek, ha jön a szél, Oly rég állok a vén fenyők között, Oly rég hallgatom, ha zúg a szél.” — Most minden sor valamilyen szép emléket idéz — folytatja a szőke fiatalasz- szony. — Sokat sétáltunk az egyenes derekú magas fák közt, Poriban. Néztük a tengert, amely pillanatonként változtatta kékjét, etettük a sirályokat és gyönyörködtünk á csodálatos színekben. Azt hiszem, a finnek közelebb vannak egy kicsit a természethez, mint mi... Élénkül a hangulat, a kórus vidám, pattogó népdalfeldolgozásokra gyújt rá. Csillognak a tekintetek, a kis gyermekek verik a fejükkel a ritmust... „Hej, igazítsad jól a lábod, Tíz farsangja, hogy mar járod ...” — Hogyan fogadta a kinti közönség a magyar dalokat, a Bartók-, Kodály-f eldolgo- zásokat? Kérdésemre Fehér László vendéglátóipari tanuló válaszol: — A finn kórusok többnyire egy szólamé dalokat énekelnek, mi pedig inkább többszólamra átdolgozott számokat adtunk elő. Mégis, hatalmas sikerünk volt. Egy- egy ének után percekig tapsoltak az emberek, pedig a vastaps nálunk ismeretlen fogalom. — És amikor a finn meg a magyar himnuszt énekeltük — szól közbe Szilvást Mária, a Dobó gimnázium tanulója — sok embernek könny csillogott a szemében. Nagyon megható volt látni a barátságnak ezt a megnyilvánulását. — Találkoztatok helyi kórusokkal is? — Igen, többször vettünk 20.05: Klasszikusok tévéfilmen: Emília Galotti Lessing művének magyarul beszélő tévéfilm-válto- zata. Lessingnek, a német felvilágosodás első nagy alakjának nevéhez fűződik az antik humanitásnak, részt baráti összejöveteleken, — emlékszik vissza Marika. — Ilyenkor saját nagyon harmonikusan berendezett otthonukban vártak barátaink, s szinte már az ajtóban kiabálták „Hüve rise, huj, huj!” Ez körülbelül azt jelenti Huj, huj hajrá! A meghívásokat aztán igyekeztünk vissza is adni, például egyik nap magyaros konzervvacsorára invitáltuk vendéglátóinkat. Ezeken az estéken sokat meséltünk Magyarországról, itteni életünkről, mindennapjainkról. Hajnal felé már inkább csak énekeltünk. Magyarul is, finnül is, együtt. — Azt szerették legjobban, hogy „Erdő mellett estvélet- tem, subám fejem alá tettem ...” — dúdolja Balajti Agnes, a kórus egyik alapító tagja. — Nagyon összebarátkoztunk egymással. Én különösen a gyerekekkel értettem meg magam, hiszen valamikor óvónő voltam. Búcsúzáskor sok címet kaptunk, azóta már levél is érkezett. — Finnül válaszoltál? — Nem, de nagyon szeretném megtanulni nyelvüket, hogy jövőre, amikor jön Poriból a kórus, már ne csak annyit tudjak mondani, hogy „Nekemi” — vagyis viszontlátásra. Lassan véget ér a koncert, hazafelé indul a közönség. De a hangversennyel fölidézett finnországi emlékek még sokáig élők maradnak. Németi Zsuzsa Shakespeare reneszánszának és a polgári drámák megteremtése a német irodalomban. Darabjaiban kényes témák során vezeti el a néaőt a gondolkodás öröméhez. Okossága, logikája és mondanivalója mindig meggyőző. Lessing számára a nagy példakép az antik görögök mellett Shakespeare volt. „Az erkölcsök és jellemek élénk ecsetelése”, a bűnhő- dós és megtisztulás ariszto- telészi követelménye fontosabb számára a francia klasszicizmus szabályainál. Zsarnokellenes színművében, az Emilia Galottiban Emilia, vőlegénye és apja Odoamo képviselik a polgári erkölcsöt. Velük szemben a herceg és mindenre kész kiszolgálója, Marinelli a feudális önkényuralmat, amely eltiporja a szabadszellemű fiatalok boldogságátllyenek voltak azok. Prémsapkájuk sem volt. És egészen másformák voltak. De Stefi néni állította, hogy ezek az oroszok. Becsukta utánuk a kaput: — Hogy az én istenem pusztítaná el a fajtáját... De hiszen eddig is be volt csukva a kapu. Ezek vagy a tetején léptek át, vagy valamelyik szomszédból, a kerítésen. — Ha akarnak, bejönnek így is, úgy is. Nincs ezek előtt törvény ... Ment visszá a pincébe, a szentképhez, imádkozni. Egész délután csend volt. Stefi néni is felmerészkedett a pincéből. Bespalet- tázta az ablakokat. Csak egy rést hagyott, onnan leskelő- dött kifelé az utcára. Este zörgettek a kapun. Feljajdult Stefi néni, és keresztet vetett. Tett egy tétova lépést kifelé. De aztán mégis megállt és figyelt. ' Most már dörömböltek, erélyesebben. — Menjél te, kisfiam Más az, ha te mész ki... De ő is félt. — Hogyisne, Még aztán lelőjenek. — Dehogyis lőnek le. Nem bántják azok a gyerekeket. Mindenki mondja, hogy az oroszok nem bántják a gyerekeket ... — Tehetetlenül topogott az ajtónál, sírósan kérlelte: — P éterkém»G menjél hát. — Annál rosz- szabb ... Ment, de nagyon féli Csúnyán dörömböltek már akkor. Kiakasztotta a vaskapcsot, elhúzta a tolózárat. Épp csak hogy elugorhatott, rögtön kivágódott a kapu. Káromkodtak, persze oroszul, és a szemébe zseblám- páztak. Aztán csak nevettek, s tódultak befelé. Hatan voltak, és köztük volt Grisa is. Épp ez a csudálatos véletlen az egészben, hogy éppen oda zörgettek be, és hogy Grisa is köztük volt. Nem is csak az, hogy köztük volt, mert három stráfjával a vállpántén ő volt a társaságban a legmagasabb rangú. Vagyis a parancsnok. Szerzsant. Kerek képű, élénk, szúrós szemű fiú volt; mindent meglátott, mindent észrevett. Azt is rögtön kitalálta, hogy ő nem Stefi nénihez tartozik. Mutatta a kővé dermedt házi néninek, hogy itt fognak aludni. Hat szoídát, vojna, vojna. Aztán szemügyre vette őt. is, Stefi nénit is, s őrá mutatva kérdezett valamit Nem értették. A néni csak reszketett. Aztán mutatta is, mondta is. — Az enyémllL- Onditt Grisa hitetlenül megrázta a fejét. — Ny iharos, mama. Nem- jo. Mama nemjo. De honnan találhatta ki, hogy ő nem Stefi nénihez tartozik? Azóta sem kérdezte meg Grisától. Nehéz is volna ezt oroszul megkérdezni, mert azért nem mindent tud még oroszul. Csak az egyik szobát foglalták le a katonák, de Stefi néni azt mondta, hogy ő inkább a pincében alszik. Neki odafent ágyazott, a szomszéd szobában. — Látod, kis szamár, ugye, hogy nem kell félni tőlük. A gyereket nem bántják ezek, mondtam én ... Itt leszel kéznél, aztán, ha kell nekik valami... lavór vagy valami ... vagy. ha be akarnak gyújtani, megmutatod nekik a fáskamrát... Csakugyan bekopogott nemsokára az egyik. Vóda ... vódo ... _ és m utatta, hogy inni akar. — Vissz... Átvitte neki a vizeskannát a konyhából. S azt mondta, ahogy letette: — Vóda. Nevettek.’ — Tü russzki? — kérdezte az egyik. Lehet, hogv Grisa. De akkor nem tudhatta még, melyikük Grisa. I__' ■ > "\ k S zőnyegszívö diákok
