Népújság, 1975. június (26. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-15 / 139. szám
Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1890, június 18-án, az ikrek havában született a nagybányai festők vezéralakjának, Ferenczy Károlynak Béni és Noémi nevű ikergyermeke Szentendrén. Az apa néhány év múlva Nagybányára költözött, ott töltötték gyermekkoruk java részét abban a csodálatos művészvilágba#!, amely egy életre szólóan elkötelezte őket is. Ferenczy Béni három esztendőt a nagybányai festőiskolában« tanult. Az első rajzok, a bronzérmék, a fából faragott „Ülő kínai” azonban csak szecesszionista kísérletek. Firenze, München, Párizs a következő: állomások, •hol a szobrászatot, a fafaragás technikáját tanulta. A nyugtalan, vívódó, kísérletező embert az első világháború megfosztotta az utazásoktól. Nagybányán élt, ahonnan • Tanácsköztársaság bukása után menekülnie kellett. Becsben, majd Berlinben telepedett le. 1932—1935 között négy esztendőt a Szovjetunióban töltött, Budapestre csak 1936-ban tért vissza. Szobraival, érmeivel, rajzaival eszmélésem esztendejében szinte még gyermek fejjel ismerkedtem meg, de a döbbenet, amely mindörökre tisztelői közé sodort az 1948- ban alkotott „Petőfi” álló szobra okozta. Az eszményi, daliás termetű Petőfi helyett nyitott zubbonyos, elszánt, komor, keserű, lázrózsás arcú Petőfi nézett velem farkasszemet. Esztendők viharos vitája után kapott csak igazságot az alkotó, és új megfogalmazású ércalakot a költő. Szüntelenül kísérletező érzékeny egyénisége, szívós, szinte emberfeletti akaratereje bámulatra méltó. Szobrai, portréi, kisplasztikái élette- liek, érzelemgazdagok. Rajzai végigkísérték pályáját Szoülő női akt borkoan pozícióinak egy-egy figuráját bravúros könnyedséggel vetette papírra. 1956-ban agyvérzés következtében megbénult. Kevesen hitték akkor, hogy néhány esztendő múltán balkézzel megtanul rajzolni, festeni, mintázni, hogy értékes szobrokkal, rajzokkal gazdagítja még életművét A légkör, a művészet mindent átfogó atmoszférája Ferenczy Béni ikertestvérét, Noémit is a művészet felé hajlították. Párizsi tanulmányai után életreszólóan szövetkezett a szövőszékkel. Sajátos mondanivalóját önálló képi nyelven igyekezett megfogalmazni. Gobelin-kompozícióiban a korai kísérletektől eltekintve mindig az ember, a cselekvő ember jut szerephez. A „Tavaszi munka”, a „Szénagyűjtő”, a „Fahordó nő”, a Izgága színház Molnár Gál Felei könyvéről A neves színikritikus és jó tollú író Molnár G. Pét»* élete szervesen összeforrott a színházzal és az irodalommal. Eddig három jelentősebb könyve látott napvilágot, amelyekben sajátos, szókimondó-szóteremtö stílusával ösz- szegzi véleményét színházművészetünk egyes kérdéseiről. Legújabb műve, az Izgága színház, egy nagyszabású, mélyre ásó tanulmánysorozat, amely a színház, a színjátszás jelenkori problémáit, izgalmas kísérleteit és .izgága elhajlásait elemzi — értékeli óriási tárgyi tudással és finom érzékkel. A szerző a könyv négy fő fejezetében — Izgatott színházak, Színházi holmi, Újítások és újdonságok, Müveszar- cok — kitér az úgynevezett „mellekes” kérdésekre is. De Molnár jól tudja, hogy a színházművészetnek két arca van; a világot jelentő deszkákról a nézőtérre és a közönség felől a színpadra. Molnár G. Péter mindkét aspektusból megkísérli a kényes kérdések kibontását. A színházak mindent elkövetnek, hogy újat, mást adjanak. Túlzásokba, esetenként obszcenitásokba hajlottak, pincékbe költöztek, fura jelmezekbe, vagy „jelmeztelen”-be öltöztették a szereplőket, rikoltó dzsesszel vagy andalító népzenével fokozták a hangulatot, s még mi mindent ki nem találtak! Közben — az esetek többségében — elveszett a színház, a minimumra csökkent a művészet. Mindezt azért tették, hogy igy vagy úgy felülkerekedjenek a többi színházon, s visszahódítsák a közönséget. A rivalda másik oldalán ül a közönség, amely igazi, művészi atrakciót, szép és tartalmas színházi előadást kíván látni. A két „érdeknek” és két törekvésnek találkozni kell, különben a színházművészet nem tudja betölteni nemes hivatását. Az Izgága színház szerzője lépésről lépésre halad, s igyekszik feltárni azokat a momentumokat, okokat, amelyek bizonyc» szakadást idéztek elő a színház és a közönség között. Külön terjedelmes elemzést találhatunk a könyvben az amatőr színjátszásról. Érzésünk szerint a szerző helyenként túlértékeli a műkedvelőket, s talán túlzott jelentőséget tulajdonít nekik. Igen értékes és figyelemre méltó a tanulmánykötetben az, hogy Molnár G. Péter gyakran kitér a más országok színházaiban divatozó jelenségekre is. őszinte tárgyilagossággal, a színházművészet jövőjéért aggódó szóki mond ássál boncolgat minden meghökkentően fura, látványosan semmitmondó újdonságot. A felsoroltakon kívül szó esik a műben a bábszínházról, a közönség habitusáról, a tapsról, Éfrosz kihívó rendezéseiről, Kállai és Bessenyei színpadi alakításairól, Hoíi sikerének titkáról, s egyebekről, egyszóval mindarról, ami a korszerű színjátszáshoz tartozik. Molnár Gál Péter vérbeli kritikus KRITIKUS, amit fényesen bizonyít Izgága színháza is. A könyvében rejlő gondolatok, szellemes utalások egyaránt szólnak a színpad művészeinek és a közönségnek. Ha a kettő érdeke, vágya és ízlése találkozik, akkor lesz jó a színház. A szerző ezért a jó színházért hallatja szavát kitűnő w^bett- Dr. Hekli József É tvágytalanul vagyunk gazdagok. Néha már unjuk, amink van. Így is kezdhetném, de ex sx kH dftás siránkozás volna. Hadd mondjam el a legegyrae» rübben: néhány hónapja két Mikszáth-kötet került a könyvesboltokba — száz olyan Mikszáth-karco- lattaL, amelyek eddig még sohasem jelentek meg könyvben, még a legbővebb gyűjteményekben, legtágabb sorozatokban sem. Száz ismeretlen Mikszáth-írás, és tudtommal még senki nem írt róluk. A meglepődés szavaival még senki nem adta tovább a könyveket. Annyi feltűnést sem keltettek, mint egy madár szárnycsapása. Pedig csak borostyánkő őrzi meg olyan híven az apró, ősvilági lényeket, mint ezek a Mikszáth-karcola- tok a maguk ősvilágát: egy petróleumlámpákkal világított nagy ho- dályt a régi Sándor utcában, 1882 és 1883 fordulóján. A hodályt, melyben örökös viharok dúlnak, a falak meg-megremegnek a rekedt kiáltásoktól, s mintha két vérig sértett tábor nagy ököltusákra készülne: a félkörben elhelyezett padok fölöttkida- gadt, májfoltos arcok száz színben játszanak. De amint a rekedt kiáltozok kilépnék a folyosóra, kedélyesen egymásba karolnak, cigarettára, szivarra gyújtanak, hébe-hóba még makrapipa is akad — és „hatalmas füstmacskák gomolyodnak, s ebben a nagy füstben érnek meg azok az eszmék, amik ismét füstté lesznek, az örök füst itten a szignum”, A régi Parlament az a borostyánkőbe szorult ősvilág. A kor: a sántikáló „generális”, Tisza Kálmán kora. Mikszáth parlamenti karcolatai- ból régebben három kötet is megjelent már: a Club és folyosó, az Or. szággyűiési karcolatok, és A tisztelt Házból. Inkább kedves, jórészt évő- dő, csak néha karmos, többnyire ártatlan (vagy legalábbis ártatlanságot mimelő) Írások. De ennek a mostanában megjelent két kötetnek tépőfogai vannak. A Pestre visszakerülő még mindig 'iatal Mikszáth szólal meg itt. a szűz hang, az első émely, a szivarfüst mögé el nem bú. vő, támadó kedv. Tegyünk próbát. Könnyű-e valakinek, ismerősnek, szemtől szembe, az arcába mondani: nem kevesebbet — azt, hogy eladta magát? Illés Endre: A képviselő (Mikssáth Kálmán) Mikszáth megteszi Napilapokban megjelenő karcolatéban beszámol a kultuszminiszter, Trefort Ágoston pisztolypárbajáról. Ellenfele az egyik függetlenségi képviselő, Herman Ottó, a néprajztudós. De Mikszáth a veszélyesebb ellenfél — ő golyó helyett egy hasonlatot röpít a miniszter felé: „Hermán golyója éppen a Trefort jobb karját súrolta volna, ha volna neki jobb karja. A papoknál hagyja, azok használják nyúllábnak.” S mert akkor még sokan tudták mire használják a nyúllábat, mindenki megtudhatta: a piszkot töröltetik el a miniszterrel, a sokféle piszkot. De azt sem könnyű közölni valakivel, hogy buta. Mikszáth kíméletlen. Széljegyzetekkel kíséri a Pesti Hírlapban a középiskolai törvényjavaslat viharzó képviselőházi vitáját — többek között így: „Még gróf Andrássy Ma. nónak is támadt eszméje, ami any- nyira lelkesedésbe hozta Móricz Palit, hogy fölvackolódott a helyéről, s átment meleg kézszorítással üdvözölni a nemes grófot, akivel az a csoda történt, hogy öt valóságosan megérthető szót kimakogott.” Erkölcsbíró? Az Is. Nem tudja elhallgatni, hogy Podmaniczky Frigyes, a hórihorgas, pepitaruhás báró, az Operaház intendása (akiről Krúdy Gyula jóval később több finom megbocsátó portrét rajzolt) mire használja intendánsi hatalmát. Mikszáthot ingerelte, hogy amilyen határozott a báró a balerinák között, éppen olyan gyáva a képviselői padban. Egy nagy szavazás előtt — írja róla Mikszáth — kínos álom szorongatja a bárót hajnaltájt. Almában kláltozik és hörög. „Olyan hangosan kiáltozott, hogy az inas bejött, és felköltötte. — Méltóságos uram, méltóságoa aram! — No, mi baj? Mi történt? — Valami baja van méltóságodnak? — Nekem? — szólt eszmélkedve. — Háromszor tetszett nem-et kiáltani. — Ö, ez rossz ómen! Rossz ómen! Mindig óvakodom ettől a szótól. Soha ébren ezt a szót ki nem ejtem. Nem. jó szó ez! Tapasztalhatták a balerinák is. Jaj nekik is, ha nem-et mondanak.” Gúnyolódik, s elég nyersen. Például a híres Péchy család Pé- chy Jenőjével, a képviselővel: „Cérnavékonyságú hang. Egy szabólegény a karzaton szinte a ujjaival kapkod utána, s alkalmasint mindjárt tűbe húzná... Kölcsey Ferenc óta ilyen pipogya hang nem figuráit a diétákon. De Kölcseyt mégis meghallották. Talán a fülek voltak még jobbak abban a korban, vagy hogy talán, mert bizony nem lehetetlen az is, hogy Péchy Jenő mondataiban van hiba. Kölcsey vakon beszélt. Péchy Jenő pedig vakon úgy vétetik, mintha már beszélt volna, még mielőtt beszélt.” G únyolódik? Már-már kötekedik. De mi mást tehetne? Bele kell kötnie az üres fejeket fennen hordó üres emberekbe. S menynyi itt az üres fej! — „Közeledem a büfé felé, hát hallok onnan valamilyen rettenetes rossz magyarságot, valamilyen kivehetetlen akcentust, roppant siránkozó, panaszkodó árnyalatban. Ki lehet az? Ki más, ha nem gróf Hunyady László. Az az egy ember van itt csak, aki még nem tud magyarul.” És miért kímélné a miniszterelnököt? A fiatal Mikszáth még nem alkuszik meg vele. öt is a büfében írja le — egyik felszólalása előtt Tisza Kálmán éppen egy pohárka édes likőrt hajt fel: „Azt mondják, bort nem iszik őexellenciája. Mert a borban igazság van.” Ez persze csak évődés, ártatlan oldalba lökés. De nem tudná becsülni magát, ha nem szólna gorombább hangon is. A költségvetést tárgyalják, s Mikszáth egy merész szójátékot röpít fel a Pesti Hírlapban megjelenő karcolatéban. Mivel tömi be Tisza Kálmán kormánya az évi deficitet? Mikszáth felelete: „Egy kis haza árulássaL” Haza árulással, azaz as állami, javak eladásával, kiA negyedik útjáról hazatérő Gulliverként élhetett Mikszáth a X. Ház-ban, karcolatéinak hősei között, később már maga is képviselőként- ■—■Gulliverként,:akL -irtózva fordul ei embertársai szagától. ' A Politikai szagok-ról szóló, karcola- tában nyíltan vall erről azí irtózat- ról: „Tetszés szerint cserélhetünk szagokat. Az esetek csodálatosak. Hogy milyen balzsammal kell bedörzsölni egy népszerűtlen testet, hogy az újra kellemes legyen, mélységes titok. Lehetséges, hogy magától illan el a rossz szag, mint a kámfor. De honnan támad akkor a jó illat? Az is magától? Vagy éppen a rossz szagtól?” O lvasom, olvasom Mikszáth is- ^ meretlen karcolatéit — mert mind ismeretién, hiszen mindegyik kilencven évvel ezelőtt jelent meg, s ázóta soha. Ismeretlen írások, mert forgatja-e valaki a Pesti Hírlap 1883-ban megjelent, töredező, elsárgult számait? Kíváncsian tartom a fény felé a karcolatok borostyánkő-testét, s míg azt lesem, milyen titkokat rejtenek még — tetszésemet egy latin szó fejezi ki leghívebben: az ambivalencia. Igen: az önmagával feleselő tetszés. Mert megejtő ez a nyíltság, a szókimondás, az üres fejek kikopogtatása. Nyers és ragyogó a stílus. De valamelyest aggasztó is. Aggasztó volna, ha ma is így vitáznánk: ha ilyen nyersen szólna a közéleti kritika — az igazság hamarosan befullad az eldurvulásokba. De mégis Mikszáthtal tartok, mert vele kell tartanom, amikor csontjáig metszi azt az egykor volt világot. Amikor nem válogatja a jelzőket, s karcolatainak élő hőseit ugyanúgy jellemzi, mint regényeinek magateremtette figuráit: az elragadó Noszty Feri sikkasztó és hozományvadász, s a karcolatok híres, egykor érdekes hősei mind megkapják a jelzőjüket, a jellemzésüket, a történetüket, a legnyerseb- ben, a legnyíltabban. A legroncso- lóbb ítéletet akkor, amikor egy képviselőválasztás után (már öregen, de hirtelen feltámadó fiatalsággal, émellyel) végigmustrálja az új t. Ház-at, s leírja: „Üj csillagok? Nem. Üj poloskák.” Az ismeretlen karcolatok két kötete a szinte észrevétlenül megjelenő, piros táblájú. folyamatos kritikai Mikszáth kiadás hatvanötödik és hatvanhetepik kötete. A borostyánkőről még azt kell " elmondanom: értékét tiszta-- sága szabja meg. A kisebb darabokat az ezüst árával mérik, de a félkilós tömböket már az aranyéval. árusításával, bérbeadásával. Ezzel a toldalékkal persze nem komoly a vád, csak merész szójáték. És a karcolat írója a magyarázó toldalékot már a következő mondatban elhelyezi. — Mégis — merész játék. A szóval is és a valósággal is. De merész lehetett, és mindent merhetett, hiszen levetkőztetve ismerte őket, a t Ház hőseit lémerte őket még szilvafakorukból, s tudta a titkaikat. Azt a legutolsót is, hogyan kerültek a Sándor utcai ho- dályba. Hogyan tolakodott a legtöbbje hívatlanul és nagyon kevés tehetséggel az ország ügyeit eldöntő hatalmi állásokba. Regényeiben, elbeszéléseiben se- bezve-gúnyolódva megírta több képviselőválasztás történetét De volt olyan nyersanyaga is, amit prózájának józan, egészséges realizmusa kivetett a regényekből. Ezek az élmények és csattanók a karcolatokban rekedték, csak itt olvashatók. Talán a legmerészebb lélektani fogás és otrombaság (már-már szürrealista kísérlet) egy Hunyady gróf megválasztása valamelyik' tiszántúli kerületben. Egyetlen mondat az elhangzott kortesbeszédekből: „íme barátaim, ő az a Hunyady László, akit a németek lefejeztek Budán, a Szent, György téren. Válasszátok meg!’* |\ ea nehezen feledhető fogások ** közé tartozik Gyulai Pál megbuktatása is Kolozsvárott. Mikszáth megint csak a hangulatteremtő kortesbeszédekből idézi: „Gyulai nem kell követnek, ö vesztette el Solferinónál az ütközetet.” És a nyílt voksolás nagyüzemében Gyulai megbukik. Mindez cinikus nyíltsággal folyik. A kor mértéktartó monográfusá- nak, Gratz Gusztávnak mentegető, szerény összefoglalása: „Az az évtized, mely a hetvenes évek politikai bonyodalmainak elintézése után lefolyt, az úgynevezett Tisza-éra, az újabbkori Magyarország történetének a legnyugtalanabb korszaka volt. A társadalmi osztály, melyet Tisza és pártja képviselt, és amelynek ő tipikus reprezentánsa volt, nem is akart komoly reformokat, sőt valójában irtózott tőlük, mert féltette a maga befolyását es hatalmát” / r Életre szóló szövetség ^»w^Y-rnr-^-rriiriri ni r*imr> Arin-n.ninDnjm.il Nyolcvanöt éve j született 1 Ferenczy Béni j Ferenczy Noémi í AAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAi „Házépítő”, a „Kőműves”, a „Gereblyézők” mind mind arról vallanak, hogy azokhoz tartozónak vallotta magát, akik szántanak, vetnek, házat építenek, akik alkotnak, cselekszenek. A kor, amelyben a Ferenczy ikertestvérek éltek, nagy és fordulatokban gazdag volt, amit alkották benne nagy és maradandó. Műveiket szemlélve csodálatos világ tárul fel az ember előtt: a színek, a vonalak, a valósághű formák világa, amely élettel, érzelemmel teli. A „Tavaszi munka” című gobelin kapáló asszonya, a dombra felkapaszkodó virágbaborult fák, Ferenczy Béni telt idomú női szobrai, a játszó gyermekek, a művészeket megörökítő érmék festői megfogalmazása csak egy-egy példa abból a gazdag kincstárból, amellyel megajándékozták a kort A szülői ház varázsa érződik minden művükön. És Nagybánya élményt adó világa. Ferenczy Béni írja: „Nagybánya tanulsága erkölcsi. A szorgos, elmerülő munka, a töprengés nélküli hoz- záfogás, a munkaláz gyönyöre. A 1’ art pour V art átlé- nyegülése ez — munka a munkáért —, nem bérért, nem dicséretért, nem versenybabérért; lelkesedés, amelyben már benne foglaltatik a rajongás hangulata és tartalma is. Nagybánya hagyománya a természetimádat, a meg nem alkuvás, a rajongó erőkifejtés ” BABA MIHALT
