Népújság, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-14 / 111. szám

Nyugdíjasok katedra nélkül A BÚCSÚZTATOK ünne­pélyesek, sőt olykor meghit­tek is. A kollégák," a tanít­ványok köszöntik az újdon­sült nyugdíjast, Nem ma­radnak el a méltató szavak, s az ilyenkor illő ajándé­kok sem. Aztán az élet megy to­vább. Jönnek a stafétavól- tok, az ambiciózus íiatalok, s lassan-lassan mindenki el­feledkezik arról a pedagó­gusról — óvónőről, tanító­ról, tanárról, akit három és tél évtizedig éltetett a gyer­mekek tekintetéből sugárzó tudásvágy, s az az érzés, hogy számítanak rá, igény­lik szakmai felkészültségét, gyakorlati tapasztalatait. S mit tehet 6? Próbálja megszokni az új, az egyre elviselhetetlenebb helyzetet. Be-bejár a régi iskolába, s bár szívesen látják, rá kell jönnie, hogy hovatovább senkinek sincs ideje arra, hogy vele foglalkozzék. CSODA-E, ha néhányan valóságos közelharcot vív­tak azért, hogy két-három évvel tovább tanítsanak. Ki­lincseltek, érveltek, protek- tort kerestek, s olykor talál­tak is. Olyanok is akadtak, akiket visszahívtak egy-két hónapos helyettesítésre. S ők aztán dolgoztak — szín­ié fiatalos lelkesedéssel ad­dig, ameddig a nagybetűs szabályzat megengedte. Elő­fordult az a fura helyzet is, hogy éppen a tanév befeje­zése előtt hagyták el osztá­lyukat. Akkor, amikor a leginkább szükség lett vol­na jelenlétükre. A nekikese­redett idős pedagógusok de sokszor emlegették a terme­lőszövetkezeteket, ahol min­denki annyit dolgozik nyug­díj után, amennyit akar és bír. A jogos igényt nemhiába hangoztatták. Az elmúlt év­ben a Munkaügyi Miniszté­rium és a SZOT Társada­lombiztosítási Főigazgatósá­gának hozzájárulása nyo­mán megszületett az a ren­delkezés, amely, ha egy év türelmi idő után is,, de csak katedrára hívta azokat, akik visszasóvárogták az egykori iskolát, s az ifjúság javára szerették volna kamatoztat­ni alkotókedvüket, hivatás- szeretetüket. Lapunk hasáb­jain is méltattuk ezt az emberséges lépést, s azt is megírtuk, hogy megyénkben negyvenöt óvónő, általános és középiskolai tanár élhet ezzel a kedvező lehetőség­gel, s úgy taníthat teljes óraszámban, hogy megkapja a nyugdíj összegét is. AKKORIBAN azt hittük, hogy a nevelők versengenek majd a posztokért, így lett volna jó, mert rátermettsé­Várossá alakulásának 30. évfordulójára készül Hatvan Június 20-án lesz harminc éve, hogy a belügyminiszter 110.792/1945. számú határoza­tával Hatvant várossá nyil­vánította. Az évforduló meg­ünneplésére alakult előkészí­tő bizottság hétfőn délután ülést tartott, s azon nagy vo­nalakban vázolta a három­napos programot, amelyben politikai és sportesemények gazdag rendje szerepel. Mint az elfogadott javas­lattervezetből kiderül, az eseménysorozat elsődleges célja, hogy méltassa és szer­vesen kapcsolódjék hazánk felszabadulási ünnepségei­hez, adjon számot ugyanek­kor a város három évtizedes fejlődéséről, tartalmas jele­néről, s mozgósítsa Hatvan lakosságát a további felada­tok megvalósítására. ízelítőként hadd említsük meg, hogy a szervező bizott­ság előkészíti a Hatvanból el­származott jeles emberek ta­lálkozóját, a Vörösmarty Mű­velődési Központban kiállí­tást rendeznek az ipari, me­zőgazdasági üzemek termé­keiből, ünnepi művészeti mű­sor lesz a Ganz-MÁVAG-kó­rus közreműködésével, vala­mint „Harminc éves Hatvan város” címmel kapcsolásos rádióvetélkedőt bonyolítanak le a helyi fiatalok részvételé­vel. Feltétlenül említést érde­mel, hogy ankétot rendeznek az évforduló alkalmából a középvárosok fejlesztésének lehetőségeiről, fontosabb irányelveiről, s erre meghív­ják több hasonló nagyságú település tanácselnökét. Né­hány sportágban „Hatvan Kupa” versenyeket tartanak, a város labdarúgó-válogatott­ja pedig egy NB I-es csapatot lát vendégül. Van továbbá olyan elképzelésük is a szer­vezőknek, hogy a jeles év, fordulóra emléktárgyakat jelvényeket, képeslapokat készíttetnek, ezáltal is emlé­kezetesebbé téve Hatvan vá­rossá alakulásának évfordu­lóját Az ünnepségsorozat egyéb­ként június 20-án reggel a város zászlajának felvonásá­val kezdődik, s 22-én, vasár­nap a Kossuth téri művészeti műsorral fejeződik be. Költözik a Nemzeti Galéria A Nemzeti Galéria július végéig szállítja át gyűjte­ményének javarészét várbeli új otthonába. A XIX. század festészeti és a régi magyar művészeti kiállítás anyaga addig a Kossuth Lajos téri épületben marad, amíg a várban működésbe helyezik a légkondicionáló berende­zéseket. Ettől függetlenül, a Néprajzi Múzeum fokozato­san átköltözik a megüresedő helyiségekbe. A Magyar népi bútorok és az Európán kívü­li népek művészete kiállí­tással a napokban meg is kezdte a „honfoglalást”. 18.10: Szamoshát, 1975. Az öt évvel ezelőtti nagy árvízre emlékezik a műsor, amely romba döntötte a Sza­moshát házait, falvait. A gá- fcökoo-aXkor ott volt» segített aki csak tudott. S az ár elvo­nulta után megkezdődött az újjáépítés. Á műsor bevezetőjében olyan képsorokat idéz, ame­lyeket az árvízről készítettek a televízió riporterei. Három közvetítőkocsival, körkapcso- lásos formában ugyanazokról a helyekről sugározzák a mű­sort, ahonnan öt évvel ezelőtt. Felkeresik azokat az embe­reket, akik öt éve riportala­nyai voltak a filmnek, s ők mondják el, mutatják be, hogy alakult sorsuk, életük azóta. Fehérgyarmaton és Csenge- ren ugyanott állnak a közve­títőkocsik, ahol az árvíz ide­jén filmre vették a pusztu­lást. S új helyszín Nagy ári község, amelyet annak idején megközelíteni sem lehetett. OtSJ gükkel, sok évtizedes gya­korlatukkal aligha mérkőz­hettek a tapasztalatlan, cset- lő-botló képesítés nélküliek. Mégsem ez történt! A negyvenöt helyre mindössze tizenkilencen pályáztak: egy óvónő, tizenkét tanítónő, s hat általános és középisko­lai tanár, ök ma sem ad­ták fel, s jövőre sem sze­retnének elszakadni munka­helyüktől. Még akkor sem, ha máshová szólítaná őket a kötelesség. Olyannal -is be­széltem, aki a mindennapos utazást Is vállalná azért, hogy a diákok körében ma­radhasson. S a többiek?! Megtörtek, elfáradtak, lemondtak ar­ról, hogy ismét egész em­berként bizonyítsák képes­ségeik legjavát? Aligha! Inkább az a va­lószínű, hogy még mindig kevesen ismerik ezt a rend­kívül hasznos, humánus ren­delkezést és azért nem ko­pogtatnak az illetékeseknél, mert fogalmuk sincs arról, miként térhetnének vissza a katedrára. Pedig számítanak rójuk, szívesen látnák őket kollégáik és tanítványaik egyaránt. (Még akkor is, ha a direktorok olykor-olykor húzódoznak alkalmazásuk­tól, s Inkább azokat fogad­ják, akiknek kevesebb bér dukál. Felesleges bizonygat­nunk, mennyire helytelen nézet ez, hiszen éppen a nyugdíjasok állhatnának azoknak a helyére, akik ké­pesítés nélkül tevékenyked­nek, olyan is akad soruk­ban, aki sehol sem tanul tovább. Számuk jelenté­keny: az elmúlt tanévben 185-en, a mostaniban 169- en dolgoznak megyénk óvo­dáiban és általános Iskolái­ban. Jószándékú, tiszteletre méltó igyekezetük sem pó­tolhatja a hiányzó képzett­séget, a sokéves gyakorlat gazdag tapasztalatát. KÁR LENNE, HA az igaz­gatók és a művelődésügy il­letékesei megfeledkeznének róluk. Kérjék, hívják, vár­ják vissza őket. Közös igény ez, amely egyaránt szolgál­ja az egyén érdekét és a felnövekvő nemzedék, a társadalom java*. Pécsi István Az Országos Filharmónia utolsó idei egri hangverse­nyét a Győri Filharmonikus Zeneker adta. A kiadott mű­sortól eltérően, ez alkalom­mal a Prometheus nyitány, a C-dur zongoraverseny és a II. szimfónia hangzott el a Gárdonyi Géza Színilázban. Annyiban igaza van MA- riássy Istvánnak, zenetörté­nésznek, síki a hangversenyt konferálta, hogy Beethoven- nak ezek a művei egységes élményt nyújtanak, egysé­ges képet adnak a mester­ről. Ezek a fiatalkori alkotá­sok még a Mozart- és Haydn-hajtásokat mutatják. Még távol van innen az a tragikum és tragikus életér­zés, amely majd a páratlan számmal jelölt szimfóniák­ban lobog fel. Itt még csak „foltokban” jelentkezik az a hatalmas egyéniség és szel­lem, amelynek szinte mérce­szerű hatásától máig sem tud egészen eloldódni és szaba­dulni a közönség. A Prometheus nyitány „még csak” egy táncjáték elé készül, mert a fiatal szerzőt és a kort a tánc ér­dekelte. A C-dur zongora- verseny alapanyaga is líra, derű, a fiatalság rokonsaen- vet keltő áradása, ábrándo­zása. S mekkora életigenlés, akaraterő és a sorssal való szembeszegülés szükséges ah­hoz, hogy a süketsége rémé­től már irtózó zenész a II. szimfóniában a szerelem­ről, a boldogságról áradoz­zék. A beethoveni gondolatvi­lágot, annak korai szakaszát, a még derült csillogtatót varázsolta elérik a Győri Szimfonikus Zenekar fegyel­mezett, kiegyensúlyozott ze­néléssel. A gépzene mai özö­nében ismét egyszer elmond­hatjuk: ezt a muzsikát így, ilyen hatással csakis kon­certteremben lehet megkap­ni igazán. Sándor Jfinos 'karmester színes, gazdag és határozott egyéniség. Már a Fromet- heusnál lehetett érezni, hogy az együttes és a karmester kapcsolata kitűnő, a II. szimfóniánál azonban a lát­vány élvezete is nyilvánva­lóvá tette ezt a kapcsolatot: apró gesztusok egyre erősödő lendületével, dinamikájával vitte-vezette a zenekart Sán­dor János a lírai ösvénye­ken. Sokszor elmondottuk már, a zene megfoghatatlan szárnyalás, az elhangzás pil­lanatában „túl vagyunk” va­lamin, amit az értelmünk­kel nem akarunk, nem is akarhatunk megfogni, mert ez a valami más, a harmó­niának, az érzéseknek, a szenvedélyeknek olyan ki­tToto: Szántó György.) élési formája, amit hallani kell. Nos, ezt most hallhattuk, a fegyelmezett zenélés él- ményszerűen csapódott le a közönségnél. Rangos együt­test ismertünk meg a győ­riekben, s reméljük, talál­kozni fogunk velük a követ­kező évadokban is. A C-durt Járuló Jenő ját­szotta. A fiatal művész vir­tuozitása vitathatatlan. Nem a most elért, friss siker íratja le velünk: az előadás­ban saját egyéniségét hozta. Másképp muzsikál Jandó, mint az idősebb mesterek, de megint Másképp, mint fiatal társai. Mintha egy nagyfokú, idegi érzékeny­ség kényszerítené őt koncentrálásra. Még a lírai hevületek tolmácsolásánál is inkább a zene csillogó rit­mikájára ügyel, a felerősödő és elhaló hullámok pontosan kimért és feszülten táncoló játékára. Mert Jandó Jenő ilyen koncentrált, ilyen mai, ilyen erőteljesen és fel foko­zottan érzékeny, anélkül, hogy érzéki lenne. Ráadás­ban még inkább vallotta, ki­emelte ezt a tulajdonságát. Az egri közönség nagyon hálásan tapsolt, mert ezen az estén szándékban és megvalósításban minden a helyén volt ff. a.) I. Repülő zúgott el a fenyők fölött. Egészen alacsonyan. A fiú utánabámult, s azt gondolta: „Ha felkéredz­kednék egy repülőre, az len­ne a legjobb. Az, bizony is­ten. Hazarepítene egy-kettő, nem kellene itt koncsorog- noan, ki tudja, meddig. És le is tudna szállni mtná- lunk a vásártéren...’* „Nem, a vásártér, az nem jó, még aztán nekirepülne a karámnak, de a gulyalege­lőn le tudna szállni. Meg­mutatnám én a levegőből a pilótának, merre van a gu­lyalegelő. A szőlőhegyet biz­tosan. meglátni odafen tról, messziről rngglátni, s ott a legelő, rögtön a hegy lábá­nál ...” „Meg a patakot, is látni odafentről, meg az akácost is, volna ott hely a legelőn a leszállásra. Ilyen kora ta­vasszal a gulyát még ki se igen hajtották. Csak a csor­dát.” „... Bár nem is tudom, lehetséges, a gulyát hama­rább kihajtják. Mindegy, volna ott hely akkor is.” Figyelt, de nem hallotta már a repülőzúgást. „Azóta otthon is lennék... Nem, még otthon nemigen lennék, de ha számolok hú­szig, már biztosan otthon lennek,” „Persze, nem mernének ezek elvinni hazáig. Bélnek az oroszoktól ezek... De megmondanám a pilótának, hogy én tudok a nyelvükön, és csak lekiabálok: „Nyiszt- rijáty!... És akkor nem lőnek.” Felizzott a kelő nap a fe- nyőlombok között. Vörös ha­sú felhőcskék világítottak a keleti égen. Nem igazi nagy felhők, de nem is bárányfelhők; semmi sem olyan, mint ott­hon. Tegnap is, amikor el­ment a nap, vörös volt az ég alja, mégsem fúj a szél. Otthon meg fúj a szél, ha napnyugtakor vörös volt az ég alja. N eszeket hallott. Az erdei ösvényre figyelt, amely lefelé kanyarodott a lejtőn. De másik irányban, a faház mögött roppant me­gint az avai\ ösztönösen az ajtónyílás- hoz húzódott, de azonnal felfogta, hogy a faházba nem menekülhet. Se ajtaja, se padlása. És sehol egy bú­tordarab odabent Csak a földre behányt falevél. Pedig farkas is lehet, vagy medve. Vagy tigris — az még a legrosszabb. Az még — lehetséges — a fára is felmászik. Otthon az erdőben sosem találkozott vadállatokkal. De otthon nincsenek is. Épp ez az, hogy idegen országban élnek a tigrisek meg a med­vék. Megint roppant az avar. A bozótosban, a ház mögött roppant, egészen közel most már. A ház túlsó sarka mögé búit, s nézte a közeit fá­kat, Semmi kapaszkodó raj­tuk. öreg, vastag fenyők. Csupasz a törzsük a ház magasságáig. Mozdulatlanul figyelt. Megszűnt a neszezés. Csak messze, lent a völgy­ben, a köves úton dongtak a motorok. Óvatosan kilesett a ház sarkától. Egy tarka kutya nézett vissza rá a bozót szé­léről, menekülésre is, ba- rátkozásra is készen. — .Takarodsz! — kiáltott rá olyan hangosan, ahogy a torkán kifért. Üres konzerv­dobozt kapott fel,, és a ku­tya felé vágta. Nem szaladt messze a kutya. Biztosabb távolság­ban megáit, és miközben fi­gyelte a fiú mozdulatait, körbeszimatolt. — Éhes rxigy, mi? — kér­dezte hangosan a fiú. Az­tán csak magában: „Majd bolond leszek...” Mostantól kezdve egyedül kell gazdálkodnia. Hagytak ugyan Gábor bá­csiék valami kevés enniva­lót. De nagy kérdés, ki­tart-e hazáig? Mert ezek itt, J rrefelé, barátságtalan né- ek. Még szállást se igen adnak, nemhogy ennivalót. Egy idősebb házaspárral jött el idáig. A győri vas­útállomáson, a lebombázott váróteremben találkozott ve­lük először; azok lócán alud­tak, lábasost. ő meg a sa­rokban, a betonpadlón, mert nem jutott már neki lóca. Reggel az ember azt kér­dezte tőle: — Hát te, öcs- kös? Te hová igyekszel? — Én-e?... Én sehova. — Hogyhogy sehová? Ide­valósi vagy? CPolytatjBkJ Az egri Becthoven-estről

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom