Népújság, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-17 / 114. szám

t Diagnózis, recept - fafaragótól Tájak, városok, emberek Dien Bien Phu A Dien Bien Phud nagy csata huszonegyedik évfor­dulójának napján a francia expedíciós csapatok veresé­gére emlékezik a film: S a dátum csaknem egybe­esik egy másik nagyhata­lom, az amerikaiak, vala­mint bábjaik legyőzésével és távozásával Vietnam föld­jéről. E két győzelmet idé­zi fel a műsor, amely ere­deti dokumentumokat, kora­beli felvételeket sorakoztat fel. Látjuk a francia légió­sokat, a vietnami történel­mi személyiségeket, Ho Si Minht, és a vietnami had­sereg megalapítóit. A film segítségévei szemtanúi le­hetünk az amerikaiak lassú beszivárgásának — amint el­foglalták a franciák helyét. A bemutatott epizódok ré­vén megismerhetjük a viet­nami nép akaraterejét, hő­sies helytállását — amellyel végül is kiűzték földjükről az Idegen hatalmakat. ,Az angol dokumentum­filmhez Chrudinák Alajos fűz kommentárt. 4. Zsebnaptár, 1944-es. Le­járt, az igaz, de csak imitt- amott van belefirkálva. És külön azt is megírja, kinek mikor van á nevenapja, az pedig az idén is úgy lesz, meg jövőre is. Csak bele­néz az ember, és rögtön lát­ni, hogy a nevenapja kinek mikor van. (A Rozikáét persze hogy kikereste: szeptember 4-e Rozália. De az is lehetséges, hogy a Rózát kell nézni, az pedig augusztus 30-ra esik. Nincs éppen messze a kettő egymástól, de mindegynek se mindegy. Meg • kellene azt érdeklődni — itt persze a németektől hiába kérdezné —, hogy a Rózát, vagy a Rozáliát nevezik Roziká­nak?) ) Arvalányhaj. Hát ez nem teher. És ilyen nincs otthon, kár. hogy ennyire törik. TrytyAorrwAnhnz TT// nr,rtr í«; van és "inú (A7. ar, hc»5V h>1 rom ;'if° van mé^r odahaza, és ha az egyiknek a melltartót adja, a másiknak est a p£- dqdofooal­madiknak is kellene vinni valamit,..) Gumiszivacs, nagyon szép, téglaszínű. Összenyomva nem sok helyet foglal. (Ezt is ad­hatja éppen valamelyik nén­iének ... Nem, ezt azért nem szívesen adná .. .) Törhetetlen üveg. Kala­páccsal is megütögette — igaz, nem teljes erőből —, s nem tört el. Repülőroncsról való. Ilyen aztán csakugyan nincs otthon senkinek. Aranyos szélű, kis porce­lán bögre, virágos minták­kal. Ez is nagyon szép. Ha még nem tört össze idáig, megérdemli, hogy maradjon (Tényleg! — Ez épp lánynak való ajándék...) Elakadt a leltározással. Megint Rozika jutott az eszé­be. Idáig még sosem gondolt rá, hogy Rozikának is szán­hatna valamit, és most is el­fogta a bizonytalanság: illő ez vajon? Hiszen még az sem bizfos, hogy csakugyan Rozika lesz a fel- És ha biztos volna, de jgészen Hi Oos. akkor spin adhatna neki púdei-dobozt, va y ab­roncsé® melltartót — nagy­FEKETE UU: 17.45: hirdetésen tudtam meg, hogy nem volt hiábavaló ez a négy hónap Ezen a tanfolyamon a csak­nem félszáz, diplomás ön­kéntes ápolónő közül sokan végül is ezzel a hivatással kötötték egy életre szóló kap­csolatot. Hédit is sokszor hívták, csalogatták a kórház­ba. „Nem gondoltál sohasem arra, hogy a vésőket és rás­polyt felcseréld injekciós tűkre, vagy éppen szikékre?” — Dehogynem! Sokszor, de utána rögtön lebeszéltem ma­gam. A gyógyítás csodálatos érzés, számtalan esetben ta­pasztaltam is. De sokszor fél­tem tőle, hiszen olyan mun­ka ez, hol egy percig sem szabad érzelegni. Határozott­nak, erősnek kell lenni. És én bizony sokszor pityeregtem is. Mindig az járt az eszemben, hogy ha itt a műhelyben va­lamilyen formát faragok és elrontom, nem olyan nagy baj. ki lehet javítani. De ha egy betegnél tévedek, az menthetetlen és megbocsát­hatatlan. így maradtam to­vábbra is fafaragó. De egy­általán nem sajnálom azt a négy hónapot, hiszen renge­teget tanultam. A tudásomat legjobban itt, az üzemben és a Vöröskeresztben hasznosí­tom. Érdekes és jóleső érzés, amikor a reggeli vagy az ebéd szünetében, odalopóznak hozzám a munkatársaim: — Te, Hédi. itt mi van, már napok óta hasogat... Sze­rinted jó ez a gyógyszer to­rokfájásra? — Örülök ezek­nek az egészségügyi őt percek­nek, tanácsadásoknak, mert legalább állandóan frissen él­nek bennem a tanfolyamon tanultak. Mesél, mesél, s köbben újra nekifog a megmunkálásán tölgy fakockának. Fürge ujjai egymás után. cserélik a kü­lönböző nagyságú vésőket, melyek milliméterenként hántják le a rétegeket, s las­san előbújik csavartan, dí­szesen a minta: egy rokokó kagyló — tölgyfából. Szüle Rita Furcsa „zenekarral” talál­koztam a minap. Fehér kö­penyes lányok és fiúk bámu­latos kézügyességgel, művé­szi érzékkel kezelték „hang­szereiket”. A reszelők, a kö­szörűk idegekig ható sziszegé- sét, vijjogását, a vésők, a le- hántott fadarabkák sercegé­sét, a bunkó egyenletes, majd hirtelen gyorsuló kopácsolá- sátazAgria Bútorgyár fafara- göműhelyében hallottam. A második munkapadnál dolgozó, barna, csillogó sze­mű fiatalasszonynál álltam meg. Természetesen nem vé­letlenül. Jónás Imréné, vagy ahogyan a gyárban nevezik, Hédi, a múlt évben egy tan­folyamon újabb szakmával ismerkedett meg De meséljen erről inkább ő! — Múlt év júniusában egy levél érkezett a vállalatunk­hoz. A megyei Vöröskereszt önkéntes ápolónői tanfolya­mot hirdetett fiatal lányok, asszonyok részére. Az egész­ségügyi pálya iránti kíván­csiság mellett a munkám is ösztönzött a jelentkezésre. Hogy miért? Nézz szét! Éles vésők, köszörűk vesznek kö­rül bennünket. Csak egy rossz mozdulat, s kész a baj. Ilyen­kor aztán jó, ha van gyors segítség. Sok-sok várakozás­sal, érdeklődéssl indultam el augusztusban az ismeretlen pálya felé. Négy hónapon ke­resztül, naponta nyoíc órán át elméleti és gyakorlati fog­lalkozásokon ismerkedtünk a gyógyítás szépségeivel. Aztán az egyik napon bedobtak bennünket a mély vízbe, öt héten át a kórházban, igazi betegeken kellett bizonyíta­nunk. Bevallom, nehéz volt, sokszor még szomorú is, lát­va a betegek segítségre váró, kérő tekintetét. De volt azért valami ezen a pályán is, ami mindig izgatott, és amiről igyekeztem minél többet megtudni. A sebészetre gon­dolok. Napokat eltöltöttem volna a műtőben, hiszen a gyógyítás érzése mellett ma­ga a műtét látványa is meg­ragadott. Hamar elmúlt a négy hó­nap. Észre sem vettük, és ma itt volt a vizsga. Éjjel-nap­pal bújtam a szaikkönyveket, a járványtantól kezdve az el­sősegélynyújtásig. A felké­szülésben rengeteget segített a férjem, aki szintén faszob­rász. Különösen a kötözések gyakorlásánál „áldozta fel magát.” Csak az eredmény­AJANIA UHK Olvasási program jubileumunk tiszteletére A Hazafias Népfront fel- szabadulásunk 30. évfordu­lója tiszteletére olvasási programot hirdetett meg. Az olvasási program összeállí­tói az elmúlt harminc év magyar és világirodalmi könyvterraésébői válogattak háromszor harminc értékes művet. Legnagyobb törté­nelmi évfordulónk sugallta ezt a jelképes számválasz­tást, és a célt, hogy a rész­vevők prózairodalmunk tük­rében, igazi olvasmányélmé­nyek közvetítésével ismer­jék meg hazánk és a világ népeinek életét, az utóbbi évtizedek érzés- és gondo­latvilágának fejlődését. Csaknem félezer könyv­táros, további könyvkiadók, kritikusok és népművelők véleménye nyomán állt ösz- sze a könyvjegyzék, össze­állítói nem törekedtek iro­dalomtörténeti teljességre, vagy tudományos gonddal rangsorolt könyvlistára, olyan eligazításnak szánták, amely biztosan vezet a könyvek tengerében, s gya­korlati kalauzként tájékoz­tat a társadalmi és esztéti­kai követelményeknek leg­jobban megfelelő művek kö­zött. A válogatás olyan szer­zőket részesített előnyben, akiknek erkölcsi felelősség- vállalása, vagy elkötelezett szocialista eszmeisége nyil­vánvaló. Akik részt akarnak vermi az Olvasó népért mozgalom 1975. évi olvasási program­jában, szándékukat a legkö­zelebbi közművelődési könyvtárban közölhetik. A beiratkozott olvasónak leg­alább hat könyvet kell el­olvasnia 1975. végéig. A könyvek kiválasztásában a könyvtárosok segítenek, s minthogy az olvasási prog­ram három különböző jegy­zéket tartalmaz, mindenki a saját igényének és érdek­lődésének megfelelő könyv- jegyzékből választhat. Tulipánok Életemben a legszebb tulipánokat Hollandiában láttam. Hágában, a Madurodan nevű miniatűr városkában tuhpan- csodákat ültettek- Kelyhük kétszer, háromszor akkora, mint a hazai tulipánoké, színük pedig elkápráztató. A fehértói a feketéig, minden szín megtalálható itt. Meseszép tulipánokat láttam Szófiában is. Egyszer, tulipánnyílás idején jártam a bolgár fővárosban. A park­ban, aho) magyarul tudó bolgár barátommal üldögéltünk, Szófia tulipánjai nyíltak, előttünk pedig szabad szemmel jól látható távolságból a Vitosa nósipkás csúcsai köszöntek. — Mire vagy büszke, Jovcso? Jovcso, mindig mosolyra húzódó száját elhúzva vála­szolt : — A rózsaolajra, a Vitosára, meg a tulipánjainkra... Nem tudom, ki hogyan van vele, de én mint egri lakos, büszke vagyok az egri Népkert tulipánjaira is. A pirosakra, a sárgákra, a lilákra, a fehérekre. És tiszteltetem a gondo­latát, a szándékát annak az embernek, akinek eszébe jutott, hogy az egri Népkertben tulipánparádét rendezzen. Nagy- rabecsülöm azokat, akik gondozzák, ápolják a tulipánokat, akik féltő szeretettel vigyáznak rájuk. Ám a múlt héten valamelyik délután hazafelé jövet, az egyik tulipános ágyás mellett találkoztam az öreg parkőr­rel- Sirt. Engem mindig megráz, ha férfiembert sírni látok. — Mi a baj? Csak a kezével legyint és öklével kitörli szeme sarkából a könnyet. — Nézze csak! Az éjjel letépték a tulipánokat Pedig ez, kérem, nem garádorgona, ezek mindenki tulipánjai. — Biztosan a ballagó gyerekek... Szöges botjára támaszkodik, majd később felcsrp a földről egy eldobott gyufásskatulyát. — Lehet, hogy gyerek volt de tessék, jöjjön át a másik ágyashoz. Szomoraún — mint akit megloptak — ballagok az öreg ember után, kerülgetjük a pompázó virágcsodákat. — Itt van! Kiszedték a gumókat is. Ellopták! Ezt. kérem tisztelettel, már nem számítom gyerekcsíny tettnek. Pedig ezek a gumók még nincsenek beérve, tetszik tudni, ezek a gumók egy-kettőre tönkremennek és. •. Két középiskolás fiú jön, mellénk állnak, ahogyan a feltúrt, csupasz földet nézegetjük. — Kiszedték? — Ellopták! — így az öreg, miközben szúrós szemmel, bizalmatlanul nézi a gyerekeket. — Nem mi voltunk! Agyon is ütném, aki a tulipánok­hoz mer nyúlni. Az egyik felnevet — Neki elhihetik. mert esténként, itt a tulipánok mel­letti pádon szokott csókolni az Ancsával... Elmennek a fiúk, nekem pedig az jut az eszembe- hogy jövő tavasztól kezdve a város fiataljaira kellene bízni a népkerti tulipánok őrzését... Szalay István Esetleg az aranyos szélű kis porcelán bögrét adhatná. Megakadt a szeme a szép Rumiszivacson, érezte, hogy Rozikának ezt is szívesen odaadná, s ettől megnyugo­dott. „Kigondolom én ezt még. Csak el ne felejtsem kigon­dolni, mert lesz arra idő hazáig.” ... összemaréknyi különfé­le gomb. Közte olyan kéz- hezálló, jókora petákok, hogy otthon kalapszám cserélhet gombot értük. Szemüveg, tokkal. Csak csontkeretes, nem olyan szép, aranyakeretes, mint a Re­bus nénié, de nem is az a pa- rasztpápaszem- Az anyjának szánta, mert szegény feje sokat találgatja már, míg be­le tudja fűzni a tűbe a cér­nát. Lópatkó. Azt mondják, szerencsét hoz. Fásli, amilyet a sebesültek karjára tekernek. Hat kis csomaggal. Egy van kibont­va — megnézte kíváncsiság­ból, de nincs benne semmi orvosság — a többihez még nem nyúlt. Szükség lehet rá, akármi érheti út közben. Míg átjut a fronton, meg is lőhetik. És akkor csak fel­tekeri a sebre és kés'z. Üres töltényhüvely. Zsák­ra valót Szedhetett volna már, és szedett is; eleinte minden zsebét üres töltény­hüvelyekkel tömte meg. Ez az egy maradt magnak. Csak épp hogy legyen. S öngyújtót is szoktak csinálni belőle. Kis, piros. paplanbélésü doboz. De ez igazán sokat? ér, ezt még senkinek, még Grisának sem mutatta. Érv halott katona holmija közül került ki a bőrtárcával, a csontnyelű bicskával meg az öngyújtóval együtt. Két aranygyűrű van benne, há­rom aranyfog, s egy törött fülbevaló, gyémántkővel­(Próbálgatta már, biztosan gyémánt, mert az üveget megkarcolja. Akkor pedig rengeteget ér ez a kis do­boz — hát még amit Pesten dugott el! —, földet, házat, akármit vásárolhat érte. De egy biciklit biztosan, azt még leghainmúbb.) Zseblámpa. Elem nincs betyie, se villany Kúriai máskülönben semmi baja. És zöldre i6 lehet állítani elsötétítéskor, vagy pirosra. (El ne felejtse: jó volna egy körtét keríteni, belevalót. Elem, az van. több mint akárki másnak... ha csak rá nem talált azóta a rej­tekhelyen valaki.) Kis, lapos, zsebbe való rumosüveg, csavaros kupak­kal. Lehet majd tejet hor­dani benne az iskolába, vagy forralt bort. (Bizony, igyekeznie kellene most már haza az iskola miatt is. 'Még aztán, ha túl sokat hiány­zik, ismétlőre fogják.) Honvéd cigaretta, bontat­lan csomagban. S levélborí­tékba csavarva pár darab Levente. A legbiztosabb pénz máma — Gábor bácsi is a cigarettát tartotta leg­többre —, akármit lehet ér­te cserélni. Idegen ország­ban meg különösen, mert nem kell ahhoz beszéd. Csak megmutatja, hogy ci­garetta. és adnak érte akár paprikás kolbászt is. Szo­rultság esetén erre kerít sort legelőször. Nehogy aztán elvegyék erővel. Mert mindenféle em­berek vannak! Megrettenve pillantott föl a neszre. A tarka kutya ott sunyí- tott az ajtóban. Körülnézett, mit vághat­na hozzá. Azután mást gon­dolt, s tört egy darabkát a ragacsos kenyérből. A kutya elugrott. De máris visszafordult, szima­tolva közelebb somfordáit, és mohón felfalta a darab kenyeret. . „Mondom én hogy éhes — gondolta a fiú. — Ebből is látni, hogy idegen kutya, a magyar kutya jól él mosta­nában. talál magának zabál- ni valót. Persze, hogy ide­gen kutya. Magyar kutya mit keresne itt.” „Csakugyan — jutott eszé­be —, errefelé sehol sem látni az útsrélen se lódögöt, se kikezdett halottat, sem­mit” Megint tört egy darabkát a kenyérből, s ahogy, a ku­tya elé dobta, neki magá­nak is összefutott a szájá­ban a nyál. Elővette használatos bics­káját. »melvet tnár azc’" ki hogy rendezkedik, annak mindenképp ott lesz a he­lye. A kissé már nyakú, vakrozsdás Sarajevo-pengét megtörölte a nadrágszárban, és szett egy karéj kenyeret. Vastagon megkente szója- pastétommal. A kutya most már beóva­toskodott az ajtón, közelebb sompolygott. Türelmetlenül izgett-mozgott, sóváran les­te a falatozást. De nem tud­ta elkapni, lepattant az or­ráról, amikor feldobott neki egy falatnyit a pastétomos kenyérből. — Eljöhetnél éppen ve- f lem — mondta a kutyának. — Ki tudjq., nem venném-e hasznodat. Mindenféle em­berek vannak, sokat ér egy jó kutya máma. Megint elzúgott a közel­ben egy repülő. De a ku­tya nem a repülőre figyelt, hanem a pástétomo6 ke­nyérre. — Hogy hívnak, mi? .. .* Úgysem találnám el. De te se érted, miket mondok, ihi? Nem szoktál te a ma­gyar beszédhez. Tetszett a kutyának, hogy szóba állnak vele, sűrűn verdeste a földet a farká­val. És mélyen lesunyta a fejét, hagyta magát megsi- mogatni. — No, jól van — mondta a fiú. — Igyekezzünk akkor» mert dél lesz. Szelt még egy takarékos karéj kenyeret, de nem ad­ta oda a kutyának. Majd ten úton. apródonként Üjra szemlét tartott a kincsei fölött. Nem szívesen vált volna meg semmitől. Végtére is csak a lópatkót dobta félve. Súlynak is súly, de meg a hatása sincs olyan erős, mint a kötélé. Fölös­leges volt idáig is cipelni. Kigombolta a kabátját, a nadrágját, és megszorította a derekára csavart kötelet, amely fellazult az éjszaka. Éppen hatszor érte körül a derekát. És ez a kötél nemcsak szerényét hoz — nembcx’v ilven hosszú. • de nvi'.'r-»](nví ís SöIóIp —. ha­t'Hml P J-t • ■ -* '» 'I—>”OROi;Óf'IokilÓ­rr*!, p •” ’-’IroVaf p 1*0*1­tá«t. 1T 8 vada 11 a !o­kai. is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom