Népújság, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-12 / 85. szám
1 Szembesítés Uj magyar doknmentumfilm Jobb ha előre tisztázom: Bokor László új dokumen- tumfilmjéről nem tudok szabályos kritikát írni. A film ugyanis rólam szól. Pontosabban: rólam is szól. Az elmúlt 30 esztendő eredményeiről, küzdelmeiről, a nélkülözésekről, a feltörő lelkesedésről, a kétségekről, a tévedésekről és az újrakezdés embert próbáló napjairól. És a jelenről is, amelyet az elmúlt húrom évtizedben alapoztunk meg. A filmarchívum valóságos kincsesbánya az éles szemű rendező számára, hisz megtalálhatók abban az évtizedek krónikái: sorsokat, élettörténeteket rögzít és őriz a celluloidszalag, amely most szinte önmagát kínálja a szembesítésre. Bokor László okosan és határozottan él ezzel a lehetőséggel, biztos érzékkel válogat a múltat őrző dokumentumok között, míg végül is 30 esztendő krónikájából összeáll hetvenöt perc. Ez a hetvenöt perc azonban — bármilyen jól is sikerült a szembesítő válogatás — csupán az élmény egyik felét adja, így elindítva az emlékezés csörgedező patakját, amely aztán szinte hömpölygő folyammá duzzadva sodorja egymásra a régen volt történeteket. Az élmény másik felét önmaguk sorsában hordozzák a film nézői, főleg az a korosztály, amely cselekvő részese veit a történelmi tegnapinak. A fiatalok, a mai húszévesek pedig csupán távoli híradásnak tekintik a múltat idéző filmkockákat, s talán meg is mosolyogják, az első vonatokat elindító lelkes igyekezetét, a hídverők hősi munkáját, a vézna „milliomosok” dacos tüntetését, amellyel az infláció megállítását követelik a pesti utcán. Ezek a fiatalok ma csak a történelemkönyvek lapjairól, vagy a szülök elbeszéléseiből tudják, hogy a szabadság első évében bizony éhínség fenyegette az országot, hogy hogyan osztottak földet, vettek birtokba gyárat a nép akkori szószólói, vezetői. És hogyan indultak meg ostromolni a műveltséget az akkori fiatalok. Az új magyar dokumen- tumfilm most az ő számukra felvillantja a múltat, nekünk pedig segít az emlékezésben, mintegy tükröt tartva elénk, s arra biztat: bátran nézzünk bele még akkor is, ha nem éppen árnyékmentes a visszanéző kép. De igaz, így igaz! Igaz a fény, s az árnyék is, a jó meg a rossz is. Igaz a felszabadulás öröme, s a dermedtség is, amelyből oly nehéz volt kilábalni. A nékülözésből született jelszó is igaz, amelyet gyerekek vittek a menetben, s így hangzott: Éljen a vajas kenyér! Igaz a feketézők tömege, s a falujárók lelkesedése Is. Aztán a földosztás, majd a felszabadult magyar föld első aratása... A villanyra mindenki éljent kiáltott, az alakuló termelőszövetkezetekre már kevesebben. De ma már ott is korszerű és virágzó a gazdaság, ahol annak idején oly fájdalmasan mondták ki az igent. És a sztahanovisták, a termelőmunka hősei, Horváth Ede és társai? Hát persze hogy igaz! Csinálták hittel, lendülettel, s olykor kissé éhesen is. Ma sem kell szégyenkezniük. A Nagy értékű kódexeket, öseyomtatványokat restauráltak at esztergomi bibliothékában Az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár állandó kiállítása új, különlegesen értékes példányokkal gazdagodik. Nemrég fejezték be egy sor kódex, ősnyomtatvány és Corvina restaurálását. A látogatók rövidesen megtekinthetik a kézzel írott, háromszáz éves szakkatalógust, a Nagyszombati Kódexet, a Lövöldi Corvinát, az ország egyik legrégibb ős- nyomtatványát és a Fla- mand-kódexet. (MTI Fotó — Fényes Tamás felv. — KS.) fiataloknak sem, akik birkóztak az iskolával, s lépésről lépésre hódították meg a tudományt. Ma ők is itt vannak, s másokat buzdítanák a tanulásra, a művelődésre. Igaz a háborús veszélyt hordozó külpolitikái légkör és szomorú valóság, hogy idehaza eluralkodott a személyi kultusz, amely elvezetett a koncepciós perekig. Miközben hatalmas építőmunka bontakozott ki az országban és szovjet segítséggel óriási fejlődésnek indult a magyar ipar. Így és ilyen ellentmondásokkal közeleg 1956. októbere. Keserves igazság... De az is igaz, hogy sok mindent sikerült újrakezdeni, s ma már van bátorságunk arra is, hogy belenézzünk a visszapillantó tükörbe. Ezt teszi Bokor László filmje is, arra biztatva a közönséget, hogy ne felejtsen, mert nem szabad felejtenie. Miként egy hindu bölcs mondja: Aki nem ismeri a tegnapot, arra ítéltetik, hogy újra élje azt. Megnéztem a filmet, ezt javaslom az olvasóknak is. Márkust László W 20.00: Szombat este A kétórás szombat esti ösz- szeállításban elhangzó két színmű megtekintésére hívjuk fel olvasóink figyelmét. 20.27-kor kerül képernyőre Herczenik Miklós és Polgár András Fürjtojás című szatírája. A történet színhelye — egy fodrászüzlet, ahol bonyodalom támad a fürjtojás- pakolás körül. A másik mű 21.45 perckor kezdődő Summa summarum címet viseli. Szabó György színművében három nemzedék találkozik a névnapi asztalnál. Az idősek a Papa és a Mama (Mádi Szabó Gábor és Tábori Nóra játssza), a „középsők” Karcsi és Irén (Dózsa László és Szegedi Erika), a csak évekkel fiatalabb, de már másképp gondolkozó Máté és Mari (Oszter Sándor és Egri Katalin). Jutka ideges! — Ki a csoda halott már ilyet? Azt mondja a tizenkét éves Jutka lányom, hogy ideges- Képzelje csak el. Lefekvés előtt tegnap ki akarom a leckét kérdezni, mire ő kijelentette: Anyu! Teljesen felesleges, mert én most úgysem tu-, dók semmit, ideges vagyok. A gyerek hallja a szót, de úgy tesz, mintha mivel sem törődne. — Mindene megvan! Egyedüli gyerek. Tanulhat, nem zavarja senki... Ezt azonban már Jutka sem bírja cérnával! — Ugyan, anyu! Te, meg apa folyton csak ezt a szöveget fújjátok. Attól, hogy mindene megvan az embernek, még lehet ideges. Nem láttátok a minap a tv-t? Amikor az a kislány beszélt a pszichológussal. Igenis ideges volt. A papa egyebek miatt csak most kapcsolódik a beszélgetésbe. — Szád, az van, fiam! Meg a nyelved akkora, mint egy palacsintasütő. Jutka durcásan húzódik a sarokba. — Csak semmi szöveg, lányom! Most pedig indulsz a konyhába és vacsorázol. A gyerek kénytelen-kelletlen elindul, csörög az edényekkel és egyedül vacsorázni kezd- Alighogy leül, máris hallja a papa öblös hangját: — Judit! Szerezz, kérlek, egy hamutartót! — Vacsorázom... — Ejnye, a mindenségét! Az apád szava neked csak falra hányt borsó? Előkerül a hamutartó, a gyerek megvacsorázott. — Folytasd a tanulást! Holnap különben is találkozóm van az egyik tanároddal, akinek majd beszámolok arról, hogy ki vagy te itthon. — Tanulj csak, kislányom! Apód világba beszél, — így a mama. Beszélgetünk. Erről-arról, ami aorta jön. Egyszer a papa megkérdezi: — Magnózzunk egy kicsit? Kitűnő számaim vannak. Feleletet sem várva, máris forog a tekercs, bömböl a magnó. — Nem tudok így tanulni! — robban be Judit az ajtón. — Akkor tessék lefeküdni! Tanultál volna egész délután. Azt hiszed, mindig az történik majd ebben a házban, amit te akarsz? A mama bemegy a gyerek szobájába. Csitítgatja Jutkát, majd ahogy ő mondja: lefekteti. Megunjuk a magnózást, vicceket mesélünk— Te! Képzeld csak! Ezek az iskolás gyerekek tudják manapság a legjobb vicceket Judit lányom tele van velük. És máris harsog a papa szava. — Judit! Kelj föl, és mesélj a bácsinak vicceket! Érted? A legjobb vicceidet... Judit nem jön. A papa bemegy, majd a gyerek hangos sírása hallatszik. — Majd én móresre tanítom a nyavalyást! Ráadásul még szófogadatlan is. A kislány zokog. A mama csititja a papát. — Ugyan, Zoltán! Mégiscsak gyerek. Méghozaá lánygyerek. És különben is tudod, hogy milyen ideges szegény. A papa összecsapja a tenyerét— Ideges, ideges! De az ég szerelmére! Egyszer már azt is mondanád meg, hogy... miért? No, miért? Szalay István A fiatalság lírája A Valcsev-vonósnégyesről A Valcsev-vonósnégyes fel- szabadulási ünnepségsorozatunk keretében koncertezik hazánkban. Csütörtökön este az egri házasságkötő terem közönsége élvezhette ennek a fiatal és igen tehetséges együttesnek a műsorát, művészetét. Megtudtuk erről a bolgár vonósnégyesről, hogy még csak nem is Szófiában működnek, hanem egy kisebb bolgár városban, Szilvenben. 1974-ben Tátrai Vilmos irányította munkásságukat és ugyancsak 1974-ben Rómában elnyerték a Santa Cecilia Konzervatórium „Carlo Jachino” kvartettverseny díját. Azt nem különösebb feladat már ma megállapítani, hogy ez a minden tagjában művészi adottságokkal rendelkező együttes nagy sikerekre jogosult, ha a muzsikálásukban megmutatkozó alázat és a zenei gondolatok kifejtéséhez jelenlévő készség és fegyelem továbbra is kíséri munkájukat. Mozart C-dúr vonósnégyesét, annak is a menuettó-ját olyan belső harmóniával, az átélés mélységével szólaltatták meg, hogy a koncertterem megtelt áhítattal. S hogy a klasszikusokkal meglévő kapcsolatuk milyen szilárd, azt éppen a ráadásul játszott Beethovennel bizonyították. Pedig ez a vonósnégyes — műsorát ítélve — elsősorban &Mimw 1975, április 13, szombat a modem zenére hangolt. A Mozart-műnél érzett áhítat után a levegő villamossággal telt meg, amikor H. Badings Vonósnégyesébe kezdtek. Ezt a holland mestert Egerben még nemigen játszották, pedig érdekes, izgalmas és szokatlan egyéniség. Az est bolgár szerzőjétől, Maria Galeminovtól a Mik- rokvartett című kompozíciót játszották. A hatvanas éveit taposó mester drámai hangvétele leköt, kifejezőkészsége és stílusa drámai elemeket tartalmaz, ezért szándékoltan keresi a hatásokat. És mégsem annyira külsőséges, mint az ugyanebben a műsorban hallott Badings-mű: valahogy szikárabb. mélyről jövőbb itt-ott jelentkező pátosza ellenére is. A műsor befejező számaként Bartók II. vonósnégyesét játszották Valcsevék. A mű fájdalmas líráját, a mindig tragikumba hajló hangulatot mintha a mű keletkezési dátuma is — 1915—1917 — némileg magyarázná. Az egri közönség nagy rokonszenvvel fogadta a fiatal bolgár együttest és kíváncsian várja szereplésüket a tévében is. Érdemes megismerni és feljegyezni valamennyiük nevét. Az együttes vezetője Vaszil Valcsev, a második hegedűs Nikola j Gagov, brácsán Georgi Szto- janov, a gordonkán Metodi Nedjalkov játszik. Fiatalságuk lirája és lelkesedése uralkodik zenélésükön, s mindezt az átélés hozza felszínre bennük. (farkas) 9 Ligyija Stil-Uljanyenko visszaemlékezéseiből idéztük e sorokat, aki a jenakijevói 15. sz. „Marija Batrakova” iskola tanítónője. ★ „Üdvözlet Dobropolje városból! Hát igen. Sok, nagyon sok esztendő telt el a Nagy Honvédő Háború befejeződése óta, de a háború okozta sebek még mindig nem hegedtek be, a súlyos veszteségeket pedig semmivel sem lehet pótolni. Amikor harmincnyolcban meghalt édesanyánk, öten maradtunk apánkra: Vera, Mása, Vászja, én, Galinya és Ljonya. 8—20 évesek voltunk. Mennyi nehézséget kellett elviselnünk! Rajtunk kívül ezt senki sem tudhatja igazán. Ezeket a nehézségeket csak azért tudtuk leküzdeni, mert apánk nagyszerű ember volt, nekünk, gyerekeknek szentelte az életét (1965-ben halt meg), két nővérem, Vera és Mása — amennyire tudta — pótolta édesanyánkat. A háború előtt a Donyeck- területi Jenakijevóban laktunk. Mása tanítónő volt, és 6zabad idejében a repülősportot űzte. Akkoriban még kislány voltam, de mindig kiszaladtam a repülőtérre, s újjongtam a gyönyörűségtől, amikor nővérem felszállt a levegőbe, vagy ejtőernyős ugrást végzett. Erős akarat kell ahhoz, hogy minden nap éjjel két-három órakor felkeljen az ember, és keresztülszelje az egész várost. Mi a Vörös Október telepen laktunk, a repülőtér pedig Je- nakijevó túlsó végében terült el, túl a 15. számú iskolán, ahol Mása dolgozott. NőP. N. Barannyikov: Nevek as emlékműn vérem többször elvitt engem a repülőklub ünnepi ülésére. Rábízott olyankor barátaira, ő pedig mindig az elnökségben foglalt helyet, 6 rendszerint felszólalt... Július 22-én a repülőklubot evakuálják. Egész családunk elkísérte Mását. Persze, nem gondoltuk volna, hogy utoljára látjuk. Rábízták az egyik repülőgép vezetését. Addig integettünk utána, míg csak a repülőgép el nem tűnt a látóhatár mögött. 1965-ben, a Győzelem Napjának huszadik évfordulóján valamennyiünket meghívtak Jenakijevóba. Édesapánk már súlyos beteg volt és nem tudott elutazni. Az ünnepség alatt a jelenlevők előtt kihirdették, hogy megérkeztek Mása Batrakova hozzátárto- zói. A város lakosai jól ismerik ezt a nevet. Mása Batrakova nevét viseli a 15. számú iskola és egy utca. Másáról sokat írtak és írnak a lapok, folyóiratok, megemlítik a nevét a könyvekben, tv-műsorokban. Rengeteg levelünk van Mása frontbeli barátnőitől, a budapesti úttörőktől, olyan emberektől, akik jól ismerték Mását, s ellenkezően, olyanoktól is, akik soha, egyetlenegyszer sem látták”. Marija Batrakova komszo- molista 1942. szeptemberében a sztálingrádi csata idején önként jelentkezett a szovjet hadsereg soraiba. Hadi útja Dokument-írás a Volga-parttól Budapestig tartott. Nyolcszázhét harci bevetésben vett részt. A háború már véget ért. Magyarország teljesen felszabadult. Csehszlovákia is. A fasiszta Németország kapitulált. Megkezdődött már a részleges leszerelés... Batrakova hadnagy parancsot kapott egy sürgős küldemény elszállítására. A nagy vihar és orkán erejű szél ellenére, mint mindig, nagyszerűen leszállt a Ferihegyi repülőtérre... De a huszonnégy éves katonapilótanő, a Vörö6 Csillag-rend tulajdonosa, a magyarországi felszabadító harcok részvevője nem szállt ki a gépből, s nem sietett a repülőgéphez futó társai elé. A tudósok azt mondják, hogy évente több mint 3 milliószor csattan a villám a föld fölött. De mozgó objektumokba — repülőgépekbe, hajókba, gépkocsikba elég ritkán csap bele a villám. Ilyen ritka kivétel volt Batrakova hadnagy tragikus halála is, akinek sírja Cin- kotán van. A Felszabadulási Emlékművön ez áll: Batrakova M. g. hadnagy. Miért csak „M”? Mert az 586. önálló vadászrepülőezredben mindenki csak Má- senykának hívta. Aki megrendelte a sírkövet, valószínűim jól ismerte. s jó barátja volt Éppen az ilyen jó barátok, bajtársak gyakran egyáltalán nem tudták, mi az apai neve annak a sima arcú katonának, aki együtt ment vele az ellenséggel vívott halálos ütközetbe, az aknamezőkön gép- puskatűzben, a robbanások füstjén keresztül és a fütyülő repeszdarabok között, vagy a légi csatákban a halálosan veszélyes zuhanásokkal fedezte öt SZERGEJ OSZfflrtABÖ&Ü „Lelkem mélyéig meghatódj tam. Egy számunkra idegem embernek eszébe jutott fi váj rém. Jómagam is részt veM tem a honvédő háborúban! tudom, mi a háború. Rok-i kantként tértem vissza, saH nos, dolgozni nem tudóik, i Mit írjak önnek Saerge?» ről? 1919. április 20-án született, Hrisztyianovszk faluban (ma Digora a neve és város) béres családban, A szovjethatalom sok változást hozott az életünkbe. Jóllehet, apánk 1922-ben meghalt, nem mentünk neki a nagyvilágnak. Ellenkezően. Szerjózsa például el tudta végezni a tízosztályos iskolát. Édesanyánk, Zaira nevelt fel bennünket (oszétül Dzuhunának hívták). Már gyermekkorunkban megszoktuk a nehéz munkát. (b'olgtatiíUU
