Népújság, 1975. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-12 / 10. szám

Maratoni

éneklés

A 25 esztendős japan énekes, Oszami Szemijoszi nemcsak hangjával szerzett dicsőséget magának, hanem azzal is, hogy nemrég »világrekordot állított be” egy igen furcsa maratoni versenyen. Ellentétben a maratoni futókkal, Szemijoszi úgy nyert »bajnokságot”, hogy el sem mozdult a helyéről, a mikrofon mellől. A szakértő zsűri rendkívüli állóképességéért ítélte meg neki a győztesnek kijáró koszorút: megszakítás nélkül

két napon és két éjszakán át, pontosabban 48 óra 21 percen keresztül énekelt.

A „Kis Színház” új épülete

Mihail Oarevet, a moszkvai Kis Színház igazgatóját és vezető színészét nemrég szokatlan szereppel bízták meg. Fő konzultánsa lett a híres együttes új színházépületéhez készített terveknek.

A színiegyüttesnek a 150 esztendővel ezelőtt épült színházon kívül eddig is volt már még egy kisebb színpada. Ez a kamaraszínház azonban elavult, s a szovjet kormány utasítására a moszkvai építőművészek most egy új kamaraszínház tervein dolgoznak. Az új színház Moszkva centrumában, az építők elképzelései szerint a Trubnaja téren épül majd föl.

Mint Lev Katajey, a tervezőcsoport egyik vezetője elmondotta, az új színházépületnek egyszerre kell korszerűnek, egyszersmind az orosz drámaművészet akadémiájának hagyományait őrző jellegűnek lennie.

Az 1200 személyt befogadó nézőtér — az együttes kívánságára — hagyományos, emeletes konstrukciójú lesz, az épület külsejét azonban a legmodernebb építészeti formák felhasználásával alakítják ki.

Magyar remekírók

Katona Joz-ct és Madách Imre vaiogatoti művei

„Kinek készül ez a sorozat? Akik már eleget olvastak, de kalauz nélkül olvastak s most rendezni szeretnék, amit egyszer — régebben — olvastok már, de most szívesen megismerkednének olvasmányaik szomszédságával, például mi előzte meg Csokonait vagy mi követte Jókait? — kérdezik a szerkesztők. Hatásának felderítése az olvasáskutatók és könyvtárszociológusok feladata lenne, ha sok egyéb munkáik mellett erre is futna az időből. De én most nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy ritka könyvtörténeti pillanat az, amikor egy irodalom két legnagyobb drámai alkotása egy kötetben, egymás mellett jelenik meg. A Bánk bán és Az ember tragédiája különnemű alkotások, az egyik tragédia, a másik drámai költemény. Egymástól közel ötven év választja el őket. Más a célja Katonának és más Madáchnak, mások a társadalmi szituációk, amelyben születtek, mégis óhatatlan, hogy az ember ne keressen párhuzamosságokat a két remekmű között.

1814-ben a Bánk bán megírása, I. Ferenc anakronizmussá váló abszolutizmusa idején Katona nem tehetett mást, minthogy visszafordult a XIII. századhoz, a nemzeti királyság gondolatához, hogy kifejezhesse az évtized népi-nemzeti panaszait. A Bánk bán nosztalgia a nemzeti király és a nemzeti királyság után, kissé felelet a pragmatica sanctions, az asszonyi örökösödésre és akiutakat kereső „népfelszabadító” patriarchális köznemesi jobbágypolitikára. A Bánk—Gertrudis ellentét, a királyné megöletése tiltakozás a Habsburg-ház néme- tesítő törekvéseivel szemben, de a magyar nyelv és irodalom védelme is. Bánk emberi nagysága valóban árnyat vet a királyi ház fényére. Ezért is nem engedélyezték színpadra vitelét Jóval később, már kecskeméti ügyész korában Katona fel is panaszolja a cenzorok vakságát: „Annyira határok közé tétetve véli magát a cenzor, hogy maga ezek között határozatlanságba esik. Az elöljáróság kiadja ugyan neki a zsinórmértéket, de ő tartván attól, nehogy lábát megüsse, irgalmatlanul kaszabol... A cenzor- nem a századak lelkét, hanem a jelenhez való hasonlatot tekénti”.'

1859-ben, Az ember tragédiája megírása idején, az elbukott szabadságharc és Bach-korszak keserves évei után Madách már a francia forradalom eszméiben gondolkodott, ezért is állította műve középpontjába 1789- et. Sem az osztrák elnyomó törekvéseikkel, sem a nemesség békülékeny hangulatával nem értett egyet, s többször hangoztatta, hogy Becsnek ugyan hatalmában van 48 embereit kivégeztetni, megalázni és börtönbe vetni, de a szabadságharc eszméit már nem irthatja ki. Nem arra keresett választ, hogyan óvható meg a királyság intézménye, miért felelős a király és máért nem, hanem arra, hogy mi dolgunk a világon? Mit tehetünk a forradalom és az önkényuralom évei után? Küzdhetünk-e olyan eszményekért, amelyek a negyvenes evek elején érlelődtek meg a magyarság jobb fiaiban? Van-e emberi haladás vagy az emberiség útja a londoni tömegsírhoz és a kihűlt Egyenlítőhöz vezet? A Tragédiában a kérdések és lehetőségek, a bizalom és kételkedés, a remény és hitvesztés állanak szemben egymással. Ezért is beszél Mádách olyan sokszor és sok változatban a küzdelem értelméről. Ez a tettvágy, az állandó készenlét emeli fel a Tragédiát a pesszimizmusból. Mindettől függetlenül nem hiszem, hogy Madách az atyaúristeni, oratórikus szózatra — „ember küzdj és bízva bízzál” — keresett volna magyarázatot, inkább arra, hogy eszmék által előbbre jut-e az emberiség,

így:

„.. bármi hitvány

Volt eszmém, akkor mégis lelkesített.

Emelt, és így nagy és

szent eszme volt.

Előre vitte az

embememet*

Katona világa reménytelen és komor, hiszen Bánk és a nemzeti királyság eszméje már régen elbukott. Ádám azonban kudarcai után ’új utakra tér, a mindenséig megismerése hajtja előre.

Azért jó és tanulságos olvasni remekműveket, mert gondolatébresztő és gondo- latteremtő hatásukat évszázadok múltán sem vesztik el. Igaz, ma másként szemléljük ezeket az alkotásokat minta századforduló olvasója.

(Szépirodalmi Könyvkiadó) EBERGÉim TIBOR

G

izi a délelőtti gyorssal hazajött Pestről. Megint új gyűrű szikrázik az ujján, Mariska néni, a nagynénje nem tudja róla levenni a szemét. A konyhaasztal mellett ülnek, a két, lekopott festésű hokedlin. Már sötétedik. Gizi feláll, hogy villanyt gyújtson.

— Minek még, hagyd — állítja meg Mariska néni hangja —, árt a szememnek a fény. Aztán a számlát is hozzák. Néha azt se tudóin, hol áll a fejem, ide is fizetni, oda is. Mióta az én Vilmosom itthagyott bennünket...

— Há t Lacus?— kérdezi Gizi. — Ilyen későig dolgozik?

— Dolgozik a síferencsétlen, de ő sincs jól. Gyógyszert szed, most is a gyomra fáj, kénytelen volt könnyebb munkára kérni magát. Tudod, jó helye lenne az állami gazdaságban, csakhogy diétás kosz tot nem főznek az üzemi konyhán. Mindennap hús. Nem bírja a gyomra. Mondtam is neki, ne fizessen be, majd pakolok én néki.

— Mit tud pakolni? Hogyan győzi?

— Egy kis sajtot, üveg tejet Kislábasban, amit én főzök. Hirtelen elhallgat. Fonnyadtszürke, bőralma-árcán mintha a ráncokat igazgatná, simulnának el csontos ujjai nyomkodása alatt Nézi a nővére lányát, ezen a Gizin. minden világít, csupa feszesség, pedig maholnap negyvenéves lesz, mint Lacus. egy évben születtek, micsoda nyár volt az, Vilmost szabadságra engedték, feszített a szakaszvezetői sarzsival. Farkas méttóságos behívta egy pohár pálinkára, azt mondta, maga a legjobb gépészem, számitok magára, ha leszerel. Ó, mi volt az akkor, uradalmi gépésznek lenni. A méttóságos asszony egyszerre három, levetett ruháját is nekiadta, de szép volt az a rózsás krepdesin.

— Lacusnak pedig jói kellene étkezni. Különben nem bírja a munkát. Meginni egy-egy pohár bort is, ha jólesik, a kevés nem árt — mondja Gizi. — Az én Józsimtól soha nem sajnálom.

— Bort?! Még az hiányozna a beteg gyomrának! — szörnyűlkö- dik Mariska néni. — Jól néznék én ki, ha nem tudnék az egyetlen fiamra vigyázni!

Gizi a gyermekkorukra gondol, őrzi a libákat, játszanak Lacus- sál. A kért végéből Mariska néni kiabál: hívja a fiát. Lacus nem megy, visszákiált: majd mindjárt. Szíjjal jön elébe az anyja, hazáig üti, ahol éri, a gyerek Üvölt, ahogy a torkán vif-í- a

Imre László:

Egyetlen

szomszédok tudják. Kallómé csépeli az egyszem fiát, már ki sem néznek a zajra.

— Mikor akar ez a gyerek megnősülni ?

— Megnősülni? Még az kellene! Más nem is hiányzik nekünk. Beteg ember ne vggyen a nyakába külön terhét — csattan Mariska néni hangja.

— Hátha azért beteg, mert nem udvarol.

— Ugyan, menj már, hisz’ ideje

se lenne rá. Már én is gyámolí- tasra szorultál. Mi lenne itt én- velem, ha nem adná a kezem alá. ami kell? Többet fekszem, mint fenn vagyok. Vilmos bátyád, szegény, azért kérte magát éjjelesnek a malomban, hogy nappal vigyázhasson rám. Éjszaka meg Lacus. Nincs az a kórházi nővér, aki azt meg tudta volna csinálni. Csak szólnom kellett: mosd

meg a hátamat, kisfiam, már jött. Minek szégyellném magam előtte?

A konyhában, a házban minden az elhalt gazdára emlékeztette Gizi nénit. Meg kell adni, a malomgépész teljes és befejezett munkát végzett. Ezt a falu- széli házat annak idején félig romos állapotban vették. Valósággal újra kellett építeni. Vilmos bátya bontástéglából nagyobbi tóttá. Tornácot sikerített hozzá, lugassal A nádtetőt kicserélte szürke palára, a padlást is megnagyobbította. Széles ablakokat vágott a tenyérnyi helyébe. Bentről a kemencéit kidobta, helyébe cserépkályhát rakott. A döngölt földre padlót tett, követ a konyhába. ..

— Egy szavam se lehet az uramra — mondja Mariska néni, mintha eltalálná Gizi gondolatait — Hányszor előfordult, hogy befejeztük a vasárnapi ebédet, ültünk az asztalnál, készülődött kifelé rágyújtani, mert én azt nem engedtem, fiam, hogy telefüstölje a lakást, aztán elég volt ránéznem a piszkos edényre, szó nélkül zsebre tette a dózniját, nekiállt mosogatni, úgy bizony.

Gizi azt várja, hogy nagynénje — jó özvegyek szokása szerint — mindjárt sírva fakad. De ez nem következik be. Száraz szemmel,

Tva^-ről a1Vi«nH ^TÍéTŐl

mint akinek az emlék is önigazolás.

— Akkor vasárnap is, jaj, sose felejtem éL Azt mondja, ő rágyújt idebenn, hideg van. kinn, esik is. Ezen összeszólalkoztunk, jó, mondom, majd ón megyek ki akkor. Letette a dóznit, nagyot koppant az asztalon, de nem szólt semmit. Bement a szobába, azt mondta, szédül. Lacus mosogatott el helyette, aztán bement utána, én még nem nagyon mozoghattam, fiam, akkor voltam épp Iá-' badozóban, ráterítette a nagykabátot is, mert fázott a takaró alatt. Kijött, felmosta a konyhát, fénylett a kő, még mondtam is neki, úgy, úgy, Lacuskám, tudod te, hogyan szereti anyád, ragyogjon az a kő, ha már annyit vesződött vele apád míg lerakta.

Lacus kinagyított katonaképe a falon. Hosszúkás arca kétoldalt pirosra retusálva. Apró bajüsaka hegyeskedik az arra alatt, mosolygásféle a szemében. Gizi nézi a bamakeretes képet, eszébe juit, nem sokkal a leszerelése előtt járt náluk egy ízben, amint ott po- harazgatnak vacsora után, egyszerre elerednek a könnyei, úgy mondja félrészegen, anyám azt mondja, látni se akar a bajusszal, meg kéne szökni, ki kéne szökni a világból, Giziként, az istenit! “

Ö

sSzesereglett a fél utca, amikor Kalló Vilmost a kórházba vitték. A mentők hétfőn mentek érte. Amikor meglátta, hogy a hordággyal közelednek, elkezdte lefelé hányni magáról a ruhát, ott állt egy szál alsóneműben, márpedig ő innen nem megy sehová Belekapaszkodik a. két ember, ne csináljon már cirkuszt, Vili bátyám, de cs»v köti magát, ordít, ahogy a torkán kifér, ő aztán nem, innen ugyan egy tapodtat se. Belekapaszkodott a tornác téglaoszlopába, azt is majd ki rángatta a ' helyéből, még a mentőkocsiban is azt kiabálta, a ház!, nem adom a házamat! Tízegynéhány napig tartott az útja az idegosztálytól a dühöngőig a megyei kórházban. A felesége egyszer járt benn nála. nem ismerte meg. Vénasszony, vénasszony — ezt mondogatta és nagyokat nevetett. Gizit a hideg rázza, amint ezekre a szóbeszédekre visszagondol.

Odakinn nyikordui a kiskapu. Fáradt léptek.

— Ez Lacus lesz — réved fel Mariska néni.

Gizi felkattmtja a villanyt.

Amikor a nyitott ajtóban megjelenik Lacus nyurga, pufájkás alakja, játékosan odalibben, arcon

csókolja kótfelől:

— Na nézd már, Lacus, te megint nőttél!

— Hát nyurgulunk, nyurgulunk

— mondja Lacus, kicsit az orrából, mint kicsi gyerekkora óta mindig. Sápadtsovány, borostás férfiarcán odakövült íéiszegség a mosolya. — Melyik vonattál érkeztél? A gyorssal? Az a legjobb. Egyszer én is ültem gyorsvonaton

— felcsillan a szeme. — Szaladnak mellette a fák, hihi, szaladnak, igaz-e?

Azt nézi, hová ülhetne? Anyja elkapja a pillantását

— Lacuskám, kisfiam — mondja hirtelen —, szaladj már el a kútra, nézd csak, kifogyott a vizünk. Fát is vágni kell még, a szobába bekészíteni, meggyújtani a tüzet, az éjjel is fáztam, abból a jó tuskóból apríts, az nem lobban el olyan hamar. A malacnak is lökni kell, fiam, de a darával spórolj, fogytán az is. Várj csak!

— kiabál utána, amikor a kannákkal a kezében Lacus már az udvaron jár — a boltba is ugorj el, fogytán a kenyér! Látod, mindenre nekem kell gondolni — lordul panaszos arccal Gizi felé —, magától nem jutna ám az eszébe semmi.

Vacsoráig Lacusnák felnézni is alig van ideje. Amikor elvégzi, amit anyja megparancsolt, már leülne végre, akkor is megáll benne a mozdulat.

— Lacus! A botomat! — éles- kedik Mariska néni hangja.

Giziben felgyűlik a méreg. Hányszor fölállt délután, járkált a konyhában föl-le — jut eszébe ingerülten —, akkor nem kellett neki a bot. Legszívesebben az asztalra ütne. de ez mégsem járja, ennek a szerencsétlennek idehaza még lélegzetet venni sem jut ideje. Ebbe bele lehet bolondulni. Itt tenni kellene valamit, de mit?

\f acsora után Lacus. Mariska ” néni azt nézik, mit akar Gizi az útitáskájával, ilyenkor szokott következni látogatásainak fénypontja, az ajándékozás. Mindig hoz valamit, nem is olyan apróságokat, már amennyire a pénztárcája engedi. Átkötött fehér doboz: házicioő Mariska néninek. Vastagszálú harisnyák télire, a meteorráögusok azt mondják, hosszú lesz az idei tél,- köszönöm, lányom, viselje egészséggel, Mariska néni. Ezeket a nyakkendőket pedig Kisjózsi küldi neked, Lacus, meg est az inget is hozzá, Pesten most divatos az ilyen, kockás, elszorul a szíve, látva, ahogyan Lacus utánakap 'az ingnek, valósággal, mint egy gyerek, egy • sápadt, öreg kisfiú, mintha kérdezné, ez tényleg az enyém, nohát, milyen klassz ing, szebb, mint apáméi, mert én az apám ingeit^hordom, a foszló nyakukkal, már vasalni se lehet, nem lehet azokat már vasalni, kimosni még csak kimosom, hanem a vasalás, szívesebben hordok betont talicskán.

Végül a bukszáját vesai elő Gizi. Lilahasú bankót emel ki belőle :

— Ez a tied Lacus — mondja emelt hangon. — Ezt a pénzt úgy mulasd el, ahogy van. Húzasd a cigánnyal, fogj nőt, mit tudom én..,

Legszívesebben azt mondaná neki: menekülj innét. Éld a magad életét, elég öreg vagy hozzá. Keress magadnak valakit, nősülj meg, hozz asszonyt a házhoz, még nem késő. De nem szól, mert amúgy is sörül a levegő a konyhában, látja, amint nagynénje feje inogni kezd:

— Nem lehet! Ennyi pénzt nem lehet a kezébe adni — lihegi Mariska néni, mint akii rosszullét környékez. — Még mit nem! A múltkor is, fizetéskor, fűnek-fának fizetett az egyesben, a végén ösz- szeverve jött haza. Ugye, Lacuskám — fogja könyörgésre — nem mégy sehová?! — Utánakap a pénznek: — Majd veszünk, neked veszünk valamit abból a pénzből. Űj nadrágot, az új inghez, ugye jó lesz?

Lacus nem szól semmit. Hátat, fordít mindkettőjüknek. A háta görbületében látszik a megalázás szomorúsága. Elhúzódik azután szótalan. Csöndesen vetkőzni kezd. A lavórba meleg vizet önt lassan, végigsimít az állón.

— Tán még borotválkozni is kellene — mondja.

— Ugyan már! Ráérsz szombaton — inti le az anyja. — Hiszen még csak szerda van.

— Gyorsabban nő, vagy mi — morogja.

f acus már rég lefeküdt, hor- kolva alszik odabenn. Mariska néni azt mondja Gizinek:

— Élhetetlenek voltok világ- életükben. Az apja is — úgy hidd el. ahogy mondom. — Rágondolni is rossz, mi lett volna velük, ha én nem állok a sarkukban. — Mély lélegzetet vesz. — Tudod, Gizikéin, én már csak akkor leszek nyugodt, ha az én Lacuskámat is letehetem. Oda. Az apja mellé.

Gizi a szája elé kanja a kezét, hogy ne kiáltson. Feláll. Szemében az iszonyat szikrái. Hátrál az ajtó felé. Kabátja már a kanján, felemeli az útitáskát. El innét!

y