Népújság, 1974. december (25. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-25 / 301. szám
A kettős honfoglalás ü Beszélgetés dr. László Gynb professzorral László Gyula, as Eötvös Loránd Tudományegyetem régészeti tanszékének vezetője, a történettudományok doktora egyike azon keveseknek, akiket a szűk szakmai körökön kívül a közvélemény is jól ismer. Könyveinek sikere annak is tulajdonítható, hogy a régészet iránt közvéleményünkben élénk az érdeklődés. Munkáiban mindig érezzük a töprengő tudós gondjait, de az „advocatus diaboli” (az ördög ügyvédje) minden apróságra figyelő ellenvetéseit is. S ez nagyon emberi és nagyon rokonszenves vonás. TőallqmJiLitaJk öl tankok! — A tudományos művek élménye intellektuális. Professzor úr könyveiben, előadásaiban viszont élénk megjelenítő erőt is érzünk. Tálán a régészet természete segít a képszerű megformálásban? — A régészeti leletekből elénk táruló kép a látható világok leghézagosabbika. S különösen kevés maradt ránk a nagy ázsiai-európai nép- vándorlások korából. Csatok, szíi'/egek, veretek, csontkarcok, s néhány edény töredék, amit a halottakkal együtt raktak a földbe. Ezt a töredékeiből elénk táruló világot csak úgy lehet megismerni, ha a szakember egyszerre képes a legaprólékosabb rendszerező és összehasonlító munkára, s ugyanakkor gondolatait igyekszik szabadabban futtatni. A gondolatok kölcsönös megtermékenyülését akadályozza, ha valamit véglegesen bebizonyítottnak, váltó-, zatlannak tekintünk. Különösen így van ez a régészetben. — így jutott el professzor úr £ kettős honfoglalás elméletéig? — Az első halvány feltevést inkább a véletlennek köszönhetem. Régészeti kézikönyv írását kezdtük meg Bóna István barátommal, s akkor figyeltem fel a következő érdekes rejtélyre. Ha egymásra vetítjük a feltárt sírok alapján rekonstruálható honfoglaláskori települések térképét a későavarkori lelettérképpel, szinte meghökkentő, hogy Árpád magyarjai milyen következetesen nem települtek az avarok által lakott területekre. Elgondolkodtató tény az is, hogy a nagy avar településekről nem maradtak fenn avar helynevek. Ugyanakkor az általuk lakott vidékeken, ahol honfoglaláskori sírokat egyáltalán nem találtak, ősi magyar helynevek bőven vannak. Mi ennek az oka? — Végiggondolva, magam is megriadtam a feltevés merészségétől, hiszen az oly mértékben különbözött a történészek által elfogadott változattól. — Milyen adatok, tények szólnak a kettős honfoglalás mellett? — A honfoglalás korából nagyon kevés, hitelt érdemlő írott forrás maradt ránk. A régészet hagyományos jelzései pedig csak nagy-nagy óvatossággal kezelhetők. Vizsgálódásainkat ki kellett terjeszteni a néprajzra, a mitológiára, a művészetre — különös tekintettel az ötvösmesterségre — a növényföldrajzra, állattanra, a társadalomlélektanra és az antropológiára is. Egyszóval komplex vizsgálati módszer alkalmazása vált szükségessé. Az előkerült csatokon, övékén, csontbogozókon, vereteken megtalálható ábrázolások ugyanis konkrét, meghatározott jelentéseket hordoznak. Ha ezeket a jelentéseket meg akarjuk szólaltatni, minél jobban, több és több fogással kell játszanunk a húrokon. Például a hazai Szent László legendák XIII—XIV. századi falfestményeiről hasonló módszerrel sikerült kimutatnom, hogy ezek a honfoglaláskorra, sőt, az avarkorra visszanyúló hagyományt őriznek hűséggel. Egyes jeleneteik még messzibb századokból; a szkíta, sőt annál is korábbi időkből valók. De míg eddig a felismerésig eljutottam, végig kellett kalandoznom gondolatban az egész végtelen ázsiai sztyeppe népeinek művészetén. — A feettős honfoglalás elmélete szerint a kései avarság i. sz. 670 táján történt betelepülése azonos a honfoglalás első hullámával, s a kései avarok tulajdonképpen magyarok voltak. Az elmélet körül gyűrűző vita lehet, hogy több a kettős honfoglalás egyszerű elfogadásánál, vagy elutasításánál? Nem értelmezhető-e úgy, hogy a komplex régészeti, művészettörténeti stb. kutatómunka kér polgárjogot, s eredményeit művelői azonosaknak tekintik az írott források és a nyelvtudományi vizsgálódások eredményeivel? — Valóban a régészet korábban többnyire csak tárgy- történettel foglalkozott; a forrásokból elénk táruló történelem puszta illusztrációjaként szolgált. A régészet most viszont a néptörténet, társadalomtörténet alapvető kérdéseiben is szót kér. Valójában itt új szemléletről van szó. Népünk őstörténetében és a honfoglalás eddigi felfogásában volt néhány áthidalhatatlannak látszó ellentmondás. Korábban például azt tanították, hogy a_hon- foglalók tömör szláv népességet találtak a Kárpát-medencében. Ez azonban nem lehet igaz, mert akkor mi is úgy jártunk volna, mint a török-bolgárok által megszállt Bulgária, ahol néhány nemzedéken belül elszlávo- sodtak a hódítók. — Ezt az ellentétet csak az oldja fel, ha elfogadjuk, hogy a Kárpát-medencében jelentős „avar” népességet talált Árpád, s ezek magyarul beszéltek. Ha ilyen új szemszögből tekintjük végig koraközépkori történelmünket, egész sor kérdésre kézenfekvő választ kaphatunk. Nagyrészt ezt a feltevést támogatják az embertan eredményei: kimutatták például, hogy a későavarság embertani kénlete Magvarország közép- és úikori történetében is folvtatódik. Ezenkívül a székely és a göcseji nép hiedelemvilága még talán a mai napig is őrzi azt a felfogást, hogy őseik már Ámád előtt Erdélyben, illetve Pannóniában éltek volna. ' — A kettős honfoo-Ialős pjúiéSetének elleyi/ői a bizonyító erejű írott forrásokat kérik száZTi 1Gvfrffv Gvíir?v például azt írja, hogy „nincs olyan egykorú forrás, amely arról ímlsik na, hogy Árpád honfoglalói s beköltözéskor itt magyar néped találtak volna”. Ügy tűnik, hogy az ebből a korból származó írott források sem egyértelműek, sőt, egyes részkérdésekben ua- gyón bizonytalanok? — Még a legnagyobb óv tosság mellett is leszögezhetünk annyit, hogy az első — avar kori — honfoglalásnak az írott források nem mondanak ellent, inkább mellette magyarázhatók. Az orosz őskrónika például világosan ír a VII. században (670 táján) Pannóniába települő fehér ugorokról. Hasonlóképpen örökíti mfeg az onogurofe történetét az eddigi honfoglaláskori kútfőinkben ismeretlen corbeille-i szerzetes Widukind. Ö még a csoda- szarvas mondáról is tud. De a bizánci források is értelmezhetők ekként. A klasszikus latin történetírók ékes stílusában készült bizánci munkák között viszonylag szavahihető Iütvalló Theofa- nész. Nála. Kovrat Kagán bolgár uralkodó fiainak sorsáról olvasva megtudjuk, hogy az öt fiú közül a ne- SVedik népével Pannóniába költözött. A Pannóniában megjelenő alaonépesség az onogur volt, amelynek nevét sokféle változatban: Ungar, ongarese, hungarus, hongroise, ungur — ma Is viseljük külföldön. Ez az onogur név már jóval Árná- dek megjelenése előtt kimutatható Pannóniában, mint helynév. — Professzor űr, a kompié* kutatások eredményeire támaszkodva ma már véglegesen bizonyítottnak tekinti a kettős honfoglalás elméletét? — írásbeli dokumentumok előkerülése már aligha várható. A régészet és a rokon tudományok anyaga viszont egyre nő. így szinte szükség- szerű, hogy népünk őstörténetében és a honfoglalás kérdésében meglevő ellentmondásokra, fehér foltokra a választ végül is ezek a tudományok fogják kimondani. S ebben a folyamatban a kettős honfoglalás elmélete csak fez első lépcsőfoknak számít. Csupor Tibor T e, szívem, mi nagyon lentről kezdtük. Akkoriban úgy mondtuk: csórón. Gábornak egy szál fekete ruhája volt, abban járt vizsgázni; nekem egy szoknyám, két blúzom. De szerettük egymást, a többi nem számított. Gábor másodéves volt, amikor megismerkedtünk, én végzős gimnazista. Az, az igen, az a bizonyos, nagy, halálos diákszerelem: a miénk aztán igazán az volt! És gyönyörűvé talán épp a reménytelensége tette: hogy még csak el sem tüdtuk képzelni, hogy is lesz ebből valaha házasság... Gábor szülei vidéken élnek, ő valamelyik kollégiumban hányódott, én meg, a szüleimmel, a józsefvárosi szoba-konyhában. Oda nem mehetünk, természetesen, Alsó- vagy Felsőbürökpusztára, az ő szüleihez, hisz azok is csak a szoba-konyhában, és hozzá hol, te jóságos isten! A legközelebbi kisvárostól is vagy harminc kilométernyire. .. Nálunk meg szintúgy csak a konyha várhatott volna ránk; de az anyós konyhájára mégsem mehet az ember orvosi diplomájával, no nem igaz? A kuporgatás, a hihetetlen lemondás esztendei jöttek. Spóroltunk, szívem. A szájunktól vontuk meg, de szó szerint értsd! Te, mi olyan szegények voltunk ezekben az években, hogy ha nagy ritkán elvetődtünk színházba, hát kettőnknek legfeljebb egy jegyre telt. Az első részt rendszerint ’ Gábor nézte végig, a szünetben ideadta jegyét, s a második részre én ültem be. Előadás után aztán elmeséltük egymásnak, amit a másik nem látott, s csak kikerekedett bennünk az egész darab... Mosolyogsz? Mi akkor iskább sírni szerettünk volna. És Gábor, képzeld, még ezek közt a körülmények közt is tudott takarékoskodni! Az ösztöndíjából kuporgatta félre a száz meg kétszáz forintokat, s mire a diplomáját kézhez kapta, tizenkétBárány Tamáső KARAMBOL ezre volt a bankban... De ötvenkilenc kilónál nem is nyomott többet szegénykém, elképzelheted! Akkor már én is évek óta dolgoztam, és magam is szaladgáltam minden elsején fele fizetésemmel a takarékba, így aztán, mire Gábor lediplomázott, nekem is volt félretéve huszonegyem; vagyis kettőnknek összesen harmincezrünk. Ezzel már lehetett egyet-mást kezdeni, s nem látszott teljesen reménytelennek valami lakás után nézni. No, nem az élettörténetem akarom mesélni, elég itt annyi, hogy a diploma után szépen megesküdtünk. Gábor a kórházban kapott egy szobácskát, én laktam tovább is az anyáméknál, és a szabadnapjain éltük a házaséletünket. .. M ilyen volt? Fogóddz meg: életem legszebb esztendeje! Az a fullasztó izgalom mindig, a találkozások előtt! A felsurranások, hol hozzánk, ha a szüléimét sikerült leráznom, hol hozzá, a kis kórházi szobájába... Férj és feleség voltunk, szívem, és olyan túlfűtötten éltünk, mint egy jegyespár... Hiszed vagy nem: én el sem tudtam volna képzelni azelőtt hogy ilyen boldogság egyáltalán van a világon! No, aztán elkészült a lakásunk — szövetkezeti, igen —, és vala- hára beköltözhettünk. Lakás tehát már volt, két és fél szoba, vagyis tizenkét csupasz fal, öt ajtó, öt ablak. És tükörsima, üres parketta. Mert bútorunk, az persze nem volt. Meséljem, ami most jött? Az első év: az egyik szoba és a Végre jó hír fut végig a hosszúhosszú rostokoló kocsisoron: talán most már majd indulunk. Fél nyolc is elmúlt már: kinézek az ablakon, és képzeld, a kocsinkra hull a pillantásom! Ördög tudja, hogy is van ez: Moszkvics, Moszkvics — de én ezer közül is nyomban megismerem a miénket. A gyerekek sírnak itt mellettem a hidegtől, nekem merő jégcsap a Iában, és Gábor zakóban ül a fűtött kocsiban, és épp most gyújt rá lassú ráérős mozdulattal az első cigarettájára. Aztán körülnéz, hogy a hosszú torlódást elkerülendő, merre vehetne egérutat Te, ^ ha az ember nagyon akar valamit, sikerül! Irtóztató erővel szuggerálom és képzeld, Gábor felnéz, rámpillant. Kétségbeesve intek a két gyerek felé, s mutatom, “0§y leszállunk, várjon s vigyen tovább bennünket. Derűs arcán egy pillanatnyi felhő, órájára pillant, majd udvariasan fejet ráz, és már kanyarodik is be az első mellékutcába. Én meg magamhoz húzom a két reszkető csöppséget, és átkozom, átkozom, átkozom magamban azt a gazembert. Kilencre értem be aztán az intézetbe, csonttá fagyva. Aznap határoztam el, hogy el- válok tőle. Nem rögtön persze hi- szen az ilyesmi igazán nem köny-' nyu dolog; millió szálat kell az embernek eltépnie. S nekem különösen sokat kellett, hisz meséltem róla, mennyire szerettem. Eltartott vagy másfél évig, amíg végképp elszántam magam. Most lásurú-emSOkára 3 második tárgyalj idd el, nem tehettem más- . i .. ,.kePPen. A házasság végül as közös vállalkozás, nem? Én legMzáhfn 6Zh tanUHam a szülei™ nazaban. Ha nyomorgunk: együtt nyomorgunk. Ha jól megy^so- runk: együtt élvezzük. De hogv az Pereskedik, gondok közt él a munkában megszakad, vállán két kisgyerek és egy négytagú háztartás minden terhe, a másik meg ezben4 fűtött" kéIÍ KIágát’ kényelem- nrt^íi “ kfcslban s Sond nélkül unzal — ez tarthatatlan' Mondd, szívem, nincs igazam? rádió. A második év: a másik szoba berendezése. Harmadik év: a gyerekszoba és a függönyök. A negyedik év: porszívó, televízió, jégszekrény. Ötödik év, Andriskánk. A gyerekkocsi. A Mózes-kosár, a babakelengye. Hatodik év: egy- égy szőnyeg a két szobába, és a készülődés másik gyerekre. De ember tervez. Gábor épp akkoriban kezdett egy kissé jobban keresni: új helyre került, és alakulgatott a magánpraxisa. Én a két pici miatt természetesen nem tudtam visszamenni dolgozni, anyámmal felváltva kínlódtunk velük, s szerettem volna valaki állandó segítséget, egy meg-, bízható bejárónőt, hogy amint Krisztinkétől tehetem, menjek vissza az intézetbe. De Gábor hallani sem akart erről. Kiszámolta, mennyibe kerülne a bejárónő, s csak fejét rázta, makacson. „Anyád olcsóbb! — mondta, ellentmondást nem tűrőn. — És nekem most minden fillérre szükségem van, a kocsi miatt.” Igen, szívem. A nyolcadik és a kilencedik év ezzel ment el: kocsira gyűjtött a drágám. S a tizedik év meghozta a kocsit. És hozott még valamit, mert a baj mindig együtt jár: hozta szegény anyám súlyos betegségét. Én újra bejártam már az intézetbe, amikor ő kidőlt mellőlem, nem volt hát más, mint az, hogy a gyerekeket óvodába adjam. Mi az intézetben hétkor kezdünk, Gábor nyolckor a rendelőben. Én tehát ötkor kelek, elkészülök, keltem a gyerekeket, reggelit adok. sietve, mert hatkor ki kell lépnem a kapun, hisz ha nem érek velük fél hétig az óvodába, elkésem az intézetből. Tehát kelek ötkor, mondom, rohanás, mosakodás, öltöztetés, reggelikészítés és reggeliztetés, aztán rohanás a tömött buszhoz, átszállással rohanás az oviba, megható búcsú, és rohanás a villamoshoz, ki, az intézetbe. Amikor ott beesem az ajtón, Gábor nagyjából akkor kelhet. Minek is kelne előbb; hiszen csak nyolckor kezd, es dolgozik éppen eleget! I gen, szívem, így fest elméletben. Az elején még lábujjhegyen jártam, és a kicsiket suttogva költögettem, fel ne verjük az apjukat. Pihenjen csak szegény, dolgozik eleget! Ja-ja, de ez csak az elmélet, szívem, és hidd el, más a gyakorlat! A gyakorlat úgy fest, hogy én a fogvacogtató hidegben elindulok a két gyerekkel a hajnali sötétben, felvergődöm velük valahogy a degeszre tömött buszra, tipródunk, reszketünk, hogy le ne rúgjanak róla, aztán ugyanezt másodszor is, és amikor az óvoda kapujában elbúcsúzom tőlük, akkorát sóhajtok, hogy néha már lelkifurdalásom támad: nem bántam én meg valójában ezt a két gyönyörű gyereket? Eleintén csak átsuhant bennem, meg-meg- kísértett, később már követelődzőén dörömbölt agyamon a gondolat: az apjuk most fordul a másik oldalára... De még ez is csak elmélet volt, szívem. A gyakorlati próba most jön. Egyszer csúnya baleset történt, gázolás, ilyesmi, és a forgalom elakadt az utcánkban, a villamosak, buszok megtorlódtak, csupán a gyalogosok mehettek tovább, s a fürge, mozgékony kiskocsik kerülővel, a mellékutcákon. Hát ott állunk, szívein, a percek múlnak, negyedórákká majd félórákká állnak össze, s még mindig semmi. Hatkor indulunk, mondtam már, de fél nyolc: és még mindig nem mozdultunk. A gyerekek fáznak, nyöszörögnek, türelmetlenkednek. sírni kezdenek; én meg, gondolhatod, az őrülésig vagyok már: ennyit még összesen nem késtem az életben, mint amennyit ma reggel fogok... J 1 I
