Népújság, 1974. december (25. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-22 / 299. szám
•.. hogy kolduljunk, vagy ne kolduljunk? Hogy odaáll junk-e ama képzeletbeli sarokra, ahol megfelelően nagy a forgalom ahhoz, hogy elsírjuk könyörgésünket, odatartva kicsit kopott folyószámlánkat: csak néhány százezer forintot a szerencsétlen intézménynek. Én azt mondom: kolduljunk! Mert képzeljük csak el, milyen megkapó látvány, amint egy iskola, egy intézmény, vagy akár egy vállalat vezetője, kiöltözve legszebb szocialista ruhájába, kiszáll a Zsiguliból, vagy a Skodából, bal kezébe veszi a folyószámláját és odaáll a Vállalati körút és az Üzemi utca sarkára, és mondjuk egy óvodára koldul. Vagy egy tornacsarnokra. Vagy mit tudom én mire... ... és jönnek a körúton, jönnek az utcán és szánakozva dobják be az üzemek, a gyárak, az üzemrészek, a szocialista brigádok a különböző alrovato- kÓn, kommunista szombatokon megtakarított pénzüket a folyószámlába, hogy folyjék csak azon a számlán minél több pénz annak, aki nem szégyenkezik koldulni. Szép látvány lenne. De miért csak lenne? Az utóbbi időben ez a koldulás ugyanis oly természetessé vált, mint a határidők be nem tartása az építőiparban, vagy mint a hiánycikk a kereskedelemben, avagy éppen mint a sajtóhiba a sajtóban. Valakinek, valamilyen testület élén egyszer csak eszébe jut, hogy személyét — mondjuk — egy álomszép új tornacsarnok formájában örökítse meg, nosza tollat fog és ír: a felsőbb szerveknek, vagy a felsőbb szervek valamelyikének. Aztán újból tollat fog, pontosabba tollat ragad, mint ama Sárkányölő Szent Jakab — azt hiszem, van ilyen szent — dárdát, s szíve vére tintájába mártva azt, levelet ír az üzemeknek, intézményeknek is. S mit kér? Pénzt kér. Természetesen. Innen háromszázezret, onnan ötvenötöt amonnan 345 forint harminc fülért, s ricsz-ropsz el is készülne a tornacsarnok, ha volna rá kivitelező például. Ha adna' a felsőbb szerv, ugyancsak például. De van és nem ad. Nincs is nagyon miből adnia. Az arra illetékes párt- és tanácsi szervek a megmondhatói, hogy nemcsak a fekete beruházások, de a fekete kunyerálások is elburjánzottak hazánkban, s a posta lenne a megmondhatója annak — de hát van levéltitok is —. hogy mennyi üyen kunyeráló levélre került már stempln Egyszóval a nagy népi koldulás időszakát értük meg oly korban, amikor a koldulás alapjait régen felszámolva megszüntettük az egyéni koldulást. Jött helyette az állami. Az elnök elvtárs, az igazgató elvtárs, az szb elvtárs. vagy kartárs, vagy kar társnő felhúzza a magyar állam egyik intézményének nevét és pecsétjét, mint valami divatpartin a drága szőrmét szokás, s annak öltözékébe, arra hivatkozva odaáll koldulni Állami koldus. Államosított koldus? Állam koldul az államnál? Hogyan? Hát már az is baj, hogy ha üzemek, intézmények, társadalmi szervek, vagy akár szocialista brigádok segitenek egy óvoda megépítésében, egy tornaterem létesítésében, vagy egy orvoslakás tető alá húzásában? Hiszen ezek dy szívesen segítenek, hiszen segítségüket nem kérni, nem igényelni nemcsak botorság, de sértés is velük szemben, Hát nem így van? Hát így! De nem úgy! A társadalmi erők segítségét éppenűgy koncentrálni kell, azzal, vagy azokkal okosan sáfárkodni éppen annyira fontos dolog, mint a pénzzel. A saját pénzügyi keretekkel. Mire vezet, hová vezethet, s nemegyszer már hová is vezetett, hogy nap mint nap kopogtatnak az üzemek, a gyárak kapuin a legkülönbözőbb intézmények vezetői, mert úgy érzik, hogy valamire, amire szükség lenne, arra nincs pénzük? Más lapra tartozik, hogy amire szükségük lenne, az nem is biztos, hogy szükséges, vagy most lenne szükséges, vagy a sok szükséges között éppen az lenne a legszükségesebb. Fejükre csapnak — ahá! — és loholnak koldulni. Aztán, amikor valóban egy egész várost, egy nagyobb közösséget érintő és érdeklő ügyben lenne szükség az összpontosított anyagi, szellemi és bizony még a fizikai' hozzájárulásra, akkor akik tehetnék, már nem teszik. Fél gőzzel teszik. Kedvetlenül. És joggal Melyik üzem, melyik gyár, szövetkezet, egyáltalán melyik kollektíva szereti, ha fejőstehénnek, vagy félhülye amerikai nagybácsinak nézik? Gondolom: egyetlen egy sem Felnőtt korunk felnőtt vezetői — tisztelet a nagyszámú kivételnek — megérthetnék végre,, hogy terültük arra ületékes szerveivel, vezetőivel együtt, azokkal egyeztetve, véleményüket kikérve lehet, csak úgy helyes a valóban szükséges segítséget megkérni azoktól akik valóban szívesen segítenek: ha segíthetnek ás .lem alamizsnát osztanak Ne kolduljunk! Á koldulás nemcsak az egyénre szégyenletes. De íz egyénre, mint. egy intézmény képviselőjére is. És az nt,(«menyre is, Tegyük félre immár a sok fogdo- sástól zsírpecsétes folyószámláinkat: gusztustalan egy látvány I zakad az eső, napok I óta ázunk. A szőlőt vétek lenne tőkén hagyni. Én még csak elboldogulok a sárban cuppogó gumicsizmákkal, hanem János bátyám falába nem való az átázott talajra. A meredek sorvégen esetlenül szánkaz. Karóról karóra kapaszkodva halad csak, még- ‘ is ő biztat engem: — Ugorjunk neki! Ez már utolsó forduló lesz! — Ráérünk, minek siessünk? Otthon úgysincs munkám. Imi nem írsz hát? — kérdi megrökönyödve. — Előbb munkahelyet kell találnom. Meg aztán, keserű a szám is ... Éppen erről írj! Kinek mitől keserű, mitől édes a szája? Mert mindennek oka van. A szőlő is ezt példázza. Kevés volt a napsütés, savanyú a mustunk. Mért nem írsz a közérzetünkről? — Nincs hozzá bizodalmám. —. De hát az ördögbe te, mindenhez bizodalom kell! Mért ne bízhatna a fiatal, ha bízik az öregebb je? Mitől lennék savanyú? Pörkölt rotyog a bográcsban, megesszük, vörös bort iszunk rá~ Kell ennél jobb közérzet? — Nem mérhető csalt, eszem - iszommaL — Meglehet, igazad vasa. De a magamfajtának ez te fontos. A jó koszt nagyon, sokat jelenthet. Az olyan istenverte múlttal, amilyen nekem is volt, nem lehet dicsekedni. Ti megorrol tatok ránk, régiekre, ha a kukoricamáiét emlegetjük. Hivatkozhat másra, aki éhező cseléd volt? Ezt nem értitek meg? — Érteni értjük, csak nem érezzük —• mondom, s mire kimondom, már visz- szaszívnám, hiszen ez így csak féligazság. — Hát ne is panaszkodj a mostani életre! Aki manapság elégedetlen; vagy vak, vagy az ellenségünk. Mert vannak bajok most is, lesznek is mindig. Hanerr, az alapvető kérdéseken áll vagy bukik minden! Ezekkel pedig nincs baj, az úristen se merjen rajtuk változtatni! Hallgatunk, dolgozunk. Lopva megnézem magamnak ezt a szikár öregembert. Mészáros István? si a a sí áz. Péter jut az eszembe. Padtársam volt, földmérő lett. Az utolsó beszélgetésünkre pontosan emlékszem. — „Mi, földmérők — mondta kínosan nevetve —r sokszor dühöngünk, különösen a fiatalja. Holtfáradtan kivergődtünk a fölmérendő terepre, aztán Bálám szamaraként állunk ottan. Tudod mért? Mert hiányzik a segédmunkás! Ha mégis kapunk egyet, kettőt, öten civakodunk értük. Ennyire becsülnek minket... Pedig mi vagyunk a beruházások alfája, ómegája. Mi érkezünk elsőnek és mi távozunk utolsónak. Mondd meg nekem igaz lelkedre, nem átkozódnál. ha látod, hogy néhány szál zsaludeszka miatt napokig leállhat egy több milliós beruházás? Nincsen gazdája semminek, nincsen felelősség! Az üyen műszaki dzsungelben egy idegorvos mindennél drágább, az ér a legtöbbet." Azt hiszem, nagyképűen válaszoltam. Pesszimistának, kishitűnek neveztem Pétert Pedig igaza volt, amikor az egyszemélyi felelősséget emlegette — persze, nem egye dűli megoldásként. Enélkül az 5 generációja is betokozódik. Védekezik a méreg ellen Nem. az nem lehet hog’ Péter azt is elfelejt: • harmincévesen mennyire szívből dühöngött még. ■ ■ ■ 8 7. Istvánt a jóisten se tudja a sodrából kihozni, ö aztán igazán szabad ember. Télen padláson húzza meg K •e Z É R Z £ 7 •« U P K magát, nyáron a Jő ezagá fűben. Kerüljük egymást már évek óta. Amióta elhatározta, hogy a magamfajta „firká- szokat meglincselteti, ha elbukik ez a rendszer”. Haragszik mindannyiunkra. Mintha irigyelnénk tőle olcsón szerzett szabadságát Bár szavamra mondom, korát túlélő dinosaurusként becsületesebben csörömpöl közöttünk egynémely szobro- zónál... Igen, azokra gondolok, akikre az olvasó is. Nem a jóindulatú többségre, de az otromba kivételekre. Őszinte leszek. Nem szeretem ezt a mosdatlan csőlakót, de nem is zavar engem. Akkor hát miért említem mégis? Mert nagyon is negatívja az általánosnak. Mert hihetnénk, az üyen vagány, szilárd jellem. Egy fenét! Első szóra föladná önmagát is. Józan pillanatában bevallotta... Attól tartok, sz olvasó még mindig példákat sorakoztat. Személyekre gondol, akik megkeserítik közérzetünket, akik az én csőlakómnál jóval magasabban fekvő tájakon élnek ... Árthatunk egymásnak rontó szándék nélkül te Puszta létezésünkkel. 1 B ■ ■ Emlékeimből fölbukkan íM L., egy nyári ismerősöm, húszéves, egyetemista. — „összezsúfolódunk a földön — mondta — Lakásaink egyre kisebbek, válaszfalaink egyre vékonyabbak lesznek. A fölbolydult világ végül megfojt minket. És mi vár akkor az utódainkra? örülünk, ha tengődünk majd,” Nézzük csak, Lacikára, ägazad lehne? A tények tényék maradnak, akkor is, ha nem beszélünk róluk. Már most allergiásak vagyunk környezetünkre. A motorbőgés, a rádióbömbö- lés, a kutyaugatás a bőrünkből ugraszt ki minket. Egyelőre csak az érzékenyebbjét De a kömyezetártalom csak most jön! Közelít ránk. Ahhoz, hogy a Dunában ismét fürödjünk, hogy tiszta levegőt szívhassunk minden városban, talán már a sok milliárd is kevés lenne... Vagyis környezetünk is mind jobban befolyásolja közérzetünket. A negatív előjel egyre hatalmasabb lesz. A jövőnket jő lenne ismernünk. Bírjuk, meddig bírjuk még idegekkel? a ■ ■ ■ — Fáradt vagywfe — p®assszkodik szinte állandó jel- döggel festőbarátam, V. Lász- üó. Alig negyvenéves és már leszignált! — Sokszor kérdezem masamtól — magyarázza megfontoltan —. mitől lehetek «ennyire fáradt? Ilyenkor azt gondolom, azért, mert beteg vagyok, nem bírok erőse kapni. Pedig sokat torsiázom, aludni is elég jól alszom. Valami még sincs rendben. Munka közben érzem, hogy itt fáj, ott fáj. Ez, sajnos, meglátszik a képen, amit éppen festek. Naponta érzem, mit jelent gyöngének lenni. Pont ezért tisztelem azokat, akik nem felejtenek el mosolyogni, ök a legerősebbek. Mert közérzetüket akkor te legyőzik, amikor a legjobban fajnak önmaguknak. B 1 ■ S Az e-i presszóbaca C. Péter ügyvéddel a sarokba húzódunk, senki nem hall minket, mégis halkan mondja: — Az értelmiségi pályák máris lemaradtam. Ezért Vezet ez majd? Nekem például már most sincs időm a családomra. Magamról már nem te beszélek. Éjjel, konyhában olvasok, hogy a többieket ne zavarjam. Mégis úgy érzem, valamiről máris lemaradtam. Ezért fekszem, ezért kelek csapnivaló hangulatban. Pedig egy idő után nagyon veszélyessé válhat a lehangolteág. Találkozunk egymással. Te udvariasan megkérded tőlem, hogy vagy ? Azt mondom, köszönöm, jól. Ezzel máris beérted. Nem tudod meg, hogy mi az igazság? őszintén szólva egyáltalán nem vagyok jól. Mostanában minden pillanatom érzékenyen érint De mit szóljanak a tragédiától sújtottak? Akik remény nélkül vizes lyukban laknak. Akiknek nyomorék gyerekük születik. Akik elveszítik húszév« lányukat. Akik örök életre vakok, bénák, némák, nyomorékek lesznek. Sorolhatnám vég nélkül a példát Optimista vagyok mégis. Hiszek a bízni tudókban A mindig talpraállók- baa, a főleg magamban. — Tudja-e. hogy én egy világot változtam? —■ újságolja D B.-né. barna szemű fiatalasszony — Hogy értsem ezt? — kérdezem meglepve. — Pozitív értelemben. Nekem & férjem volt az első barátom Fgészen más lettes-. Mindketten * gyerekeket imádjuk. Négy fiút szel retnénk. Ez a cél határozza meg az életünket rövid távon és hosszú távon. Valahol ezekben a mondatokban . az általános közérzet az egyénivel fut ösz- sze. Ha egy ilyen kiművelt asszony négy fiúról álmo* dik, érzi, hogy szilárd talajon jár. Bizalma van a jelenünkhöz. Nem ismerek több gyerekes anyánál érzékenyebb műszert. Egy biztos, néha világosan fölismerhető pólusai vannak a pillanatonként változó jelennek. Az öntudatos munkás őssa- tönösen is magáénak érzi « hatalmat, ösztönösen közelit önnön gondjához, bajához. Első szerencsés fordulatát idézi ez a történelmünknek. Érti már ettől « leggazdagabb közérzetünket, a szoicalizmust? Tudhatja. Tanítják mtes- den iskolában. Tanulta, nem tanulta, azért az ösztöne te jól jön. Ma már ott tartunk, hogy a zsebén kívül MZ önérzete te bánja, ha se- lejtet gyárt Lehet egy ember tudatos) és ösztönös egyszerre, egyazon dologban? Apára Ilyen műveusttó. anyám ilyen segédmunkás* ötvenhattól nemcsak szeretem, de tisztelem is őket. „ Behemót teherautó dohogott az ablakunknál. Kopogtak az ajtón, olyan halkan, hogy nem te kopogtak. — Sándor bátyám — susogták titokzatosan —, most aztán megfoghatja az isten lábát Kapja össze, ami fontos, aztán indulunk Ausztriába! Nem kapkodta, nem kapkodhatta. Egy gyár, egy ország nem rakható teherautóra. Márpedig neki ezek fontosak voltak. Mint keresztapámnak egy szál derese, hat meddő holdja — kezdetben! Mert mostanában mind a hét határt magáénak tudja. — Tán csak nem bűn, ha az ember tulajdonának tekinti a közét is? — szokta kérdezgetni. Aligha bűn, inkább haszna a közösségnek. A nemes önzés fejlesztheti közérzetünket Mit nem látok mostan? Az egyéni közérzet itt-ott már a köztudatunkat is behelyettesíti. Anélkül, hogy lemondana a régi jussról; az egyén tudatát jelentő, testi- lelki állapotról. Ügy marad a régi, hogy közben megújul Ügy lesz új, hogy ® régiről se mond te Jókorát haladtunk. Az utolsó tőkét már ketten szedjük. Az eső még mindig szaporázza, de János bátyám már huncutul kacsingat: — Látod, pajtikám, leszüreteltünk. Megérdemeljük ® pörköltet Látom ám rajtad, hogy megírod a témát írd te, kezdjed a pokollal! Mert onnan indultunk mi. Abbau a mélységben csak sérvet, falábat lehetett kapni te- gyunmunkát, látástól vakolásig. Legnagyobb urunk ssa éhségünk veit Az parancsolt ránk, hogy meg n® álljunk Most meg paradicsomot teremtünk, ha már a bibliaiból kiűzettiink. El ne felejtsd, ez a legfontosabb, ebből indulj ki! Nem felejtem, dehogy felejtem. , ömlik az eső. Sok . szőlő odavész ezen az őszön. De ami must már együtt van, biztosan megforr majd. Szigorú törvényünk. as= \ r i
