Népújság, 1974. november (25. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-24 / 275. szám
A katedra és az emberformálás Jegyzetek a nevelésről Szop hoki ész a változó, a rejtelmek sorát felvillantó világ legnagyobb csodájának az «mbert tartja, akinek tettei, gondolatai, érzelmi hangossága azóta is töprengésre, elemzésre készteti az írókat, a lélekbúvárokat, s természetesen a nevelőket, akik biztos-bizonytalan kezekkel, de mindig tiszteletreméltó j 1 szándékkal mintázni próbálják ezt a képlékeny, haj- líthatónak tűnő, s az acélnál is ellenállóbb anyagot: az ifjúi lelkivilágot. A könnyebb feladattal mindannyian megbirkóznak: szakképzettségük a fedezete annak, hogy alapos oktatómunkát végezzenek, s m felnövekvő nemzedékkel elsajátítsák a humán és reál tudományok alapvető ismereteit. Az igényesebbek — többségük már ilyen — lépést tartanak a rohanó idő új követelményeivel, s a legváltozatosabb, komoly felkészülést igénylő módszerekkel tanítják a ma ifjúságát gondolkodni, mindenekelőtt arra. hogy nehézség nélkül eligazodjon korunk információözönében, hogy könnyedén megkülönböztesse a lényegest a kevésbé fontostól, hogy benne élien az önképzés egészséges igénye. Ez nem kis feladat, ez is legtöbbször egész embert kíván, ám a pedagógusokra a katedrán és azon túl ennél is sokkalta több türelmet, céltudatosságot, hitet és rátermettséget igénylő megbízatás vár: a nevelés, a felnövekvő generáció új típusú emberré formálása. A legnemesebb, a legigazibb alkotómunka, a legtiszteletreméltóbb művészet, amely valaha is létezett. Az akkor is. ha a lélek sok ezernyi szobrászának nem jár ki a rajongás, a névre szóló dicshimnusz. holott rajtuk, a névtelen alkotókon múlik, hogy milyenné nő fel napjaink diáksága. * S Az elmúlt három évtized során, de sok szakkönyv, tanulmány, publicisztikai hangvételű írás látott napvilágot erről a témáról. Zömükben nem hiányzott az őszinte, a dendőzésmentes számvetés igénye, s néhány ükből a gyakorlat sem. Hová jutottunk harminc év után, miközben megteremtettünk egy fejlődő, egy mind harmonikusabb életet biztosító, s folyvást többet ígérő társadalmat? Előbbreléptünk nevelés terén is, de valljuk meg őszintén, nem túl sokat, s épp ezért a kétségtelen eredmények ismételgetése Helyett érdemes inkább a ma is meglevő, aggasztó gondokon, azok okain, s természetesen a kiút lehetőségén töprengeni. A mérlegelés, a reális helyzetfelismerés tükröződik az MSZMP Központi Bizottságának az állami oktatás helyzetéről és fejlesztésének feladatairól hozott jó két évvel ezelőtti határozataiból is. A summázás tömörségében is sokatmondó: ..Minden eddigi erőfeszítés ellenére sem növekedett megfelelő mértékben az intézményes iskolai nevelés hatékonysága”. S most nézzük a bizonyító erejű tényeket, szintén a határozatból! „Az érettségik, sőt, az egyetemi-főiskolai záróvizsgák sok éves tapasztalatai azt mutatják, hogy a 12—-16 évi tanulás után sem alakul ki ifjúságunkban a növekvő igényeknek megfelelő világkép és gondolkodás a természet, a társadalom, az emberi alkotó tevékenység leglényegesebb összefüggéseiről, törvényszerűségeiről, a hazánkban és a világban végbemenő társadalmi folyamatokról. A tanulmányaikat befejező fiatalok egy része nincs tisztában szakmája, egyéni munkája, társadalmi, politikai jelentőségével, nem képes azonosulni nagy társadalmi (céljainkkal”. Nem kell magyarázni, hogy ez nagyon is megfontolt, átgondolt megállapítás. s megfogalmazása hosszas, átfogó eszmecserék — részt vettek benne ideológiai, pedagógiai, neveléstudományi szakemberek — során kristályosodott ki, s azt a valóságot, azt a mindennapi realitást tükrözi, amelyben élünk, ami körülöttünk létezik, s szemünk láttára formálódik. Nincs emögött pesszimizmus, sőt, ott lüktet mögötte a tettekben jelentkező előrelépés sürgető igénye, az útkeresés tisztességes indulata. Azóta két év telt el, de a gondok jó része ma is élő. QJjmmM 1UM4, TOvembec S4® wasArmagj Az okok, az összetevők meglehetősen bonyolultak, de kitapinthatok, akár az érverés. Érzékelhetők még akkor is, ha az elméleti és gyakorlati szakemberek véleménye sok motívumban különbözik, s néha áz összeütköző, birkózó érvek mögött elvészni látszik, a lényeg, épp az, amiről sosem lehetne megfeledkezni. A borúlátók tényekkel hozakodnak elő. A pedagógus csak egyik tényezője a nevelésnek, a diákokra viszont hat a ma világának minden motívuma, az anyagiasság, a felnőttek pozíció- hajhászása, a visszaélések sora. Látják a fusizást, a munkahelyeken olykor dívó, s annyiszor megbírált, de mégis létező lazsálást, felelőtlenséget. a következetes ellenőrzés, felelősségrevonás gyakori hiányát. Ezzel vegye fel a harcot az egyszál nevelő vagy a gondolkodás- módban, személyes példa- mutatásban korántsem egyértelmű érvekkel bizonyító tantestület? Valljuk meg, ezek nem légből kapott gondolatok, mert hitelességüket a mindennapok fémjelzik. Am azok a hétköznapok más példákat is produkálnak, igaz történeteket a helytállásról, a tisztességes, a jövőt építő munkáról. S erről nem szabad, nem lehet megfeledkezni, erről is beszélni kell, erről szólni kötelesség! Neveléstudományi szakemberek hivatkoznak arra, hogy a nevelés hatékonysága nem mérhető, hiányoznak ehhez a megfelelő módszerek, s az is képtelenség, hogy az iskolák közti szint- különbségeket meglássák. Hogyan is tehetnék, hiszen az ifjúságra hat a családi környezet, s az élet megany- nyi negatív tapasztalata! Ebben az álláspontban is van igazság, mégis alapvetően téves, mert hiányzik belőle a mindenkori tisztességes, hivatástudattól fűtött pedagógiai hit, amelynek létét, jogosságát, hatékonyságát a több évezredes história megannyi példája bizonyítja. El lehet felejteni a filozófus Szókratész rendkívüli befolyását kora ifjúságára, azt a kisugárzó erőt, amely legyőzte nemzedéke minden uralkodó, hatalmilag is presszionált téveszméjét, s azt az áldozatkészséget, hogy ez a rendkívüli egyéniség életét adta — s nem hiába — az őt követők emberibb arculatáért. És ott van Comenius, s bárki olvashatja irodalmunk, tudományunk nagyjainak visszaemlékezését egykori mestereikről, akik nemcsak az ismeretek iránti éhséget plántálták beléjük — s milyen nehéz körülmények között, dacolva minden ellentétes felfogással —, hanem az igazibb, a másokért égő élet igényét, kötelességtudatát. Lehet-e hallgatni Makarenkóról, aki elveit té' jgyekkel & igazolta,, « olyan szenvedélyesen érvelt a nevelő hite mellett? S hol vagyunk ma már az úttörők nehézségeitől! Várhatunk, kell is várni, méghozzá nem is keveset a folyvást fejlődő neveléstudomány új módszereitől, iránymutató gondolataitól. De ezek, legyenek bármennyire is izgalmasak, érdekesek, sosem adhatnak mindenkor, mindenhol, mindenki számára érvényes, másolható recepteket. Nem, mert a nevelés érzék dolga is, s ehhez éppúgy születni kell, mint költőnek, szobrásznak, írónak, festőnek, zeneszerzőnek. Invenció nélkül, bot füllel, suta kézzel hiába vágyik bárki is mások által megcsodált műalkotásra, bármennyire is ismeri az írás, a szobrászat, a festészet, a zeneszerzés megany- nyi műhelytitkát. Lehet valaki kiválóan felkészült szakember, elsajátíthatja az irodalom, a matematika, a marxista filozófia teljes tudásanyagát, katedrára is állhat, beszélhet is mindezekről, szavai mégis a semmibe hullnak, ha hiányzik belőle az a meggyőződés, az a hit, az az érzék, amelyre felfigyel, ráhángol, rezonál a csodákra, a nagy, a tiszta, az igaz dolgokra szomjazó ifjúi lelkivilág, amely hihetetlenül finoman megkülönbözteti a valóst a hamistól, a látványos pózt a nemes veretű, példamutatással bizonyított hittel. Erre, csak erre az impulzusra reagál, ez erősödik fel benne, ez teszi immunissá bármilyen erős külső behatással, negatív élménnyel szemben. Ezen áll vagy bukik minden nevelési kísérlet sikere. Alapozni, ébren kell tartani a hitet, nem szavakkal, hanem megértéssel, törődéssel, mert csak így sugárzik tovább a katedráról, a képlékeny, a hajlíthatónak tűnő, s az acélnál is ellenállóbb- nak látszó, legnemesebb anyagba: ifjúságunk tudatába. Aladdin csodalámpája nem hiányzik, csak az olaj ne fogyjon ki belőle. Pécsi István Budapestről Szegedre szállították Festy Árpádnak, o Magyarok bejövetele cfm€ körképét, amely a második világháborúban erősen megrongálódott. A 120 méter hosszú és 15 méter széles jestmény egy kis részét a Móra Ferenc múzeumban állították ki. Az elkövetkező években restaurálják a hatalmas műalkotást és majd a pusztaszeri nemzeti emlékparkban helyezik el véglegesen. (MTl-foto: Tóth Béla) Kamera pedagógnskézten A teremben lázas izgalom. Szüntelenül nyílik az ajtó, jönnek a kíváncsiskodó, érdeklődő fiatalok, a padokban mindenki filmről beszél. A Ho Si Minh Tanárképző Főiskola öt előadótermében zajlik az élet Kilenc hónappal ezelőtt alakult meg az amatőrfilmklub, s most eddig elkészült filmjeit mutatja be a diákoknak. A kellemesnek ígérkező estét Erdész Ede, a neveléstudományi tanszék adjunktusa — aki egyben életre- hívója is a filmklubnak — nyitja meg. És néhány pere múlva megjelenik a vásznon az első film, címe: „Főiskolás híradó”. Nyári emlékeket, vetélkedőket, az iskola fontos eseményeit idézik a filmkockák. Kedvesek ezek a pillanatok, és még az esetlen kamerakezelést is feledtetik a nézővel. — Kilenc hónappal ezelőtt alakult klubunk, technikai felszerelésünk már a kezdésnél megvolt, aztán jöttek a diákok, akik ma már vérbeli amatőrfilmesek — mondja Erdész Ede, a klub vezetője. — Célunk, megismertetni a leendő pedagógusokat a filmezés technikájával, és a főiskola eseményeit rövid kis híradóban dokumentálni. Azt tervezzük, hogy 1filmeseink majd a szakdolgozataikat is celluloid szalagra rögzíthetik. A falura kerülő pedagógusok pedig oktatófilmeket készítve segíthetik majd saját munkájukat. A figyelemreméltó kísérlet ezen az estén felcsillantotta a lehetőséget minden főiskolás számára. A lehetőség azonban még nem minden, élni kell az amatőrfilm adta sajátosságokkal, az alkotói szabadsággal, a technika maximális kihasználásával. Percekben, sőt másodpercekben kell tudni gondolkodni és ennyibe sűríteni az ötleteket. Játszani kell ugyan, de véleményt is kell mondani környezetünkről. A leendő pedagógusok számára a film olyan eszköz lehet tehát, ami elősegíti a nálunk még gyerekcipőben járó vizuális oktatást: formálja a tanítványok képi látásmódját és kultúráját (peri) 20 C 5 II. Lajos király Szomory Dezső királydrámái közül talán a legérdekesebb, legmegrázóbb történelmi játékot tűzi műsorára a televízió, a Madách Színház előadásában. A mohácsi vész előzményei, a törökellenes harcban szétzilált, elszegényedett ország, a pártokra szakadó főúri rendek viszálykodása, Lajos és Mária rémlátomásai, s a meginduló török hadak hírét hozó, sebesült jajszäva tölji be a Pénz és- sereg keilene. - de üres a kincstár, s a nemesek nem állítanak katonákat. ,,Az ország fölszaggatott seb a félhold gyilkos szarva alatt” — mondja Tomory, az érsek. Szapolyainak van serege, de csak a királynő szerelméért lenne hajlandó hadba vonulni. De Mária Lajost szereti. A rendeknek példát mutatandó, végül is II. Lajos indul hadba, Mohács alá, a halálba ... A főszerepekben Huszti P^» tért. Almás! Évát, Koltai Jánosi láthatjuk. (KS) GERENCSÉR MIKLÓSA ItSlISltlIÍI ÜUUUHUSilllE TÁNCSICS MIHÁLY életregényé IS. Tartósnak látszik szolid, de biztos megélhetése. A gimnázium utolsó osztályának végzése közben lelkiismeretesen foglalkozik tanítványaival, egyúttal minden szabad idejét a szótárszerkesztésbe öli. Merész gondolattal úgy döntött, önállóan készíti el és adja ki a magyar—latin—német szótárt. Már jócskán túl van a munka felén, amikor elhatározta, hogy nagylélegzetű munkájához összegyűjti a tájszókat az ország színmagyar vidékein. Szándékához anyagilag, meg önbizalom dolgában is komoly ösztönzést adott egy alig remélt siker. Malagecz Antal miskolci jogász pályázatot hirdetett saját költségén, felkérte a pályázókat, hogy munkájukban & nemzeti nyelvről értekezzenek. ötven forint jutalmat szánt a legjobb mű honorálására. Stancsics Mihály benyújtotta „A Magyar nyelv” című munkáját és övé lett az ötven forint. Pénze az igényeihez képest elegendő, útikedve fé- kezhetetlen, gyönyörű a nyárelő 1830-ban: semmi nem tarthatta vissza Mihályt attól, hogy megismerje végre mindama tájakat, túl a Tiszán és Erdélyben, ahol magyarul beszélnek. Hasztalan emlékezett a bakonyi utazás szomorú végződésére, meg az összes eddigi utazásainak viszontagságaira. Csak a szépre, a jóra, a várható nagyszerű élményekre gondolt, ha erőt vett rajta az útiláz Frissen, gyermeki boldogsággal indult el szógyűjtő vándorlására a Nagy- Alföldön át Erdélybe az immár 31 esztendős Mihály. Sokat remélt Debrecentől, hiszen tudja, mennyi kézműves mesterség virágzik ebben a gazdag, színes életű, paraszt-patrícius városban. Elképzeli, milyen rengeteg eredeti kifejezést gyűjt majd össze a különböző foglalkozások fogalomköréből. Meglepettsége, csalódása igen nagy, amikor tapasztalja hogy a magyarságára oly sokat adó Debrecenben fülfáj- dítóan rossz német kifejezésekkel illetik a különböző mesterségek szerszámait, műveleteit. A szakmai beszédben föllelhető zagyvaságok annyira elveszik a kedvét a cívisvárostól, hogy egyéb nevezetességeire sem kíváncsi, pedig máskülönben a vérében van az érdeklődés. Várad felé veszi útját, ama híres városba, amely az Alföld peremén áll, azon a ponton, ahol a Sebes-Körös valósággal a sík földre zuhan. Innen írta nevezetes versét a Budára siető Janus Pannonius, megénekelvén az ősi város áldott gyógyvizeit. Csak természetes, hogy Mihály is kipróbálja a Félix-für- dőt, a Sebes-Körös partján fakadó hűvös forrásokat. Bár ne tette volna. Iszonyúan beteggé lett a bőven fogyasztott hévvíztől, alig tudott tovább támolyogni. Mivel pedig a baj többedmagá- val jön, egymás után következtek megpróbáltatásai. Záporeső zúdult rá, a hűléstől magas láza lett. Nem akart visszafordulni Váradra, vonszolta magát a Királyhágó £«14, Na&raehezem elérte Telegdet, megkönnyebbülten foglalt szállást a fogadóban, forró levest rendelt közös gyógyszerként póruljárt gyomra számára és a húlés ellen. Alig győzte kivárni az áhított levesorvosságot. De mielőtt elkészült volna, poroszlók érkeztek a fogadóba és letartóztatták. Kémet gyanítottak benne, ugyanúgy fenyegették, mint annak idején Balatonfőkajá- ron: vasra verve kísérik * vármegye székhelyére. A különbség mindössze annyi, hogy ott Veszprém, itt pedig Várad a székhely. Aztán tapasztalta, egyéb különbség is van. Balatonfőkajáron legalább alkalmas helyen tölthette az éjszakát, ingyen és egészségesen. Itt fogadóban bérelt szállást, a hideg rázta magas lázától, mégis a városházi fogda pucér földjére lökték. Hajnalban vetettek rá valami ócska, szeny-- nyes pokrócot. Mégsem tadott aludni, várta a reggelt, vajon csakugyan vasra verik-e, amikor jártányi ereje is alig van? Nem váltották be a fenyegetést. Nyilván átvallatták cókmókjait, s mivel nem találtak semmi gyanúst batyujában, engedték isten hírével. Elnézést kértek tőle, hivatkoztak a kötelességre. Hála szívós fizikumának, szervezete úrrá lett a betegségen. Annál kevésbé a brutális élményen. Ezúttal nem olyan feledékeny, mint a Bakonyban volt a zalai alispán gorombasága után. ifFolymjiOt
