Népújság, 1974. október (25. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-25 / 250. szám

Zöld jelzés az alkotókedvnek

PEDAGÓGUSAINK közül

— egyébként így van ez más munkakörökben is — sokan várják a nyugdíj, a megérdemelt pihenés idejét. Az is igaz. hogy legalább ennyien húzódoznak tőle, hiszen érzik a mindennapi helytállás szükségét, tudják: erejük teljében képességeik javát nyújthatnák, ha nem kellene búcsút mondani az any- nyira megszokott környezetnek, a katedrának, az alkotókedvre sarkalló ifjúságnak.

Az élet realitása azonban közbeszól, 6 ha tetszik, ha nem, búcsúzniuk kell, mert jön, s helyet kér az újabb, a tapasztalatokban nem éppen bővelkedő. a stafétaváltó nemzedék. Csoda-e, ha sokan nehezen viselik el a törést, az átmenetet, s úgy érzik: rájuk senki nem számít, velük már senki nem törődik,

Keseregnek, asbrtölődn«*? Valljuk meg: joggal, hiszen azok a stafétaváltók -— gondoljunk csak a képesítés nélküli nevelőkre — még a legszükségesebb ismeretekkel sincsenek felvértezve.

Mégis, alkalmazzák őket — országos szántén ezreket — igénylik munkájukat, s közben megfeledkeznek azokról, akiknek szakmai jártasságát, jó értelemben vett rutinját évizedek gyakorlata fémjelzi.

Igaz, a nyugdíjtörvény lehetővé teszi, hogy néhányan. évi 630 órát tanítsanak, amennyiben az iskola igényt tart munkájukra. Ez persze csak fél megoldás, mert ebből a keretből nem futja a tíz hónapos elfoglaltságra, s előfordul, hogy áprilisiján vagy májusban kell búcwíz- niuk diákjaiktól, egyszerűen azért, mert így írja elő a nagybetűs szabály, nem gondolva arra a pedagógiai fiaskóra, amit a nevelőcsere okoz, megfeledkezve arról,

hogy a tanár éltető eleme a jól végzett munka nyomán születő sikerélmény.

EZEK UTÁN BRTHETO,

hogy mindenki egyértelmű helyesléssel fogadta a Munkaügyi Minisztérium és a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóságának határozatát, amely, ha fokozatosan is, de megnyugtató, s a tanár, a diák, a pedagógia számára egyaránt üdvös megoldást teremtett azzal, hogy a nyugdíjas óvónők, az általános és középiskolai nevelők egy részét mentesítette az eddig kivételt nem ismerő szabály alól

A rendelkezés lényege — még kevesen ismerik — az, hogy nyugdíj után egy évvel — ezt a tizenkét hónapot sajnos ki kell várni! — a pedagógusok kérhetik a megye művelődésügyi oszályától — « mentesítést. Ez azt jelenti, hogy ebben az évben megyénkben negyvenöt óvónő, általános és középiskolai tanár ismét katedrára állhat, a kamatoztathatja az évtizedek 6orán felgyülemlett tapasztalatait. Anyagilag sem járnak rosszul, mert a teljes nyugdíjhoz a legmagasabb korcsoportnak és besorolásnak megfelelő teljes fizetés jar. S még egy lényeges mozzanat: addig dolgozhatnak, ameddig bírják, egészségük engedi, kedvük tartja.

A kérelmeket a megyei művelődésügyi osztály és a Pedagógus Szakszervezet Heves megyei Bizottsága közösen bírálja el, természetesen a legmesszebbmenőbb méltányosságra törekedve. Jelenleg még kevesen éltek ezzel a nagyszerű lehetőséggel, talán azért, nem ismerik ezt a sokat ígérő határozatot. Ezért pályázni niég mindig lehet, s a katedra még jó néhány

olyan embert vár, aki kamatoztatni szeretné képességeit.

S nemcsak a nyugdíjasok járnak jól, nemcsak az ő jogos kívánságaik teljesülnek azzal, hogy zöld jelzést kapott az alkotókedv, hanem igen sokat nyer oktatásügyünk is, hiszen fokozatosan le lehet mondani a képesítés nélküliek alkalmazásáról. Természetesen sok múlik az igazgatókon is: meg kell szokniuk, hogy ne csak az anyagiakat nézzék, mert ez a káros szemlélet, a kicsinyes bérgazdálkodás mindenképpen a szakképzetlenek javára billentené a mérleget

EGY BIZTOS: a lehetőség, az annyira várt, a méltányos megoldás adott, csak élni kell a zöld jelzés nyújtotta előnyökkel ...

(pécsi)

Randevú

az ország déli részén

Békés megye déli részén járva, — palócközségeink hírnökeivel találkoztam. Nem ért váratlanul a találkozás, hiszen „direkt” ezért utaztam le. Békés megye déli részének községei ezekben a napokban ünnepelték meg fel- szabadulásunk 30. évfordulóját, s ennek keretében kiállítások egész sorára került 60r. Nemcsak saját községük fejlődésének, élete megváltozásának dokumentálására vállalkoztak a távoli Mező- kovácsháza vezetői, népművészettel foglalkozó „amatőrjei”, hanem arra js, hogy mintegy országos találkozóját szervezzék meg a népművészeti alkotásoknak. A kiállításon, amelyre a kultúrház nagyterme majdnem szűknek bizonyult, az ország minden jeles népművészeti tájegysége elküldte „képviselőit”.

Így Heves megye sem hiányozhatott, „Palóc”-sarkot rendeztek be, — s a palócsarak kis remekművei alatt, csupa ismerős név. ..Készítette Bárdos Sándorné, a népművészet mestere Recskiül... Tarján Mihályné, a recski himzőasszonyok népszerű ..Bözsi nénije” ugyancsak remekbe farrnált kalodás térítőjével gyönyörködtette a látogatókat. De a megye szakkörvezetőinek két legavatot- tabbja, a szajlai Eiben Imré- né és a kompolti Szilvás! Borika is helyet kapott munkáival az ország legjobbjai között. Tagadhatatlan büszkeséggel nézheti az ember, hogy a recski, szajlai, kompolti himzőasszonyok híre túlnőtt alaposan a megyén.

A kiállításról szólva, nagyszerű vállalkozás volt, s méltó a 30. évfordulóhoz, mintegy mérleget készíteni arról, hogyan tudtunk gazdálkodni azzal a népművészeti kincsesei, ami elődeinkről reánk maradt. Nehéz lenne eldönteni, mi volt szemet gyö- nyörködtetőbb, a körösiadá- nyi öreg cserepes régi, hagyományos vonal álcát őrző mázas kancsója, vagy a békésiek miniatűr háztartási eszközei, amelyeket hajlékony fűzfavesszőkből „varázsoltak”. S külön szólni kell az ecsegi pásztorvilág fafaragó hagyományait őrzőkről is.

A népművészeti kiállítás „Békés megyei népművészeti napok” címen rendeződött. Ha nem is utánzásáról, de valami hasonló, több tájegységet reprezentáló és a népművészet több ágát bemutató valamiről, nálunk is érdemes — tervezgetni.

— deák —

Balettek fehérben

A Pécsi Balett mutatta be Gustav Mahler 55 ben” című balettet. Képünkön: az előadás

(MTl-foto:

zenéjére, a „Balettek fehér» egyik jelenete.

Bajkor József felvétele — KSfj

Mikes Kelemen és „édes Ménje

Évfordulója van a XVTTT. századi magyar irodalom ma is legnépszerűbb prózai

alkotásának: száznyolcvan

evvel ezelőtt, 1794-ben jelent meg nyomtatásban az a Le- veleskönyv, amelyet Mikes Kelemen évtizedekkel előbb. 1717-től 1758-ig írt Törökországban.

A kalandos úton Magyar- országra hazakerült kéziratos könyvet Mikes halála után harminchárom évvel, 1794-ben adta ki Kultsár István (akkor szombathelyi tanár: „az ékesszólásnak tanítója”); a Törökországi levelek cím is tőle származik. Az első kiadás teljes címe így szólt: „Törökországi levelek, melyekben a II. Rákóczi Ferenc fejedelemmel bújdosó magyarok történetei más egyéb nevezetes dolgokkal együtt barátságosan eléadatnak”.

Mikes Leveleskönyvének eredetileg nem volt címe. A híres kézirat e szavakkal kezdődik: „Constantinapóly- ban Groff P... E... írót leveli M... K.(azaz: a Konstantinápolyban lakó gróf P. E. részére írott levelei Mikes Kelemennek.) Irodalomtörténészeink sokáig azt hitték, hogy ez a csupán kezdőbetűkkel jelölt. gróf P. E. nevű hölgy Mikesnek volt valamilyen szintén emig- rá;= rokona, aki már Rákóczi és Mikes Törökországba érkezése (1717 októbere) előtt is a török fővárosban élt.

Ma már tudjuk, hogy Mikes könyve nem valóságos, misszilis levelek gyűjteménye, hanem többé-kevésbé összefüggő „levelek formájában írt szépii-odalmi mű. Az „édes néném” megszólítások sem valóságos személyre vonatkoztak: e kedves, az írónál nem sokkal idősebbnek

•Ma este mutatja He a televízió a „Törökországból nincs visszatérés” című tv- játéleot.

Jjpninvnn

1074. Oktober '£>„ pen Lek

sejtetett nőalakot csak Mikes képzelete hozta létre, hogy legyen kivel „leveleznie” az emigráció keserű esztendeiben.

Évtizedeken át sok kutatót megtévesztett az, hogy Mikes a Törökországi levelek számos helyén még a „nénje” leveleire is utal. A könyv első levelében például kedvesen évődő, játékos szavakkal veti szemére nénjének, hogy már két hónapja nem kapott tőle levelet:

„Édes néném, a kéd (= kegyelmed) kedves levelit vagyon már két esztendeje, hogy vettem. Igazat mondok, hogyha az esztendő egy hónapból állana. Reménlem, édes néném, hogy már ezután minthogy egy áerrel (= levegővel) élünk, gyakrabban veszem kedves levelét. De minthogy egynéhány száz mélyfölddel (= mérfölddel) közelebb vagyunk egymáshoz, úgy tetszik, hogy már inkább is kell kédnek engemet szeretni... ”

Mikes ekkor érkezett meg Rákóczi kíséretében Franciaországból — hajón — Törökországba. Második levelét (tizenegy nappal később) így kezdi: „Édes néném,

még kédnek semmi levelét nem vettem, amely nemigen jól esik nekem... ” A harmadik levél eleje azt sejteti, hogy Mikes Kelemen megkapta nénjétől a török földön — Drinápolyban — az első tudósítást: „Ideje már, édes néném, egy levelét venni kédnek, amelyet itt adták (= adtak) meg. Megérdemli mór kéd is, hogy megírjam, miképpen érkeztünk ebben a császári városban.”

Negyedik levelében a kedves P. E.-nek újabb válaszát nyugtázza, s ekképp indítja sorait: „így szeretem, édes néném, hogy elűzze

kéd azt a veszett restséget, és énnekem írjon. Éppen akkor vettem a kéd kedves levelét, amikor lóra kellett ülnöm. Meg mondjam kédnek, hogy hová mentünk?”

E közvetlen hangú mondatokat olvasva igazán nem gondolná az ember, hogy fiktív levelekkel van dolga, amelyeknek címzettje is csak kitalált és csupán e könyvben élő személy.

Az iró következő levele — huszonkét nappal az előbbi után — még inkább sugall - hatta a régi kutatóknak, hogy Mikes valódi levelezést folytatott egy valóban élt kedves nőrokonával, mert annyira életbeli közvetlenséggel szólt hozzá, mint a legigazabb valóságos levelek írói:

„Édes néném, micsoda szerencsés asszony kéd, "hogy közel nem vagyunk egymáshoz; mert mindjárt megölelném kédet, és mentői szebben és jobban lehetne tőlem. Megköszönném kédnek azt, hogy kedvesen vette levelemet, és örömmel olvasta. Annyi levelet írok kédnek, és olyan hosszú leveleket, hogy még összeteszi kéd a két kézit, és úgy fog kérni, hogy ne írjak annyit: mert énnekem nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint mikor kédnek (rok. Jaj! hazudtam, édes néném, mert a kéd leveleit olvasni még nagyobb gyönyörűség nekem. Nem is lehet olyan gyönyörű leveleket másnak úgy írni, csak kédnek. Ügy tetszik, hogy a (— az) meg vagyon tiltva másoknak.”

A hazájába, Magyarországra évtizedekig nem Írhatott Mikes. Örömeit, gondjait, élményeit ezzel a képzeletbeli nénjével osztja meg, s úgy ragaszkodik hozzá, mintha ez a Konstantinápolyban lakó, azaz oda képzelt és Mikeshez nagyon hasonló gondolkodású „nénje” volna a legfontosabb összekötő kapocs a hazájával, ahova soha többé nem térhet vissza Törökországból. „Ugyanis, édes néném — folytatja előbbi szavait —, ne kíméljük egymást, hanem szüntelen írjunk egymásnak. Ha az idő annyira elhántvetett egymástól, amennyiben tőlünk lehet, álljunk bosszút rajta, és ha másképpen nem lehet, az írással beszélgessünk egymással — tatám (== talán) végtire megunja, és egymás mellé teszen minket. De minthogy az soha olyan hamar meg nem lesz, mint én kívánnám, azért addig is csak írjunk és ismét írjunk.”

Későbbi leveleiben Mikes a személyes találkozásaikat is emlegeti, nem gondolva azzal, hogy a majdani irodalomkutatók mit fognak kiolvasni például az ilyen soraiból:

„Édes néném, már kétszer volt az a szerencsém, hogy láthattam kédet... De azt vettem észre, hogy mikor kédnél vagyok, a nap olyan sebesen repül, valamint a fecske, mikor pedig itt vagyok, akkor rák hátán jár. De én veszekedhetném kéd- del, mert két naptól fogvást levelét nem vettem kédnek, hogyha pedig letennők a restséget, mindennap vehetnék levelet kétszer is. Azt jó megtudni kédnek, hogy én telhetetlen vagyok a kéd leveleinek olvasásában. Ha azt akarja kéd, hogy jókedvű legyek, gyakran kell nekem írni. Mikor pedig a kéd leveleit olvasom, akkoron nincsen szükségem a hegedűsre, hogy táncoljak, mert azt tudom, hogy mások is úgy tartják, hogy egy kedv szerént írott levél jobb egy

táncnál.” (18. levél: Bujuk- dere, 1718. szeptember 15.)

Az ekkor huszonnyolc esztendős Mikes Kelemen ezután még négy évtizeden át írja leveleit a „nénjének”.

Mi bizonyítja Mikes és a számunkra ismeretlen hölgy levélváltásának fiktív, azaz csupán képzeletbeli voltát? Először is az, hogy a történeti kutatások megállapításai szerint ilyen „gróf P. E.”- szerű magyar hölgy Mikes korában nem élt sem Konstantinápolyban, sem másutt. Továbbá: Mikes „nénjének” egyetlen levele sem maradt fönn, pedig Mikes a saját leveleinél nem kisebb gonddal őrizte volna meg őket, ha csakugyan kapott volna ilyeneket, amelyekről egy helyütt azt írja, hogy „némely asszonyok” megtanulhatnák belőlük, „miben áll a nyájassággal és ésszel írott levél”.

De a legfontosabb érv e levelek fiktív volta mellett nyilván az, hogy írójuk a negyvenegy évi levelezés folyamán — különösen a későbbi esztendőkben, amikor már ritkábban „küldi” tudósításait „nénjének” — többször megfeledkezik a kedves hölgy lakóhelyéről. Például Rodostóból a konstantinápolyi eseményekről is aprólékosan beszámol neki, aki pedig a török fővárosban lakván ezekről többet tudhatna, mint ő. Amikor 1737— 38-ban Konstantinápolyban jár, onnan is ír P. E.-nek öt levelet, meg sem jegyezvén bennük, hogy levelezőtársa hol van, ha nincs már ebben a városban. Különben az évek múltával érezhetően halványul könyvében a „nénje” alakja, éppen úgy, mint Mikes reménysége, hogy valaha még viszontláthassa hazáját és szülőfaluját: Zá- gont. Mind kevesebb szó esik találkozásaikról és leveleik jövéséről-menéséről.

Amikor pedig Mikes — életének utolsó éveiben — engedélyt kap, hogy lévelez- hessen erdélyi rokonaival, attól kezdve (az 1758. december 20-án kelt 207., utolsó fiktív levelét követően) ne»» ír többé a „nénjének”, hanem a szülőföldjén, Erdélyben élő rokonainak küld igazi leveleket, meg sem említve bennük ezt a jó levelező- társát. Minden rokonáról megemlékezik, s aligha hallgatott volna a konstantinápolyi „kedves nénjéről”, ha nem fiktív, hanem valóságos személy lett volna. Rokonainak a Leveleskönyv létezéséről sem ad hírt, mivel ennek a 207 levele tulajdonképpen saját bujdosó életének a naplója, s ezt elsősorban magának írta. Aligha gondolhatta és remélhette, hogy ez a könyv teszi majd halhatatlanná őt és eszményi „nénjét” hazájának irodalmában.

Érdekes, hogy Mikes a Leveleskönyvben sehol sem szól saját írói és fordítói munkásságáról. Ez természetes is, hiszen könyve egyrészt nem igazi levelek egy- befogása, hanem — öntörvényű, sajátos irodalmi mű.

Tekintsünk bele végül Mikesnek egy valóságos, misz- szilis levelébe, amelyet hatvannyolc esztendős korában írt haza Erdélybe, féltestvérének, a nála tíz évvel fiatalabb Huszár (Boér) Józsefnek. Ez a levél 1759. január 5-én kelt — vagyis mindösz- sze tizenhat nappal a „nénjének” szóló utolsó fiktív levele után. Itt saját fordítói munkájáról Mikes a következőket mondja: „Tudom, hogy kedves öcsém uram azt is akarná tudni, hogy miben áll a foglalatosságom. Itt a világi bajtól, dologtól, gondtól ment vagyok; a csendes életet a könyvek fordítására szentelem, és sok francia könyveket magyarrá változtattam, amelyekből, ha alkalmatosságom adatik, öcsém uramot (= uramat) is részeltetem.”

Mikes Kelemennek a „néniéhez’ írott kétszázhét levelét — a Leveleskönyv har- madfél százados törökországi kéziratát — már több mint száz év óta az egri Főegyházmegyei Könyvtár őrzi (az egykori Líceum, a mai tanárképző főiskola épületében).

l>r. Pásztor Emil

f

w

/