Népújság, 1974. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-15 / 216. szám

* # „„.hogy ha lehet is, érdemes-e beleszólni az ügyekbe? Mert igen sok példa igazolta és igazolja ám, hogy az ember beleszól, mindennap beleszól, sőt minden órá­ban beleszól az ügyekbe, minden ügybe beleszól, ha mar demokrácia és jog van, de még nincs eredménye, vagy odafigyelése a beleszóló szónak. Hát ezek után mit ér az, lia lehet, amikor nem érdemes? A duzzogó monológ egy baráti beszélgetés egyol­dalú pillanataiban hangzott el, amikor beszélgető partnerem a munkahelyi demokráciáról, kifejtett ok­fejtésemet kérdőjelezte meg elöljáróban kaján mosoly- lyal, majd az imént felsorolt szavakból álló kissé ku­sza, de végeredményben is érthető monológgal. Azt mondta tehát el, hogy mit ér az olyan lehetőség, ami­vel élve szót ugyan ejthet az ember, de annak hasz­nát aligha látja. Most, amikor legkevésbé sem az a fő gond, hogy visszaélnék az üzemekben a demokratikus jogokkal — mert egyébként sajnos visszaélnek —, s amikor a legkevésbé sem az a fő gond, hogy nyilvá­nítsanak véleményt az egész üzem gondjában — mert nem mindig és nagyon teszik azt —, talán még oktalanságnak is tűnhet azzal foglalkozni: ha lehet, érdemes-e beleszólni a közösség dolgába. Mert a demokrácia vizein most háromfajta hajó is cipeli a jogok és kötelességek, a lehetőségek es a megvalósulás terheit és e terhekkel fel-, vagy fel nem málházott utasait- Vannak, akik számára teljesen ér­dektelen, hogy mi történik, sőt még az is, hogy tör­ténik-e valami, — mással és másokkal. Csak önma­gával történik-e? — ez a fontos. Vannak, akik szá­mára rendkívül fontos, hogy mi történik a munkahe­lyükön, tudják és értik, de legalábbis érák: mely az a terület, ahol szót kell ejteniük, ahol a lehetőséget a cselekvéssel kell kitölteni. S vannak olyanok, akik mar hallottak harangozni a munkahelyi demokráciáról, tudnak a jogokról és nem is mindig a jobbítani akarás belső kényszerétől, mint inkább egy joggal való visszaélés, a felesleges kotyogás és fontoskodás érzetétől hajtva szólnak bele mindenbe. Mindenbe* KzHr azok, akiknek samim sem jói aehoL Ezek azok, akik csak rosszat tudnak felsorolni, ha az üzem vezetéséről, a vállalati igazgatásról, a szakszervezet­ről, vagy a pártszervezet vezetőségéről van szó. Ezek azok, akik, ha csak egy módjuk van, minden értekez­leten szót kémek — és sajnos kapnak is — és min­denhez hozzászólnak. Shakespeare Hamletiének szí­nészei számára is teljesen mindegy volt, hogy mit játszatlak, tragédiát, komédiát, tragikomédiáit: ők mindéhhez értettek, önmaguk véleménye szerint. Am a dán királyfi kora múltán, nem „múltak el” a min­denhez értők. Akik tudják, hogy az üzemi orvosnak hogyan kell rendelnie és mit kell felírnia, akik tud­ják, hogy mit kell gyártania az üzemnek és mennyit és miért, és azonfelül azt is, hogy a laboratóriumban a Bunsen-gázon nem kísérleteznek, hanem rántottál sütnek; akik tudják, hogy mit kell tárgyalnia az igaz­gatónak a szakszervezettel, és hogy a szákszervezet milyen álláspontot foglaljon dl az exportterv telje­sítésében, A vállalati mindent tudók vottafcéppen persze nem is tudnak sémmit. Azazhogy egyet igen: azt, hogy ők hozzászólhatnak- Bárhol, mert joguk van hoz­zá. És panaszkodhatnak is bárhol, mert ehhez is jo­guk van. Valójában persze nem demokratikus joga­ikkal élő emberek ők, hanem afféle kellemetlenke­dők, akiknek nagyszájú feleségük miatt az otthoni ki nem élhetett bátorságuk ott és akkor jön meg, amikor a technológiai osztály átszervezéséről van szó. Hogyne szólna hozzá konstruktiven, amikor ő éppen a köny­velésen dolgozik. Vagy a vállalati adminisztráció ok­szerű megszervezésén folyik a vita, beleszól abba is, konstruktiven persze, pedig az anyagmozgatáson dol­gozik. Beszélgető partnerem szerint a demokrácia ott kezdődik, ahol és amikor ő elkezdhet beszélni, s ad­dig tart, amig ő beszélhet. Nekem is, az értekezlet­nek is, a társadalomnak is. Még véletlenül sem ér­dekli, hogy amit mond, az hasznos-e, vagy amihez hozzászól, ahhoz ért-e, amit javasol, egyáltalán meg­valósítható-e, vagy sem. Egyetlen dolog érdekli: a hozzá- és a beleszólás joga, — semmi más. — Már megbocsáss, de ki bírja azt idegekkel, hogy te mindenbe és óránként beleszólsz. — kér­dem. — Ez nem idegek kérdése, öregem- Ez a jog kér­dése. Vagy van jogom, vagy nincs? — kérdi vissza kijelentő módban. — Ehhez nincs! — jelentem ki én is, de rtem kérdő módban. — Nincs? Te is ezt mondod. Talpnyaló komfor- rmsta — közli velem és a vitat egyoldalúan bere­keszti. Gondolom, elrohant sürgősen felszólalni a fel- s hozzászólás jogáról: valahol. Oda, ahol eppen va­lamilyen értekezlet van. Bármilyen! Építik a gázvezetéket« A közelmúltban cikk jelent meg az „Ar- beiderbladet" című lapban a következő felirattal: „A szibé­riai építkezések ki- terjesztése problematikusabb a vártnál.” A cikk szerzője a kérdés egyik alapos is­merője, J. O. Juhansen új­ságíró. Az írás nemcsak azért keltette fel érdeklődé­semet, mert Juhansen úrral már nem egy ízben volt al­kalmam vitaba bocsátkozni a sajtó hasábjain. Érdekes, ba nem is új, a kérdés fel­vetése. Véleménye szerint a Szovjetunióban sokáig „alá­becsülték azokat az óriási összegeket”, melyekre Szi­béria kincseinek kiaknázá­sához szükség van, és csak a legutóbbi időkben kezd­tek „kritikusabban közelí­teni a kérdéshez”. A gon­dolatmenet odavezet, hogy „óriási szüksége van a Szov­jetuniónak az ameri kai és a japán tőke erejére”. Ezek az érvek, a cikk szerzője szerint szükségkép­pen „fokozzák azt a szkep­ticizmust, mely az Egyesült Államokban és Japánban tapasztalható az egyre szé­lesedő szibériai együttműkö­dés .iránt”. Egyelőre azonban csupán az újságíró szkepticizmusá­val állunk szemben, s ez az ellenérzés is inkább ki­agyalt ötleten, semmint va­lóságos tényeken alapszik. Juhansen úr következtelé­sei a Kommunyiszt című szovjet lap egy cikkén alap­szanak, mely „érdekes és váratlan módon beismeri Szibéria meghódításának ne­hézségeit”. Csakugyan vá­ratlan módon? Hadd idéz­zek itt egy régebbi megál­lapítást: „Szibéria ásvány­kincsei teljességgel kimerít- hetetlenek és a legjobb eset­ben, a legnagyobb erőfeszí­tések árán se tudjuk né­hány esztendő alatt akár­csak a századrészét is kiak­názni. Ezek a kincsek olyan körülmények között rejtőz­ködnek, hogy a legjobb gé­pek és berendezések szük­ségesek feltárásukhoz.” Ezt Lenin mondta 1920-ban a szovjetek VTTT. kongresszu­sán, ahol a Szovjetunió első népgazdasági tervét hagyták jová. A szovjet állam azóta se feledkezett meg arról, mi­lyen nehézségekbe ütközik Szibéria meghódítása. Ennek ellenere, tervszerűen, önerő­ből és hatékonyan folyt a szocializmus érdekében e hatalmas országrész kincsei­nek kiaknázása. Íme az el­múlt évtizedek krónikája: Harmincas évek: Azon a vidéken, melyet nemrég még a rénszarvasok is elkerültek, felépült Nor- rilszk és a helyi férnieldől - gozó kombinát. Itatdeatt ka­nadaí miniszterelnök, aki el­látogatott oda, így nyilatko­zott: „Korunk egyik csodá­ja, olyan csoda, mely pél­daként szolgálhat minden olyan országnak, ahol fel­adat a magas Észak meghó­dítása.” Ugyanezekben. az esztendőkben, épült fel egy hatalmas fémfeldolgozó kom­binát Kuznyeckben. Szibéria déli részén, új bányák nyíl­tak meg, elkészült a tur- kesztán—szibériai fővonal. A Távol-Keleten új ipari vá­ros született: az Amur men­ti Komszomolszk. ötvenes évek: Fel­épült az Irkutszki, épült a Bratszki vízi erőmű, meg­kezdődött a Nyugat-szibériai Fémkombinét építése. Hoz­zákezdtek az Abakan-Taj- set-i vasútvonal lefektetésé­hez, mely délről északra szeli keresztül Szibériát. Hatvanas és hetve­nes esztendők: Szov­jet kutatók, ráakadtak a tyumenyi olajkincsre. Ez az „évszázad felfedezése". Nagyjából ugyanebben az időben olajra bukkantak Alaszkában is. 1973-ban Tyu- meny 80 millió tonna kő­olajat ad, Alaszkában. fo­lyik a kitermelés előkészíté­se. A világ leghatalmasabb vízi erőműve, a kraszno- jarszkS (6 millió kilowatt) után készül a szajani erő­mű is, es vele együtt egy 130 vállalatból allo hatal­mas ipari komplexum. 1973-ban jelentek meg a Time című amerikai lap­ban a következő sorok: „Az újonnan feltárt szibériai kincsek kiaknázására az oro­szok hozzáfogtak egy olyan grandiózus program, megva­lósításához, mely alighanem a legnagyobb a maga ne­mében. a világtörténelem­ben.. A Szovjetunió egész fejlesztési alapjának egyne- SJ«dét fordítják akije tsd gázvezetékek,' közutak es vasutak építésére és . egész városokat telepítenek szerte Szibériában. Szibéria fejlesz­tésére a jelenlegi ötéves terv során mintegy ÍOO mil­liárd rubelt fordítanak, s ez az összeg a közgazdászok szerint a következő tervidő­szakban tovább növekszik.” A munkálatok ilyen ha­talmas arányai mellett tel­jesen érthető a problémák növekvő száma is, mélyek azonban korántsem mindig váratlanok. Jóval a Kom- munyisztban megjelent cikk előtt szóba került egy má­sik lapban, a „Voproszi Eko- nomiká’”-ban a keleti vidé­kek munkaerő-ellátásának problematikája. „A munka­erő-tartalékok számának stagnálását, sőt csökkené­sét” Juhansen úrral ellen­tétben nem., azzal magya­rázza a folyóirat, hogy „a hatóságoknak nehézségeik vannak a munkaerő tobor­zásában”, hanem teljesen objektiv okokkal. Ezek kö­zött szerepel a lakosság ter­mészetes növekedése, ami, viszont avval kapcsolatos, hogy a Szovjetunióban fo­kozatosan áttérnek az álta­lános középfokú oktatásra. Szerepet játszik az .is, hogy csökken a sűrűn lakott te­rületekről. elvándorló mun­kaerő száma, mivel ezeken a területeken is nagy épít­kezések folynak. Nincs tehát szó meglepe­tésekről és a szovjet terve­ző és gazdasaga szervek szá­mításba vesznek minden reális es potenciális lehető­séget ahhoz, hogy, biztosít­sák Szibéria rmmkaerő- szükségletét és megteremt­sék a lakosság Számára a normális eletfeltételeket. Az altalános munkaerőhiány fel­tételei közepette kitűztük és megvalósítjuk a működő ipari kapacitás hatékopyab bá tételének feladatát. A norilszki fémkombinatban például az 1966—1970 közötti tervidőszakban a rezterme- lés 2,5-szeresére, a nikkel termelése 1,7-szeresére nö­vekedett, mégpedig a mun­káslétszám növekedése nél­kül. 1973-ban a norilszkiak csaknem 40 százalékkal több nikkelt és kobaltot ad­tak, mint az előző évben, a munkáslétszám ugyanakkor kisebb volt, mint két évvel ezelőtt. Szibéria azért is vonzza az embereket, mert a ma­gasabb fizetés mellett ked­vükre való munkát, kor­szerű lakáskörülményeket. épségben maradt, harmoni­kus természeti viszonyokat találhatnak ott. A városter­vezés legnagyszerűbb példá­jának tartják világszerte a Novoszibirszk fenyvesei és nyírfásai között épült „tu­dósvárost”. De nem ez az egyetlen példa. A leningrá- di állami várostervezési in­tézet jelenleg mintegy 600 városterven dolgozik (fő­képp az ország keleti terü­letei számára), Szibéria le­endő városai sajátos mikro­klímával fognak rendelkez­ni, a zord vidékek igazi otthonává válnak a szibé­riaiak újabb nemzedékeinek. Az egyik ilyen, várost, aho­vá sok ezer ember költözik majd, mái- nemcsak rajzasz­talon lehet látni, megtekint­hetők az építkezések is. A Szovjetunió terveit már igazolta a történelem. Ami a leendő partnereket, így az Egyesült Államok és Ja­pán egyes cégeit illeti, itt Juhansen úr nyilvánvalóan saját kételyeit akarja rájuk ruházni. A Time, az ame­rikai hivatalos körök lapja, a közelmúltban a követke­zőket írta egy Szibériáról szóló riportban: „A szibé­riai gáz bevilágítja egész Nyugat-Európát és egyszer (alán New York-ot fogja fűteni.’” Szibéria „képes energiával ellátni Kanadát és az Egyesült Államokat a Behring-szoroson keresztül.’* Ezek a szavak összhangban vannak azzal a valóságos helyzettel, hogy Japán és az Egyesült Államok üzleti okokból élénken érdeklődik Szibéria iránt, egyes ameri­kai társaságok maris készek részt venni a gázvezetékek építésében, masok érdeklő­dést mutatnak az örökös fagy körülményei között fo­lyó építkezések új techno­lógiája iránt. A Time véle­ménye szerint „a közeli jö­vőben döntő fordulat laö-, vetkezik be ezen a téren”. Mint latjaik, történelmű szükségszerűség kényszeríti a különböző országokat, hogy közreműködjenek Seri béria meghódításában. UifiiJ SEBAT^V Q »1 r • Szibéria meg­hódítása A fe'szmhez köze! található kőszenet exkavátorok segítségével termelik ki

Next

/
Oldalképek
Tartalom