Népújság, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-25 / 198. szám

I cÁlűzizfnúh r A civilizáció olyan szük­ségletek végeláthatatlan só­sát hozza létre, melyekre nincs szükség. Mark Twaha Az esetek óriási többségé­ben az ötletek azért hatáso­sak, mert nem gondolták vé­gig. Heinrich Elsenberg Egyetlen valami van, amit a fiatalok megtehetnek az öiregekért: elképesztik ókét és így biztosítják azt, hogy az öregek úgy-ahogy tájéko­zódjanak arról, mi történik a világban. Bernard Shaw Csak egy embertípus van, amely jobban szereti a fu­volát a zongoránál: a hor­dár. Sámson Francois zongoraművész Ha az emberek ugyanazon a véleményen vannak amin én, mindig úgy érzem: té­vedtem, Oscar Wilde Ahhoz, hogy az ember megéljen, elég dolgozni. De hogy gazdag is legyen, va­lami mást kell kigondolnia. Alphonse Karr A művészek minden gyar­lósága a nagyság vonásait ölti fel, ha nyíltan beisme­rik. ÖK KETTEN Tadeusz Brena (Foto: Zeit un BielS) Magyar könyv a modem francia irodalomról Bizonyára nem véletlen, hogy a Gondolat Könyvkiadó eb­ben az évben adta közre az e század francia irodalmát bemutató két kötetnyi tanul­mányt. (A francia irodalom a huszadik században. Gon­dolat, 1974.). írók, költők, műfordítók, kritikusok írták. így a megközelítés módja többféle. Az irodalomtörténeti elem­zéstől (egy-kettő, sajnos, nem sokkal múlja felül az isme­retterjesztő írás színvonalát) a költőtárs együttérzéséig minden árnyalat megtalál­ható. A francia költő művé­szi ihletésű vallatása a leg­magasabb példa Illyés Gyula tanulmánya Jean Follain-rőL A tudomány és művészet együvé ötvözésére, inspiráció és szabatosság egyforma ki­elégítésére Gyergyai Albert Proust-esszéje ad ragyogó példát Tiszteletet érdemel a szer­zők megértése és tapintata a más világban élő, más öanök- ségű írók, költők nézeteivel szemben, itt-ott azonban ke­rülgetéssé válik. Vajda End­re soraiból úgy tűnik, hogy Claudel buzgó konzervatív vallásossága ellenére sem ártott a haladás eszméjének — pedig francia szakember is észrevette például, hogy a költő kritikátlanul pártolja a gyarmatosítást A szerkesz­tő — nagyon dicséretesen — szemlátomást azt az rivet vallja, hogy alkalmazni kell, de erőltetni nem szabad az itthoni szempontú szelekci­ót A válogatás mégis egy kis hiányérzetet ébreszt a tá­jékozott olvasóban. Hiányol­juk Montherlant-t De hiá­nyoljuk Jacques Prévert-tis, akivel szemben politikát vi­lágnézeti szempontból nem lehet aggály. De hát a világ leggazdagabb irodalmának két évtizedéről van szó, el kell fogadnunk, hogy két kö­tet nem foglalhat mindent magában. A hézagokat jó­részt kitölti Köpeczi Béla bevezető tanulmánya. A gyűjtemény elolvasása időt, fáradságot kíván, de megéri. Nélkülözhetetlen azoknak, akik az irodalom­nak ezzel a területével hi­vatásként foglalkoznak: ma­gyar és francia szakos taná­roknak, könyvtárosoknak. Hasznos azonban mindenki­nek, akit az írás világa érde­kek Ha nem is pontos ké­pet, de igen jó áttekintést kap a huszadik század fran­cia irodalmából. A könyvkiadás szép gesz­tussal fejezte ki a magyar szellemi élet hagyományos figyelmét a felszabadulási évfordulójára készülő Párizs iránt Bán Érv la LEONARDO Cirkusz a színpadon A Szovjetunió TOO vámsá­ban és falviban lépnek fel az új évad során a moszkvai „Cirkusz a színpadon” társu­lat művészei, a társulat ooo- portjainak tavalyi előadása­it több mint kétmillióan te­kintették meg. A Szovjetunióban több tu­cat állandó cirkusz van. Gyakorlatilag minden nagy­városra esik egy. A cirkusz­művészet népszerűsége oly nagy azonban az országban, hogy létrehoztak egy külön vándorcirkusz-társulatot, melynek művészei a nagyvá­rosoktól messzi tekvó válla­latoknál és kolhozokban lép­nek f«L Ha megjelölnénk a Szov­jetunió térképén mindazokat a helyeket, ahol a „Cirkusz a színpadon” társulat kol­lektívái megfordultak. Igen kevés „fehér folt” marad­na. Abban a kis moszkvai vil­lában, ahol a „Cirkusz a színpadon” igazgatósága mű­ködik, több száz fénykép lát­ható. e felvételek akkor ké­szültek, amikor a cirkusz művészei Naberezsnle Csolni városában léptek fél, ott, ahol a Szovjetunió legna­gyobb teherautógyára épül, és az-Ural egyik legnagyobb kohóipari üzemében, vagy a Kazahsztán szűzföldjein lét­rehozott szovhozban. A tár­sulat művészei utaznak a nyugati Breszttől a kelet­szibériai városokig, a sark­vidéki Murmanszktól a kö­zép-ázsiai Kuskáig. Az érem másik oldala soger Peyrefltte francia irt a világ egyik leggazdagabb antik érmekollekciójának boldog tulaj­donosa. A napokban nyitja meg kapuit az a kiállítás, amelyen értékes érmegyűjteményét áruba bocsátja. Ókori górftg érmék va­lóságos művészi miniatűr fél­ti ombormúvek, amelyeknek ér­téke évenként 30—*0 százalékkal növekszik. Nem kevésbé értéke­sek a római korból, Tralanus, Marcus Antonius, Marcus Aure­lius és más császárok korából származó érméi, amelyeknek értéke az utóbbi három év fo­lyamán kétszeresére nőtt. Mint ismeretes, minden érem­nek két oldala van: amilyen mértékben növekszik az érmék értéke, olyan mértékben kerül­nek a forgalomba hamisítvá­nyok. Az érem hamisítást ma már iparszerüen űzik. R. Friedenthal Ahogyan hazánkban ti egyre növekszik a múzeum- és képtárlátogatóik száma, olyan mértékben növekszik az érdeklődés a művészeti könyvek iránt Ödön váro­sok, múzeumók évezredes al­kotásokat hoznak az embe­rek közelségébe s az embe­rek élményeiket a látotta­kat nemcsak elemükben ée emlékképeikben, hanem rep­rodukciókban, könyvekben is magukkal viszik otthonaik­ba, mindennapjaikba. R. Friedewthal a korábbi, túlméretezett Goethe, és Luther-könyvri után, most mértéktartóan a reneszánsz és Leonardo világába viszi el az olvasót. Az idő a Me- diciek, Sforzáik, Borgiák ko­ra, a nyugtalan XV. száza­dé. Mégis ebben a zakla­tott béi-gyilkosságoktól, bél- viszályoktól, háborúktól ter­hes korben virágzott fel az építészet, szobrászat és fes­tészet a tudományosság és az irodalom. Ennék a kor­nak fia Leonardo, a „homo universalis”, a mindent tud­ni, megismerni vágyó ember, aki kiapadhatatlan szenve­déllyel, kíváncsisággal ba­rangolta be Európát a vi­lágmindenséget Talán ezért is nem hagyott sok müvet az utókorra, talán örök elége­detlensége, tudása ennek oka. Cellini mondta róla, hogy so­hasem találkozott még ha­landó emberrel, akinek olyan tudása volna, mint Leonar- donak. De hát 6 festette Az utolsó vacsorát és a Mona Lisát Hétezer tepnyl jegyzet rajz, vázlat maradt utána. Magas utakat többsávos ko­csipályákat lövedékmodel- leket, orgonaágyút páncél­kocsit fúrópajzsot kőhaj ítót kriptákat templomokat is­tállókat bordélyházakat ter­vezett Az Amo folyását meg akarta változtatni. Be­tűszerkesztései ma is Idő­szerűek. ötleteit korunk va­lósítja meg. Üj Milánót ter­vezett Erről írta a város urá­nak: „Tíz városod lesz, öt­ezer házzal, harmincezer la­kóval. Így szétosztod a tö­meget amely most összezsú­fol tan szorong, egyik a má­sik hátán, mint a legyek, bűzükkel megtöltve a kapu­aljakat könnyű zsákmányul a dögvésznek, halálnak”. Egy életen át írta aforizmáit. monográfiája jegyzeteit Ilyeneket: ember előbb-utóbb lei gáz­hatja a levegőt és magasba emelkedhet, ha maga gyár­totta hatalmas szárnyakkal erőt fejt ki, amellyel a le­vegő ellenállását legyőzi”. „Az embernek éppen olyan sokféle mozdulata van, ami­lyen sokféleképpen hullám­zik a lelke.' Mert minden, új lelkiállapot több-kevesebb mozdulatot vált ki”. „Azért kell műveket alkotnunk, hogy halálunk után is ife- sonlóak legyünk az eleve­nekhez”. „Legjobb a festőnek egyedül lennie, különösen ha gondolkodásnak, szemlélő­désnek szenteli magát. Ha egyedül vagy, egészen ma­gadé vagy, de ha csak egyet­len társad is van, csak félig lehetsz a magadé”. A Mona Lisát négy évig festette. Egy mosolyt kere­sett, ami a pillanat kifejezé­se, amikor a feszültség fel­oldódik, s az értelem, a meg­értés derűje suhan át az ar­con. a kép maga az egysze­rűség. a 25 éves asszony nem visel ékszert, haját fá­tyol borítja, alakján, a mell­részen enyhén raffolt ruha, a tógaszerű drapéria redői a karokra hullnak. A hát­térben kéklő rideg sziklák zegzugai csak kiemelik az arc meleg színeit Vasari írta róla: „Mona Lisa na­gyon szép volt és Leonardo mindig gondolkodott árról, hogy legyen ott valaki, aki énekel, zenél vagy tréfás históriákkal szórakoztatja, így arckifejezése sohasem bágyadt el, nem vált ked­vetlenné”. Volt nap, amikor reggeltői estig dolgozott „Az utolsó vacsorán”, máskor órákig elüldögélt alakjai előtt és csak egy-két ecset­vonást tett Friedenthal nem életrajzot írt, hanem képeik eredetét keresi, ezért is köti műve szerkezetét városokhoz, Fi­renzéhez, Velencéhez, Milá­nóhoz, Rómához. Műve egy kivételes tehetség htjait és szándékait tárja az olvasó elé. Zárt szerkezetű arányos alkotás. A könyvet névmutató és időrendi táb­lázat egészíti ki. Kár, hogy a reprodukciók minősége nincs arányban a szerző át­gondolt és világos mondani­valójával. (Gondolat). EBEKGÉNYI TIBOR A falábú susztert mindenki is­merte a faluban. Akár egy csodadoktort, úgy tartották szá­mon, mert nem akadt olyan csáro- pás sarkú, tátogú talpú, remény­telennek tűnő lábbeli, amelynek ne hosszabbította volna meg az éle­tét. Már nem tudni, ki nevezte el Doktor Kopogósnak, de aztán raj­ta maradt A fiatalok nem is tud­ták a rendes nevét, és az időseb­bek is egyre kevesebben. Sokan már el sem tudták képzelni két lábbal, mintha a sors kifürkészhe­tetlen akaratából így született vol­na. Pedig a sors csak az első világ­háborúban szólt közbe, akkor hagyta ott az egyik lábát és jött haza fél lábbal. Egy ideig sajnál­koztak a délceg fiatalember sze­rencsétlenségén, majd akadt egy lány, akinek így is kellett Aztán az a lány is özvegyen hagyta egy kisfiúval. Doktor Kopogós nem nősült meg ismét felnevelte, ki­taníttatta a gyereket a töményte­len mennyiségű rozzant csizma, cipő, szandál összetákolásáibóL A fiú külkereskedelmi szakon végzett a közgazdasági egyetemen, ledoktorált az öreg nem kis büsz­keségére, mintha csak az apjára ragasztott titulust akarta volna realizálni a családban. Aztán Pest­re került állásba, megnősült és csak ritkán látogatott haza. Nem szándékosan maradt el hosszabb ideig, hiszen a maga módján sze­rette az öreget, meg tudta is, mit köszönhet neki, de munkája foly­tán sokat utazott, és így legtöbb­ször csak színes képeslapokkal ke­reste fel a szülői házat. D oktor Kopogós mindig meg­mutatta a színes lapokat a kuncsaftoknak, addig letette a ka­lapácsot, és az ölébe préselt, sar­Tóth-Máthé Miklós: üveg óceán kalásra váró cipővel gyönyörködött benne, ahogy forgatták, nézeget­ték. — Ezt Görögországból küldte, azt meg Olaszországból — magya­rázta —, azon meg a Francia-Al­pok van. Nézzék csak meg azokat a havas hegycsúcsokat! — Hát jó szakmát választott a fia — mondta elismerően az egyik szomszéd —, úgy futkározfk az or­szágokban, ahogy mi megyünk ki a határba. Doktor Kopogós legjobban az olyan lapokat szerette, melyek a tengert ábrázolták. Azokat csiriz­zel ráragasztotta a falra, hogy munka közben is rájuk pillanthas­son. T ulajdoniképpen tv-t te a nagy víz miatt vásárolt. A ten­gerrel kapcsolatos műsorokat min­dig gondosan aláhúzogatta piros ceruzával, és aztán izgatottan vár­ta az adást Olyankor elfelejtette magányát, a falábát, a cipőromok­kal zsúfolt kis bazárt, és elképzel­te, hogy ott ül valamelyik hajóka­binban, alatta meg hömpölyög, csapkod, morog az óceán. Amikor legközelebb hazalátoga­tott a fia, azt mondta neki: — Megkérnélek én valamire, de ígért meg, hogy nem nevetsz ki. Mert egy kicsit tán szokatlan kí­vánság ..! —- Tessék csat; apám; ha mó­domban áll, szívesen megteszem. Miről lenne szó? Az öreg előkerftett egy Ores kfi­vidinkás üveget, gondosan megtö- rülgette, majd szégyenlős tétova- sággal nyújtotta oda a fiának. — Ha legközelebb a tengerhez mégy, merítsd már meg benne, aztán, hozd el nekem. Nem kívá­nom én ingyen a fáradságodat. — Ugyan, ez a legkevesebb — tette el az üveget a fiú —, két hét múlva megyek Szudánba, ott van a Vörös-tenger, majd kiszaladunk a tárgyalások szünetében. De mi a csodának ez magának? — Ne törődj vele... csak me­rítsd meg Szeretném látni, milyen vize van, meg aztán, — nevetett- fel apró, kicsit keserű nevetéssel —, ha én nem mehetek a tenger­hez, jöjjön el az hozzám. A fiú megcsóválta a fejét, akart még néhány szót mondani ennek az egésznek az értelmetlenségéről, de ahogy a kicsire görbedt, sóvár- gó szemű öregemberre pillantott, magába fojtotta. Talán valamit megérzett abból, hogy ami neki szinte mindennapos élmény, az apjának egy életresxőló lehetne. Szudánba utazva gondolt is rá; később teljesen kiment a fejéből Csak otthon jutott eszébe ismét, amikor az ajándékokat osztotta ki a feleségének meg a gyerekeknek. A szennyes ingek alól szinte vád­lón pucérkod ott elő az üres kö- vidinkás üveg. — Fiacskám = kérte g felesé^ gét —, juttasd már eszembe, ha megyék Lengyelországba, hogy me­rítsem meg ezt az üveget a Balti- tengerből. Tudod, az apám.'., na­hát, erre kért meg, aztán mindig elfelejtem. Látszik, hogy az öreg * legpihentebb agyú köztünk, mert *sak neki juthat eszébe ilyen mar­haság! jövet már határozottan idegesítette, hogy meginit feledékeny volt. An­nál is inkább, mert ezután szán­dékozott meglátogatni az öreget, családostól. Mit mondjon majd neki? Doktor Kopogós ott várta Stet a ház előtt. Amikor megállt a pi­ros Volkswagen, a köszöntések után mindjárt az üveget kérdezte. Nagyon sokat fogyott, zsugorodott a legutóbbi találkozás óta, és a fiú döbbenten állapította meg, hogy lassan már csak a falába lesz rajta a régi, a felismerhető. — Az igazság az, Apám —, ke­reste zavartan a szavakat —, hogy meg akartam én meríteni a ten­gerben, de aztán eszembe jutott, mennyivel érdekesebb lenne, ha az óceánból hoznék. Az mégiscsak más, mint a tenger! Két hónap múlva Spanyolországba utazom, majd ott megtöltöm az Atlanti- óceánból. — Azért jó lett volna nekem a tengerből is, de hát ahogy gon­dolod, fiam.i; — Na de nem jöttem ám üres kézzel — lélegzett fel megköny- nyebbülten a fiú —, hoztam ma­gának tíz pár remek sámfát Űgyia megkoptak már nagyon a régiek, ezeknek biztosan jó hasznát ve­szi. Spanyolországba repülése előtt felírta a határidőnaplójába, az el­intézni valók közé: egy üveg óce­án. Nagyon szégyellté, hogy ezt a semmiséget még mindig nem tet­te meg az ipjának, és aggasztotta az öreg állapota is. Csak nehogy késő legyen már! Spanyolországban aztán meg Is merített* 42 üveget az óceánban, de később a száttndában felejtette. A repülőgépen jutott eszébe, és nagyon dühös volt magára, az ap­jára, az egész Atlanti-óceánra. Otthon első útja a közértoe ve­zetett. Egy liter kövidinkát vásá­rolt, aztán beleöntötte a lefolyóba (ezt a bort sosem szerette, savat csinált), majd az üres üveget te­leengedte vízzel. Beletett néhány kanál sót, osszerázta, ledugaszol­ta. N ahát — gondolta elégedetten —, ez már jóval előbb is eszembe juthatott volna, megkí­mélve magam egy sor fölösleges idegességtői. Az apja helyett csaknem egy csontváz feküdt a nagy csíkos dun­na alatt, amikor meglátogatta. A szeme, mint két szürke kavics, a konponyára aszalódott, homokszí­nű bőrben. Arról panaszkodott, hogy fázik, és már a dunna sem melegíti. A szomszédasszony vala­mi krumplipépet főzött néki, és suttogva újságolta, hogy nem so­káig húzhatja az öreg. — A doktor úr már kétszer is be akarta küldeni a kórházba — mondta —, de nem engedte. Azt felelte, inkább itthon akar meg­halni, pedig én tudtam, hogy iga­zán csak magát várta. Az üveg ekkor már ott hor- pasztotta a dunna tetejét. Doktor Kopogós erőtlenül végighúzta rai- ta az ujjait, és sokáig nézte. Eev üveg óceán, gondolta, és kavics­szürke szemével látni vélte benne a végtelen kékséget, hajókkal, bál­nákkal, csodálatosan furcsa ten­geri csillagokkal, kagylókkal, csi­gákkal. Aztán arra kérte a fiát, hogv töltsön belőle egy pohárba. — Csak nem akarja meginni Édesapám? Hiszen veszettül sós. kimarja még a torkát is... — Hátha ez.. ez segít — súg­ta az öreg —, nem akarok én töb­bet, mint egy kortyot... éppen megízlélni, megforgatni ki­csit a számban.. I vott egy kortyot, de • nem • érezte, hogy sós. Csak á-* tudta, hogy most az ó^eánK-í- ivott, a távoli, az elérhetetlen, a végtelen óceánból! '. ’ yVWSAAAAAAAAAA^^AAAAAAAAAA/ «AAAAAAAA, V» Vv * AVv »VNA'VVVVV's/VSAAAA VAAAAAAAAAA' I

Next

/
Oldalképek
Tartalom