Népújság, 1974. május (25. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-26 / 121. szám

A Puskin' emlékév eseményei Több mint nyolcvan szov­jet színház vést. részt azon az országos szemlén, ame­lyen Puskin müvei alapján alkotott vagy életrajzának egyes mozzanatait megjele­nítő színmüveket mutatnak be. A nagy orosz költő emlé­kének szentelt színházi fesz­tiválra Puskin születésének 175. évfordulója alkalmából kerül sor. ..Kiről az eseményről kü­lönösen ünnepélyes keretek között emlékezünk meg jú­nius 6-án, de az egész idei év lényegében a „puskini múzsa’ éve” — mondta Mi­hail Carjov színművész, a Szovjet Színházi Társaság elnöke, ö az elnöké egyút­tal a zsűrinek is, amelynek tagjai: Oieg Jefremov, Jev- genyij Szimonov, Andrej Goncsarov, Borisz Ravensz- klh és más vezető rendezőik. Mennyi energia van a levegőben ? Szilánkok A moszkvai sanházbará- tok körében nagy érdeklő­dést keltett a költő színpad­ra átdolgozott életrajza, amely Arnold Genszennek, a nevés Puskin-kuta tónak mű­ve. A Puskin emlékének szen­telt színházi fesztiválba va­lamennyi szovjet köztársa­ság tevékenyen bekapcsoló­dott A nagy orosz költő műveinek hősei ma a Szov­jetunió több mint harminc nyelvén szólalnak meg a színpadokról, közöttük olyan nyelveken is, amelyeknek az 1917. évi októberi forra­dalom előtt még írásuk sem volt. A szovjet színházak mű­sortervében különösen je­lentős helyét foglal el a ..Borisz Godunov” című tra­gédia. „A kapitány lánya" című kisregény színpadi vál- tózata különösen jelentős si- sert aratott ebben az idény­ben az ashabadi (Türkmé- nia) színházban. Még a napenergia .legelszántabb hívei is rendszerint az olyan napszélessegekre korlátozzak ennek az energiá­nak a felhasználási lehetőségéit, mint amilyen például az Egyesült Államok délnyugati vidéke, Franciaország déli résíe, a Kaukázus. Egészen más véleményre helyezkedett A. Pice, a c.ambridge-i egyetem mellett működő építé­szeti tudományos kutatóközpont vezetője Feltételezése szerint rnagaban a levegőben elég energia van ahhoz, hogy fűtsék a lakóházakat és működtessék a háztartási gépe­ket, akár a hideg es páradús angol tél viszonyai között 1*. A. Pice nemrégen szakértői tanácsnak nyújtotta be el­gondolásait. A. Pice szerint Angliában még egy ködös februári napon is minden négyzetméternyi területre 60 watt energia jut. Ez csak egy ti red a annak az energia­mennyiségnek, amelyhez napsütéses napon lehet hozzá­jutni. tgy egy olyan epületre, amelynek tetőzete és falai 100 négyzetmétert tesznek ki, 6 kilowatt energia jut. „Teljesen nyilvánvaló — állítja A. Pice, — hogy ez nem elégséges a mi villamosenergía-szükségleteink szempont­jából, de napjainkban ennek az energiának a jelentős ré­szét elpazaroljuk. Végeredményben, ha valaki nem szen­ved ízületi gyulladásban, egyáltalán nem szükséges, hogy elektromos késsel szeletelje a húst, vagy a kenyeret,” Amikor A. Pice felhívja a figyelmet az energiának a levegőben jelenlétére, egyúttal a vízre és a szélre is gondol. Számításai szerint a szélnek és a napnak össze­sen elegendő mennyiségű energiát kell szolgáltatnia a ház­tartási szükségletek kielégítéséhez. Cambridge-ben A. Pice vezetésével kutatócsoport ala­kult a szél, a viz, a nap, a levegő energiájának hasz­nosítására. Ac émsssóló hallgatást megtanulni néáczcbb, mint az ügyes beszédet. ★ Az orvosok ártalmasnak tarifák az irigységet azok számára, akiket az emészt. llr Mikor lessek mar olyan okos, hogy minden ostoba megértsen7 ★ A rendet elég gyakran megszegik. Jóval nehezebb a rendetlenséget megszegni. ★ Jó dolog visszhangnak lenni: nem kell elsőnek nyi­latkozni. it Sok ember gyengesége — szokásaik ereje. * Ha valamilyen dolgot so­kat kell mosogatni, akkor az bizony piszkos. Az örök kispolgár Ödön von Horváth regény* Ödön von Horváth nevé­vel & müveivel — ha meg­késve is — egyre többször találkozik a magyar Olvasó. Méltán, mért olyan osztrák, pontosabban kelet-közép- európai íróról van szó, aki­nek eLményvilágában jelen­tős Szerep jut. a magyar éietanyagnak iá. Ki te volt Ödön von Horvátit? A most megjelent regény fülszöve­géből is megtudni róla a legfontosabbakat; Fiúméban született,, édesapja az Oszt­rák—Magyar Monarchia dip­lomatája volt, 6 maga 1911- ben budapesti diák lesz, a Rákóeri&num növendéke, ké­sőbb Pozsonyban tanul, ra­jong Ady lírájáért, egyálta­lán — sok szál fűzi-kapcsol­ja a magyar kultúrához. 1930-ban pl. a kolozsvári Koránk c. folyóirat közli A kisasszony megtérítése ■ c.- írását; állampolgársága ma­gyar; Hatvány ' Lajosékkal tárt fenn baráti kapcsolatot; a második világháborút megelőzően is hosszabban tartózkodik Pesten; diákko­rában a Galilei-.kör rendez-. vényéire is eljárt kortársi vallomás szerint. Nem cso­da, hogy magyar monográ- fusa, Krammer Jenő tanul­mányában Horváth Ödön­ként is emelegeti őt az iro­dalmi köztudatban élő né­met névváltozattal szemben. Az osztrák Irodalom XX. századi jeleseként számon tartott Ödön von Horváth izgalmas regényét. Az örök kispolgár címűt a Gondolat Kiadó jóvoltából veszi kéz­be az olvasó, a közelgő könyvhét egyik előhangja­ként. A regényt egy spa­nyolországi utazás ihlette amelynek kiindulópontja München, a fasizmus egyik fészke, majd Ausztrián, Olaszországon s a Riviérán át vezet a célba. Az egyko­rú Európa problémái meg­lepő közvetlenséggel, egy vasúti kupéban zajló dialó­gus keretei között tárulnak az olvasó elé. A párbeszéd részeséi Kobler kereskedel­mi utazó és Rudolf Schmitz, az újságíró. Az előbbi az «morális, lelkiismeretlen, spekulációra építő kapitalis­ta üzletember típusa, tele önelégültséggel, a másik a humánum elkötelezettje, in- tellektuel, egy kicsit tán az író önsülizáiésa. Az út. amely a spanyolországi vég­cél felé, a barcelonai világ­kiállításra vezet, alkalmat ad arra, hogy a húszas-har­mincas évek fordulóján fa- siziilódó Európa veszélyes gócaira essen az olvasói fi­gyelem, mindenekelőtt Mus­solini Olaszországéra. Az utasoknak ez utóbbival váló találkozása egyértelmű bi­zonysága annak; mennyire jól látta Horváth — Fábry Zoltán szavaival — az „Eu­rópa elrablására’ készülő fasizmus kegyetlenségeik S ha a regényből nem is ol­vasható ki egy abszolút ér­teleimben egyenesvcffialúnak mondható politikai-világné­zett ítélet, annyi minden­képp kiderül — s ez a re­gény megírása idején nem is kevés! —, hogy az oszt­rák író megveti az erősza­kot, amelyet a fasizmus sza­badított a világra, s megvet mindent, ami ezzel együtte­sen kerül a felszínre: na­cionalizmust, sovinizmust, mindent, ami a fasizmus velejárója. S ugyanakkor benne van a könyvben az iró Horváth szocializmussal rokonszenvező nem egy megnyilatkozása is. Méltán írták le a regényről: „A nagy antifasiszta regények előfutára ez a könyv”, 1930 táján méghozzá... Lőkös István P^A/WA/\AA>VWkAA/»A/sAAAAAAAAAAAAAAAAA^ , Az a Vilma az oka mimden- " nek — mondta a fiatalasz- szony morcosán. Alacsony, barna homloka még jobban elsötétült — ő csalta fel magát Pestre. Addig jő volt. anyámnak otthon is. Most meg ez a Pest Csak itt tud meg- í'Grim. Bajóné az ágya végében, a rá­csos támlának könyökölt, s nézte a lányát, aki egyenes háttal, tá­maszkodás nélkül ült a felkínált szélien. Vastag karján, erős mellén megfeszült a kötött kardigán, amit deréktól lefelé már nem is gombolt be. A sötétszürke szok­nyát láthatóan kihízta, erősen meg­feszült domború hasán és vaskos combjain. — Ne hibáztassátok ti Vilmát, nincs annak semmi köze az én dolgomhoz — mondta azután. — Csak éppen a pesti címeket adta meg, hová forduljak, hol kapok munkát, meg lakást. A fiatal nő tekintete egyik ágy­ról a másikra ugrott a munkás- szállás szobájában. — Ez kell anyámnak? — kérdez­te. — Hogy hatdomagával háljon? öt idegennel? Otthon velünk le­hetne. A lányaival meg az uno­kákkal. Vénségére lett ágyrajáró? Az asszony tűnődve nézett rá. Látta bezárt, mégis indulattól rán­gó, beszédes arcán, összehúzott sze­mén, a szoba mélyéből gyorsan visszatérő, s makacsul lesütött te­kintetén, hogy a friss, habos ny­lonfüggönyt, a futószőnyeget, s a közösen vásárolt kis állvány virá­gos cserepeit nem akarja észre­venni. — Nem mindenki idegen, akivel nem vagyunk rokonságban, Ilus — mondta. — Meg azután otthon sem aludtam én soha egyedül. Er­zsinél. Csak mindig a három ki­csivel, abban a csepp szobában. — Mert szűkén voltak — felelt a lánya. Magánál ezt ki tudná job­ban? De hogy az új házukat meg­építették. .. — Abban is a gyermekekkel szo­rultam össze — mondta az asz­Bihari Klára: Láfoga fás Ha szony, — fűlikával még egy dívá­nyon is. Hol az egyik ébresztett fel, hol a másik. Soha egyetlen éj­szakát én végig nem aludtam. Ilus megint az anyjára né­* zett, sötét megbán to t bsagot csillantó szemével. — Hiszen gyermekeikkel rumosén másképp — morogta. Nyelt egyet, mintha ingerülten kikívánkozó sza­vakat. nyomott volna vissza. Az­után mégis kimondta: — Az sem­mi, hogy megkapott minden szük­ségest? Hogy gond nélkül élt? Az anya megint tűnődve járta be pillantásával keserűen szemre­hányó arcát. Szerette volna meg­magyarázni, hogy igenis mindig hiányzott neki valami, azon túl, hogy fedél volt a feje fölött, hogy eleget ehetett a tulajdon főztjé­ből, s hogy időnként új ruhát, ci­pőt kapott idősebb lányától és ve­iétől. Ez a furcsa és nyugatalanító hiány már az ura életében jelent­kezett. Hol nappal, hol álmában, alaktalanul és bizonytalanul, akár egy könnyű felhő, amelyik ellen­őrizhetetlenül formát vált, sűrű­södik, foszlik, áttetsző lesz, szinte láthatatlan — mégis szüntelenül ott van a lélek egén. Majdnem har­minc esztendeig hallgatott az iszá­kos, szertelen, verekedő ura mel­lett és hallgatott azután is az idő­sebb lányánál. Nem ügy, hogy néni szólt, hiszen beszélhetett eleget. De valami, vagy valaki örökös né­maságra kényszerült benne. Egy szinte külön lény, akit nem ismert, de aki mégis, valami különös, saj­gó fájdalommal, azzal a tizen­nyolcéves, a távoli fiatalság köde mögött rejtőző teremtessél kötődött össze, aki valaha volt, s aki nesz­telen és észrevétlen eisüppedt ben­G ó,A Wi c<7uifym ne, mintha akarata ellenere élve eltemették volna. — El kellett nekem jönms ha­zulról, nem maradhattam otthon tovább — mondta hangosan a lá­nyának. Ügy érezte, hogy ezzel megvallotta neki a kifej ezhetet- lent is, hogy ezekben a szavakban minden benne van. De Ilus arca nesm változott, megközelíthetetlen, zárt és indulatoktól átjárt maradt. A folyosóra nyitó ajtó hevesen feltárult. Hátrakötött fejű, fiatal, szőke nő szaladt be, papucsban, hosszú fürdőköpenyben, amit fél­kézzel fogott össze a melle alatt. Amikor a vendéget észrevette, megtorpant: — Én csak azért, Marika néni.. nem akarok sokáig zavarogni... de Zsófi szeretné tudni, befizet-e a vasárnapi autóbusz-kirándulásra. Mert, hogy sok a jelentkező és ép­pen azért... — Befizetek, hogyne fizetnék be — felelte az asszony. A szőke nő zajtalanul húzta be az ajtót, mint aki tudja, hogy egyi­kük számára most a szoba külön éleién túl lüktető valóság jelent­kezett, s azzal egyedül kell szem­benézni. Bajóné felfogta ezt a ta­pintatot s ő is elfordult, hogy je­lezze: csakugyan így áll a dolog. Pillantása a szatyorra siklott, amit lánya a széke lábához támasztott, s amit jól megtömtek, mert az ol­dala kidudorodott, s vászonnal le­takart domború teteje a fogók kö­zepéig nyomult. „Nekem hozott hazait. Vajon ideadja-e?” — gondolta Bajóné. — Hát ez... ez kelj anyámnak, nem az unokái — szólalt meg Ilus keseiűen. — A kirándulás, mozi­zás, meg a jóóg tudja még mi. — Dehogy is... Csakhát itt adó­dik az ilyesmi... — mondta az asszony. — Ha úgy akarom, me­gyek, ha úgy akarom, nem. L ánya szemrehányóan nézett rá, mintha valami eddig rejtett, s most napvilágra kerülő bűnét ismerte volna meg. — Hát ezért... morogta megban- lottaSi Igen, hát ezért Ezért is. Hogy mehessen, ha kedve támad és ma­radjon, ha úgy tetszik. Milyen kár, hogy Ilus ezt nem érti. Harminc­hét évig nem. ismerte ezt az örö­met Meg azt, hogy saját pénze van és arra költi, amire altar ja. Erről sem tehet már lemondani. — Szeretem én az unokáimat, hogyne szeretném — kezdte las­san. — Csak. hát belefáradtam, ötöt dajkáltam végig. Mert a tieidre is vigyáztam én, most már... — A téglacipelésbe nem fárad bele? — vágott közbe izgatottan, robbanó indulattal Ilus. Hidegbe- metegbe, széibe-esobe... abba nem fárad bele? — Az más — felelt az anyja — az egészen más. Hogyan fejezze ki, .miért más? Maga se tudja pontosan. De az, ahogyan kötelességévé vált a haj­naltól hajnalig tartó családi szol­gálat, ahogyan aggódva igyekezett lányának, vejének kedvére tenni és minden percet kihasználni — olyan volt, mint egy prés, ami egyre tűr- hetetleebbül nyomta, szorította a testét-leikét. — Az más... — ismételte meg sóhajtva attól a tehetetlenségtől, hogy nem képes belső érzéseit, gondolatait pontosan kifejezni. — És éppen most — kezdte is­mét a lánya, aki nem a hangra, hanem csak a szavakra és még in­kább a tulajdon gondjára figyelt. — Éppen most. amikor mi is épí­teni airarunk és... — Csak nem vagy megint álla­potos? — kérdezte az asszony. Te­kintete a kardigán széthúzó szár­nyai között emelkedő domborula­tot tapogatta körül. — A harmadik hónapban va­gyok — válasiolt Ilus az iménti megbán tottsággal szemében és nagy, barnán fény ló arcán, — Meg építünk is. Erzsinek éldaj­kálta mind a három gyerekét, hogy dolgozhasson az új né noti nyu­godtan. Nekem miért nem? Én alábbvató vagyok? Nekem miért nem teszi meg? Két év se keil és Készen lesz a házunk. Anyámnak is Öröme lesz belőle. át ez az. Gyerek, építkezés. Először az ura sodorta te a maga zaklatott, ijesztő életévek Azután Erzsi meg a veje azzal a nagy, lélegzetet elfojtó sietséggel. Három gyerek, munka szakadásig, a filléres takarékosság, azután az építkezés, az új nagy ház, az új bú­torok. Most meg Ilusék rohannák amazok nyomában, örökké az ő li­hegő előretörésük szelében élni, tar­tani a lépést, az egyensúlyt anélkül, hogy vágyna erre a rohanásra. Mégis őrá, az ő háztartás vezető, gyereket gondozó munkájára ter­veztek el mindent. Még két esz­tendőt kívánnak tőle. Ezért uta­zott ide Budapestre, a munkás­szállásra Ilus. — Nem lehet — ingatta a fejét — nem lehet — Amit abbaha­gyott az ember, aizt már nem igen lehet újrakezdeni. Amit bírtam, megtettem. Most már... a többi a ti dolgotok. A szenvedés, a düh és az értet­lenség fintora lánya arcán megfáj- d itatta a szivéj. Mégsem mondha­tott egyebet. Mint aki véglegesen döntött egy végtelenül fontos do­logban, s érzi, hogy a döntést semmiképpen nem lehet megmásí­tani. — Tudtam, tudtam. Erzsit min­dig jobban szerette nálam. Pedig az ő ura, meg az enyém — ég és föld. Nálunk haláláig megmarad­hatott volna. De náluk? Ki tudja. — Ne haragudjál... mondta az asszony. — Dehogy is szeretem én Erzsit nálad jobban. Csakhát... Csakhát... haláláig most már él­ni akar. Ezek a furcsa szavak to­lultak a szájára, de restellte őket kimondani. Bolondságnak érezte ezt a gondolatát, de valahogy még­is annyira igaznak, hogy el keltett mosoly odnia. — Hát szervusz, Isten áldjon — mondta a feieihelődő Húsnak. — Csókolok mindenkit. Nemsokára hazalátogatok és viszek valami szép ajándékot a gyermekeknek. egö’.elte a lányát, jóbbfól- balról megcsókolta kitűzé­sedéit arcát. Ilus, haragtól és gondtól sötéten, csukott Szájával éppen csak megérintette az övét. Azután kezébe fogta a szatyrot ás nyomában az anyjával, néhéz, ke­mény léptekkel elindult az ajtó fe­lé. Ügy lépett ki a folyosóra és úgy ment rajta végig, hogy egyszer sem fordult vissza. M€

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom