Népújság, 1974. május (25. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-03 / 101. szám
Göldner Tibor egri kiállításáról A Képcsarnok Rudnay-ter- Wieben csütörtöktől május Il it látható Göldner Tibor kiállítása. Nagyon rokonszenves és igaznak tűnő, amit a művész leporellójában önmagáról és művészetéről vallva úgy fogalmaz meg, hogy „a dolgok nemcsak térben, hanem időben is összefüggenek” Azért idézem ezt a mondatot, mert bizonyos mértékig kulcsot ad a tárlat képeihez, ahhoz a valósághoz, amely a képekről reánk néz és arról a valóságról, életről is, amit a művész magában hordoz. A művész világát itt a témák fogásából kell kiszabadítani. Feltűnő és egyben ellenállásra Is ingerel az, hogy a tárlat jelentős része a mediterrán tájat, az azúrkék égboltot, a római építészet költészetét, az utcák, terek, hidak, házak harmóniáját örökíti meg, másrészt melankóliát sugárzó csendéletek keverednek ebbe a piktűrába, hogy meghökkentsen egy képpel arrébb egy paraszti arc, amelyet mintha az egykori mester, Rudnay Gyula keze diktált volna. A rácso- dáíkozás akkor válik még mélyebbé, amikor szinte felsóhajtunk, hogy néhány képen az a nagy kerek korong és a belőle sugárzó-villódzó, Bárgás-íénylő permetezés mintha Egry József sugallatára fészkelődött volna a vászonra S amikor így játszunk a képek vonzásával-erejével- koloritjával. gyökereit kutatva veszünk tudomásul bizonyos reminiszcenciákat, indítékokat és sejtéseket, s akkor nyomban a dráma harsányabb változataival egy római kálvária együttese zavarja meg a tekintetünket, hogy jobban utánagondoljunk korábbi megállapításainknak. Melyik itt az igazi, s hol van az a bizonyos találkozási pont, ahol a dolgok nemcsak térben, de időben is összefüggnek? Melyik az igazi, a magabiztos, az alap- meretben legsajátabb művész Göldner Tibor esetében? A Rudnay-tanitvány teszi-e a leghűségesebb vallomást falusi parasztjairól, vagy a csendéletet leíró fiatalember elrévedése az alaphang, vagy az a líra, amelyet a fény tapasztalásáról suttog el nekünk, halványodó és felhar15 Azzal kezdte, hogy kemény példát kell statuálni: Palermo kellős közepén, családi palotája kapujából elraboltatta az egyik legtekintélyesebb szicíliai arisztokratát, G. hercegnőt, akit rokoni szálak fűztek azokhoz a hercegekhez és bárókhoz, akik a tábornokoknak megígérték Giuliano fölszámolását. A hercegnő eltűnése nagy riadalmat keltett az előkelő társaságban. Amikor pedig Giuliano személyesen telefonált egy hercegnek, hogy a hölgy az ő foglya, sokan valóban megijedtek. Néhány nyugat-szicíliai nagyúr el is hagyta a szigetet, és hosszú külföldi utazásra indult, G. hercegnő kifizette a váltságdíjat és kiszabadult. Haja szála se görbült meg. Giuliano fitogtatni akarta az erejét, ..reszketősben akarta tartani ezeket a kisebb-na- gyobb uracsokat”, ezért újabb látványos emberrablásokat rendezett a város kellős közepén: elraboltatta például a leggazdagabb palermói kereskedőt, A. bárót, akinek 50 milliót kellett fizetnie, hogy elengedje. A „nagy fogások” ideje volt: gazdag gyárosok, magánzók kerültek Giuliano fogságába, összesen tizenkét élvonalbeli személyiség, akiknek hatalmas összegeket kellett fi- zetniök. O Mmmüq 1814 május 3., péntek sogó színekkel, vagy az a dráma az igaz-e, amely a keresztfa alatti három meggörnyedt siratóban talál elbeszélőre ? A sok kérdés után úgy érezzük hogy a művész városi ember, az európai kultúra egyik szigorú fegyelemmel dolgozó letéteményese. Nem póz. nemcsak múló hangulat, ahogyan a déli, az olasz, a mediterrán táj megszólal ebben a piktúrában. Csak ellentételként említjük Bornemissza László itt-ott nagyvárosiasán vásári hangú olasz tájait, rajzolatait, azt a kedélyt, ahogyan ő a fecsegő, a Zajos, a nyugtalan és meg nem szelídíthető olasz tájat ábrázolja. Göldner Tibornál ilyesmiről szó sincs! Itt a levegőben nem a nevetés, a nők kacérkodása ver hullámokat, itt ilyesmire nincs ég, nincs levegő. Minden zúg, minden hely betömve színekkel, formákkal, itt minden zugba, valamint akár váratlanul, akár megtervezetten, meglepetés nélkül belelát a művész. Amikor a Santa Se- vera-i tájat az éjszakai tömény kékbe mártva odateszi a szemlélő elé, a sötétből csak egy-egy sárga fénycsík erejéig kilépni kívánó házak foltjaival a kék ég egybefolyik, mintha az égi és a földi világban egyszerre és eggyé születnék a harmónia. Ha a párját nézzük ennek az ábrázolatnak, a Róma, Via Giulia című kompozíciót, már más hangulatot kapunk, más összhangot érzünk, mint akiket egy másik napszakban, egy más alkalommal hívott volna meg a művész, meglátni és ellesni a táj titkát. A Teveréről sorozat is készül. hogy aztán a furcsán húsos viráglevelek közül kibukkanjon a Római, az olasz lány bájos arca, némi szomorúsággal. A Mediterránom, a Hideg és a Meleg táj, a Halászbárka. a Piazza Trilussa. a Santa Marinella, a Tevere hídja — mind-mind azt mutatják, hogy az erős és itt-ott túlfogalmazott harmóniákat mintegy folytatásként hozza haza a művész, elbeszélve azt a hangulatot és élményt, amit nálunk így nem lehet megszerezni. És hogy ez a lírai, a történelmi meditteráneum által keltett hatás nem felhők nélküli sugárzás, arról a Santa Sevarai Krisztus fogalmazványa tanúskodik. Érdekes, hogy egy ilyen sokrétű, sokirányú és szerteágazó belső mozgású ember nél még a csendéletre, az elrévedés pillanataira is jutnak eszközök, talán a témákhoz képest túl komolyan vett munkafordítások is. Ha egy vörösen izzó rák társaságában fedezzük fel a bánatba hajló szobabelsőben elhelyezett tárgyakat, már meg is kérdjük, miért is akarnak ezek az együttesek megszólalni és mit is akarnak nekünk mondani? Egyik legrokonszenvesebb szándéka a művésznek az az igyekezet, hogy Rudnay mester szellemi érintéseként falusi fejeket is vászonra visz. A tónus, a forma itt ismerős, még a fény elosztása is másképp történik ezeken a képeken, mint például a Téli madarak című kompozíción, vagy a Tenger ajándékánál, vagy a Napnyugvásnál, vagy a Tevere hídjánál, ahol a fényosztott pászmákban, kényszerutakon, de nagy erővel tör a néző irányába. Hova visz ez a piktúra — mondjuk — tíz év múlva? Farkas András A televíziózás kollektív műfaj. Amikor a bemondó arca egyedül jelenik meg.a képernyőn, s mindössze annyit mond, hogy ... „pontos időjelzésünk következik”, akkor Is százak egybeláncolt tevékenységére garantálja, hogy valóban következik és bekövetkezik a pontos idő. Ezzel a közhelyszerű példával es a nem kevésbé közhelyszerű megállapítással ezért kell kez_ deni ezt a rendhagyó, vagy hogy inkább naphagyó televíziós kritikát, — hiszen keddi napokon rójuk általában sorainkat — hogy már előre kijelenthessük: mindenkinek érdeme volt ez a nonsiop próbálkozás, s ennek az éjfélig nyúló próbálkozásnak a sikere is. A televíziós kívánságműsorról van Szó, mint gondolható. Azért kellett ezt előrebocsátani, hogy amikor fenntartás nélkül tudjuk dicsérni Tamási Esztert kedves, köny- nyed és „felelősségteljes” háziasszonykodásáért, Horváth Jánost, aki ezen a délutánról éjszakába hajló napon végle. gesen beérkezett a „nagyok” közé, úgyannyira, hogy ezután már csak hozzá fognak „érkezni” a későbbiek, nos, szóval, hogy meg ilyenkor sem szabad megfeledkezni a kollektivitásról. Elképzelhetetlen lenne egy ilyen műsor pergő, jó rendezése az előrelátó és rugalmas szerkesztők gondos tervezése, a kamera fesztelen rugalmassága, a technikusok, a díszletezők, a sminkmesterek és a kellékesek, a vágók és nem utolsósorban az archívum névtelen és serény munkásai nélkül. Aligha lehetne állítani, hogy Ruttkai Éva színművésznő a legmegfelelőbb kosztümben állt volna a kamerák, elé verset mondani. De kit zavart? Az ilyen ötletes, rögtönzött műsorban, ahol a fülem hallatára és a szemem előtt hívják fel a művészt, a művésznőt, teljesítené-e ura és parancsolója a „nagyérdemű” kérését, — így hiteles. Hogy a művész rohan, le se sminkeli magát, vagy át se sminkelik, és szó szerint, Haiykorú televízió ahogyan van, odaáll verset mondani. S Iáin, mindenki fütyül arra, hogy a jelmez, ami rajta van, egybevág-é a vers stílusával, hangulatával, avagy sem. Ruttkai Éva csak példa arra a színészi tisztességre, amely a közreműködők mindegyikét áthatotta, s arra az egyúttal érdekes színészi vállalkozásra, a milliók előtti rögtönzésre, amelyre hogyne vágyhatna olykor-olykor egy színész, ha színész. Kenyércímkén telefonszám. május elseji tizenhétévesek és május elseji újszülött: ötletek, kisebbek, nagyobbak, néhány bravúr, mint például a Bon- dor Józsefnek tett ígéret, a Váci Mihály-vens interpretálásának nemcsak gyors, de igényes megvalósítása és máris éjfélre járt az óra. A tizenhét éves televízió ezzel a kívánságműsorral. igazolta, hogy „megelőzte korát”, — a sajátját. Ugyanis már régen nagykorú! , Gyurkó Géza — Rettenetesi Ennyire meghíztam volna? (A Quickből) A program szerint négy együttesnek kellett volna vasárnap cjélelőtt, Gyöngyösön a szatíra cseppet sem könnyű műfajában valami érdekeset, maradandót mutatnia, de a számuk csupán a felére csökkent. Miskolc és Hatvan kimentette magát, viszont a „közeli” Debrecen nem hiányzott. Talán az is számított valamit, hogy a meghívót szom- Joatori kézbesítette a posta a helybelieknek, ezért a közönség sem tolongott a művelődési házban. Inkább szakmai hozzáértők, vájtfülűek töltötték meg a széksorokat. Igaz, a cél az egymás okulására való szereplés volt Ahogy ezt közölte is bevezetőjében Szívós József: a hibákból is lehet tanulni, nemcsak a szatirikus tréfák „célpontjainak”, hanem az ^/WWWWVWWWVNAA/WNA/^WWWv'VAAA^'N /s/W^I De hát hogyan bánt ezekkel az elrablottakkal? Egy herceg — óriási corleonei birtokok gazdája — ebben az időben került a bandita fogságába. Giuliano azért rabolta el, mert a herceg a hagyományos stílusban tevékenykedő maffia védelme alatt állt. Giuliano „udva- riatlankodni” akart -védnökeivel, a maffiásokkal, meg akarta mutatni, hogy ő az erősebb. Amikor kiszabadult, a herceg elmesélte, hogy elrablása után bekötötték a szemét és először autón, majd öszvéren utaztak vele egész éjszaka. A kendőt csak réggel vették le róla, egy rendes, szép kis szobában, ahol tiszta ágy, asztal és nagy tálca friss gyümölcs várta. Azt követelték, hogy írjon levelet a hozzátartozóinak meg az intézőjének: a váltságdíj kifizetésének módját kellett tudatnia. Engedelmeskedett, uun macára hagyták. Az ablakokat meg az ajtókat rázárták. A banditák minden oldalról őrizték az épületet; hallotta hangjukat. Amikor eljött az étkezés ideje, rangját tisztelve szólították: — Herceg uram, mit szeretne enni'/ Csúfot akart űzni belőlük, ezért7azt felelte: — Előételként osztrigát, aztán egy kevés vajas spagettit, utána frissen fogott halat rántva. Nemsokára ugyanaz a hang megkérdezte kívülről: — A bort vagy a sört szereti jobban? — A halhoz száraz fehér bor való, hidegen — válaszolta élesen a nemesúr. Telt-múlt az idő, a herceg nagyon éhes lett, már azon volt, hogy kér egy kis sajtot és kenyeret vagy valami mást az őröktől, amikor meghallotta az ismerős hangot: — Herceg uram, álljon arccal a falhoz. Engedelmeskedett, homlokát a falnak támasztotta; valaki belépett, rövid ideig maradt, aztán az ajtó becsukódott. A herceg megfordult: az asztalon némi változtatással az állt. amit kívánt — csak az osztriga helyett Félig sikerült találkozó Szatirikus színpadok szemléje Gyöngyösön előadásra vállalkozó együtteseknek is. Annak a bizonyos „maradék” kettőnek. Először a házigazda Gyötv- gyösi Játékszín gyűrkőzött a feladatra. Fele se tréfa címmel szedtek össze egy korábbi műsoraikból annyit, amennyivel érzékeltetni tudták, hogy az elmúlt években ebben a műfajban mit akarták, elérni, milyen cél vezette őket. Mondhatjuk, szándékuk sikerrel járt. Bő és átfogó képet rajzoltak ki a múltjukból, amelynek a lényege az volt, hogy igyekeztek az ágyúval nem verebekre lődözni. A lényegesre irányították a figyelmét. Ebből az is következett, hogy az egykori csipkelődések ma is elevenre tapintottak, mára sem váltak unalmasakká, hanem nagyon is éltek, oldalvágásaik jól ülték, a „bevitt találatok” érzékeny helyre jutottak. Sokszínű, érdekes, jó műsort láttunk, aminek vezetője és rendezője Jankovits Jenő volt. A debreceni vendégek a KPVDSZ József Attila színpada néven léptek a kulisszák elé. Egyetlen témát dolgoztak fel, az ötvenes évekből merítve azt, amely ugyan bő alkalmat ad a szatírára, aztán nem is olyan „kényes”, hiszen már a régen múlt dolgokat sorolja. Alkalmat is nyújt a jó oda- mondásokra. Ezért sajnáltuk, hogy ők időben nem jutottak közelebb a közönséghez. Amit csináltak, azt nagyon lelkesen végezték. Fegyelmezett, de jókedvű előadást láttunk, amit maguk a szereplők is élveztek, és ez a belül, ről fakadt jó hangulat egykettőre eluralkodott a nézőtéren is. Sokszor csattant fel a taps a széksorok között, ez is jelezte, hogy a debreceniéi# telibe találtak. Szerencse, hogy a félig sikerült találkozó nem vette ej a megjelentek kedvét, túltették magukat a csalódáson és vidáman szúrkálóztak, csipkelődtek. Persze, a szatíra nem köny- nyű műfaj. Talán a legnagyobb buktató is a műkedvelők részére. Csínján kell vele bánni, mert itt minden szónak helye, és funkciója van, a poeneket pedig ki kell hegyezni, időt engedve a közönségnek a „ráhallásra” is. Ezek talán a legnagyobb nehézségek is a szatirikus megjelenítésben. De az is biztos, szatírát, jó szatírát adni nagyon hálás dolog, mert a közönség felcsattanó nevetése, tapsa bőven jutalmazza a színészeket. A találkozó csak félig, de az előadás egészen — sikerült. kapott másfajta ízletes kagy-j lókat Néhány nap telt el ldege-$ sítő várakozásban. Kiújultak? régi betegségei, a herceg orvost kért. Alig telt el egy óránál^ több, amikor új hangot hal-? lőtt kívülről, művelt ember? beszédje volt: — Mit érez? Fájdalma kát? Milyen fájdalmakat? Et-i vágytalan? Nyomja meg erő-? sen a bordái alatt, jobbol-í dalt. A mája? Fáj? Erősenl nyomja. És á láthatatlan doktor j elkészítette a diagnózist,! előírta a gyógymódot A herceg később elméséi-^ te, hogy az orvosságok csakugyan használtak. Kemény dió volt a monte- leprei fiú. A hercegek és a£ bárók visszalopóztak Paler- móba, megint összegyűltek,? és sietve megbízták a tekin-? télyes öreg partinicói maf-z fiavezért, Santo bátyámat,? hogy tárgyaljon Giuliánóval.? A megbeszélés nehéznek ígérkezett A jobboldali szeparatista? mozgalom vezetői hirtelen? mint a Savoyai-ház hűséges? hívei léptek föl, komoly ígé-? retet tettek a tábornokoknak,; akik ígéretüket továbbították? Rómába, a Quirinaléba. Santo bátyám, az öreg maffiavezér kénytelen volt nagy? nehezen egész udvarával fel-? kerekedni. ha találkozni? akart a bandavezérrel: egyik? helyről a másikra kellett? vándorolnia, míg elérte, mert? az óvatos és ravasz Giulia-? no senkiben se bízott meg. {folytatjuk)
