Népújság, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-13 / 60. szám

Csongor és 1 iinde

Vörösmarty Mihály s/ínjátéka Egerben

Illő és kellő dolog elöljáróban is leszögezni, hogy nekem néni tetszett a Csongor és Tünde egri bemutatója. Illő dolog, hogy a tiszteit olvasók, akik egy részéből minden bizonnyal, „tisztelt nagyérdemű-’ közönség is lehet, már a dolgok kezdetén tisztában legyen a kritikus álláspontjával. Amivel utóbbival vitatkozni legalább annyira lehet, mint amennyire e sorolt írója vitázik magával az előadással. Ugyanis nem Vörösmarty drámai játékával, annak szinpadra vihetóségével vitázom, hiszen e népmeséi ihletésű színi játék bőven fakasztott vitát másfél évszázada éppen úgy. mint napjainkban. Színmű-e

egyáltalán? Milyen? Filozófiai tandráma mesés köntösben, vagy romantikus szerelmi történet a mesék virágával díszítve és egy érző szív és egy gondolkodó fő filozófiai töprengéseivel „megtűzdelve”?

Nem lehet bemutatni.

Nem is szabad bemutatni, mert csak bukás lehet belőle.

Be kell mutatni.

Be lehet mutatni, sőt illik, tót kötelesség is Vörösmarty géniusza iránt. a nyelv szépsége, a dráma gondolati gazdagsága, a bájos népmeséi motívumok iránt megfogand tisztelet és egy-két pompás szerep lehetősége miatt is.

így és ennyi és még több a vita, ami volt, ami van és ami lesz, s amibe a világ minden kincséért belebonyolódni sem itt és sem most, de sem másutt dehogy is akarok. Már csak azért sem, mert vitatkoztak és bemutatták, vitatkoznak és bemutatják és vitatkoznak még ezután is bőven és időről időre ezután is bemutatják majd e tündéd tündérjátékot.

Es jól Is teszik!

Az előadás, az egri azonban nem a viták miatt nem tetszett és nem azért, hogy a Csongor és Tünde színpad - képes mű-e, vagy pedig csak egy aeniális költő dramatizált mesekölteménye. Egy olyan színházi korban, amikor ősi Japán drámákat mutatnak be, amikor a Kalevala arat sikert, * amikor

jegyzőkönyvből építkeznek drámává, a színpadra eladdig soha nem törekedő emberi történéseket és történelmi embereket, nos, legalábbis erőltetettnek tűnik — lám, mégiscsak véleményt mondok a vitában — Vörösmarty Csongor és Tündéjének bemutathatóságán vitatkozni.

A ..hogyan"-őrt azonban már legkevésbé sem érdektelen a vita.

Az egri előadásnak két fő hibája volt: elringatóan szépen induló mesélő stílusa és alaphangja deklamáló filozófiai szónoklattá szürkült mind a két ízben, amikor a színen a vándorok megjelentek. Somló Ferenc önmagában megrázóan szép tudósa például olyan volt, mint a vasorrú bába birodalmában egy atomerőmű : lenyűgöző, megkapó, elismerésre méltó, de ott teljesen idegen és valószínűtlen. A mesének is megvan ugyanis a maga reális világa. Példája: példa. Fehér Tibor kaiméra, Szili János fejedelme komor életfilozófiájával és a régi izekre emlékeztető teatralitásával elütött az Orosz György által megadott, de „jó füllel” végig nem ellenőrzött alaphangtól.

A másik és nem kevésbé súlyos hiba: a szövegmondás. Péva Ibolya Tündéje alkatra, megjelenésre a mesevilág Ideális tündére: aranyszőke haja, törékenynek tűnő, de nagyon is asz- szonyi bája a mesék mezején nyűt virág a színpadon. De szövegmondása, amely helyenként érthetetlen, mert hangsúlytalan és sietős is, monoton és erőtlen is, kiábrándítja a nézői ebből a tündérleányból. Blaskó Péter is hosszú ideig csal? birkózik Vörösmarty zengzete- sen szép rímeivel, s jobbára csak a színjáték második részében érez rá míves íny ességgel a szöveg szépségére, magával ragadó ritmikájára.

Igen: a klasszikus szöveg könnyen leleplezi a készség, a gyakorlat, vagy a kellő igény hiányát. .

Máthé Éva és Paláncz Ferenc „realizmusa” árasztotta leginkább e kedves játék és szép szó ötvözte mesevilág igaz levegőjét.

Maupassant és a tizenévesek

Kulturális helyzetkép lénkről

Ilma: Máthé Éva, Balga: Paláncz Ferenc.

Lenkey Edit ízig-vérig boszorkánya fizikailag is pompásan megoldott figura, Balogh Zsuzsa Ledérje izgalmasan vonzó, talán egy kissé túlságosan is a „mai” sex-tündér világát teremtette a színpadra. Kovács Mária. az Éj királynő jeként telt, szép kiejtéssel, de sajnos túl drámaira hangoltan, tragikai vénával zengte el a zengzetes Vörösmarty-soro- kat. Varga Tibor, Kanalas László, M. Szilágyi Lajos, mint a három ördögfióka, a mesekönyvből lépett ki, s a mesevilág valóságát — és örömömre nem egy mesés világ üres illúzióját — teremtette meg a színpadon.

Wegenast Róbert díszletei könnyedek, stílusosak és a színpadteret jól kihasználva, a rendezői elképzelés, a színészvezetés számára igen hasznosaknak bizonyultak. Greguss Ildikó ruhái jól simultak a rendezői alapgondolathoz, talán az Éj királynője kosztümje tűnt kissé nehézkesnek.

Azt írtam a bevezetőben, hogy nekem nem tettszett az egri Csongor és Tünde. Nem e megjegyzés súlyát kívánom most könnyíteni azzal, hogy ezt is leírom: ahhoz a szinthez képest nem tetszett, amelyet elvár és jobbára meg is szokott a néző, ha mondjuk Vörösmarty színjátékáról és egy egri bemutatóról van szó — a miskolci színészek interpretálásában.

Gyurkó Géza

Lassan négy éve annak, hogy a kis község végre avathatja kultúrházát. Nem akármilyen ünnep volt az, hiszen a művelődés házára tíz hosszú évig gyűjtötték, spórolták a pénzt. Ma is sokan emlékeznek erre az évtizedre, s emlegetik, hogy a könyvtár egy ideig a MA- VAUT-megállóban kapott helyet, hogy a fiatalok, a KISZ-esek nem találtak otthonra, nem tudtak hol szórakozni.

Vajon hogyan vélekednek most majd négy év után, vajon miként éltek az új adottságokkal ?

Beszédes számok

Horuczi István igazgatóhelyettes, a klubkönyvtár vezetője figyelemre méltó eredményekről számolhat be.

— Nemcsak az első hónapokban volt nagy az érdeklődés, az emberek — természetesen elsősorban a fiatalok — ma is szívesen jönnek hozzánk. 1973-ban 2710 olvasó 6837 kötetet kölcsönzött. Az elsősöket kivéve minden iskolás könyvtári tag. Az idősebbeket nehezebb megmozgatni, ez némileg érthető is, hiszen a helyi termelőszövetkezet, valamint a Füzesabonyi Állami Gazdaság télen is biztosít állandó munkalehetőséget. Ifjúsági klubunk tagjai igen szorgosan tevékenykednek, közülük toborzódott az irodalmi színpad gárdája, • érdeklődnek a kötött programok iránt is. A népitánc- csoport rendszeresen próbál, s fellép a helyi rendezvényeken.

Volán mellől — a klubba

Egy ötlet különös tetszést aratott a faluban: több mint egy éve működik a hivatásos gépjárművezetők klubja.

— Községünkből sokan dolgoznak a 4. számú VO- LÁN-nád. A napi munka kimerítő, mégis minden csütörtök este összejönnek hat órára, hogy meghallgassák az előadásokat, hogy megvitassák a mindannyiunkat érdeklő szakmai kérdéseket, hogy játékos vetélkedőkön

Jókely Zoltán:

A sétatért madonna

20.00:

A Fórumon: Bondor József

A televízió közkedvelt és mindig nagy érdeklődést kiváltó műsorában, a Fórumban ezúttal Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter válaszol a nézők kérdéseire. A szokásnak megfelelően a televízió munkatársai várják a telefonon érkező kérdéseket, ugyanakkor a fővárosi Kunigunda utcai munkásszállóba meghívott vendégek. — az óbudai üzemek képviselői — közvetlenül fordulhatnak problémáikkal, észrevételeikkel a miniszterhez. Az egyórás műsorban 6zóba kerül az Építésügyi és Város- fejlesztési Minisztérium hatáskörébe tartozó valameny- nyi lényeges téma, így a legérdekesebbek. a lakáshelyzet, az építőanyag-, a telek-, és a hitelellátás alakulása. Az adás várhatóan sok hasznos információval szolgál az érdeklődőknek az egyik legfontosabb szociális problémával, a lakaskérdés- sel kapcsolatban. (KS)

OtäMW

Úti, március 13» szerda

Temetőben járni még akkor is kockázatos, ha az ember az élők zsivajától menekülve, éppen csak egy kis csendkereső sétára indul. Ismerős nevekből előgomolygó sorsok szoríthatják el Jépten- nyomon a szívet; elhagyatott helyen szerelmespárt zavarhatunk meg, leselkedő sza- tírnak vélnek, s rémülten szétugranak. Vagy... De hát éppen ezt a változatot szeretném elmondani. Hogy milyen kínos helyzetbe kerültem egyszer, jó harminc évvel ezelőtt, amikor még köny- nyelmű fővel vállaltam a temetői kószálásokkal járó többféle kockázatot.

Gyöngyházy mindezt oly komoran, sűrű fejcsóválás kíséretében mondta, mintha leckéztetni akarna a temetőkben kószáló, holtakkal társalgó, többször és többektől kifogásolt hajlamomért. Néhány pillanatig várt. talán azért, hogy megszívleljem, aztán mintegy a távolba, emlékeinek naosávokkal át- meg áttört, ködben gomolygó tájaira meredve, folytatta:

— Égj' alkonyatba hajló őszi délután a Házsongárd tetején jártam, körülbelül azon a ponton, ahonnan ; Rohboek mester örökítette ; meg. a múlt század közepén, az alant elterülő, sárga tor- nyú várost... Miután kegyelettel álldogáltam egv-egv perclrr Brassai Sámuel, Bői ríni Fa'rl'as Sándor, Rerde Mó- ■*«n, Ü í fal w Sándor sírem- °’ő*t kicsit lejjebb ••"ve. tiszafák, fenyők, ecetfák és elvadult rózsa'ugasok sűrűjéből sötét ruhás embercsoport tűnt elém. A szomorú szertartáson már túl lehettek; halkan búoiúzkod- va oszladoztak, és felekezetűnk egyik papja, mint aki dolgát Jól’ végezte, méltóságteljes léptekkel tört magának a bokrok s a gyásznép kisebb csoportjai közt utat. Egy-két ismerős közéleti személyiség alkalomhoz illő komor ábrázata is felötlött egy- egy pillanatra, amikor a lenyugvó nap vöröses-lilán épvegyenek részt. Fizetik a havi tagdíjat, holott a vállalati tanfolyamokon ingyen gyarapíthatják ismereteiket, ürülök, hogy sikerült életképessé formálni ezt a megyében valószínűleg egyedülálló kezdeményezést, hiszen újabb embereket nyertünk meg a közművelődés számára, s úgy érzem, hogy az itt szerzett tapasztalatokat gyakorlati munkájuk során is hasznosíthatják majd. Szeretnénk fejleszteni a klubot, ehhez azonban segítségre lenne szükség, elsősorban jól képzett. neves előadók kellenének. hogy javítsuk a színvonalat.

Forint

és megalkuvás

Szóba kerülnek az anyagiak is, egy-kettőre kiderül, hogy a forintkérdés Tenken is éppolyan égető gond. mint másutt, még akkor is, ha a klubkönyvtár vezetője igen ügyesen gazdálkodott az elmúlt évben, mert a bevétel nyolcszáz forinttal meghaladta a kiadást. A jó mérleg azonban alkalmi, de szükségszerű megalkuvásokat is rejt.

— Arra nincs pénzünk, hogy nevesebb színházakkal, művészekkel tárgyaljunk vagy megvegyük a Déryné Színház nívósabb, de drágább produkcióit. Maradnak a hakniaó brigádok, a nem mindig színvonalas kínálatokkal, közülük fogadjuk a legrangosabb produkciókat, elsősorban a jó kabarészerzők alkotásaiból összeállított műsorokat. Ez kell a közönségnek is, megvan a telt ház, összejön legalább a műsor ára, 8 a kényszerű megalkuvás miatt sem érzek túlzott lelkiismeretfurdalást. Elvégre az igényeket nem lehet máról holnapra megváltoztatni, bármennyire is szeretné az ember, ha a kultúra áru, s épp az értékesebb a drágább. Megnyugtató viszont az, hogy az idén jóval nagyobb lesz a költségvetésünk, az is biztató, hogy a megyei moziüzemi vállalat a korábbi jelképes összeg helyett jóval több bérleti díjat fizet majd. Igaz, lesz mire költeni.

Erről magam is meggyőződtem. Festeni keltene a nagytermet, valamint az előcsarnokot is, mert hull a vakolat, s elkoszolódtak a falak. Áz 1,3 milliós létesítmény egyébként sem dicséri az építők munkáját.

Első a tánc

Beszélgettem fiatalokkal, az ifjúsági klub tagjaival, firtatva érdeklődésüket, igényeiket. A válaszok önmagukért beszélnek.

Cs. Éva, O. Agnes, S, Erzsébet növénytermesztők nemigen forgatják a könyveket, legfeljebb a „szerelmes regényeket”, azokat is igen ritkán. Egyikük már eljutott Maupassant Egy asszony élete című könyvéig, természetesen a cím sugallatára választotta, mit sem tudva a nagy francia novellistáról. Mi érdekli őket legjobban? íme a válaszuk;

— Elsősorban a tánc, ezért járunk a klubba is.

A kötött foglalkozások témájára nem emlékeznek. A televízióban majdhogy kizárólag a kalandíilmeket nézik, minden más élményre érzéketlenek, képtelenek, — természetesen nem önhibájukból, hiszen csak nyolc osztályt végeztek, s szakmát sem tanultak — befogadni a művészit, a rangosat.

Nincsenek egyedül, mégis bármennyire furcsán hangzik, a tenki kulturális helyzetkép egyáltalán nem aggasztó.

Évtizedek mulasztását nem lehet máról holnapra külsőleg látványos1 mutatványokkal pótolni, csak következetes, jól tervezett, hosszas munkával. Ez kezdődött meg Tenken, méghozzá úgy, hogy a jelen tartalmas jövőt Ígér.

Pccsi István

pen odapásztázott a ritkuló lombok közül.

Vajon kit temettek? Talán valami ismerősömet? ■— találgattam, s kíváncsiságom a sírhant felé sodort.

A sírásók nagy fontoskodva igazgatták el a friss, fekete földhalmon a csokrokat és koszorúkat. Rajtuk kívül

mát- csak hárman-négyen álltak szorosan a . sír körül, de háttal nekem. Kik lehetnek és kit temettek? — tanakodtam magamban, a friss fejfát azonban annyira elborította a sok csokor, hogy a halott nevét még onnan sem tudtam elolvasni.

A mélységes, már-múr alattomos csendben egyre közelebb óvakodtam, macskajárással, nehogy a végbúcsú pillanatait megzavarjam. Egy kiszolgált, hatalmas rozsdás drótkoszorú azonban akkorát zördüit a lábam alatt, hogy az egyik fekete ruhás férfi szinte riadtan fordult hátra. Tekintetük találkozott.

Kredátusz Imre volt, régi osztálytársam. Féltenyérnyi füléről és Lapos, széles fejéről volt nevezetes; erről kapta a Káposzta gúnynevet. Ámbár vagy két esztendőn át

ültünk, ha nem is egy pad- ban, de egymás közelében a kollégiumban, nem tartozott szűkebb baráti körömhöz, talán szürke, sótlan egyénisége miatt, mert engem a szertelen, kalandos és a színe« egyéniségek, a csibészek, nagyotmondók és verekedők vonzottal?.

Szegény káposzta, most ott állt sápadtan, roskadtan, és széles arcának állig futó barázdáin több könnyfolyosó csillogott. Meghökkenve fürkésztük egymást. És ennek volt némi oka, mégpedig zavaros és kellemetlen emlékeket hagyó legutolsó találkozásunk, körülbelül egy évvel azelőtt, festők, írók, színészek társaságában, a piktor házigazda műteremavató muriján. (A gyógyszerész Káposzta sehogy sem illett a bohém gyülekezetbe.)

Történt ugyanis, hogy jóval éjfél után — amikor a társaság nagy része már részegen kantáit a verandán, vagy ölelkezett tánc ürügyén a gyér világltású műterem- hodályban, egy módfelett kívánatos, kellőképpen dévaj, több mint szalonspicces nővel kerültem igen szoros érintkezésbe, a hálófülke len - geteg függönye mögött. Én sem voltam józan; ahelyett, hogy kellő hálával és csodálattal mérlegeltem volna, egyszerűen elfogadtam a helyzetet, mondhatnám azt is. hogy visszaéltem azzal. Hát hogyne! Volt rá időnk. Egy lélek sem törődött velünk — vagy, ellenkezőleg, annyira törődtek, hogy zavartalanul magunkra hagytak, órákon át. De a függöny hirtelen félrerántódott, mintha s2élroham vágta volna ki, s mire ziláltén szét- ugrottunk — ott állt előttünk Káposzta, előrefeszített gladiátoránál, dühtől reme- gőn, hogy azt hittem, rögtön rám veti magát. Boldogítóm rémülten a falszögletbe tarolt, s holtsápadtan igazgatta ruházatát. Káposzta megszánhatta, mert hatalmasat hördült, mellyel talán a mérgét fúlta ki, s csak annyit mondott: — Szép dolog! Régi barátom és a menyasszonyom! Hát csak rajta, folytassátok — azzal ránk csapta az átkozott függönyt és eltrappolt a tett színhelyéről.

Borzasztó volt! Mert sajnos, vagy hálistennek, tanúi is voltak a jelenetnek. Természetesen kész lettem volna Imrét ott helyben megkövetni, akár nyilvánosan is, a kárörvendők, vagy együttérzők szeme előtt; de mire kiértem az alkóvból, s nevét kiáltottam, hűlt helye volt. Azt mondták, menyasszonyát becsmérelve, leszegett fővel vágtatott ki az utcára.

A nő, akinek a nevét csak akkor tudtam meg, hisz ügyünk teljesen személytelen, néma kaland volt, bent maradt az alkóvban s oly érces fejhangon zokogott, mint a félrevert harang. Jómagam azonban, miután értesültem a beavatottaktól, hogy Sarolta Imrével valahol a külvárosban már hónapok óta közös háztartásban él, és csak részeges, garázda férjének fenyegetései és zsarolásai akadályozzák törvényes egybekelésüket, szégyenemben jobbnak láttam a vigasztaló szerepét a házigazda feleségének átengedni.

Hogy ezt a szégyenteljesre fordult kalandot mindenestül elfelejtsem, többé nem érdeklődtem sorsuk iránt. Imrével sem futottam össze, bár tervszerűen nem kerültem a találkozást, már csak azért sem, mert mindvégig vigy éreztem, hogy valami bocsánatkérésszerű magyarázattal adósa maradtam.

(Folytatjuk^