Népújság, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-03 / 52. szám

x'ßn-M! A kocsihajtás már esse lene U története ÁM ókorban (Egyiptomban, Görögországban és Perzsiábán> kocsiról harcoltak, s még a ki­rályok ás hercegek is harcko­csikon vettek részt a csatákban. A kocsihajto foglalkozás épp­oly veszélyes volt. mint ameny- nytre fontos. Ügyességüktől, bá­torságuktól és hozzáértésüktől nem csupán a velük utazó har­cosok élete, hanem nemegyszer a csata kimenetele is függött. A kocsihajtók emiatt túlnyo­mórészt a legelőkelőbb osztá­lyokból származó, legügyesebb, legkipróbáltabb férfiakból kerül­nek ki. Egyiptomban es Görög­országban kivétel nélkül az elő­kelő nemesség soraiból tobo­rozták Őket. NERO MINT KOCSIHAJTO A későbbi stratégia ugyan mind nélkyiözhetőbbé tette a harckocsit á közvetlen harcban, a testedzésben azonban nem. A kocsthajtás művészetének is­merete fontos pontja volt a kiemelkedő sportteljesítmények­re nevelésnek mind Görögor­szágban (olimpiai játékok). mind Rómában (Ludl Trajani). és a sokfogatú kocsik verse­nyei a cirkuszi rendezvények légkedveltebb számai voltak. A Circus Maximus a régi Ró­mában és a nagy bizánci ver­senypálya volt az a két törté­nelmi hely, amelyen az ilyen versenyek az egész nép rész­vételével lezajlottak, $ még Nero esészár sem találta méltatlan­nak világhírneve csúcsán, hogy maga is gyeplőt fogjon és lo­vakat hajszoljon végig az aré­nán. A LOSPORT FÉNYPONTJAI Minél előbbre haladt az idő, s minél inkább északra és észak­nyugatra tárt a keleti kultúra, annál inkább háttérbe szorult a kocsihajtás a lovaglás művé­szete mögött. A lósport a középkori pom­pás lovagi tornákon érte el fénypontját, s valószínűleg cso­dálatos látvány volt, amikor a díszes ruhájú nemesség tagjai­val megtelt tribünök előtt a ne­hézpáncélos lovak egymásnak rohantak, s a tollas, díszes si­sakos lovasok lándzsával pró­bálták egymást kiemelni a nye­regből. S az sem lehetett ke­vésbé lenyűgöző látvány, amikor XIV. Lajos idejében elegáns udvari hölgyek és urak értékes gálakocsikban utaztak az uta­kon, a kocsiülésen pedig arany- sujtásos egyenruhában levő, méltóságteljes kocsihajtók tar­tották a legnemesebb fajtájú lovak gyeplőjét. TFT‘LtJLjFlW. Zentai Pál: SZERELEM. Az írástudatlanság csapása Az írástudatlanság, amely a közhiedelemmel ellentét­ben nem csökkent, hanem némileg növekedett az utóbbi évek folyamán, igen nagy csapás az egész ember.o^gre. A Föld lakosságának közel egynegyede írástudatlan. 3000 éves csatorna 1974-ben ér véget az a világméretű kísérleti program, amelyet az UNESCO más nemzetközi szervezetekkel és több fejlődő ország kormányával karöltve, 1966-ban indí­tott be az írástudatlanság felszámolására. Tizenöt országban tizenöt különböző tervet indítottak be. Algéria, Ecuador, Etiópia, Irán, Madagaszkár, Mali, Szu­dán és Tanzánia önálló programot dolgozott ki, Afganisz­tán, Kenya, Zambia és Nigéria a különböző nemzetközi szervezetek segítségét kérte, India és Szíria programját a FAO támogatja és végül Venezuela saját maga finanszí­rozza az írástudatlanság felszámolására indított programot. Az UNESCO szakemberei nem látják túlságosan ró­zsásnak a helyzetet. Kevés a szakképzett tanerő, folyama­tos gyakorlás híján a felnőtt lakosság csakhamar ismét analfabétává válik, nincs elegendő és jól szerkesztett sta­tisztikai kimutatás, sok esetben rosszul szervezik az okta­tást, nem veszik figyelembe az egyes népek történelmi ha­gyományait. KSzép-AzsIában, Üzbegisz­tántól délre, az archeológu­sok 3000 éves öntözőcsator­nát tártak fel, amelyet az Időszámításunk előtti 2. év­ezredben kertek, ligetek ön­tözésére használtak. Megál­lapították, hogy ott, ahol most terméketlen homokdű­nék vannak, ott valaha ter­mékeny, megművelt oázisok zöldelltek. A tudósok úgy vélik, hogy a homokos par­tok városokat, öntözőrend­szereket, egy régi civilizáció emlékeit rejtik. Uj könyvek Három kisdiák Rómában A Móra Könyvkiadó új­donsága Komlós Aladár re­génye, a „Római kaland”. Három kisdiák nekivág a Via Appiának, irány Róma, de: az ókori Róma! Nagy mesélő kedvvel, változatos kalandokkal adja elő a tör­ténetet a szerző, s úgy állít­ja elénk a régmúlt minden­napjait, hogy a hősök mö­gött a kor sem csupán il­lusztráció. Hasznos, pedagó­giai célzatú, fordulatos ol­vasmányt nyújt Komlós, s úgy, hogy a kalandokból nemcsak a kisdiákok kerül­nek ki megokosodva, tagabb- ra nyitott szemmel. A gyerekkor élményvilága, a falu ezer arcának megis­merése , az egyik táplálója Tasnádi Varga Éva költésze­tének is. Kötete — „Tarto­zás”, Magvető Könyvkiadó — hat nagyobb gondolatkör fog­lalata, versei az újrakezdésre mindig kész, a jobbat örökö­sen akaró ember vallomásai. Rát Mátyás hírmondója Pontosabban „A Magyar Hírmondó” 1779. július 1-ről keltezett példánya volt az első magyar nyelvű újság. Dersi Tamás és Szántó Tibor — a Magyar Újságírók Or­szágos Szövetsége és a Kos­suth Könyvkiadó közös gon­dozásában — „A magyar saj­tó képeskönyve” összeállítá­sával arra vállalkozott, hogy az elsőtől napjainkig köves­sék nyomon a sokféle hír­mondó útját. Élvezetes, is­meretekben bővelkedő, föl­fedezésekben sem szűkölködő utazás ez, s letéteményese a tömör szöveg, a többségében jól válogatott illusztráció, olyan lapok, folyóiratok föl­vonultatása, amelyek közűi némelyik korszakot jellemez. Erdei Ferenc összegyűjtött műveinek kibocsátása — ami­re az Akadémia Kiadó vál­lalkozott — aligha pusztán tisztelgés a magyar valóság szenvedélyes kutatója előtt. Sokkal inkább fontos meg­állapítások, gondolátok, tör­ténelmünk egy darabjának fölidázése, s ezt már az első kötet, a „Parasztok” bizo­nyítja. A nagyigényű tanul­mány, amely I938rban az Athenaeumnál jelent meg — a mostani annak hasonmás kiadása —, átfogó kísérlet a parasztság fogalmának meg­határozására, a paraszti tár­sadalom tipikus jegyeinek megrajzolására. És a jövőbe látó végkövetkeztetés: „Nem lehet parasztországot építe­ni.” A könyvhöz Kulcsár Kál­mán írt tartalmas, a szokvá­nyosnál mélyebben szántó utószót. Régi adósság Jean Jaures: „Válogatott beszédek és írások”, ez áll a könyv borítólapján. Régi adósságot törlesztett a Kos­suth, amikor a nemzetközi hírű szocialista politikus, fi­lozófus, író műveinek egy csoportját a magyar olvasó- közönség számára is hozzá­férhetővé tette. A válogatás — Jemnitz János végezte — arra törekedett, hogy lehető­leg minél szélesebben tárja elénk azt a küzdelmes utat, amelyet Jaures megtett, s amelyet 1914. július 31-én szakított félbe egy soviniszta gyilkos. A tíz fejezetre ta­golt gyűjtemény bepillantást ad azokba a beszédekbe, cik­kekbe, amelyek a háborúról, a szocialista mozgalom elvi kérdéseiről, a II. Internacio- náléról, művészeti, irodalmi, filozófiai problémákról hang­zottak el, illetve íródtak. M. O. W/WWA'WWWWWWWWWAVAWWWVW/WWVWWA'VW C gy életrajzot — hirdették ld “ a nyelvészeti óra szüneté­ben. — Mipdenki írjon egy élet­rajzot — kiabálta a KISZ-titkár. — A kihelyezéshez kell. —r Akiszin, magyarul asszony. Nem érzik, kollégák, ezt a feltűnő azonosságot? — kérdezte álmos hangon a prof. öt perccel később. fíem feleltünk. Irtuk az életraj­zot. Laczkó homlokán megjelentek az első verítékcsöppek. Bodnár megérintette 9 vállam: — Figyeld csalt... Negyvenöthöz ért. Ilyen­kor mindig izzadni kezd- Az apjá­nak volt egy kócerája, és ez se­hogy se illik bele az összképbe. Most szuszogva küszködött a származást meghatározó bonyo­lult terminus technikusokkal. Oldalba böktem Bodnárt: — El- halgass! De közben már az járt eszem­ben: estére majd hogyan is lesz? Mert Varjas üzent a Cigánnyal, hogy tízre legyünk a szokott he­lyen, mert megint munkát kapott a brigád. A mi brigádunk. De előbb még vacsorázni is kellett. A menzán unottan gőzölgött a karfiolleves. A koránjövők már a tonhalat rágcsálták. — Te nem eszel? Bodnár bádogkanalával dobolni kezdett az asztalon. —> A karfiolt kihagyom... Per­sze, ha valami finom leves volna, aranysárga zsírpacnikkal a tetején és hosszú szálú tésztakazallal a fenekén, akkor... — Pofa be! — mordult rá egy vörös hajú jogász. Itt tilos volt az otthoni kaját emlegetni. A jogász ráhajolt az asztalra. Kanala motollaként járta be a rövid utat szája és a tányér között. Maradék étvágyának utolsó másodperceit ezzel a trükkel akarta elnyújtani a leves végéig. —- Hajaj — sóhajtott Bodnár —, pedig... A vöröshajú végzett a levessek — Nem megmondtam már, hogy... — csördítette bele tá­nyérjába a kanalat. — Jól van, na — intette le Bod­nár. — Gondolatban vocsoráztam. Azt talán csak szabad? A második fogás különben nálam is tonhal. S zemben velünk bölcsészek vitatkoztak. — Vedd tudomásul, az író nem lakmuszpapír, hogy megfestődjék, ha hozzáértetsz egy eszmét! — hadonászott Laskai, a szemüveges —• ... akkor és eléugrottam, és rákiáltottam — hadonászott a Ci­gány, — hagyd a feleségem, te piszok, mert ha nem... — Laskai? — Söpri a raktárt — Laczkó? — Itt vagyok mellet­ted. — Megírtad az életrajzot? — Meg. — Hány oldal lett? — Négy. \J arjas közbeszólt: — Hé, ta- V nár, jó lesz, ha kipihened magad, mert reggel nem tudsz majd hazamenni Szekszis, miniszoknyás csajokra. Aztán elrágódtam egy réges-rég. tanult versen. De végül — most is, mint mindig — csak apám jutott eszembe. A mint áll a téglagyárban, a forróságban, a kemence mellett. Naponta nyolc órát. És háromhetenként mindig éjszaka. Hány éve is? Huszonöt? Harminc? Hogy bírta? Hogy nem únta meg? Ha felépül, miért fog ismét oda visszamenni? Papp Zoltán: 4 Ml BRIGÁDUNK költő. — Szuverén joga, Igenis... szu-ve-rén... — Háhaha! A valóság tán az mi? És eltűri, hogy festegessék? — kiáltotta Laczkó, szemmel látha­tóan már megfeledkezve az élet­rajzírás gyötrelmeiről. Istenem — gondotam, csak né­hány óra még, és milyen messzire távolodik majd tőlünk mindez! Otthon, az albérleti szobában anyám levele várt. UjjaimmaJ megropogtattam a borítékot. Pénz is volt benne. Minden hónapban száz forintot szokott küldeni. „Édes fiam! Apád még mindig beteg. Kétnaponként jár hozzá az orvos, annak is kell fizetni. Ezért mo6t csak ötven forintot kül­dök”... Legszívesebben visszaküldeném — jutott eszembe, de már félálom­ban. Annyit aludtam, hogy majdnem elkéstem. Már eldudálták a tízet, amikor lihegve, izzadtan fékeztem a gyülekezőhelyen. — A tanár — mondta Varjas, és legyintett Ott álltam a rakodónál. A töb­biek már a betonpadkán ültek, úgy hintáztatták a lábukat a sem­miben. — Bölcs vagy — pöcköltem visz- sza a szavakat — Különösen így este, sötétben. Elvigyorodott A fél kezével összelapíthatott volna. De csak vigyorgott Elnéztem őket. Ha jó nagyot slukkoltak, a cigaretta felparázsló vége vörös fénykort vetett arcuk­ra. Mind Itt voltak. Bundik kettő. Mihalecz. Dzseki. Meg a többiek. A mi brigádunk. Ügy kezdtük most is, mint min­dig. Először somot húztunk. Eldöntötte a szerencse, kinek melyik vagon jutott. Közelebb vagy távolabb a raktárajtótóL Aztán felálltunk párosával. A vállamra dobott asákdarab hamar lucskos lett a verítéktőL ötven kilósak voltak a sószsákok. És a só, mihelyt megérezte a ned­vességet, kezdett átszivárogni a rostokon, hogy beleehesse magát a felpuhult bórbe. — Csípi már? Csak a fejemmel tudtam inteni Bodnárnak: csípi. Egy éjszakára: kétszáz forint. Nekünk megéri. A vasútnak meg bombaüzlet Percenként egy forduló. Hu­szonöt méter a vagontól a raktá­rig. Aztán ugyanennyi, vissza. Igyekeztem nem odafigyelni. Először nőkre koncentráltam. Üjabb forduló... — váltott az agyam. ... A prof. Igen, a prof. Amint ott áll a dobogó szélén. Kedvtelve feszül pocakján a mellény .........Ne­h éz, mint a, só... Tisztelt hallga­tóim, ez a szállóige népi eredetű. Figyeljék csak meg, milyen frap- pánsul summázódik benne a nép empirikus bölcsessége. Varjas szuszogva stoppolt mel­lettem. Arca vörös volt már. Ki­dudorodó izomcsomói közt kis völ­gyek képződtek, azokban csordo­gált a veríték. — Te úr leszel egyszer, tanár — lihegte. — Fehér ingben és eser­nyővel mész iskolába. És akkor majd észre se veszel bennünket... — Ugyan, eredj már — löktem oldalba. — De bizony, így lesz — szívós- kodott. — És majd dumálsz az én gyerekeimnek is a tisztességről, arról, hogy forog a föld, meg hogy mink vagyunk az urak... Mert dumálni azt már tudtok... De előbb még meg kell tanulnod, mi a meló, hallod-e?! — hajolt köze­lebb. —. Na, lódulj a zsákokért, tanár. Bodnár mellérnsompolygott. ■— Hé — suttogta —, mi lenne, ha megmutatnánk neki?... — Lacikéi... Laskai!... Nyo­mási... Futólépésben tettük meg az utat a vagonokig. Aztán megpróbáljunk futni, vállupkon- ötveji . i|ifos "zsá­kokkal is, a raktár felé." L|at forduló után mellkasom- ból kezdett kipumpálódni a levegő. Hiába tátottám a szám, sehogy se tudtam eleget slukkolni az áj érből. De azért futottam tovább. Mö­göttem Bodnár lihegett: — Gye­rünk, gyerünk! Nyomás!.,. Először Laskai dőlt'ki. A tizedik fordulónál meg Laczkó. Én a tizennegyediket futottam már, amikor a raktáraj tóban hir­telen elgyöngültek a lábaim. Neki­dőltem a vas ajtókeretnek, miköz­ben a zsák lassan lecsúszott vál- lamról, és tompa puffanással ta­lajt ért Bodnár elügetett. mellettem. Benne még maradt annyi szufla. De akkorra már odaért Varjas is. — Jól van, na — pillantott rám a szeme sarkából, de azért megbo- csátóan. — Tíz perc pipahuja. Leroskadtunk a raktár szélére. Rágyújtottunk és himbálni kezd­tük lábunkat a semmiben. A cigarettaparázs kis felvöröslő fényköröket vetett az arcokra, amelyek párásán csillogtak a ve­rítéktől. A Cigány ekkor énekelni kez­dett. Rekedt, szomorú hangja volt a Cigánynak. A fáradság hozta ki belőle mindig az énekelhetnéket. Különös nótákat dalolt. Egy lányról, akit elhagyott a szeretője. Egy fiúról, aki hiába akart szeret­ni egy lányt. Varjas a falnak dőlt, Laskai szemüvegét törölgette. Bodnár a csikkről új cigire gyújtott. Bundik kettő belenézett a sötétbe, egy képzeletbeli futballpálya irányá­ba. Mihalecz szája mozgott, mintha gondolatban számolna. Dzseki meg a ritmust próbálta kiverni a te­nyerével a hűvös betonon. Bámultam a cigarettafényben néha felviiágló arcokat. így hallgattuk Cigányt. Az egész brigád. A mi brigá­dunk. A tíz perc már rég letelt. Vala- hol messze felkukorékoltak az első kakasok.. Hajnalodott.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom