Népújság, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-24 / 70. szám
m . 'h ... hogy a munka teszí é az embert, vagy ember teszi a munkát alkotássá? Emberről van szó, s nem az em- berréválás embertani történetéről, amikor is — köztudott — a szerszámok és a vele végzett munkának döntő szerepe volt egy hominida emberré válásában. Arról a munkáról van szó, amit a költők lelkesen megénekelnek és a t'estők döbbenetes vízió képében megfestettek; a munkáról van szó, amely rangos helyet kapott a pol-beatben, még a Trubadúr cigánykórusában is, s amellyel büntették a különleges bűnösöket, s amelyet megtagadnak manapság a különlegesen bűnösöktől. A munka teszi é az embert, vagy az ember a munkát? Nemrégiben halt meg Ottó Klemperer, majd nyolcvanéves korában. A világhírű karmester az utóbbi években már csak ülve tudott vezényelni, de karmesteri pálcája finom, ám határozott figyelmeztető koppintására megragadó szépséggel csendültek fel a muzsikát elővarázsoló vonók alól a zeneirodalom remekei. „Munka nélkül nem lehet élni...” — vallotta, s amikor nem volt ereje megemelni a karmesteri pálcát —, meghalt. Nem lehetett a munka nélkül tovább élnie. Néhány évvel ezelőtt a szénbányászat kicsit kényszerű, de kissé túl gyorsan történő átszervezése idején „felszínre” került a bányászok egy része Hevesben, Nógrádban is. Kemény munka, emberfeletti munka, veszélyes munka a bányászat, izzadságszagú és vériszamos is néha. Valakit odaküldeni lehet büntetésből is, s volt idő, amikor büntettek is így. S azok a bányászok, akik tíz, meg húsz évi bányászság után kerültek felszínre —« nem igaz, nem a pénzt, azt nem elsősorban —, úgy vágytak vissza a bányamunkát, amilyen emberi alkotássá, a harcok győztes harcává formálták ezt az emberfeletti és föld alatti munkát. Egy kis elkoptatott és lejáratott vállalat élére Öj vezető került. Nem ment. Küldték oda. Ennek a vállalatnak élén lenni aligha jelentett többet, mint más vállalatnak a végén lenni. Olyan volt. Persze: vállalatvezető. Ez volt a munka neve, de az ember, aki ezt a munkát „megtöltötte” volna emberi tartalommal, jobbára csak nevetségessé tette azt Az ember teszi-e a munkát? Vagy a munka ad rangot? Hány olyan rangos munkára került emberről derült már ki, hogy rangja van, de munkája nincs, így tehát inkább csak címe van, de rangja se. És hány, munkának alig tartott, néha még lenézett területéről az életnek derült ki, ha emberséggel, kedvvel, igénnyel végezték, rangossá vált tőle az ember és az embertől a munka. A járdaszéli földhányásban kapirgáló asszonyok aligha képviselnek „rangot” és szemre munkájuk se értékeit. Aztán jön a tavasz, kivirágzanak az ágyások a városok közepén és a tavasztól késő őszig szín- kavalkáddal vidító városkép egyszeriben értővé teszi az egyik embert a másik, a földet kertté varázsló munkája és rangja iránt Ama kevesek közül az egyik pedagógus csak fanyalogva tud beszélni a másnak hitvallató hitvallásról a néki csak fárasztó szakmáról, — vaz oktató, a nevelő munkáról. Értelmiségi. Rangja van. Ha van! A poroszlói halász, az elmúlt télen majd a jégre fagyva és jégre fagyasztva a szavát figyelőt, regényt lelkesedett el a szakma szépségéről és arról, hogyan és miért tartják őt olyan neves halásznak, akinek még a Duna mentén is tekintélye van. Mondta és vérvörös-kalapács öklét nincs az a Fabulon, amely valaha is puha, sima kézzé tehetné. Ki tagadná és oktalanság is lenne, hogy még nem mindenkinek adatott meg, hogy a hobbyja legyen a munkája és a munkája olyan legyen, hogy az a hobbyja is lehessen; hogy sokan a társadalmi termelés oiyan folyamataiban vesznek részt még, ahol nem is résztvevők igazán, hanem inkább csak csavarok. Es oktalanság lenne összehasonlítani a regényíró munkáiét, színészét, a tervező mérnökét, avagy egy szerszámlakatosét is a vagonkirakó kézi munkájával peldáuL De valahol, a dolgok mélyén ott rejtezik a csodálatos paradoxon: egy vagonrakó „művészi” ih- letettséggel, ügyességgel, mérnöki szervezettséggel végezheti vagonkipakolását is, hogy közben persze azért verítékben fürdik, míg egy regényíró verítékben fürdő munkájából néha egy .hanyag vagonrakó zihálása vélszik kihallani. A munka teszi-e az embert? Minden bizonnyal: emberré. De az ember teszi a munkát: emberi munkává. Alkotássá. Ottó Klemperer ülve vezényelt, mert állni már nem volt ereje. Csak dolgozni. S amikor már ahhoz sem telt erő, meghalt. Mert élni csak élve: dolgozva érdemes. NADASDI ÉVA; TARGYA K Kicsi, csúnya, zsúfolt lakások. Az ember kacatjai, amit az idő halmoz fel körülöttünk. És te, anyám, nem dobod ki a rozsdás, lyukas fazekakat, lábasokat. Különösek a konyhák. Es én naponta elmosogatok, csapból folyatom a nagyfazékba az öblítővizet. Férfikéz kellene ide, szögekhez, polcokhoz, kalapácshoz értő férfikéz. Anyám, á szegénységet sohase tudjuk levetni? Őrződ a félretett foltnak valót, a talán-még-jó-lesz-valamire holmikat, szétszakadt ridikülökef. Én félek a konyha konyhaságától. a szekrények vegetációjától, a fiókok tartalmától, mert félrevezetnek engem. Jaj, mennyi tárgy áll őrt az ember körüL Egy kis táskában elférne mindenem. '^^^^^^^^^^^^AA^AA^S^iMAA/WWVVWVV\iVvV\/VVVvWvV\A/W\AAA^VWWWüWWvAA/WVWWWWVVAWIVvVVWVVVVVVW>^AAM/NAÄN araszt vagyok. Parasztnak születtem és parasztként fogok meghalná. Koreában, a Suhung termelőszövetkezet birtokán ismerkedtem meg vele. A neve: Kim Song Rjol, ötvenkét esztendős. A káposztaföld szélén ült és az öntözőbrendezés szórófejét javította. Azért is szólítottam meg. Azt hittem: szerelő. — Ma más parasztnak lenni, mint régen... Sóhaj kíséri szavait. — Sajnálja a változást? Visszakérdez, a hangja gyanakvó: — Hogy érti ezt? —- Ahogy maga mondotta: ma más parasztnak lenni. Sajnálja? — Döntse él maga. Valaha három emberé volt minden föld a faluban. A mi családunk két birtokostól bérelt földet. An Jong Mitől és Choi Giong Hwantól. A bérletért a termés felét fizettük. A másik feléből kellett az adót fizetnünk, a végén alig maradt valamink. A második világháború alatt rosszabb lett, a japánok úgy megemelték az adót, hogy nem volt parasztcsalád, amelyik kölcsön nélkül megélt volna. Különben is, akkoriban ha három tonna zöldfélét hozott egy csonbo föld, az nagyon jó termésnek számított. 'Ma közepes termésnél is begyűjtjük róla cson- bónkónt az öt tonnát. Öntözünk, gépeket használunk, műtrágyát — valaha azt sem tudtuk, hogy ilyesmi létezik ... — Nehéz volt megtanulni? — Sohasem tanultam. A betűt a hadseregben ismertem meg. Iskolába nem jártam, később meg nem volt időm a tanulásra. Rámany- nyi ragadt, amennyi a munkához kellett. Azt ellestem az életből. Jó gazdálkodónak tartottak a faluban mindig. — Mikor tett szert saját földre? .......................— — A földreformkor. Kevés termőföld volt a faluban, és sok paraszt. An Jong Minek, a legnagyobb birtokosnak is csak hatvan cson- bója volt — A földreform utón egyénileg gazdálkodott? — Ahogy vesszük. Nem volt igásállatunk, szerszámunk a földműveléshez. An Jong Minek, meg a másik két birtokosnak voltak ök- rei, meg szerszámai, de a szerszámokat eldugták, az állatokat pedig elhajtották a hegyvidékre. Gazdálkodásunk azzal kezdődött, hogy elmentünk fölkutatni a birtokosaink ökreit. Néhányat megtaláltunk — húsz háztartásként jutott egy igásál- lat. Magunk csináltunk ekét, szerszámokat. Ezzel kezdtük. Vagyis mindjárt közösen kellett működnünk. Cudar kemény esztendő volt, gyakran magunkat fogtuk az eke elé... — Ez a közös indulás jeti a termelőszövetkezet csírája? Fejét rázza. — Kitört a háború. And volt, az minden tönkrement. Sokan meghaltak a faluból. Valamennyi ház elpusztult, a földeket kiégette a napalm. Egyetlen ökrünk sem maradt, és nem volt mit ennünk. Én a háború elején katona lettem, ötvennégyben szereltem le. Amikor hazajöttem, akkor kezdte el a miniszterelnök a szövetkezeti politikát. — Ügy gondolja, hogy a háború okozta károk helyreállításához kellett létrehozni a szövetkezeteket? — Nem. Az állam mindenkit segített a helyreállításban. Mondtam, hogy éheztünk. Az állarh mindenkinek adott ennivalót, akár szövetkezeti tag volt, akár nem. Éppenúgy mindenki kapott igaerőt, hogy a földjét renabehozhassa, megművelhesse. Ehhez semmi köze a szövetkezetnek. A földjeink telidesteli voltak úgynevezett pillangó bombák* kai. Kis bombák voltak, de nagy repeszhatásúak és érintésre robbantak. Ezeket a katonák tették ártalmatlanná, függetlenül attól, hogy egyéni, vagy közösen gazdálkodó paraszt bukkant rá a földön. Mindenki termésére szükség volt. Koreának a nagy mezőgazdasági vidékei Délen vannak, mi csak rövid ideje termelünk annyi élelmiszert, hogy magunk lássuk el Északot. Ez .már a szövetkezet eredménye, vagyis mostani siker. —- Hogyan kezdték? — Harminc háztartás állt össze, mi kezdtük el. Akkor még bunkerekben laktunk. A körülményekhez képest jó termésünk volt, mindenesetre jobb, mint az egyénileg gazdálkodóké. A következő évben majd az egész falu társult hozzánk. — Ma mindenki szövetkezeti tag a faluban? s — Igen. Az is igaz, hogy elég hamar óriásit lendült az élet. ötvennyolcban már fel tudtunk jönni a bunkerekből — házakat építettünk. Minden családnak külön házat. A fiatalok persze jobban járnak. — Miért? — (Ma már az állam épít nekünk, parasztoknak is. Olyan házakat, amilyenek a városokban vannak, vízvezetékkel, fürdőszobával. Megházasodnak a fiatalok, már ilyet kapnak. A hagyományos házakban csak villany van. Az viszont mindegyikben. — Hogyan élnek ma? Ha a régihez viszonyítja, milyen színvonalat értek el? — Nehéz a régihez viszonyítani. Ha mégis viszonyítom, talán azt mondhatom, hogy még nem élek úgy, mint An Jong Mi a hatvan csonbo földjén, de úgy már élek, mint Choi Giong Hwan, a másik birtokos, akinek huszonhét csonbo föld'e volt. A viszonyítás azonban sántít. Sok szempontból előnyösebb helyzet- beg vagyok, mint régen a Kim Song Rjol iskolája birtokos. Régen nem volt bába sem a faluban, most meg nyolcágyas kórházunk van és a doktor ingyen kezel. A gyerekeimet ingyen iskolázzák... —. Ha már a régiekről beszélünk, mi lett Áíl ‘ Jong Mival? — A földreformkor áttelepítették másik vidékre. Ott kapott annyi földet, ameny- nyin a többiek is gazdálkodtak. Élhetett volna becsületes ember módján. An Jong Mi azonban csak az elveszített vagyonnal törődött. A megszállás idején — a mi falunk egy hónapon át volt az ellenség kezén — megjelent a faluban, és egy csomó embert az amerikaiak kezére juttatott Tizenegy életet oltottak ki miatta, ezért a partizánok elpusztították. — Mi a legnagyobb problémájuk a szövetkezetben? Néz rám, hamiskásan hunyorít. — Tudja, az én legnagyobb problémám az, hogy mindig csodálkozom. 'Mondtam is a legidősebb fiamnak, milyen érdekes, hogy úgy látszik, én már halálomig egyfolytában csak csodálkozni fogok. Ö meg azt feleli, ez azért van, mert nem veszek a kezembe könyvet, nem művelem magam. Igaza van, de én inkább már csak csodálkozom. A villany például olyan, hogy megszoktam-megszoktam, de mindig csodálkozom azon, hogy világít, i meg azon is, hogy dolgozik helyettem. A vízzel is így vagyok, meg a traktorokkal. Tizenkét traktorunk van a szövetkezetben, meg két teherautó, alig használunk igásállatot. Mindig ámulok rajtuk. Az ökör valaha a jólét jele volt, most meg fölöslegessé válik. Miközben hallgatom, beszélgetésünk kezdetére gondolok és elmosolyodom. Fur- csálkodva, kérdőn tekint rám. — Ügy látszik, mégsem áll egészen, amit az előbb mondott, hogy sohasem tanult ... Megrázza a fejét, vissza-, mosolyog. — De igen. A tanulás iskolát jelent, oda pedig nem jutottam el sohasem. Ez viszont: élet, és ez az enyém, ide eljutottam én is a többa paraszttal. Zalka Miklós
