Népújság, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-23 / 69. szám
faiMFÍÍnfM Fővárosunk szállodagondjait enyhíti a II. kerületben épülő . . . " 13 emeletes, 300 vendég fogadására alkalmas Hotel Európa As. új szállodát a tervek szerint április 2-án nyitják meg. (MTI Foto — KS) A film végén a koncentrációs táborból menekült kisember — Hitlerhez való nagy-nagy hasonlósága miatt — a „Pfujrer” helyett gyújtó hatású beszédet mond az emberi jogokról, arról, hogy az emberek eltévedtek az úton, de nem szabad feladni a reményt, mert amíg az emberek készek meghalni érte, a szabadság nem pusztulhat el. És még hangzik a beszéd, mert közvetítik a birodalom összes hangszórói, látjuk a kisember szerelmét, Hannah-t, aki a remény eksztázisában, talán egy kicsit túlfilmesítve néz abba a bizonyos jövőbe, ahol a zsarnokok már nem lesznek. Mindezt azért írjuk így le, most, 1974-ben, mert Charlie Chaplin filmje 1940-ben készült, abban az időben, amikor Európában a népek éppen a fasizmus legszorítóbb esztendeit élték át. Abban a korban akár Hitler, akár Mussolini véget nem érő, nagyképű és hangzatos szónoklatokban vázolta a világ elé a köd képet, hogyan kél újra életre az a nagy ábránd, az az ókori római nagy birodalom, amelynek kizárólag ők lesznek az urai. És milyen furcsa ez az ábránd !' Egyszerre, egymás mellett ketten is szédeleg- tek ettől az ábrándtól. Chaplinnek nem lehettek értesülései — legalábbis nem diplomáciai pontosságúak — arról, hogyan és miként képzelték el a két világháború: között Hitler és Mussolini az; „új világ új rendjét”, ki, ki- ; nek és hogyan akart párán-; csolni, vagy enged el rnesked- ; ni, de az bizonyos, hogy ] Chaplin, a művész páratlan; biztonsággal és helyzetér-1 zékkel mérte fél a két dik- ! tátor jellemét. Nem volt kétsége afelől! sem, hogy ezek a hatalom-1 má nőtt emberek csak a ne- ‘ kik felkínált alkalommal és” lehetőséggel élhettek és élhettek vissza. Nem először! fordul elő a történelemben, '■ hogy a magasra perdült szereplők megrészegednek a magasságtól és a lehetőségektől. Hitler is kisember, a 1 szónak nemcsak társadalmi, de szellemi méretében is,; Mussolini ugyancsak. Mindkettő a klasszikus közmon- dás és hatalmi téboly ismét- < lője: „Aut Caesar, aut nul- lus!” (Vagy Caesar, vagy; senki.) Végigjátsszák harso-; gő és tragikusan szomorú ; játékukat a történelem szín- ; padán, hadseregekkel, mii-; liókkal és tengernyi szenve- ; désse! egviltt. S Chaplin már ; 1940-ben jól és hitelesen áb- ; rázol,ja a tragikum mellett; azt a nagy-nagy nevetségességet. azt a nagy-nagy bo- : hózatot, amelyet ez a két; ember, előbb még egymás; melleit, majdnem párhuza-! mos síkban, majd később ; egymásnak fölé-alérendelt,! állapotban, de nem kevesebb; gőggel és DOjácasággal vé-! giggaloppozik Európában. Chaplin nem szónok, a ; begerjedő« állapotot komi-; kus és tébolvult felhangjaival sem tudja jól visszaad- ; ni. ahogyan azt Hitler és a QäMm 1974, mirrtnk JJ- |20jmU*í i btllCg Hé® »OjlWtOÜ 9 íistáíor Amerikai film pojácának még vásáribb Mussolini csinálta. De azt a bolhacirkuszt, ahogyan a parvenü német diktátor — Chaplin tálalásában — önmagát végigjátssza mindennapjaiban, tanácskozásaiban, az minden jellemzésnél többet mond. Egy hatalmi álomkórban él és ezt Chaplin egy nagyszerűen megszerkesztett pantomimben, a kivilágított földgömbbel való játékban mintaszerűen örökíti meg. Chaplin nem véletlenül indítja a kis zsidó borbély sorsát 1918-ban, a hadszíntéren, ahol ő sem volt gyávább a többieknél, katona volt, harcolt, mert parancsolták. Mire a lenyomásból felébredt, már itt volt az SA. az SS, a csizma, az új hatalom. Soha, semmi mást nem akart, csak élni. Ha hagyták volna. Minden konfliktus csak azért van körülötte, nem benne, mert van egy hatalom a szavakban és van egy hatalom a tettekben. És benne mi van? Ezt soha meg sem kérdezték, ez nem érdekelt senkit. Pedig ez lenne a fontos, mondaná, ha merné, de csak WW/WVVWVWVV." Fényképek Két szemközti kabinban vetkőztek. Lassan és körülményesen. Amikor a magasabbik kibújt az ingéből, előtűnt fűzőszerű gyomor- és hastartója. Rózsaszín volt, mint amilyen mellemelőt az öregasszonyok viselnek. Ahogy az inggel végzett, leült a kabin keskeny, barna lócájára, szemben az alacsonyabbal, aki már a cipőjét fűzte. Átszólt neki: — Régén láttalak. Mi volt? — Szédültem a múlt héten — feleli a kicsi. — Orvos? — Csak ma reggel jött. A feleségemhez. Megmérte a vérnyomásomat. Magas. Azt mondta, ne ússzam. Erre kijöttem. Évek óta az ellenkezőjét csinálom mindennek, amit mond. Meg különben is. A simaizmok. Az úszás visszahat. — Elemérnek meghalt a felesége. Még a múlt héten úszott — jut eszébe a kövérnek. — Kondoleáltál? — írtam egy levelet. — És Tolcsvainak? Gratuláltál a darabjához? — Üj darabja van? Te írtál már neki? Ha még nem ragasztottad le a borítékot, akkor írj pár sort a nevemben ts — motyogja a kicsi, s körülményesen illeszti egymás mellé barna magasszárú cipőjét. Nem mozdul. Válaszra vár. — Sajnálod a forintot egy bélyegre, ml? Táviratra is sajnáltad. Elemér mondta is. — Nem bántóan, inkább csak befelé, a kabin penészfoltos fala felé szói a magas válasza — Mit mondtál? — kérdi átlépve a szűk folyosón a kicsi — A, hagyjuk. Virágra Hány van. mert bizonyos helyzetekben ez az egyetlen megoldás. Ma már tudjuk — és ezt nem árt ismételni —, hogy 1940-ben sok akadály és meg nem értés után kezdett hozzá a filmhez Chaplin, ö irta a forgatókönyvet, ő rendezte a filmet és ő játszotta ej a kettős szerepet, a Hynkel diktátort és a kis zsidó borbélyt. Nem mondott le korábbi öltözetéről, a borbély alakjában ugyanaz a nagycipős, nagynadrágos, csíkos mellény es, keménykalapos figura, kis bajusszal, mint a Modern idők előtti években, ötletei azonban inkább a diktátort nevettetik ki, a diktátor félszegségét magyarázzák, azt a légüres teret, ahová egy minden mértéket elvesztő hatalmasság csak eljuthat. Hitlernek, azaz Hynkelnek nem volt türelme a joghoz, a néphez, az emberekhez, az emberiséghez. nem volt arányérzéke az emberi személyiség megméréséhez és ezeket a nagy hibákat a művész szuverén eszközeivel rója fel neki Chaplin. A film technikai adottságai a maiakhoz képest jóval szerényebbek, de a hatás eleven, a táblás házak jól szórakoznak, a nézők a tragikus témából a humort élvezik talán elsőként. Farkas András GVGRI ZSUZSA: i MHIM 22.10: Két félidő a pokolban Magyar film, a televízió Fábry Zoltán életművét be mutató sorozatának részeként. Az 1961 őszén bemutatott filmet Bacsó Péter megtörtént esemény alapján írta. A film műfaját talán légin kább a groteszk tragédia jellemezhetné A történet a háború alatt a nácik és csatlósaik által megszállt Ukrajnában játszódik. Egy munkaszolgálalos század életét, pontosabban vegetálásukat, s küzdelmüket az életért Láthatjuk. E kiszolgáltatott a magyar fasiszta vezetés által eleve halálra ítélt emberek látják sorsuk kilátástalanságát, ám az ember nem belenyugvásra született, s így ők is minden lehetőséget megragadnak megmaradásukért, azért, hogy győzhessenek hóhéraikon. A film csúcsa az a futballmérkőzés, amelyet az egyik német alakulat ezredese Hitler születésnapja alkalmából rendez, s amit csak oly módon tudnak nemzetközi meccsé alakítani, hogy a magyar muszosok közül is futballcsapatot válogatnak. A rabszolgáknak tartott munkaszolgálatosok csapatának értékét emeli, hogy soraiban van Ónodi II., a nemzetközi hírű futballista. A mérkőzés tragédiával végződik. .. A főszerepekben Sinkovits Imrét, Benkő Gyulás. Garas Dezsőt, Egri Istvánt, Molnár Tibort, Horváth Józsefet és Koltai Jánost láthatjuk. Mi lesz 2000-ben? Hogyan is juthat az ember eszébe ilyen kérdés? Válaszolni ugyan lehet rá különbözőképpen: — Ki tudja, mi lesz? Messze van még az, nagyon mesz- sze! Nem vagyok jós, nem tuoom. Ezekben a hetekben zajlanak az ifjúsági parlamentek. A fiatalok tízezrei tanácskoznak a holnapról, a hogyanról. És akár hiszik, akár nem, arról is: mi lesz 2000-ben? Mert tulajdonképpen nincs is oiyan túl messze az a kétezer. Akik az' idén szeptemberben lépnek a középiskola első osztályába, azok az ezredfordulón ünnepük negyvenedik születésnapjukat. Ez pedig a legszebb, a legtetterösebb életkora az embernek. A mai tizen-, huszonévesek tehát a feladatokat átvállaló nemzedék tagjai lesznek. — Mi a véleményed? Mi lesz 2000-ben? — Atomkor. — És neked? — öntudatos emberek leszünk. Nem azért dolgozunk majd, mert kötelező, hanem csak úgy. Belső szükségletből. Könnyen lehet, hogy egy ember több foglalkozást is űz. Valahogvan úgy leszünk majd a munkával, mint ma a hobbyval. A lányok is komolyan vitatkoznak, beszélgetnek. — Maga hány éves lesz 2000-ben? — Negyvenöt. Kedves, majdnem szégyenkező mosoly. — Az akkori negyvenöt éves nő megfelel majd a mai harmincötnek, mert az életkor-hosszabbodás... — Lesznek gyermekei? — Hárotn. És négyszobás lakásom. Takarításra lesz időm, mert hetente két nap lesz a szabad. No meg a kitűnő gépek... — Milyen lesz a társadalom? — Szocializmus, magasabb fokon. Kigyomláljuk a közéletünkben ma még fellelhető vadhajtásokat! — Mire gondol? — Olyan közszellemet, hogy például a hízelgéssel, talp- nyalással érvényesülni akarókat megvessék. Vagy kinevessék! Azt hiszem, ez még méltóbb lesz a 2000 emberéhez. Nyílt őszinteség! Ez kell, hogy gyakorlattá váljék. Azonkívül az anyagi javak értelmesebb, igazságosabb elosztására számítok. Munka, igény szerint. Vagy valamilyen érdekes ötvözet, hiszen 2000 már nincs messze. Bajuszos fiatalember akar beszélni. — Elő kell már most készíteni a jövőt. Nekünk, akik akkor leszünk majd a derékhad. — Hogyan érti? — A víz. a levegő szennyeződésére gondolok. Hn nem vigyázunk, kétezerben drágább lesz egy liter tiszta ivóvíz, mint most ugyanannyi jó bor. A föld kihasználásával is jobban kell sáfárkodnunk ... Az ifjúsági parlamenteken a máról és a holnapról esik szó. Nagyon komoly beszélgetések ezek, hiszen az ezredforduló ma már egyáltalán nem tartozik a fantasztikumok világába. Még nekünk, középkorúaknak sem, akik — reméljük — szintén megérjük... Szalay István Délelőtt a l ukács uszodában helyre vittél húsvéti virágot? — Várjál csak. . . Nyolc vagy kilenc? Igen, a Kálmán feleségénél is voltam: kilenc. — Volt vagy hatszáz forint, mi? — Hat? Kilencszáz. — Azért már kilencszer elmchettél volna ahhoz a nőhöz. — Nem megyek többet. Ott ne üssön meg a guta. j— Az egyik nagybácsim barátját, a*t a Fidrichet is úgy ütötte meg a guta. — Igazad van. Nem is megyek. Mit mondott az Elemér? — De igazából nem akarja tudni a választ. Fogasra akasztja csíkos zakóját, s kérdi: — Te, emlékszel, mennyit fényképezett a bátyám egy időben? Elemér levele mellé odatettem egy fényképet. Kolozsváron állunk a Templomtéren, Elemér a feleségével, meg Kálmánék. Te ts Ilonkával. Kár, hogy nem mutattam meg neked. — Kálmánnénak fehér orgonát vittél? — Fehér orgonát. Honnan tudod? (Évek’ óta azt viszel.. tudom Évek ... évtizedek óta. Mert egyszer, még lánykorában Emília tudtodra adta, hogy az a kedvenc virága — gondolja a magas, de nem szól, csak ül a lócán és mosolyog.) — És a Laci feleségének? — Boyjal küldtem tulipánokat. Na. A kicsi elkészült, mezítláb áll a kövön. Fakó rózsaszín nagy törölközőt terít 'a vállára és elindul. — Aero vagy kész? — Most néz át először -a másik kabinba. A kövér még mindig a fűzőben ül a lócán. — Nem. Várom a kabinost. Kifűzi. — Majd én. — Nem, jön a kabinos. Mire leér a medencéhez, az alacsonyabbik a túlsó véCsak az egész kompánia, úsznak. Szeretet A rádióriportemő magas és sovány. Olasz bikinijének nadrágját húzogatja hátra vitt bal kezével, a jobbal géről éppen visszafelé indul. Középtájon találkoznak. Eszükbe jut valami, amit meg kellene beszélni, de nincs rá idő. Levegőt venni, lassan kifújni, tempózni, kéz, láb. Sok ez. De jó. Megy még. Könnyű a tesjj., viz mindenütt, hűvös, mint régen. Úsznak. Húsvéti virágcsokrok és barnára fakult fényképeik libegnek körülöttük a vízen, rajtuk tartja a kicsi mikrofont. A fehér pádon, hátát a fűtőtestnek támasztva, pici öregasszony ül. Bizalmatlanul, rebbenőn pisiantgat fölfelé. — Mondták, hogy Fischer néni itt a légregibb vendég. Hány éves is? — Kilencven. Most leszek kilencven. Fontos ez? Kinek fontos ez?. — Szeretnék egy kts rádióriportot a Fischer néniről. Nem mindenki tartja ilyen jól magát ennyi idős korában. — Én se tartom jól magam. Látna csak az utcán. Alig megyek. Itt jó, itt a meleg vízben jól érzem magam. — És milyen jól úszik, Fischer nénit — Jól? Ez nem úszás már... Azelőtt. Látta volna milyen fejeseket ugrottam. Akkor tudná. — Tudom én. Láttam én a Fischer nénit úszni. — Régen járok én ide. Reggeli után úgy készülök, mintha munkába mennék: jövök az uszodába. Ez a munkám. Úszni, míg fáradt nem leszek. Akkor hazamegyek és ebédelek. Ebéd után pihenek addig, amíg a picikék alszanak. Az utcánkban van egy óvoda. Amikor jó az idő, kiengedik a kertbe a gyerekeket. Ha megállók a kerítés mellett, mind odaszaladnak. Annyi puszit kapok, ha látná! Pedig én nem viszek nekik cukrot. Nem azért kapom, csak szeretnek. Várják, hogy jöjjek. Nincs pénzem cukorra. Csak a nyugdíj van, meg amit a lakásért kapok.. Eltartásnak indult, odaadtam az egyik szobámat. Szép fiatal pár volt. De aztán én kiléptem abból, engem ne tartsanak el, legyenek csak albérlők. Mennyi háborúskodás vdn azóta! — s most föláll az apró öregasszony, izgalomba jön, mindkét kezével megfogja a magnetofont. — És nem akarnak elmenni, segíthetne nekem! (Folytatjuk?)