Népújság, 1974. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-12 / 9. szám

A szerelem határai Űj magyar filrr Remek cím, bárcsak maga a film is ilyen lenne. Saj­nos, nem tudok örülni Szűcs János első játékfilmjének, pedig epizódjaiban igazán életszerű történeteket sike­rült szalagra rögzítenie, olyan jeleneteket, amelyek önma­gukban hitelesnek látszanak, csak éppen valahogy nem áll össze egyetlen egésszé ez a majdnem mindennapi his­tória. Persze, az is lehet, hogy éppen a mindennapi- ság zavar, amely végső so­ron közhelyekhez vezet, amelyben a hősök elvesztik egyéni karakterüket, s csu­pán arra alkalmasak, hogy megfogalmazzanak néhány igazságot. Fenákel Judit Vetkőztetö című novellájából Marosi Gyula írta a forgatóköny­vet. A novellával semmi vi­tám. Fenákel Judit egy véd­telen fiatal nőt állít írásá­nak középpontjába, egy lányt, akit az ostobaságban és kicsinyességben felnőtt emberek faggatnak főnöké­hez fűződő őszinte, emberi kapcsolata felől, miközben a szomszéd teremben cigány- g'vrmekeket vetkeztetnek és öltöztetnek át tiszta új ru­hába. így ezen a kettős, szimbolikusnak is mondható szálon fut a novella, amely tulajdonképpen a fejlődés, az újjáalakulás meüett és mögött meghúzódó maradi­ságot veti össze drámai erő­vel. A film is megtartja ugyan a párhuzamos cselekmény­vezetést, csak éppen kitá­gítja azt, s felvillantja egy mai falu életét, társadal­mát. Hangsúlyozom: nem ábrázolja, csak felvillantja. Itt az egyik hiba, a másik pedig a forgatókönyvíró és a rendező türelmetlenségé­ben keresendő. Arról van szó ugyanis, hogy tucatnyi témát gyömöszölnek a tör­ténetbe, így kibontásukhoz nincs idő és nincs vállalko­zás sem. Hangsúlyozom: nem a gondolat sok ebben a filmben, hanem a felvetett téma, amelynek mindegyiké­ből megrázó dokumentum­filmet lehetne csinálni. Nem dicséretnek szánom, egyszerű közlésnek csupán, de a vetítés közben többször is eszembe ötlött Bródy Sán­dor nagysikerű drámájának hőse, a tanítónő, aki teli reményekkel és akarással ér­kezik egy piciny faluba, hogy ott szépre és jóra. ta­nítsa a gyerekeket, de be­csülete és akaratereje szem­befordítja a helyi hatalmas­ságokkal, s így távoznia kell Távozik is, de nem legyő- zötten, hanem büszkén, fel­emelt tejfel. Nos, Szűcs János filmje i« úgy indul, hogy megérkezik Zsófi, az új védőnő s nagy ügybuzgalommal lát mun­kához a faluban. Ez a falu persze már egészen más, mint amilyet egykor Bródy írt színpadra. De azért itt is jelen van a múlt. Különös település ez, úgy is mond­hatnám, az egykori „uram- bátyám Magyarország” szo­cialista változata. Szemléle­tesen ábrázolja a film a fej­lődést és a maradiságot is. Tv-t adnak a szocialista ott­honnak, konzervgyárat épí­tenek és csirkekombinátot avatnak, épül az új lakóte­lep, de az eredményekkel szinte egy fedél alatt ott működnek még a régi be­idegződések is: az egész fa­lut szinte elnyelni készülő tsz-elnok, az összkomfortos lakások mögött „viruló” há­zi sertéstelep, az ütött-ko- pott orvosi rendelő, sőt erő­teljesen beexponál a film egy olyan jelenetsort is, amelyben az új védőnő rend­őri segédlettel viteti kórház­17,35: Híres szökések A koprodukciós filmek között is ritkaságnak számít ez a 13 részes, most induló tv-filmsorozat, mivel nem kevesebb, mint öt ország művészei és televíziósai vet­tek részt az elkészítésében: franciák, olaszok, svájciak, belgák és magyarok. Minden epizódot más írt, más ren­dezett, mások a szereplők is. Voltaképpen 13 teljesen különálló történetet láthat­nak a nézők, az egyes dara­boknak csak annyi a közük egymáshoz — s ettől válnak sorozattá —, hogy mind­egyik történet szökésről szól. Az írók, akik között Hege­dűs Géza személyében ma­gyar alkotót is találhatunk, történelmi tények, dokumen­tumok, életrajzok és visz- szaemlékezések alapján, több mint ezer év leghíresebb fo­golyszökéseit dolgozták fei, kalandos, izgalmas formá­ban. A tizenhárom részben a legleleményesebb elgondo­lások valóra váltását kísér­hetjük figyelemmel, akad közöttük kétségbeesetten el­szánt kísérlet, s van ami sikertelen lett volna a vé­letlen segítsége nélkül. Az első történet időszámításunk után 500-ban játszódik, az utolsó a múlt században. A most vetítésre kerülő epizód címe: A gall rabszolga, s a főszereplők szinkronhan ba egy bányászcsalád új­szülött gyermekét Zsófinak persze sok min­denben igaza van, csak ép­pen az igazsága kevés. Tü­relmetlensége, módszerei ugyanis vitathatóak. S bár a falu vezetőivel való össze­ütközés társadalmi problé­mákból táplálkozik, mégis egyéni „ballépése” miatt kel­lett távozriia a faluból. S még csak azt sem mondha­tom, hogy felemelt fejjel veheti a búcsút, hiszen a szerelmi háromszögből — az orvos szeretője lett — ép­pen a legfontosabb, a sze­relem hiányzott. Ezért leg­feljebb csak sajnálom a film hősnőjét, de nem tu­dok vele együtt érezni. De a falu ítéletével sem. hiszen a vezetők nyugalmuk érde­kében, az egyszerű emberek pedig egy régi morál alap­ján szabadultak meg a lel­kes védőnőtől. A filmnek persze varrnak ötletes jelenetei, olyan rész­letek, amelyek azt jelzik, hogy a rendezőben jelen van a tehetség s nem hiányzik a karikírozókészség sem. Eb­be az irányba kellett volna hangolni a film stílusát, to­vábbvinni a szociális otthon bemutatásával és a csirke- kombinát avatásával meg­kezdett groteszk ábrázolást. Zsófi alakítója, Dráhota Andrea, bár most is tehet­sége legjavát nyújtotta, még­sem tudta hitelessé formál­ni ezt a felemás szerepet. Bitskey Tibor jól eljátszot­ta a kitörésre képtelen meg­alkuvó orvos szerepét Szir­tes Adám békességre vágyó tanácselnöke mellett Kende­re ssy Tibor tsz-elnöke tet­szett. Jankura Péter operatőrnek voltak ugvan jó pillanatai, de egészében, túl rózsásra fényképezte a falut. Bár az is lehet, hogy " ebbeh az esetben maga a színestech­nika zavart. Márkusz László Közoktatás- politikánk • I W9 wr időszerű kérdései A tanév második félévé­nek kezdetén a közoktatás politika időszerű kérdéseit összegezték az illetékesek. A tananyagcsökkentés élet be léptetésével kapcsolatban gondot okoz a régi tanköny­vek használata '— főleg ké­miában, matematikában, földrajzban. Sok szó esik a harmadik testnevelési óráról is. A gondok forrása első­sorban a korszerűtlen torna­termekben, a gyenge felsze­relésben rejlik. Nem egységes viszont a házi feladatok mérséklésére vonatkozó előírások értel­mezése. Szélesebb körben sőt itt-ott az iskolákban is tapasztalható némi tájéko zatlanság. Az utasítás ide vágó lényege: az általános iskolában — a hétfőre vo­natkozó korábbi tilalom fenntartásával — minden órára adható mérsékelt mennyiségű írásbeli házi fel­adat idegennyelvből, anya­nyelvből és számtan-mértan- bóL A középiskolákban ide­gennyelvből és heti egy al­kalommal anyanyelvből, ma­tematikából, fizikából, a szakközépiskolákban még egy-két szakmai tárgyból. Az átlagosztályzat meg­szüntetése az egyéni képes­ségek kibontakoztatásának segítését célozza. Az intéz­kedést általában egyetértés fogadta. Kevésbé ismert lé­pés: az idei tanév kezdetén 70 gimnáziumban — azok kérésére, tehát nem előírás­ra — engedélyezték a rajz­és műalkotások elemzése, a gyakorlatú foglalkozás, az ének-zene és a testnevelés osztályozás nélküli értéke­lésének bevezetését. Ezek­ből a tárgyakból két minő­sítés lehetséges: „dicséretes” és „részt vett”. Az életbe léptetett új rendtartások az­zal az elhatározással szület­tek, hogy a menet közben szerzett tapasztalatok alap­ján — ahol szükségesek, ja­vítják azokat és 1975-ben adják ki a végleges szöve­get . Álmok és tervek — Hány éves vagy? — Tíz. S — Mi akarsz lenni? — Csillagász, de az is lehet, hogy mozdonyvezető — Miért éppen mozdonyvezető? — Mert szeretem a villanymozdonyokat amelyek Úgy dübörögnek keresztül az állomáson, hogy szinte reng beié a föld. — És a csillagok? — Azok olyan titokzatosak. Mire én felnövők, egészen biztos, hogy rendszeres járatok lesznek a csillagokhoz, Az is lehet, hogy IBUSZ-utazást szerveznek majd. így beszél egy gyermek, de mit mond egy ifjú: — Mikor végezte el az egyetemet? — Három éve. — Hogy érzi magát? — Köszönöm, jól vagyunk. Ne haragudjon, de meg­szoktam. hogy mindig többes számban beszélek. A férjem itt, a faluban mezőgazdász, én tanárnő vagyok. Zsuzsika tegnap töltötte be az egy évet Nagyon aranyos és alig várjuk már, hogy beszéljen. Nagy terveink vannak. Tudja, jön a tavasz és a legtöbb fiatal vágyai között ott van a* autó. Az autó, amelybe beül a család, és szombaton, vasárnap nekivág a nagyvilágnak. Még a fele pénzünk sincs meg, de a férjem már legalább öt bel- és külföldi túrát kidolgozott — Mi a terve a távolabbi jövőben? — Itt maradunk és dolgozunk. Szép családot szeretnénk. Három gyereket... Másnap egy mérnökkel találkozom. ^ — Üdvözlöm, mérnök úr! — Igazán kedves, hogy megismer. — Mondjon valamit a terveiről. — Kérem, egy építészmérnök mindig egy fél világod hordoz a fejében. Ha behunyom a szemem, akkor is csak épületeket, kényelmes, magas házakat látok és bennük jó­kedvű, boldog embereket — Most min dolgozik? — Egy egész városrészt tervezek. Mindig vannak álma­im, amelyeket az újabb tervekben megvalósítok. Bejárom Európát, legalább harminc szaklapot olvasok. Ha megragad valami, megtetszik valami új, akkor azokat megvalósítom. Persze, nem mindig sikerül. Nekünk, magyaroknak külön­leges igényeink vannak. Ami jó az egyik országban, arra mi csak legyintünk. Szóval, tervezni, építeni akarok, lehető­leg még nyugdíjas koromban is ... Egy öreggel hoz össze a sors, haja fehér mint a tej, ar­cára barázdákat húzott az idő. — Ne haragudjon a szóért! Hány éves? -■ — Nyolcvankettőt töltöttem a nyáron. — Mivel foglalkozik? — Nekem, kérem, még nagy terveim vannak. A ker­temben új gyümölcsfákat telepítek, az udvaron kicserélem a régi lugast. Legkedvesebb olvasmányom a kertészeti szaklap, meg azok a könyvek, amelyek a szőlő- és gyü­mölcstermesztéssel foglalkoznak. Ez az én hobbim. Vasárna­ponként kiballagok a folyóra pecázni. Űj eljárásaim vannak. Sokszor még a legjobbak is csodálkoznak, hogy milyen kapásom van. — Gratulálok a terveihez. — Köszönöm. Nélkülük már rég a sírban lennék. A hosszú élet egyik titka, hogy az ember mindig akarjon valamit... Szalay István attplicŰR i Mire megálltak a mozgásoan levő sorok, mi már a négy­jait Fillár István, Horváth $ EZÖ§ , belsejében találtuk Pál, Korbuly Péter, Tyll < magunkat. Attila, Tarsoly Elemér es Balogh Emese alakítják. Az: epizód írója Henri de Tu- : renne és a rendező, Jean- ; Pierre Decourt volt. • * Gíszáz új idegenvezető Több mint. ötszázan vesz­nek részt az IBUSZ-nak a napokban indult idegenve­zető-továbbképző tanfolya­mán. A kéthetes továbbkép­zés után egyebek között kül- és belpolitikai ismeretek bői, művészettörténetből és c $ január 12„ szombat módszertanból vizsgáznak „tanulók”. Idén új tárgyakkal is ki- ; egészítik a tananyagot, mint; példáuál a városrendezéssel,; ebben az új lakótelepekről; nyújtanak új ismereteket. Az IBUSZ idegenvezetői-; nek legtöbbje két nyelven; beszél, de több mint százan ; közülük három nyelven is. ; öt idegenvezető japánul be- ! szél, spanyolul húszán tud­nak. (MTI) Azt mondják, a végzet szeszélyes. De nem az em­ber csinálta végzet. Ennek terve van, rituáléja van, mint a koronázásnak. Csak akkor imponál, ha tökéletes benne a pedantéria. Márpe­dig mi, osztrákok szeretünk imponálni, mert azt akarjuk, hogy féljenek tőlünk. Az elítéltek tudtak erről a mániánkról, mert nem voltak hajlandók félni. Leg­alább nem mutatták. Nem is vettek tudomást a körü­löttük zajló parádéról. Egy­mással törődtek. Damjanich szekere köré gyűltek és gróf Leiníngen-Westenburg kí­vánságára közösen imádkoz­tak. Ki-ki a maga vallása szerinti imát mondta, pap­jával egyetemben. Mindany- nyian rájuk figyeltünk, a' imájukat hallgattuk. Még a hadbíró is, még a zászlóalj­parancsnok is, Ezekben a percekben csak a hóhér nem törődött a lé­lekkel. Amíg tartott az imád­kozás. gondosan megvizsgál­ta a bitókat. Mindegyiknél előkészítette a zsinegeit. Tü­zetesen, mozgékonyán dol­gozott, mint a hosszú gya­korlattal bíró főkellékes, aki gondoskodik a zárójele- nethez szükséges eszközök­ről. Mintha nem is igazi, ha­nem csak színpadi halált ígért volna a szörnyű drá­ma főszereplőinek itt az új­aradi réten. Szinte sugallta tárgyilagos mozdulataival, könnyed lépéseivel: semmi baj, játék az egész, a lehul­ló függöny mögött majd föl­eszmélünk a dráma lidérces rettenetéből Schück százados, a hadbí­ró már úgy viselkedett, hogy igenis komoly a játék. Ami­kor előre lépett a négyszög közepére, háttal a kilenc bitó sorfalának, még a hó­hér is feléje fordult — Ahogy a törvény ren­deli, végrehajtás előtt felol­vasom az ítéleteket — mond­ta olyan fenyegető nyoma­tékkai, njintha nem bízott volna eléggé abban, hogy az ítéletek önmagukért beszél­nek. Megjegyezte: — A négy golyóáltali kivégzést ma reg­gel hat óra és fél hét között végrehajtottuk. Ezután elővette papírjait és olyképpen, ahogy a leg- zordonabb evangéliumi idé­zetek szoktak templomi szó­székről elhangzani, felol­vasta az ítéletek szövegét. Damjanich János változat­lanul szivarozott. Mivel a rá vonatkozó verdikt került sorra utolsónak, a felolva­sás befejeztével méltóságtel­jesen mordult a hadbíróra: — Kár volt annyit fárad­nia. Nincs az a hosszú be­széd, ami elfedné gyalázatu kát. A szigorú, katonás arc vo­násait változatlan önérzettel őrző Aulich Lajos pedig így szólott: — Rajtunk bosszút állhat­nak, az igazságon soha. Gyil­kosok ítélkeztek felettünk. Tisztjeink úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit. A hadbíró intett a zászlóaljpárancsnoknak, az pedig a főtörasfogláitnak. Wochengruber forma szerint kegyelmet kért az elítéltek­nek. Tichy őrnagy be sem várta a mondat végét. Szin­te bosszúsan sietett a fele­lettel: — Istennél a kegyelem. ★ — Lovag Pöltenberg Er­nő! — kiáltotta a hadbíró, csak úgy, mint a hadsereg­ben oly gyakori névsorolva­sásban. Az első szólított sorra megölelte az összes táborno­kot. A porkolábok máris ka­ron ragadták és a szélső bi­tónál várakozó hóhérhoz ve­zették. Mögötte a fehér kar- inges minorita szerzetes. Nem követte a tekintetem a bitóig. A földet néztem. Miközben viaskodtam esz­méletemért, felhangzott a jó- zap kiáltás: — Török Ignác! A karcsú, izmos termetű tábornok ünnepélyesen, szót­lanul fogott kezet társaival. Ügy indult a vesztőhelyre, ahogy mindig is járhatott. Még arra is ügyelt, hogy ne hagyja esetlenül csüngeni megbilinQgelt kezét. Az ő vesztét sem volt erőm vé­gignézni. — Lahne r György! — ocsúdtam a harmadik névre. Túl volt a búcsú'/.kodáson, mire szólították. Keserűen, konokul, egyenes tartással ment a bitó felé. íéy lépett ki a látószögemből. Arról, amerre távozott, titokzatos, halk neszek érkeztek hoz­zám, egészen tisztán, miköz­ben belülről süketté tett az ólomnehéz kábulat. összerezzentem a hadbíró parancsoló hangjától; — Knézich Károly! Ez a fekete szakállú, me­rész orrú, acél homlokú fér­fi úgy viselkedett a tegnapi ítélethirdetésnél, mint akit semmilyen körülmények kö­zött sem képes megrendíteni a félelem. Most tűrte, hogy átfogja vállát a minorita pap. De most a félelem látszott rajta, hanem a szo­morúság. Keserű arcáról fe­lénk sugározta tragédiájá­nak vádoló bánatát Nem láttam utolsó pilla­natait. Nagysándor Józsefre kellett figyelnem. Tudta, 6 fog következni. Merészen, mereven, szűk szemréssel nézett a bitó félé. A dac energiái remegtették. Min­den szó nélkül, a puszta lé­nyével fejezte ki, hogy sze­rencsés ember: a sors meg­áldotta nemes érzelmekkel, amelyekből nem enged. Mi­nél jobban meg akarják alázni, annál büszkébben vi­gyáz emberi előkelőségére! — Nagysándor Józsefi Neve hallatán, a megvetés komoly mosolyával felélt a hadbírónak. Ez a szú* hogy büszke, helyzetéhez mérten idétlen kifejezés tartása jel­lemzésére. Több, sokkal több volt, mint büszke. Pedig ő sem tett mást, mint a töb­biek. A maga gesztusaival, a jelleméhez illő poézissel vi­gyázott sebezhetetlen méltó­ságára, amelyet többre be­csült az életénél. Hatodiknak a legifjabb tá­bornok nevét kiáltották: — Gróf Leiningen-Westen- burg Károly! (Folytatjukj

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom