Népújság, 1974. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-13 / 10. szám
Az irodalmárok tovább élnek... A neve« olasz rákkutatóié diétás szakorvos, Carlo Slr- torl véleménye szerint az Irodalmárok „hosszabb Ideig élnek és nagyobb ellenállást tanúsítanak az idő romboló hatásával szemben”. Demográfiai, statisztikai adatokra támaszkodva Slrto- ri kimutatta, hogy az irodai- mi Nobel-díjasok átlagosan 76 évig élnek, ugyanakkor az orvosi Nobel-díjjal kitüntetett tudósok 75,5, a fizikai Nobel-dUssok 75, a kémiai Nobel-díjasok pedig 72 éves kort érnek meg, Sirtori véleménye szerint a béke Nebel-díjasok Is bősz- szú életűek: általában 75 évig élnek. Megfigyelések szerint a Nobel-díjasok őt évvel élik tű! a „közönséges” halandókat. Az olasz rákkutató véleménye szerint a nagy emberek azért élnek sokáig, mert ágystruktúrájuk ellenállóbb és alkalmazkodóbb, megvédi őket a modern élet stresszhatásai és az ennek következtében fellépő pszichoszomatikus betegségek ellen, „Ha összehasonlítást végzünk az agy atlétái (Nobel- díjasok) és az izom atlétái (olimpiai bajnokok) között, azt tapasztaljuk, bogy az első csoportba tartozók négy évvel élik túl az utóbbiakat” — szögezte le Sirtori professzor. Új könyvek Rákóczi tükör L— II. A nagyszabású gyűjteménnyel a kiadó az 1965. óta nem jelentkező Magyar Századok c. történeti forrás sorozatot folytatja. A Rákóczi szabadságharc és emigráci S emlékiratanyaga különösen gazdag: a kor „divatja” volt a mentségként, tanulságként, önigazolásként papírra vetett önéletrajz és napló műfaja. A vezető főurak (Bethlen Miklós, Károlyi Sándor, Teleki Mihály, Apor Péter) önéletírása mellett magyarul, latinul, németül készült feljegyzések sora áll a történetírás rendelkezésére — kuruc „ezereska- pitányok”,, többször pártállást változtató nemesek, felvidéki és erdélyi polgárok tollából. (Rákóczi Confessió- ja és Emlékiratai a sorozat későbbi kötetében, külön jelennek meg). Az események fő vonalait nyomon követő válogatás izgalmasan és meggondolkodtatóan ellentmondásos — a pénzügyi és diplomáciai manőverek, a kuruc és labanc támadástól egyaránt szenvedő kisvárosi „helyzetjelentések” ütközetek és kardcsörrentető országgyűlések mozaikképeiből tevődik össze a korszak igazi arculata. A szerkesztők főként felvidéki és erdélyi szerzők fennmaradt naplóiból, jelentéseiből válogathattak, de nemcsak kuruc táborba tartozókat, hanem császárhű szemtanúkat is megszólaltatnak. A szabadságharc nemzetközi jelentőségének megértését a francia követi jelentések, béketárgyalások angol és holland közvetítőinek levelei segítik elő. Az emigrációban élő Rákóczi Mikes levelekből ismert portréját francia szemtanúk leírásai egészítik ki. Roppant gazdag a kötet függelékanyaga: a szómagyarázatok, hely- és időrendi mutató, valamint a korszak életrajzi lexikonjának is tekinthető magyarázatos személy- névmutató kapott benne helyet. A gyűjtemény nem köny- nyű olvasmány (különösen a magyar emlékiratok latinos nyelvezete miatt) — a kor tanulmányozásához azonban történészek és elmélyült érdeklődök számára elengedhetetlen forrás. (Szépirodalmi Kiadó) VWAA^VWA^WMAWAVAW ' ' P arancsot kaptam: Igyekezzek megtudni, hogyan vélekednek a magyar hadifoglyok a háborúról, amelynek áldozatai, és mit tudnak arról az ort»zágról, amely ellen a frontra hajszolták őket. Márciust írtunk — az 1943- aj év márciusát —■, de még hideg volt A davidovkal templomban, melyet jő kilenc hónap előtt lovaslaktanyává alakítottak Hitler tisztjei, amelyben a partizánok agyonverték a német lovasokat, és anjely néhány nap előtt még hadikórház volt, ahol a szovjet sebészek és a fogságba jutott magyar zsidó munkaszolgálatos orvosok szinte futószalagon operálták a Sebesült hadifoglyokat, ebben az ajtó és ablak nélküli templomban fázósan álldogáltak, elnyűtt köpenyeikben az oda irányított magyar honvédek: kétszázötven és egynéhány közlegény, akik már túl voltak a veszedelmek nagyján, ds azért mindentől tartottak, mindent gyanúsnak találtak, azt is, hogy most * templomba hívták őket Fásultan, de ugyanakkor gyanakodva pislogtak a két fegyveres őrre, kíváncsian rám, aki velük szemben, egy rozoga asztalon ültem. A honvédek nem ülhettek le, hisz’ a padokat már rég elfűtötték. A beszélgetés nagyon nehezen indult. Amikor mindnyájukhoz intéztem kérdéseket, senkitől sem kaptam választ Amikor rámutattam egy-egy honvédre, az vagy azt válaszolta a kérdésre, hogy igen, vagy azt, hogy nem. Egyik-másik ezt felelte, ahogy parancsolja, Őrnagy úr. Az első sor bal szélén egy agyagszín bajuszú, ösztövér honvéd állott Köpenye gallérját feltűrte, sapkáját baljában szorongatta. Rámutattam, — Hogy hívják, bátyám? — Garas József a nevem, jelentem alássan. — Hagyja a jelentést és az alázatosságot Hány éves? — Harmincnégy múltam januárban, jelentem alássan,. — Hm! — A honvéd, akit bátyámnak tiszteltem, 14 évvel fiatalabb nálam A továbbiakból megtudtam, hogy Makó környéki kubikos, felesége és három gyereke van, nyolc hónapot töltött a froftton; a voronyezsi éjszakán esett fogságba— Írni, olvasni tud? — Tudok, jelentem alássan. — Újságot olvas, már úgy értem, otthon olvasott? — Olvastam. — Rendszeresen? Garas nem értette a gsőfc, de mikor megmagyaráztam, vállalta, hogy rendszeresen olvasott újságot — Mindennap? — Nem, jelentem alássan. — Minden héten? —■ Nem, jelentem alássan. —■ Minden hónapban? — Haragudtak ta oroszokra? — kérdeztem. — Csak a bolsevikokra haragudtunk — felelte őszintén, minden szenvedély nélkül Garas. — És miért haragudtak a bolsevikokra? ■— Mert azok elvették a paraszttól a földet és odaadták a gazdag zsidóknak. — És ezt honnan tudja. Garas közhonvéd? —» Több ízben is felolvasták nekünk, hogy ez így történt A többiek bólogattak a szóra, hogy úgy van, ez az igazság, ezt előttük is többször felolvasták. — Én még a papnak se hiszek, jelentem alássan, mikor azt mondja, hogy halála után boldog lesz a szegény ember is. Hát hogyan hihetném el azt, hogy még életében boldog lesz a szegény magyar? Ne haragudjon, őrnagy úr, tisztelet becsület de bizony rosszul ismer minket nem ismer minket az őrnagy úr, alázatosan jelentem. Élőbb nevettek Garas szavain, most morgás volt a szomorú beszéd visszhangja. Tiltakozásnak is beillő morgás. Majd egy-két indulatszó — melyek végül egy sokatmondó kiáltásba tömörültek: majd! ^AAMMAAAAAA/WAAAAAAAAAMAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAÁAAla/vvvy»i/>u«ll«UÉi/iuyyyyv^1lAj Illés Béla: HÓVIHARBAN. (A január 5-én elhunyt kétszeres Kossuth díjas író Az aranyliba című kötetéből.) — Nem, jelentem alássan. — Hát, mikor? — Minden országos vásáron szereztem újságot jelentem alássan. — És hányszor volt Makón országos vásár? — Minden esztendőben négyszer, jelentem alássan. V alaki hátul hangosan nevetett és a nevetés ragályos volt De csak hátul. Az elölállók mogorva, fenyegető arcot vágtak, nehogy őket gyanúsítsam tiszteletlenséggel. Én természetesen nem hallottam meg a nevetést — de jólesett. A honvédek még nem háborodtak fel azon, hogy milyen volt az élet otthon, de már tudtak nevetni. Ez nem sok, de mégis valami Jó ideig ismét csak egyszavas válaszokat kaptam, a lényeghez mind jobban közéledő kérdéseimre. Most megint Garasra mutattam: — Miért harcolt az oroszok ellen? — Küldtek, jelentem alássan, — De maguk, szegény emberek, többen voltak azoknál az uraknál, akik küldtek magukat — miért engedelmeskedtek? Garas nem válaszolt Más óldalról igyekeztem megközelíteni a problémát Pár pillanatig, talán percekig tanácstalanul hallgattam — aztán feltettem a nagy kérdést: — Mit gondolnak, emberek, mi lesz, mi történik Magyarországon, mikor Hitler és Horthy elvesztik a háborút? Mert hogy elvesztik, az bizonyos. Abban senki sem kételkedhet Hát mi Lesz akkor Magyarországon ? Semmi válasz. A honvédek lopva nézték egymást itt-ott lökdösődtek, egymást biztatták a beszédre. De senki sem szólalt meg. — Hát ha maguk nem tudják megmondani, megmondom én. A dolgozó paraszt elveszi a földet a hercegektől, grófoktól, báróktól és a gazdag zsidóktól. Ez lesz! Vagy maguk nem így gondolják? Nem ezt akarják? Csend — idegtépő csend —, amelyet csak egy-egy sóhajtás enyhít. — Na, emberek? Hát maga mit gondol, Garas közhonvéd? így iesz? — Jelentem alássan, őrnagy úr, jó lenne, ha így lenne, de én már régen nem bízom annyira az úristen jóságában, hogy ilyet várnék tőle. — Ne az úristenben bízzanak, hanem saját magukban! — Saját magunkban? Nem ismer minket az őrnagy úr, jelentem alássan. Ha ismerne, nem sók jót várna tőlünk. Nagyon megnyomorítottak minket az urak, meg a csendőrök. G aras József elhallgatott, de Kiég mielőtt én megtalálhattam volna az ide Illő szót, ismét megszólalt. — Nos? — kérdeztem. Csend. Még a morgás is elült Csend. Garas közhonvéd, aki eddig a szemembe nézett, most lehajtotta fejét. Csend. De nem úgynevezett templomi csend. Minden idegszálammal éreztem, hogy a hallgató hadifoglyok sírni szeretnének, jaj- veszékelnl, kiáltani szeretnének, ordítani, üvölteni... — Majd!... Ezzel a szóval fejeztem be az értekezletet K int az utcán egy zömök, fekete bajuszos honvéd állított meg, és a Horthy-had sereg előírásai szerint engedélyt kért arra, hogy beszélhessen. Kérdésemre közölte, hogy Szappanos Andrásnak hívják, 32 esztendős kispesti kőműves, nős, egy gyermek apja, két hónapot és négy napot töltött a fronton. Satilovónál esett fogságba, január 19-én. — Nos, mit akar mondani, Szappanos honvéd? — Csak azt, őrnagy úr, csak azt akarom kérni, hogy ne tartson minket olyan ostobáknak és gyáváknak, mint amilyennek mutatjuk magunkat. Reménykedünk mi valamennyien, hogy a háború után más világ lesz, mint amilyenben eddig étünk. Csak hát... — Sokat átéltünk már, őrnagy úr, többet, mint amennyit szabad lenne átélnie egy embernek. Ezért nehéz szór* bírni a magyar honvédet. De ha egyszer ezek megszólalnak ... és — hm —, talán él sem hiszi az őrnagy úr, pedig —, hm... — Mit nem hiszek Ól? — Azt nem hiszi el, Őrnagy elvtárs, hogy Magyarországon Is keményen dolgoznak a kommunisták. Nagyon keményen. — És ezt maga honnét tudja, Szappanos? — Hát... Tudom. Több szót harapófogóval sem tudtam kivenni belőle. Még akkor is hallgatott, mikor (másnap) közöltem vele. hogy tanulni, iskolába küldjük. A szája akkor is zarva maradt, igaz, de a szeme — mélyenfekvő, dióbama szeme —, annál többet mondott Többet, de nem eleget. H árom-négy nappal később, mikor viharos hófúvással küzdve a kórház felé igyekeztem az utcán, megállított Garas József. „Kihallgatást” kért Intettem neki, hogy jöjjön utánam- Mikor tető alatt voltunk, egy marék ma- horkát adtam neki és egy darab újságpapírt — Sodorjon cigarettát Garas nem tudta kezelni a ma- horkát Megmutattam neki, hogyan kell. Aztán tüzet adtam. Csak most néztem meg alaposabban Garas József közhonvé- det. Néhány nap alatt megváltozott Nagyon megváltozott. Ezt rögtön láttam, csak nem tudtam, hogy miben áll a változás. Ugyanolyan kopott, mint volt és ugyanolyan beretválatlan. — Na, mi baj van? — Nincs baj. Legalábbis... — Nincs baj — ismételte rövid hallgatás után —, csak éppen... Egy nagy kérésünk van. összebeszéltünk vagy kétszázan. Megegyeztünk. Valamennyien ugyanazt akarjuk, ugyanazt kérjük. — Mit kérnek? — türelmetlenkedtem. — Fegyvert kérünk, jelentem alássan. Harcolni szeretnénk. Ügy tessék érteni, hogy Hitler ellen akarunk harcolni, meg Horthy ellen is. A földért. —Nem egészen értem — mondottam. Hisz maga ... maguk, három-négy nap előtt még úgy beszéltek ... — Nem Ismer minket az őrnagy úr! Beszéltünk, hogyne beszéltünk volna. De mikor megrágtuk a szót, és megértettük, amit meg kellett érteni... Ha teljesítik a kérésünket, ha fegyvert kapunk, meglátja, őrnagy úr, és meglátja mindenki, hogy a magyar sem hitványabb a világ bármelyik népénél. Majd meglátja, hogyan tudunk mi harcolni a magunk dolgában. C sak most értettem meg, miben is áll a nagy változás: Garas egyenesen állott, magabiztosan, bátran a szemembe nézett és a szeme fiatalosan csillogott. Már nem reménytelen fogóly, hanem tettre kész ember vólt. Majd meglátja, őrnagy úr. 1962.
