Népújság, 1974. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-03 / 1. szám

„MIENK a SZÓ..." _ s

jói bántak vele. Ha a televízió valóban rendszeresíteni kívánja ezt a sorozatot —, akkor igen jó szolgálatot tesz a méltatlanul „fiatalnak” tartott és a kevésbé ismert, legfeljebb csak korban fiatal színészeknek.

Ügy vélem, ez a sorozat alkalmas lehet arra is, hogy tehetséges, vidéki színészek is éppenűgv a világot jelentő kamerák elé lépjenek, mint azok a már nem pályakezdő művészek, akik különböző és most nem idetartozó és különösen nem itt elemzendő okok miatt ritkán kerülnek a képernyőre.

Hámon Ildikó, aki a Thá- lia Színház „színeiben” és Balázs Péter, aki a Vígszínház ..képviseletében” élt a szó és a dal jogával —, jól élt ezzel a joggal. Monológ, sanzon, vers, vígjáték, sőt horribile dictu, operettrészlet váltogatta egymást közös műsorukban sok színnel, gazdag megelevenítő erővel, a bohózat harsány eszközeitől a líra bensőséges, visz- szafogott hangjáig. Két érett művész és egy megértő rendező, Iglódi István,'valamint egy szívélyes operatőr, Kocsis Sándor —, s emlékezetes órát könyvelhettünk el az óév utolsó napjairól,

FRAKK A MACSKÁK REME. Televízióink vasárnap esténként, tehát „főidőben” vetített rajzfilmsoi’o- zata ez — kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A sorozat nem jó. Nemcsak rajzilag tűnik meglehetősen szegényesnek és elnagyoltnak, nemcsak történetkéi törté- nettelen „storyk” —, a baj mélyebben gyökeredzik. Gondolják végig: a két, néha a négy macskán és a kutyán kívül kijük, vagy mijük van még e rajzfilmbéli nagyszülőknek? Emlékezzenek vissza, hogyan beszélték meg a macskák és a kutya, hogy mivel lepjék, vagy lepessék meg egymást a gazdiék, valamint Frakk és a macskák? Ennek a két öreg embernek senkije sincs? A Frakk-sorozat szerzői elfeledkeztek arról, hogy gyerekek is vannak a világon? Hogy a mesebeli nagy- anyó és nagyapó mindig az Unokák kora gyermekkori élményanyaga volt?

Egy mesében, ahol egy öreg ember és egy öreg nő — pardon —, egy idős hölgy szerepet kap, ott szerepet kell kapnia gyereknek, unokáknak, embereknek, nemcsak a dramaturgia törvényei szerinti

Kutya rideg világ a Frakksorozat világa, amelyben az unoka nélküli nagyapónak ez az igazi boldogsága, hogy kutyát fényképezhet, nagyanyának meg a két macskája láttán lábad boldog könnybe a tekintete. Legközelebb, ha meglátom a két nyávoncit, azonnal elzárom a tévét —, nem szeretem a macskaszagot.

SZILVESZTER A TELEVÍZIÓBAN. Természetes, hogy nem volt jó. Természetes, hogy jó volt. Soha ilyen gyenge és soha ilyen jó nem volt a szilveszteri műsor a televízióban. Azok számára, akik „egy életük — egy haláluk”, mindent a televízió szilveszteri műsorára tettek fel —, minden bizonnyal kevésbé tetszett a négyórás (!) monstre műsor, mint akiknek csak az „is” szerepét játszotta a képernyő. így aztán nem is lenne helyes különösképpen belebonyolódni az óév utolsó produkciójának értékelésébe. Any- nyi azonban talán mégis idekívánkozik, hogy néhány produkció produkálója '— ebben a rendező is hibás —, nem ismerte fel, hol is kell abbahagynia és főleg mikor, s azt is meg lehet kockáztatni, hogy néhány jelenet — többek között és nem kizártán —, a Lezárjuk a vitákat válthatott ki a jobban odafigyelőkben rezignált unalmat. S mint köztudott, a viták hevessége ellen a legjobb óvszer valóban az unalom.

A NAGT ÜZLET,

Paddy Chayefsky televíziós játéka voltaképpen nem több, mint egy jó sztroy. De nem is kevesebb! S mint minden csattanós történet, valamiféle formában tükrözi azt a valóságot, amely az ihletője volt. A nagy üzlet nem leplezi le Amerikát, de bőven mond róla annyit, amennyi ahhoz kelletik, hogy törvényszerűvé váljék előttünk is Joe Manx, volt építési vállalkozó egyéni tragédiájában — tízmilliók tragédiája. A televíziós játék drámaisága elsősorban I mégsem — legalábbis úgy tűnik —, a szerző érdeme,

hanem inkább Horváth 7’i- bor feszes, mindenféle lágyságot, líraiságot kizáró rendezésének köszönhető, s még inkább két nagy színész játékának. Páger Antal mindenünnen kikopott Joe Manxa olyan ember volt, akinek elhittük, hogy valamikor „császár” lehetett, de akiről rögtön lerítt, hogy már a császári korona ié- nyesítésére is képtelen. A nagy álmok, nagy tervek elvetélő je ő, akit egy olyan társadalom űzött ki magából, amelyben ő is megpróbált farkas lenni — csak az erősebb agyarnak legyőzték. Szánandó figura, esett ember, de valahol a dolgok mélyén ott az ítélet: csak azt kapta, amit megérdemelt — st kapitalista, társadalom osztályos törvényei szerint. Bulla Ehna egy megértő, racionálisabb, földönjáró feleség szerepében nyújtott sokáig emlékezetes alakítást A televíziós játék többi szereplői is, egy-egy villanással ugyan, de markánsan rajzolták meg a képzeletbeli amerikai kisváros jellegzetes típusait.

Gyurkó Géza

Kell-e irodalmi színpad Egernek ?

— Valóban, keil-e irodalmi színpad Egernek? — tesz- szük fel lassacskán már egyre bizonytalanabbul a kérdést, magunknak, másoknak, azoknak, akik ebben az ügyben érdekeltek vagy netán érdekeltek lehetnek. Most

azért ismételjük meg a lap nyilvánossága előtt, hogy

nyomatékot adjunk, némi

rosszalló hangsúllyal azért a másfélesztendóért, ami 1972. nyara óla eltelt, hogy Egerben és a megyében az irodalmi színpad valóban működött volna.

Tízéves jubileum, háromnapos műsorral

Az Egri Megyei Színpad

1972. nyarán látványosan és gazdag műsorral jutalmazta meg közönségét és önmagát, néhány jelentős kitüntetés is megmozdult a Megyei Színpad érdemes munkásai irányába. A legfontosabb azonban az volt, hogy egy viszonylag stabil együttes, a személyi változások és egyéb változandóságok után is ösz- szeforrottan, sajátos stílusát kialakítva működött addig. Nem akarjuk idézni hosszan az 1962-es megalakulást, az Eger Szálló halijában megrendezett vasárnap délelőttöket, az írókkal megfűszerezett előadói matinékat, a színháziban sikerre vitt nagyobb méretű előadásokat, amikben a szellemi mag, a sokakat érdeklő körképpé terebé- lyesítette a pódium arpatőr- jeinek a szándékait. A Megyei Művelődési Ház — majd később Központ — tette a magáét, mint házigazda és hivatalos mecénás, az együttes vezetője Szívós József, nagy szakmai rutinnal, fáradhatatlanul, tíz éven át tartotta a fiatalokban a lelkesedést, nem is akármilyen hőfokon. Megszerzett munkatársakat és tagokat. A megye minden zugába eljutott, hogy ötletekkel és irodalmi ízlésről tanúskodó vers- és prózaösszeállításokkal hívja fel a figyelmet egy műfajra, amely nemcsak önképzőkör akart lenni az iskolai falakon túl, de nem is csak szórakoztatás: a mai líra és novella, a mai szatíra és riport, a hullámzó mai élet kérdései izgatták a színpad tagjait és a kérdésekre igyekeztek válaszolgat- ni is.

Hogy ennek a tagok irányában önnevelő és a közönség irányában több oldalú haszonnal is járó munkának milyen látható eredményei voltak és vannak, azt elsősorban azoíkon lehet lemérni, akik az Egri Megyei Színpad legénységéből ma felelős irányítói posztokon tesznek egyet-mást a népművelés eléggé nem szorgalmazható ügyéért

Leonardo da Vinci élete

A reneszánsz óriásának, a halhatatlan művésznek és gondolkodónak állít emléket Renato Castelli ötrészes filmje, melynek első epizódját ma este 20 órától mutatja be a televízió.

Az író-rendező filmjében a főhangsúlyt az ember, a művész, a természet titkait kutató tudós megrajzolására

összpontosítja, s közben megelevenedik a néző előtt a reneszánsz világa. Több éves kutatómunka előzte meg ennek az olasz filmnek a forgatását. A történet feldolgozásához számtalan érdekes és értékes dokumentumot használtak fel az alkotók, hogy Leonardo da Vinci életét még teljesebben mutathassák be a nézőnek.

Ünnep után

A jubileum után, vagy egy kicsit már korábban is, az a bizonyos jólértesültség, az a bizonyos suttogás, hogy ezt így már nem lehet csinálni, nekem elment a kedvem, ez a Szívós is elmegy Egerből, ez ezt akarja, az azt nem akarja, ki csinálja ezt vagy amazt, ha én nem tehetem, teheték-e valamit, ha a másik nem akarja, — szóval, ez a se-eleje-se-vége, se-füle-se- farka állapot állt be. Mindenki tudomásul vette, hogy a kitüntetésekkel és a szem- beudvarlásokkal lezárult egy korszak és az ügy hónapok alatt a heves fiatalság öröméből a fehérszakállú aggastyán: állapotba zuhant.

Azt mondják, jelenleg az ifjúsági színpad működik, de megvan néhány tag azok közül is, akik a régi színpadok éltették. Pászthy Mária, Vass Gábor, Nagy Erzsébet, Szokolay Zoltán, akikre ma is lehet számítani, az újabb tagok közül Varga Piroskát, Soós Margilot, Kerekes Mar- gitot, Bak Árpádot említik, akikkel ugyancsak lehet új munkát kezdeni.

Mi hiányzik ?

Igazán, mi is hiányzik? Emberek vannak, érdeklődés van, szükség szerint megvan az amatőröket megillető állami támogatás is, a Megyei Művelődési Központ nagy hozzáértéssel olyan együtteseket működtet, mint az Egri Szimfonikusok, vagy a nemzetközi hírű bábosok, a fotósok is évek óta a helyükön vannak, sok egyéb szakkör mellett mi hát itt „a hézag?” Egy ember kellene, egy olyasvalaki, belső méretre, akaraterőre és szorgalomra, mint ez a fiatal Szívós József volt, egy szakember kellene, aki irányítana, aki összefogna, aki színessé, gazdaggá tenné néhány értékes fiatal lány és fiatalember szórakozását, időtöltését, felébresztené bennük az irodalom és a színház iránti rajongást — mondjuk inkább szeretetet! —, aki értene ehhez a munkához és aki áldozna is rá önmagából. Nincs ilyen ebben a városban? Ha itt nincs a megyében, ha ott sincs, máshol? Meg kell keresni! Le kell írni, lelki ismeretet ébresztő szó tagolással: szeptemberben már az ifjúságiak nem vették fel a munkát, azóta azok is a széthullás állapotában le- ledzenek. Pedig a műsorokat nemcsak az egri közönség várja, szükségük van azokra a szétszórtan működő és a megyében mindenütt fellelhető klubkönyvtáraknak is, ahol máshonnan, nagyobb költséggel végképp nem tudnak műsorokat szerződtetni, ha a Megyei Művelődési Központ nem gondoskodik róluk; szükség és kényszer az irodalmi színpad feltámasztására. Fel kell támasztani!

Mintha már mozognának. A színháztól szerződtetnék talán szakembert, az üzemekben is elindul majd a tagtoborzás. Valószínűleg ismét lesznek diákok, munkások, kereskedők, mérnökök, tanárok, fiatal orvosok, akik érezni fogják egy szép szenvedély sodrását. De mikor..., mikor?

Farkas András

VVNAAAAA/\A/*»/VVVN»»/VVVVVVVNA/VVVVNAA/VVVVVVNA/NA<A/VVVVVVVN/NA/W

Sportkórházban

któL jätnaAi ä-, eafttfti’ttik

F.gy hét múlva újra játszhat ..,

(MTI-futó: Balaton József : felvétele — KS)

mPm

24.

Az 5 családja is időtlen idők óta hivatásos fegyver - forgato. Ha kérdezték tőle, hol született, először mindig azt mondta, hogy a Szent György lövészezred területén, s csak ezután tette hozzá, hogy Horvátországban, Várasd vármegyében. Eddig negyvenegy esztendejéből huszonötöt katonáskodott, s huszonegy esztendeje, hogy tiszti rendfokozatot visel. Legutóbb — már mint a törvénytelennek tekintett rebelliós szolgálatot megelőzően — a harmincnegyedik gyalogezred századosa voit és Egerben szolgált.

Nem tartozott a tépelődő lelkiismeretű honvédtisztek közé. Az első perctől hűségesen szolgálta a magyar kormányt. Amikor mozgolódás támadt a Felvidéken és a szlovák nemzeti vezetők’ bécsi bujtogatásra próbálták felsorakoztatni híveiket Kossuth ék ellen, a magyar hadügyminisztérium kénytelen volt katonaságot küldeni északra a bányavárosokba. Knézich Károly ezrede harmadik zászlóaljával sietett fel a hegyek közé a rend védelmére. Küldetését vérontás nélkül sikerült teljesítenie.

Annál véresebb harcokba keveredett délen, miután a Felvidékről a Bánátba rendelték. A rácok, a vele egy nyelvet beszélők kényszerítették, hogy bizonyítsa, mennyire ért tanult mesterségéhez. Knézich nem hős- ködött, nem szónokolt, nem tett ünnepélyes kijelentéseket. Komor, majdnem zord emberként látta el kötelességét, de hallgatag szigora mögött örökké ott élt az embereiért érzett felelősség. Oktalanul, léha virtusból senkit nem tett ki veszélynek. Ha pedig jönnie kellett az elkerülhetetlennek, gyorsan határozott és máris cselekvésbe lendült, mindig maga mutatva a példát, merre és hogyan kell a győzelmet keresni. S ott, a bánáti-bácskai harctéren, a meg-megújuló, szerb-rác támadások folyton égő poklában, ahol a hős parancsnokok egész sora lett hadvezér néhány hónap alatt, bizony sokat kellett tennie ahhoz Knezichnek, hogy őt is a kiválóak között emlegessék. Elindult, zászlóaljparancsnokként a Felvidékre, s a Bánáton át dandárparancsnokként érkezett a középső tiszai hadszíntérre.

Ekkor már ezredes volt és Damjanich János hadtestébe tartozott. Ezek a katonák annyit szenvedtek 1848 nyarától 1819 kora tavaszáig, annyiszor aludtak étlen- szomjan a hó tetején, any- .nyíszor riasztották fel őket. almukból, ha végre tedai

alá húzódhattak, hogy aki átvészelte ezeket a megpróbáltatásokat, azzal nem volt jó szembekerülni a szolnoki ütközetben. Ilyen katona volt Knézich Károly is, ilyen volt egész dandárja. Csak ilyen, a farkasok szívósságára kényszerített férfiak lephettek meg bennünket biztosnak hitt helyőrségünkben, a Tisza végtelen árterei felől, az üresnek hitt puszta mélységei felől. Amíg mi Szolnok falai közöitt megtanultunk melegedni, addig önkéntelenül is hozzásegítettük ezeket az embereket, hogy megtanuljanak kitelel- ni olyan körülmények között, amelyek egyenlőek voltak a biztos pusztulással a mi fogalmaink szerint. Egész ezredekkel esett meg, hogy 1848—49 telén egyetlen éjszakát sem töltöttek fedél alatt. Ilyen katonákkal rontott ránk Szolnoknál Knézich Károly. Csoda-e, ha megvert bennünket, a télen át melegedőket?

Ez a csontos arcú, fekete szakállas, sötét bőrű parancsnok, akit soha nem ragadott el a harctéri egzal- táció mámora, úgy tudott járni-kelni a golyózáporban, mint mások a szemerkélő esőben. Tévedés azt hinni, hogy a rohamot fogadókat a heves, ideges kiáltozás rémíti meg a legjobban. Nem. Félelmetesebb, ha a rohamozó úgy tesz, mintha képtelenség lenne őt eltalálni. Mintha nem is lőnének rá. Mintha minden feléje célzott puska csütörtököt mondana, ha rá akarnák sütni. Ilyen lélekjelenléttel söpörte el Knézich Károly a mieinket a Tápió hídjáról a tá- pióbicsket' ütközetben. Megint mi voltunk fölényben, akárcsak Szolnoknál. Megint mi védekeztünk, ehhez pedig a támadókénál jóval

kevesebb erő is elegendő. És akkor a hídra lépett Knézich a roham élén. Hiába ontottak rá kartácsot, «őrtüzet, kiszórt bennünket állásainkból. A sors szeszélye, hogy honfitársait, a horvát granicsárokat szégyenítette meg. Rájuk is mordult: „Hé, határőrök, messze ide Horvátország! Vissza szépen! Arra, arra'"

Nekünk, osztrákoknak nem mondott ilyeneket. Csak űzött bennünket. Knézich egyike azoknak a lázadó vezéreknek, akiknek személyes bátorsága a mi oldalunkon is közismert volt. Egyetlen tábornokunk se vágyott szembekerülni dandárjával. S hogy miért nem, arra megfelel ama útvonal, amelyről csak lesütött szemmel beszélhetünk: Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom, vagyis az oly sokszor emlegetett, s minden bizonnyal ezután is gyakran szóba kerülő tavaszi hadjárat útvonala.

Knézich Károly számára ez az útvonal egyebek között annyit jelentett, hogy kiérdemelte a tábornoki rendfokozatot. Természetesen részt, vett Budavár ostromában is, méghozzá északról, ahol a legszívósabban védekeztünk. Itt sem térhettünk ki leckéje elől.

Mindeddig egyetlen csatát sem veszített. Érthető, ha Damjanich balesete után őt bízták meg a hetedik hadtest parancsnokságával. Három hadosztály birtokában még egyszer megmutatta, hova nőtt fel nem egészen alaptalanul a tavalyi zászlóaljparancsnok. A szőnvi csatában, ahol a magyarok részéről Görgey volt a fővezér, súlyos csapásokat mért ránk Knézich hadteste,

(Eolytaijuk-j