Népújság, 1974. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-20 / 16. szám

Lomonoszov-aranyérem Az 1973 évi Lomonoszov- aranyérmet Alekszander Vi­nogradov szovjet akadémi­kusnak, és Vladimir Zoubek csehszlovák akadémikusnak ítélték. A Szovjetunió Tudomá­nyos Akadémiája -minden évben a legkiemelkedőbb természettudományos ered­mények elismeréseként egy szovjet és egy külföldi tu­dóst tüntet ki a Lomono- 6zov-aranyéremmel. A kivá­ló orosz tudósról, Mihail Lo- monoezovTól (1711—1755) el­nevezett aranyérem a Szov­jet Tudományos Akadémia legmagasabb kitüntetése, 1967-ben alapították. Vinogradov akadémikus geokémikus. Foglalkozik to­vábbá fotoszintézissel, a föld abszolút korának meghatá­rozásával, magkémiával és kozmokémiávaL Kidolgozta a hasznos ásványok kutatásá­nak biokémiai módszerét, amelyet egyre gyakrabban alkalmaznak a Szovjetunió­ban. Hipotézise a földburok (vizek, atmoszféra, földké­reg) keletkezésének univer­zális mechanizmusáról Igen népszerű a geológusok kö­zött Az első tudósok közé tartozott, akik a holdkőzet kutatásávai foglalkoztak. A 78 éves Alekszander Vinogradov tovább folytatja tudományos kutatásait Kül­föld; akadémiák és társasá­gok tiszteletbeli tagja, sok energiát fordít a tudomány­szervezésre is. A Szovjet Tu­dományos Akadémia alelnö- ke. Vladimir Zoubek csehszlo­vák tudóst a legrégibb hegy­képződmények geológiájának területén végzett munkássá­gáért tüntették ki az érem­mel. Részletesen megvizsgál­ta a csehszlovák masszívum kristályfajtáit A földkéreg aktív zónáinak tanulmányo­zása, a törésvonalak osztá­lyozása lehetővé tette szá­mára, hogy meghatározza az ércképződ« fontos törvény- szerűségeit Zoubek akadémikus a Csehszlovák Tudományos Akadémia elnökségének tag­ja, a moszkvai egyetem tisz­teletbeli doktora. A Memnon-szobrok eredetéről A Memnon-szobrok, ez a két hatalmas méretű, egyet­len kőtömbből készült, egyen­ként közel 750 tonna súlyú szobor 3000 évvel ezelőtt ke­rült az ősi Théba városába, mégpedig körülbelül S80 ki­lométernyi távolságbóL A Berkeley Egyetem tu­dósai jutottak erre a követ­keztetésre, mégpedig annak alapján, hogy röntgensugár­ra vizsgálták a szobrok & néhány egyiptomi kőbánya anyagát Az egyik tudós, Ro­bert Heizer a Science ha­sábjain elmagyarázta, hogy az elemzés eredményeként arra a következtetésre jutot­tak: a szobor kőanyaga a Kairó melletti Dzsabel Ahmar kőbányából szárma­zik. A hatalmas kőtömböket feltehetőleg óriási bárkákon szállították a Nüuson Thé- báig. A tudós véleménye szerint a szállítási munkála­tokban mintegy 1800, a szo­bor felállításában pedig 3500 ember vett részt A Memnon-szobrok egyéb­ként in. Amenhotep fáraót ábrázoljak. Néhány éve jószertnt még a térképen sem volt, ma úgy hívják: Katar. Egyike a sivatag homokjából lett milliós arab sejkségnek. A fehér humuszos „katari” ál­lampolgár, aki nemrégen még a íeve-ösztökét tartotta kézben, most a világ sorsát? Aligha hisszük. (t/Hmnsntté Dtmaacbe.) Új könyvek VASFŰ Fehér Ferenc új veiseslcönyve Ma már senki sem vitathatja, s nem is vitatja el: Fehér Ferenc személyében a mai jugoszláviai magyar líra s az egyetemes magyar költészet jeles képviselőjét kell tisztelnünk. Két évtizede van jelen a magyar irodalomban s csak örvendezéssel nyugtázhatjuk azóta minden újabb műve megjelenését. Már első kötetei (Jobbágyok unokái, 1953., Álom a dűlőutak szélén, 1856.), jól mutatták, mi­lyen költői világ kibontakoztatója Fehér Ferenc. Tudato­san vallotta magát is jobbágyok unokájának, s hasonló törekvés munkál benne máig is: vállalni a dűlőutak né­pével való azonosulást, kifejezni a felnevelő táj és népi közösség iránti töretlen hűséget. S azt is, ami szűkebb ha­zájában, a sok színű Vajdaságban körülveszi Költészeté­nek két évtized óta szüntelenül táguló körei hitelesít­hetik a felállított tétel igazát. Keményveretű költészet a Fehér Ferencé, minden da­rabján látszik: megélt valóság, megsze-vedelt élmény hú­zódik meg benne. A fegyelmezett műhelymunka, az át­élés igaza, az elkötelezettség és költői felelősségtudat tit­ka, hogy Fehér Ferenc pályája második évtizedének elején már „csupa jó verset”, „jelentős színvonalat” (Kovács Kálmán szavai) mutató kötettel lép a színre, s ha azóta megjelent köteteit fellapozzuk, újra csak ez az egyik leg­izgalmasabb élmény. Most, hogy új verseskönyvét kézbe vesszük, csak megerősödhet tételünk: Fehér Ferenc új kötete egyszerre kötődés és további kiteljesedés. Kötődés a falu világához, amelyből elszármazott, s amelyhez költőként ezúttal is hű maradt, s kiteljesedés világot átfogó szándék munkál ben­ne, szintézis-igény, mely múlt és jelen értékeit, gondjait és vívódásait ötvözi igazi Fehér Ferenc-i versekben. Vívó­dással teli, nehéz izzású olykor epikus hömpölygésű ver­sek ezek. A lélek mélyén fogantak, s a lélek tüze izzik bennük. S olykor látomások teszik őket még izzóbbakká Felsejlik itt az „Elhagyott szállás” víziója — Adysan de mégis Fehér Ferencien csendülő sorokban —, a zsoltáro- san hangzó Baranyai énekből évszázados népsors keser­veit halljuk ki, a Hamuba sült pogácsáról való ének meg gyermekkor mesevilágát teremti újjá mesehősök hité­vel, s akarásával vállalva az „éltető” „örökséget”, a szó örökségét S persze jelen van a kötet verseiben — meg­újulva — mindez, ami korábbi teremtett értéke e lírá­nak: az elégikus hangoltság, az artisztikum gazdag válto­zatossága, máskor a tárgviasság, a formai feszesség, majd meg a szabadvers kötetlen áradása. S az emlékek is, melyek tájhoz, néphez, családhoz kötődésének kifejező­dései, s melyek iránt nem titkolt nosztalgiát érez, s lát­ható célja átmentésük — ha másként ném, a rögzítés módján —, mert sajnálni való lenne minden, ami szép, jó, nemes és emberi, ha sorsa a múltba hanyatlás lenne. A kötetet Nagyapáti Kukac Péter, Wanyek Tivadar és ülés Árpád egy-egy festményének ^reprodukciója gazda­gítja — mindhárom Fehér Ferenc szép lírai reflexiója okán került a kötetbe... (Fórum, Újvidék, 1373.) Lőkös István A lighogy a bíró a sípjába fújt, hogy kezdjük el a já­tékot, kisodródtam a labdával az •raiapvonaira:. Ilyen szögből nem le­het betenni a hosszú sarokba, pe­dig a nézők már gólt üvöltenék. Azt hiszik, minden ami a kapu előtt történik már gólhelyzet. A labdát már le is tették az ötösre, ezt a gonosz fehér gömböt a fe­kete macskaszemekkeL Köpök. A pályán köpni szabad, ha nem a bírót találom el. Koco­gok vissza a felezővonalhoz, ne­hogy azt mondják, megint miattam volt a les. Elmélázok, remélem ma jó napom lesz, a bőr messze elkerül. Aztán mégis felém száll a labda. Úgy teszek, mintha fej­jel akarnám elérni A mozdulat csak azért volt, hogy azt higyjék, mutatok valamit A védők kü­lönben is vigyáznak rám, az egyik mindig szemmel tart Sok idő van még. Az lenne jó, ha minden így maradna. Null- nulL A kecske Is jól lakik, a ká­poszta is megmarad. Van egy pont, meg a prémium fele, a szak­osztályvezető is csak moroghat, az edzőnek se lehet sok szava. Jut is, marad is, nem kell mindent egyszerre elhappolni. A védelmünk hülyéskedik. A kaputól húsz méterre felvágják az ipsét. Persze, a bíró rögtön lefúj­ja, a srác már válogatott is volt, az ilyen hamarabb kap szabadrú­gást, mint a magamfajta. Kerettag már én is voltam, jó három éve, de ki emlékszik már arra... Ahogy elnézem ezt a játékveze­tőt, tizenegyest fog adni ellenünk. A bírók is megérik a pénzüket. Az a legkönnyebb, tizenegyest ítélni idegenben játszó csapat ellen. Ez meg egy link pali. Legutóbb is balhém volt vele. Mondtam is neki valamit, de szerencsémre nem hallotta. Tudom, hogy ezért mi jár. Hátha ma olyan a kedve, hogy benne van egy null-nullban és nem ad ellenünk büntetőt. És persze, ha beválik a kabalám. Pén­tek óta nem káromkodtam, köny­vet, úíságot nem olvastam, csak kártyáztam és vesztettem. E lpattan tőlem egy labda, kintről valaki már be is ordít, hogy azt a hülyét le kell cserélni. Ordít. Hol ordíthat még? IMRE GÁBOR: HÜLL - HULL Otthon nem, a munkahélyén m, az utcán se. Tíz-húsz forintért itt azt ordít, amit akar. Sérteget. A bíróságán becsületsértésért leg­alább háromszázat fizet, itt csak tíz-húsz forint a belépő. Már el­gondolkoztam azon, hogyan lehet­ne megszabadulni ezektől a szur- kolóktóL Egyre kevesebben van­nak, de még mindig elég sokan járnak ki. Közülük is főleg azok, akik hamar begurulnak. A francba kívánom őket, mennének szurkolni egy másik csapathoz. De a szurkoló nem megy. A szurkoló nem olyan, mint a játékos, hogy fogja magát, aztán lakásért, dohányért odébb álL Életemben még nem hallot­tam, hogy egy szurkoló átment volna egyik csapattól a másikhoz. Sőt, azt mondják, mennél rosszab­bul játszik a csapat, rá annál na­gyobb szükség van. Még idegenbe is elkísérnek. És itt a baj. Ezek kérem szívósak, mint a macska... Már jó tíz perce úgy elkerül a játék, mintha a labda félne tő­lem. De most itt van, a védők el­vétették és úgy tálalták elém a helyzetet, mintha rám játszaná­nak. Tíz méterre vagyok a kapu­tól, ha most a hálóba vágom, kész, a játék elvadul. A kapus rám rohan, csak el kellene húznom mellette, de én a kapu mellé ka­nalazom. Régi szabály, idegen pályán ne rúgj gólt először, mert a játék el­vadul. Ezek a piros-sárgák meg ráadásul kemény fiúk is. Acélból a csülök, meg valahogy nem is bírjuk egymást. Ügy harag nincs, de ellenük mindig szikrázik a pá­lya Bunda velük kizárva. Ha ezt most berúgom, már látom ma­gam, tíz percen belül ölben visz­nek le a pályáról. A kapus vigyorog. Ha véletlenül kapunk egyet, nehéz lesz egyen­líteni. Az ilyen feldobott kapus­nak jók a reflexei. Lehet, hogy valami dopping is van benne. TTjra nálam a labda, csinálok egy cselt Máris betartanak. A bí­ró egy szót sem szólhat, mert el­fektetem magam és szenvedő ar­cot vágok. A pályán is érvényes, előbb szenvedni kell, csak aztán sajnálnak. Lógatom a bokámat, pedig sípcsonton rúgtak, A sip- cson (rúgás nagyon fáj, de ha nem törik el, csak rá kell toppantani, mehet minden tovább. A boka az más. Ott nincs mese. De hát ar­ra vigyázunk. Mindenesetre fekszem a fQvön, a játékvezető int, hogy nem kell hozzám bejönni, tapasztalt pali, látja, ha meg is rúgtak, nincs na­gyobb baj. Hallom, hogy kint za- jonganak, a jobbérzés űek még saj­nálnak is. Nem egy hátrány. ajdnem a főpályán történt * * az eset, a mi térfelünkön. Pedig az edző megmondta, hogy elöl tartsam magam a söprögető mellett, még akkor is, ha egy ötöst kapunk. De hát kit érdekel az edző. Meg aztán ismerem ezt a söprögetőt, ha nincs ott a labda, akkor is rugdal, belekönyököl az oldalamba, hogy vegyem észre, ő is itt van. Feltápászkodcm, nézek a játék­vezetőre, persze úgy, hogy ha már ezért se jár kiállítás, akkor mi­ért? Csak egy mozdulattal jelzi, hogy nem érdekli a véleményem. Nem baj, a szurkolóknak is adni kell valamit. A játékvezetőre egyébként ne számíts, nem azért van, hogy sajnáljon valakit. Nem foglalkozom tovább a bí­róval Köpök egyet, aztán kihúzó­dom a partvonalra, most megte­hetem. Ezen az oldalon ül az a kék ruhás nő, akit már akkor észrevettem, ahogy kijöttünk a pályára. Azt hiszem, ő is nézett engem. Labdába most úgysem rúghatok, a védelmünk kapkod, csak ezt a nyomást kibírjuk gól nélkül. P ántektől nem káromkodtam, * könyvet, újságot nem ol­vastam, csak kártyáztam és vesz­tettem ... Mégis odaáTlok a söprögető mel­lé. Zsinóron jön hozzám a labda, állva hagyom az ürgét, ha most sne^övöns, nincs kapus a vilá­gon... Belesípol a bíró! Mutatja, hogy lesen álltam. Szavalókórus ordítja: hülye! Fut­kos a pályán, mint aki bedilizett, elönti az izzadság és dühösen mu­tat arra a pontra, ahonnan a les miatt eá kell végezni a szabad­rúgást. Rálépek a labdára, a ké­pébe bámulok, én tudom csak iga­zán, hogy milyen hülyeséget csi­nált Csak arra vár, hogy mond­jak valamit és máris leküld a páiyáróL Valamit mondanom kell, ha nem akarom, hogy megegyen a méreg. Azt mondom neki: ma­gának van igaza, rájuk se ránt­son ... Hátha az ilyen duma ké­sőbb kamatozik nála. Már el is végezték a szabadrúgást Köpök. A pályán szabad köpni, ha nem a bíró a célpont Visszakocogok a félpályára, az a lényeg, hogy holnap nincs edzés, csak fürdő. Este vár a lány, szín­házba megyünk, utána két korsó sör, egy korttyal se több. Azzal a kék ruhással még konyakot is in­nék... A hátvédünk az ötösön cselez, nagy zsugás, azt hiszi tizenkilenc­re mindig alsót húz. Most azt hú­zott Kihozza a bőrt, előre vágja a szélsőnknek, az a vakegér el­fut, kapura lövi, a hátvédről le­pattan, pont elém. Kapásból rálö- vöm, kifliszerűen a léc alá. A ka­pus ujjheggyel kinyomja. Aztán felugrik és int nekem, hogy jól van fiú, értjük egymást Csak az edzőm nem ért. A szü­netben átnéz rajtam, mintha a pályán se lettem volna. Ez akkor van, ha valaki egymaga megnyer­hette volna a mérkőzést Gondo­lom lecserél, de egy szava sincs hozzám, a játékvezető pedig már sürgeti a csapatokat M ézem a pálya óráját, a má­* ” sodik félidőből is eltelt már húsz perc, pedig mintha most kez­dődött volna. Egy szusszanásnyi megállásom nem volt, a bőr úgy járt vissza hozzám, mintha én lennék a mágnes a pályán. A lab­dának nincs esze, rá semmiféle szabály nem vonatkozik, szabadon mozog, nem úgy, mint mi játéko­sait akiket állandóan valami ka­lickába akarnak bekényszeríterú. Taktika így, taktika úgy, aztán ha kikapunk, nem tartottuk be a taktikát A labdának mindent sza- . bad, történhet bármi, a labdát senki nem szidja. Csak én. Ma úgy látszik, engem szúrt ki. Ne­héz pillanataink voltak együtt, de most már túl vagyok rajta. A két edző sápadtan, merev orr- cimpákkal fújja a füstöt. Igazság szerint még bármelyik fél veszít­het Ilyenkor kellene a játékveze­tőnek a sípjába fújni, magához inteni a csapatokat és beszédet in­tézni hozzájuk: sporttársak, kára gőzért, itt már úgyse történik semmi, mindenki igyon meg egy korsó sört és menjünk haza. Saj­nos, nem teheti. Úgy kell tennie, mintha érdekelné a játék. Pedig unatkozik. Unalmában aztán ő is fütyül, rohangál össze-vissza, min­denféle hülyeséget csinál. Ezzel legalább elszórakoztatja a szurko­lót Állítom, ha bíró nem lenne, ennek\a játéknak már régen be­fellegzett volna. Most már nyugalmam van, a labda is észhez tért, csak pillana­tokig van nálunk, aztán rögtön átkerül az ellenfélhez. Engem végleg megunt, meg aztán el is fáradtam. Nem lehet kilencven percig hajtani. Már nem is vi­gyáznak rám. így kerülök szembe a kapussal. Csak hárman va­gyunk: a labda, ő, meg én. A ka­pussal persze nem jó ütközni. Át­emelem fölötte a labdát, az meg csak néz utána, mintha a leszálló holdat követné, ahogy a hold lá­gyan ráesik a léc felső lapjára és onnan a kapu mögé. Különben is az utolsó percben járunk és van, amit nem lehet megtenni a pályán. Magam ré­széről például utálom a győzelmet az utolsó percben. Egyébként sem rajongok már érte, de az utolsó percben útálom. Az olyan csatárt, aki az utolsó pillanatban rúg gólt. különben is meggyűlölik és biz­tos, hogy előbb vagy utóbb, de valaki végrehajtja rajta az ítéle­tet. Ilyenkor már a döntetlen a legjobb, senki nem szólhat egy szót se. A labdaszedők visszarúgják a *** bőrt. Figyelem a kapust, a játékvezető már lefújta a mérkő­zést, de ő még most is görcsösen tartja karjában a labdát, és úgy szorítja magához, mintha egy lány fejét tartaná.

Next

/
Oldalképek
Tartalom