Népújság, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-31 / 305. szám

/fec/£

tet*x

#«

...hogy jobb-e egy űj, mint egy régi? E kérdési feltenni soha nincs jobb alkalom, mint éppen ma, amikor még a „régi” évet éljük, de már az új jegyében és az új jegyére készülődünk. E kérdést feltenni, nincs időszerűbb, mint most, egy év utolsó napján, amikor már tudjuk, hogy milyen volt az év, amitől búcsúzunk, de még arról sem lehet fogalmunk, hogy milyen lesz az első napja is annak az évnek, amelyet pezsgős lelkendezéssel köszönteni óhajtunk. E kérdést megfogalmazni, aligha nyílik többé lehetőség ebben az esztendőben, vagy ha nyílik is, választ kapni lenne nehéz már rá: meghal a király, éljen a király? Meghalt a király, éljen a király!

Valószínű konzervatív ember vagyok, vagy azzá lettem, de az elmúló évek bennem mindig hagynak nosztalgiát: nőhöz hűtlennek lenni már csak ostobaságnak tűnne önmagam előtt Minden év, amit oly lelkesen búcsúztat az ember, egy esztendő volt háromszázhatvanöt, vagy hatvanhat nap egy ember, egy család, egy társadalom, az emberiség történetéből és történelméből. Az én életemből!

Jó, tudom, voltak és vannak esztendők, melyek vagy a világ, vagy egy-egy társadalom, vagy csak egy-egy ember számára a bár soha el nem jött volna , évet jelenti. Rossz évek és jó évek. Mint az emberek, vagy, mint amilyenné az emberek lettek. 1914. rosz- szabb esztendő volt mint a megelőző, az 1938-as, vagy az 1941-es embertelenebb, mint az őket megelőző, s az 1945-ös összehasonlíthatatlanul szebb és jobb volt a világ számára, mint az 1944-et számláló. De hát ezek nem is egyszerűen a történelem, hanem a világtörténelem évei voltak, amelyekről azt hitte az emberiség egy része, hogy a maga arcára formálja rettenetre, míg végül a más része formálta emberivé nem kevés véres új esztendők nyomán.

Az életbemaradottak számára — az Idő kegyetlensége ez —, mégis azok az eliramlott évek is egyenként tizenkét hónapot jelentettek a megmaradt, pontosabban a fennmaradt életből és egyáltalán nem biztos, hogy a szörnyűségek esztendei tanulság nélkül maradtak volna a ma emberei számára. Sőt!

Nos, minden év meghozza maga hasznát, a szép esztendő sem fukarkodik a kellemetlenséggel és a kellemetlen évek napjai is hoznak enyhülést, az ínyességes napokat megélők és formálók számára. Az évvel kötött házasságunk, amelyet egy midám — ezt is csak az évekkel lehet, lám! — válás előzte meg, csak a 365. napon méretik meg, hogy jónak, vagy rossznak találtatik-e. S amíg egy házasság tizedik napján sejteni, a tizedik hónapjában már tudni is lehet, hogy emberséges kötődés e két ember között, vagy csak lágy viasz ragacsmánya, addig az év furcsa szerzet —mint a titkos szerető: az utolsó napra Is tartogathat olyan szépet, amely visszafelé is beragyoghatja az eladdig sötétnek tűnt napokat.

Ezért sem tudom én olyan könnyen búcsúztatni, eldobni ezt a régit, s mert tudom, hogy egy „új asz- szony” csókja is lehet keserű, ezért sem tudom olyan magafeledt lelkesedéssel megovációzni az újat

Különben sem lehet olyan sok bajunk — általában persze, a személyi tragédiákat, a még meglevő egyéni gondokat leszámítva, vagy azzal együtt —, az eliramlott idei, azazhogy múlt esztendőben és esztendővel. Immáron a 28. év telt el békében, immáron a második generáció nőtt fel, s pendülni kezd a harmadik is, amelyiknek fogalma sincs arról, hogy mi a háború igazán, s akinek a bomba éppen olyan ismeretlen, mint nekünk volt a csokoládé... Csokoládé? A kenyér! Miért örülnék hát, hogy vége egy ilyen esztendőnek?

Isten mentsen a statisztikától, de a minap közölték a lapok a statisztikát, hogyan haladtunk előre minden tekintetben, életszínvonalban, és beruházásokban, pénzben és szórakozásban, külföldi utakban és ruházkodásban, lakásban és óvodákban, gyereksegélyben és orvosi ellátásban — mégha szerettünk volna jobban is előre haladni. És ez a statisztika olyan, hogy a költői lelkek számára sem éppen száraz és lírátlan, lévén, hogy a lírikusoknak sem mindegy, jéghideg „költői szépségű” nyomortanyán, vagy ke- .vésbé lírai, de központi fűtéses otthonukban írják e forradalmi verseiket a holnaphoz a múltról. Például. Miért ne örülnék háj; egy olyan esztendőnek, amelynek imitt-amott fiatal költő nemzedékünk is örvendez? Illetőleg: miért örüljek, hogy elmúlt?

Való igaz: ahhoz, hogy ember hátra tekinthessen, előre kell néznie. Csak annak van múltja, akinek van jövője. Az ember az egyetlen lény az állatvilág élén, ame’y tudatosán előrenéző arccal emelkedett két lábra és soha vissza nem rettent a biztos jó helyett, ami a ma. vagy éppen a múlt, a bizonytalant választói csak azért, mert az a holnap. Én magam sem a holnap, a jövő ellen szólok — csak a múlttá váló jelen megbecsüléséért, emléke tiszteletéért. Magunkat t!szte'U)k meg benne.

...csak erről van szó.

d^AIWWWWVVVWt/VWVWWWVWtAA/VVWVWVVWVVWVVWVVWW-V«

_ SZOMBATON ESTE megélénkül az élet a városszéli borozóban. Az asztalok mellett minden szék foglalt, nagy a zsivaly, a pohárosörgés, vágni lehet a dohányfüstöt Én egyedül magányoskodtam italom mellett a hátsó sarokasztalnál. Indulni akartam, mikor valaki telt poharat rakott elém, kézfogásra nyújtotta jobbját, s engedélyt kért, hogy leüljön, mert beszélni akar velem. Huszonöthuszonnyolc körüli fiatalember volt. Kék vászonzubbony feszült vaskos felsőtestén.

■— Emlékeznie kell rám — mondta kérlelően. — Aszód... Maga akkor engem sokat faggatott. Én vagyok a pimasz... nézzen rám...

Pimasz Ijőfej...!

Örült, hogy a csúfnevére

emlékezem. Megittuk a pohárnyi bort, hozott még egy litert szódával, s elmondta az alábbi történetet:

A JAVÍTÓINTÉZETBEN

„jónak” nyilvánítottak, aztán megkérdezték, hova akarok menni Apámat sohase, ismertem, amíg a javcsiba voltam, anyám is meghalt, nem maradt senki, csak a nagymamám. ő itt élt ebben a városban, azt mondtam. hozzá akarok menni. Engedték. Papírt kaptam, pénzt is adtak és állást is szereztek mindjárt. A javcsiban szakmát tanultam, az asztalos, kárpitos mesterséget Ezzel vettek fel az itteni közlekedési céghez. Az autóbuszok megrongált műbőr üléseit kellett javítani és megcsinálni azt a famunkát, ami a teherkocsiknál adódott. Amikor először munkába mentem, mestérem félóráig adta a sminkelt dumát, hogy itt aztán dolgozni kell, lógás nuku, ő meg amolyan munkahelyi gyámom lesz, a keresetem felét pedig öreganyám kezébe adják, ezt vegyem tudomásul. Tudomásul vettem. Sok volt az autó, a munka változó. így, amikor idő adódott, ott settenkedtem az autók, a szerelők mellett. Adogattam nekik a szerszámokat, még autót mosni is segítettem. Nem zavartak el, mert nem pimaszkodtam. Igaz, hogy „pimasz lófejnek” csúfoltak, de ez csak azért volt, mert ha begurítottak a nevelők, szemtelenkedtem velük, a fejem meg ugye megnyúlt, mint egy lóé. De hát erről én semmit nem tehetek.

A sofőrök irtó megszerettek. Igaz, egyszer az egyik pilóta jó egészségesen nyakon vágott, mert amikor derékig

bent turkált a motorban,

megnyomtam a dudát, s ettől úgy megijedt, hogy rájött a csuklás és dudor nőtt ki a fején. Nem sokáig haragudott, hamar kibékültünk.

Csak a mesterrel nem tudtam sehogy kijönni. Vele állandóan bajom volt. Először is megszállottja volt a szakmájának, minden mást lenézett. Mikor ki nyilvánító ‘tam azt a véleményen}, hogy nincs semmi szebb, mint a motorszerelés, mert változatos és sokkal több benne a fantázia, hülyének nevezett, akiből nem lesz egyhamar normális, rendes ember. Ez nem volt e’^g. még a mérnöknek is árulkodott, hogy mennvire utálom a munkát. Pedig a^kor is többet dolgoztam, mint ő és a munka javát én végeztem. Különben ne beszél iünk róla, hiszen a panaczkodá'ára felemelték a fizetésemet

Gyűjteni kezdtem egy kismotorra. Erről csak a nagymamám tudott, meg az egyik szerelő. Valamiért megorrolt

Pafafey Dezső riportja

VOX

HUMANA

rám a vénasszony, bejött a telepre a mesterhez, rám fogta, hogy dugdosom előle a pénzt „Persze, mert motorra gyűjt a fiatalúr... ! ” No, csak ez kellett a kótyagosnak. Azt hittem, felrobban rettentő mérgében. Utálta a motorokat Csak azt nem értem, hogy szakmájával mért nera ment valami bútorgyárba, miért dolgozott motorutálatával éppen egy közlekedési cégnél? Nem értem...

AZ ESET UTÁN az történt, hogy nem bocsátott a szerelőkhöz.. Sőt, egyenesen megtiltotta. Nem mehettem akkor se, ha semmi meló nem volt és csak lógattuk a lábunkat. Én persze kijátszottam ezt a tilalmat. Mikor nem figyelt rám, a szerelőkhöz lógtam és elbújtam valamelyik kocsi alatt. Huszonöt, harminc is bent állt egyszerre, nem nézhetett be valamennyi alá. Az ellógások a szerelőkhöz, a folytonos keresgélés a mestert nagyon megharagította rám. Valósággal megutált. Nekem mindig azt bizonygatta, hogy szeret, a javamat akarja, közben meg folyton panaszkodott rám a mérnöknél, a legkisebb hiba miatt jelentgetett

És eljött a nagy alkalom:

összegyűlt a pénz, megvettem a motoromat. Azt a boldogságot nem lehet kimondani. Becsületszóra, akkor kezdtem érezni és elhinni először, hogy tényleg jó vagyok... Betoltam a gépet a telepre, mások is lássák az én nagy örömömet. Mindjárt első nap szerettem volna elintézni a hivatalos formaságokat, hogy bejelentsem a gépet a rendőrségnek, meg a többi, meg a többi. A mérnök meg is adta a kiléoőt. Annyifelé kellett mászkálni az iratokért, hogy éppen műszak végére értem vissza.

A mester az udvaron várt rám, még köszönni sem értem rá, fülön kapott és úgy húzott maga után az irodáig. Elmondott minden javítóintézeti tölteléknek, munkakerülő, lógó csavargónak. És nemcsak szidott, de a kezét is elengedte vagy kétszer.

Egy pillanatig átfutott az agyamon, hasba rúgom, mint egy lucernától felouffadt ökröt, de nem tettem Csak cirkusz lett volna belőle, elzavarnak a cégtől és könnyen rásütik az emberre a bélyeget: nem volt elég ennek a javító, mihamar következik a börtön...

És hogy el ne felejtsem: még megfenyegetett azzal is, hogy majd ad ő nekem motorozást. Beszél az igazgatóval, az neki jo embere, mesz- szire elér a keze, elbuktatnak a vizsgákon, nem lesz vezetői jogosítvány.

Ez megijesztett. Az igazgatóról nem sok jót hallottam. Egy-két sofőr mindig szidta, azt emlegették, hogy feljelentik a trösztnél, kihívják rá a népi ellenőrzést, a rendőrséget. Azt is mondták rá, hogy megjátssza a római császárt, egy törtető karrierista, aki más emberek hulláján átgázolva akar előre jutni. Nem tudtam, mi az igaz ezekből, de azt tudtam, hogy akik az

igazgatót szidták, azok se

tiszták. Feketefuvarok, alkatrész- meg szerszámlopás van a listájukon.

Még a legelején találkoztam az igazgatóval. Szúrós szeme van. Idejött a műhelybe. én ott álltam az egyik kocsinál. Hallottam, hogy megkérdezi a mérnököt: „Ez az a kisfiú, aki a javítóintézetből jött hozzánk?” Nagyon jólesett, hogy kisfiúnak nevezett Életemben nagyon kevesen és nagyon ritkán mondták ezt nekem.

De, hogy visszatérjek történetemhez, a mester fenyegetéséből nem lett semmi. Elvégeztem a gépjárművezetők tanfolyamát, minden vizsgám ragyogóan sikerült, meg is dicsértek a végén. Nagyon szeretem a motorozást, a száguldást, azt, hogy ura vagyok a gépnek.

Motorral jártam be a munkahelyemre is. Ám egyszer hiába adtam a gázt, elkéstem. Éjszaka beteg lett a nagyanyám. Hajnalig melegítettem a fedőt a hasára, szinte nem aludtam semmit. Reggel még főztem neki egy herba- teát, pár soros levelet írtam melléje, mert elaludt a mama, és rohantam. Ám ahogy mondtam, elkéstem.

A MESTER az óráját nézte. Pár percnyi késésről volt csak szó, de én tudtam, itt- most baj lesz. Mondom, miért késtem, hogy volt nagyanyám, hogy hagytam magára. Azt mondja a mesterem, hogy hazug disznó vagy, kölyök. A késést elnézem, de a hazudozást nem szívelem. A hazugságért megkapom a méltó büntetésemet, erre készüljek fel. Nem hallgatott rám pillanatig se, faképnél hagyott. Csodálkoztam is, hogy semmi szidás tovább és még a múltkori pofonok is elmaradtak.

Nyugodtan ledolgoztam a műszakot, aztán irány a telep sarkába, a motormegőrző- helyhez. És mit látnak szemeim: a két gumi összeroly- tyanva, a gép furcsán az oldalára dűtve. Tán defektes volt a két kerék? De hát egyszerre? Ez a legnagyobb ritkaság! Megyek közelebb, még közelebb, s látom, hogy a benzintank kupakja is lecsavarva, ott fekszik a földön. Ki művelte ezt? Kérdem a telep őrét, azt mondja, ő nem látta az esetet, annyit tud, hogy egész délelőtt nem járt a kerékpármegőrző közelében senki a mesteren kí- vüL

A két gumi össze volt vagdalva. a benzintartályba homokot szórtak. A sofőrök sajnálkoztak rajtam: „Pofátlanság volt ilyesmit csinálni!”

Szótlanul és elkeseredve toltam hazáig a motort. Próbáltam rendbe hozni, de se új gumi otthon, se hozzávaló szerszámok.

Másnap siettem, előbb érjek a telepre, mint a mester. Üveggyapotot apróra törtem, és szépeit beszórtam a munkaruhája belsejét. Külön aj inget, a kabátot. A nyakat, a hónaljat. Nem feledkeztem meg a nadrágról se. A slicchez különösen sokat szórtam a lisztfinom üvegporbóL

Mikor megjött, szokásához híven, komótosan felöltözködött. Negyed óra múlva elkezdte a vakarózást. Ügy vakarózott. mint aki két hét óta tetves. Az egyik sofőr meg is jegyezte nagy röhögéssel, hogy az éjszaka biztos olyan nőkkel volt, akik lapostetűket osztogattak.

Röhögött a mesteren mindenki, de én valahogyan egyszerre sajnálni kezdtem. Nem tudtam rajta nevetni. Egyik tanulónak, aki látott „működés” közben, eljárt a szája. A mester, akin már órák óta röhögött az egész telep, a suttogásokból kihallotta a nevemet.

A mester nyársaló tekintettel mustrált, vizsgálgatott. Mondom, nem tudtam nevetni se, hogy így eláruljam mar gam, de röhögtek a többiek helyettem is. A mester végül megunta, hogy rajta mulassanak. Negyedóra múlva hívatott az igazgató.

No, most mi lesz: kirúgnak vagy csak fegyelmi?... Ez a két dolog kalapált a fejemben. Tulajdonképpen azonban nem izgatott az egész.

AZ IGAZGATÓ íróasztala mögött ült. Mellette a mester állt és szünet nélkül vakarózott. Nagyon muris helyzet volt. A mester úgy nézett rám, mint egy apagyilkosra. És csak vakarózott, és csak vakarózott.

Aztán az igazgató kiküldte a szobából. Ketten maradtunk, Néztük egyrdáSt. Aztán várakozóan annyit kérdezett: „No, fiú!?” Csak dadogni bírtam: elrontotta... elrontotta a motorom... Az igazgató mosolygott: „Tudok róla

Ezért álltái bosszút? Szólhattál volna a mérnöknek is... ”

Válaszolni se tudtam. Dehogy jutott nekem eszembe valakinek is szólni. „Jó-e már az a motor?” — kérdezte. Nem jó, mondtam neki, mert nincs megfelelő szerszám. Erre ő: „Tessék behozni a telepre és a műhelyben megbütykölni.” Múltkor a mérnöknek a motorját se engedték behozatni, azt mondták, igazgatói tilalom van rá. Az igazgató gondolkozott, aztán megkérdezte: „Ugye, nagyon szereted a motorokat?” Csak dadogtam az igent. „Holnap hozd be a motort, szólj valamelyik szerelőnek is, hogy segítsen megjavítani. Most pedig mehetsz, végezd a dolgodat rendesen... ” És a mester? — kérdeztem, de úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdezést, belemélyedt valami papírokba. Köszöntem, motyogtam az orrom alatt és kisomfordál- tam...

A BOROZÓBAN már zártak. Körülöttünk asztaltetőre fordítgatták a székeket. A pohár alján még volt pár korty- nyi ital. Koccintottunk.

— És ml történt még ezután ?

— Semmi különös. Megjavítottuk a motort a műhelyben. Aztán engem áthelyeztek a szerelőkhöz hamarosan. Elvégeztem közben a technikumot és csoportvezetőnek is kineveztek. Nős vagyok, van egy hétéves kislányom. Autóra gyűjtünk most már.

Szinte szégyenlős megható- dás van a hangjában. Vagy tán a bor volt kicsit erős? Túl halkan mondja, majdnem motyogja:

— Azért mégiscsak szeren-i esés ember vagyok én... J