Népújság, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-24 / 301. szám

F Dotoho! Do-lo-ho! — Súgott fel iszonyatos erővel SS addig csendesen várakozó szúfolt nézőtér, amikor meg­jelentek a jégen a piros-fe­hér öltözetű prágai és a kék­fehér öltözetű hazai jégko- rongozók a csehszlovákiai Pilsenben. A tét nagy volt mindkét együttes részére: a két II. osztály bajnoka osz- tályozót játszott az I. ligába való kerülésért, s ez megnö­velte az egyébként is nagy érdeklődést. A mérkőzésre az olcsónak igazán nem mond­ható jegyek hetekkel előbb elkeltek, még így is több ezren kinnrekedtek a fedett, több mint 30 ezer ember be­fogadására képes jégcsar­nokból, mert abban bíztak, hátha még az utolsó pilla­natban tudnak maguknak je­gyet szerezni. Háromtagú delegációnk is csak úgy ju­tott belépőhöz, hogy egy hét­tel előtte a csehszlovák új­ságíró szövetség és a helyi pilseni lap sportrovata köz­benjárt a klub vezetőségé­nél ... Egyszóval nagy volt az iz­galom, s amikor elindult út­jára a korong, a buzdítás még elemibb erővel tört ki és nem lankadt az utolsó percig. Pedig a vendégek szereztek kétszer is vezetést. Bulgária 2 Összeköt a múlt és lelem A népek között barátság szálai, szövődtek akár a múltban, vagy formálódja­nak a jelenben, egyaránt át­hidaljak a nyelvi és az or­szághatárokat. Bármennyire konvencionálisán is hang­zik ez, de így van, hiteles­ségét az élet, a valóság bizo­nyítja. Erről győződtem meg akkor is, amikor a barátság- vonat utasaként Bulgáriában — többek között a testvéri Targovistében — jártam. Sumen mellett épp hogy csak elrobogtunk. A Balkán- tourist munkatársa azonban emlékeztette az autóbuszok utasait arra, hogy a ma majd nyolcvanezres lélekszámú város valaha Kossuth kor­mányzónak és kíséretének adott közel egy évre otthont. Arról- beszélt, hogy a bolgár nép tisztelettel emlékezik a magyar történelem legneme­sebb alakjára, akiben a nem­zeti szabadságmozgalmai« egyik legkiválóbb képviselő­jét látja. Hajdani otthona ma emlékmúzeum, olyan zarán­dokhely, amelyet sűrűn láto­gat a ma bolgár ifjúsága is. Azt sem felejtette el lemon­dani, hogy ez a tiszteletadás azért is élő, valódi érzések­kel telített, mert a volt ma­gyar kormányzó kísérete ide­iglenes otthonában is tevé­keny, a mai bolgár valóság számára, is kamatozó életet élt. Ők alapították az első sörgyárat a városban, s ma­gyar emigránsok hozták lét­re bolgár földön az első szimfonikus zenekart, képes­ségeik javával fejlesztve to­vább a vendéglátó föld kul­túráját. Várnában magyar nyelvű emléktábla tiszteleg I. Ulász­ló királyunk emléke előtt, a Balkán népeinek megbecsü­lését tolmácsolva tragikus sorsú uralkodónk nemes, de a história szerint elhamarko­dott szándékának. . Egyik ismerősünk, az albe- nai Dimu Ivanov baráti po- harazgatás közben az 1944—■ 45-ös éveket, a magyar föl­dön folyó harcokat idézte. Akkor a bilgár hadsereg ka­tonájaként küzdött a Dunán­túlon, nao mint nap kockáz­tatva életét. Pécsről, Mohács­ról, Kaposvárról beszélt, ar­cokat. utcaneveket idézett, folyvást emlegetve, hogy jó lenne egyszer megkeresni a régi ismerősöket, hátha meg­vannak. hátha élnek még. A város és utcanevek kiejtse kissé töredezett volt, úgy, ahogy a bolgár d,'a1ekt-’s hai- lítja a maavar szót. A talál­kozás óhaia azonban őszin­te: velünk emelve poharát, egykori barátait is köszön­tötte, mert a barátság szá­lai szövődtek akár a múlt­ban. tormálódtak akár az el­múlt években, hónapokban, •cm ismernek nyelvi és or- mtghatárokat . (pécsi) Csebsrlovákia* Pilsen! emlék de a tömeg űzte, hajtotta kedvenceit, akik végül há­rom góllal nyerték meg a szenzációs iramban végig- küzdött mérkőzést, ahol olyan játékos megoldásokat, passzokat, indításokat, kapu- ralövéseket, „bodicsekeket” lehetett látni, amelyhez fog­hatóról mi magyarok egye­lőre még álmodni sem tu­dunk. Amikor aztán vége lett a számomra emlékezetes ta­lálkozónak, a világhírű sör­gyár mellett levő sörözőbe ültünk be a sportkör igazán boldog vezetőivel egy „pofa’’ sörre, — a győzelemre koc­cintani. Természetesen a té­ma a jégkorong volt, s annak nagy népszerűsége, az, hogy öeehezlovákiában alig akad olyan város, ahol fedett csar­nok, jégkorongozásra alkal­mas küzdőtér ne volna, sőt, nagyobb községekben is erő­teljesen folyik a fedett léte­sítmények építése. ■— Ez erkölcsi dolog — mondották természetes egy­szerűséggel. — Jégkorongo- zóink, de általában sportoló­ink jó eredményekkel örven­deztetnek meg bennünket, érthető tehát, hogy mi meg megfelelő lehetőséget bizto­sítunk ehhez. Az eredmé­nyes játék a titkuk a zsú­folt lelátóknak is. így volt ez annak idején Magyarországon is. De ami elmúlt, az elmúlt. Egyébként is, ez a kis em­lék arról jutott eszembe, hogy a Sparta Praha, az ak­kori vesztes ma Csehszlová­kia egyik legjobb csapata, Magyarországon turnézik és eddig biztosan nyert vala­mennyi összecsapásán a ma­gyar jégkorong-válogatott el­len. (fazekas) Kubas Jugoszlávia Piros függöny, fehér függöny 'A jugoszláv tengerpart egyik gyöngyszeme az olasz határtól alig néhány kilo­méterre fekvő Rovinj. Han­gulatos utcáin, terein nya­ranta a turisták, a kellemes vizű Adriát imádó külföldi­ek ezrei fordulnak meg. Nagy sétákat tesznek a pál­mafákkal övezett parton, megcsodálnak mindent, még az ablakok alá kifeszített kötélen lógó, száradó fehér­neműket is, az olaszos kis­házakat, a parányi főteret a bronzkúttal és az anekdotá­ba foglalt óratomyos ház­zal •.. Ebben a tengerre néző házban élt hajdanában —■ mint ahogy az idegenveze­tőnk titokzatosan, ám ki tudja hányadszor mesélte —• egy kikapós szépasszony, Szinyorina Paula. Férje ke­reskedő volt, aki sokszor he­tekig magára hagyta a ház asszonyát. Szinyorina Paula ilyenkor naphosszat könyö­költ az óratorony melletti ablakban és a tengert nézte, mikor fut be a jól ismert bárka. Egy nap idegen hajó futott be a kikötőbe. A kor­mánynál csinos, fiatal kapi­tány állt, akinek azonnal megtetszett a szépasszony. A vonzalom kölcsönös volt, s így az első találkozás nem váratott sokáig magára. Az­tán jött a többi látogatás. Ha az ablakon fehér füg­göny lengett, szabad volt az út. Ha piros, akkor tilos, mert itthon az öregedő férj... Rájöttek a titkos jelre * ház szolgálói is, akikkel bi­zony nem bánt kesztyűs kéz­zel Szinyorina Paula- Egy szép napon újra fehér füg­gönyt lengetett a tengeri szél, amikor a fiatal kapi­tány hajója befutott a kikö­tőbe. Az ifjú hajós örömmel futott a kedveséhez, ám a hálószoba ajtajában áh idő­közben felvilágosított férj várta. Mint mondják, azóta csak egy résnyire nyílik ki a fehér zsalus ablak.. „ A házban, úgy hírlik, ma !s egy fiatal szépasszony éL A résnyire tárt ablak mögött pedig ott lebeg a piros füg­göny. Amikor arra jártunk, mindig felnéztünk a-,-torony melletti alakra.„.hátha „ép-.. pen akkor tgrja ki ,a zsalú- deszkákat és lengett még á fehér fátylat, de nem volt szerencsénk.. v (s) A havannai Hemingway« házban Havannai kikötőn tűi, a külváros egyszerű faházai­nak verendáin idős néger asszonyok és férfiak pihen­nek elmaradhatatlan hinta­székeiken. Az egyszerű há­zaktól alig egy kőhajításra van a Finca Vigia, az őrto­ronynak nevezett kilenc hol­das park és épület. Heming­way kedves tartózkodási he­lye volt. A második világhá­ború után, a már életében klasszikussá vált író, ide tért vissza pihenni. A társalgó és az étkezőhe­lyiség bútorai kolonial stílu­súak, spanyol tapasztalatai alapján maga Hemingway tervezte őket. A hivalkodás­tól mentesen berendezett he­lyiségekben minden kényel­mes, praktikus és egyszerű. Az épületben mindenütt Amerikából, Afrikából szár­mazó vadásztrófeák díszítik a falakat. A képek többségé­nek alkotója az író barátja, Roberto Domingo spanyol festő. A társalgóban a kedvenc karosszék, lábzsámollyal, mellette a kisasztalkán italai. A folyóirattartóban legfölül a Les Tempes Modemes egyik példánya. Sziesztáját legszí­vesebben itt töltötte, dohány­zott és klasszikus zenét hall­gatott. Dolgozószobáját, íróaszta­lát nem használta, azon min­denféle apróságok hevernek, az ablak alatti polcokon pe­dig cipők sorakoznak. Háló­szobájában dolgozott. Az ab­Tör ok országi A havannai Hemingway-ház homlokzata. lak mellett egyszerű polcon vastag könyv, s azon a kis Royal-táskaírógép. Medvebő­rön állva, mezítláb írta mű­veit. „A folyón át... ” után a kritikusok által már-már el­temetett író két év múlva al­kotta „Az öreg halász és a tenger” című halhatatlan művét, s ebben megfogal­mazta mindazt, amit az ötve- men túli Hemingway monda­ni akar az emberről és a vi­lágról. 1952-től visszavonul a Fin­ca Vigia-ba, néhányszor még átmegy Spanyolországba, ne­gyedik feleségével és néhány barátjával, de mindig visz- szatér a havannai házba. Megtört egészségét, rengeteg sérülését gyógyítgatja. Erről árulkodnak a fürdőszobában a mérleg fölött a falra írt testsúlyadatok is, amit cu­korbaja miatt mert pontosan. A nagy kert egyik sarká­ban a háromemeletes to­ronyépület Mary Walsh, m negyedik asszony építette, hogy a „Papa” nyugodtan dolgozhasson. Hemingway azonban sehogyan sem tu­dott megbarátkozni az épü­lettel, valójában nem szeret­te. Itt is mindenütt vadász­trófeák, vadászatkor haszná­latos különböző eszközök. A legfelső emeleten a dolgozó­szoba, innen legszebb a kilá­tás a színpompás, buja tropi­kus növényzetre. A szobát körülölelő polcokon minde­nütt könyvek, köztük az Aki­kért a harang szól 1945-ös Révai kiadása. A nagy ház olyan, mintha gazdája éppen kiszaladt volna a városba Kép és szöveg: Boros Béla Sztriptíz és hadsereg Lassan^ három esztendeje hogy Törökországban jár­tam. Nem győztem betelni Isztambul sok millió fényben tündöklő utcáival, mintha az • Ezeregy éjszaka meséi tárul- . iák volna fel előttem, minden, csillogott, minden fényárban úszott. Milliomosok nyaralói, játékkaszinók a Boszporusz partján, hatalmas villanegye­dek, autócsodák, csillogó Hollandia: Hans. a bárkalakó Egyedül borozgatott a dél­utáni napsütésben. Ült öreg bárkája szélén, sovány macs­káját simogatta, hosszú lába az utca kövéig leért. Nem volt ebben semmi különös. Mi véletlenül keveredtünk erre Amsterdam szűk utcá­in csatangolva, s egyáltalán nem lepődtünk meg, amikor utunkat egyszer csak a hat­van csatorna egyike keresz­tezte. Néhány csatornát vé- gighajókáztunk már, láttuk a parthoz talán évekkel, év­tizedekkel ezelőtt kikötött bárkákat, melyek közül so­kat lakásnak használnak, akad olyan is, melyen az Amsterdamot annyira ked­velő hippik ütöttek tanyáti, összehordva rá színes tarka limlomjukat. Némelyiket raktárnak rendezték be, s olyat is láttunk, melyen sok száz macska volt ketrecekbe zárva. Ezen a csatornán is ilyen kimustrált, már nem hajó­zásra használt öreg jószá­gok sorakoztak egymás után, s az egyik szélén ült Hans, a hosszú szőke hajú, bozontos szakállú holland fiatalem­ber. Nem kíváncsiskodtunk, még csak tekintetünkkel sem tolakodtunk. Ám Hans, amint poharából kortyintva felpillantott — mintha a vi­lág legtermészetesebb dol­gát közölné velünk — mo­solygós arccal szólított meg bennünket: — Vould you drink a glas of wine? — azaz: akartok-e inni egy pohár bort? Az a fajta meghívás volt ez, amit nem lehetett visz- szautasítani. Melléje tele­pedtünk hát a bárkára, s « rózsaszínű — hegyaljai, ne­héz levelekhez szokott tor­kunknak gyenge — bort iszogatva nemeiül es ango­lul faggattuk egymást.. Eze­ket a nyelveket Hans a kö­zépiskolában sajátította el, 's bizony nálunk nagyobb biztonsággal használta is mindegyiket. Elmondta, hogy 26 éves, évek óta itt lakik már 600 gouldenért vett bár­kájában a csatornán. Albér­lője is van, egyik barátját fogadta maga mellé lakó­társnak. Kórházban dolgo­zik, hogy mit, azt nem árul­ta el, heti jövedelme 100 goulden, de munkahelyet változtat hamarosan, hogy többet keressen, mert 1974. nyarán európai körútra in­s erre akar dúl kerékpárral, pénzt gyűjteni. Megkértük, hadd nézzünk körül lakásában, ahonnan a legújabb beat-számok hal­latszották fel sztereo mag­nóról, mintegy aláfestve tár­salgásunkat. Egy nagy szoba, volt a barka hasában, benne öreg hintaszék, ágy, ódivatú szekrény, tetején üres bo­ros-, whiskys-, konyakos- üvegekkel. A bútorokon fér­fias rendetlenséggel ledobott ruhadarabok, a falakon pla­kátok, színes fotók. . Felírtuk egymásnak címe­inket, s azzal búcsúztunks Viszontlátásra Egerben! Egy üveg bor és néhány pohár itt is akad. Hála’, bárkával nem szol­gálhatunk ... áruktól roskadozó kirakatok, ékszerüzletek sokasága. Ele­gánsan öltözött emberek az utcán,, nyugati minátjú bá­rok, sztriptízzel és hastán­cosnővel —■ és sok-sok kato­na. Katonák a középületek előtt, őrjáratok szinte száz méterenként ésidőnként rob­banások, riadóautók szirénái reszkettették meg a levegőt. Az újságok oldalain hatal­mas címbetükkel: Amerikai katonát raboltak el, véres, összecsapások a hadsereg és a diákok között, sebesültek, halottak. Láttam roskadozó, városré­szeket, jártam moszatos siká­torokban, elhanyagolt utcá­kon, szánakoztam a fényes kirakatok előtt kéregető gye­rekeken, autócsodánk — a kormány vendégei voltunk ■— földig görnyedő teherhor­dókat kerülgetett. Az utcán mini- és maxiszoknyás höl­gyek kínálták magukat és fé­lig lefátyolozott falusi asz- szonyok terhek alatt görnye- deztek. Sex-filmeket hirdető óriási színes transzparensek alatt cipőtisztítók hosszú so­ra, színes újságok Amerika- és szovjetellenes hatalmas filmekkel, csoportosuló, tün­tető egyetemisták, s szemben veíük rohamkocsik, katonák és ismét csak katonák. Részt vettem a parlament ülésén, amely az 1971-es költségvetést tárgyalta és amelyen kormánya élén még ott szivarozott Demtre! mi­niszterelnök, aki néhány hét­tel ottjártunk után bukott meg. Tisztelegtünk Atatürk mauzóleumában, a nagy ál­lamférfi emléke előtt, ke- gyelettéT léptük át Rodostó­ban annak a háznak a küszö­bét, amely menedéket adott Rákóczi fejedelemnek, mú­zeumokat, templomokat lá­togattunk. Találkoztunk és több órát beszélgettünk, vi­tatkoztunk Behiice Borán asszonnyal, a török munkás­párt titkárával, akit ez év­ben, 1973-ban ítéltek 15 évi börtönre a sokat hangozta­tott demokráciában. Mert most is nehéz az éle­te annak, aki Törökországban a haladásért, a jobb életért küzd. Az egykori ozmán vi­lágbirodalomból megmaradt török földön évekig statá­rium uralkodott, tőkés impe­rialista érdekeket képviselő csoportocskák, tábornokok marakodtak a hatalomért, s bár mostanában olyan hírek érkeznek, mintha valame­lyest csendesült volna a ter­ror, az elnyomás, messzinek látszik még az idő, amikor ez a szép ország kedv«, ba­rátságos embereivel,. de­mokratikus jogokért; küzdő munkásaival és ifjúságával eljut a boldogabb élethez. A jog és a szabadság mes­siása nem született még meg a Fekete -és a Márvány-ten­ger partján. (papp) KINEK KELL A CSENDES ÓCEÁN? Hippihajó Amsterda,m belvárosában..

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom