Népújság, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-24 / 301. szám
Szerkesztőségünk vendége volt Czibik Márton, az egri Finomszerelvénygyár műszerész© .Tedd le kissé a szerszámokat, engedd szabadon szívedet...” — Hallotta, ismeri ezeket a sorokat? — ó. hogyne. József Attila Munkás című ve,se. A proletárok, a munkások költőjének szavai... — Megegyeztünk ugyan, hogy nem önről, és nem is az egri Finomszerelvény- gyárról beszélgetünk, olvasóinknak azonban mégis kötelességünk elmondani, hogy ki is az a Czibik Márton, -. — Szóval, mondjak néhány mondatot életemről, önmagámról? — Pontosan erre gondoltunk, — Kerecsenden születtem, apám 41 éven keresztül molnársegéd volt, anyám pedig innen, a Bervából ment nyugdíjba Harmincöt éves vagyok, 1962. fev,~oár 27-tól mint szakmunkás dolgozom az egri Finomszerelvénygyár tmk-üzemébem. Azt hiszem, ennyi elég is rólam... i— Talán mondjuk el még azt is, hogy 1956-ban érettségizett az egri Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, aztán műszerész szakmát tanult, majd elvégezte a gépipari technikumot, 1966-ban felvették a pértba, jelenleg párttitkára a tmk-üzemnek. 1971 óta tagja az MSZMP üzemi végrehajtó bizottságának, s jelenleg végzi a marxista egyetemet. Kétszer kapott Kiváló dolgozó kitüntetést, nős, gyermekei ikrekként születtek, sokáig felesége is itt dolgozott a gyárban, s rövidesen beköltöznek egy két és fél szobás OTP-s lakásba az egri Csebokszári- ban,«. — Mindezeket honnan, kától tudják? v — A gyár vezetőitől, főnökeitől. kollégáitól, a bervaiaktól. Különben ők mondták el azt is, hogy többször is hívták már különböző megyei, városi szervekhez dolgozni, ön azonban minden esetben nemmel válaszolt. ~ Ha jól emlékszem, arról volt szó, hogy a munkások életéről, a munkások közérzetéről, örömeinkről, gondjainkról, az életünket, munkánkat foglalkoztató kérdésekről beszélgetünk... — Igen, Igen, de mint majd később kiderül, ez a látszólag személyes jellegű ügy szorosan kapcsoló- ^ dik a munkásemberek véleményei között fellelhető i néhány általánosítható jelenséghez is.. o Igaz, hogy hívtak, igaz, hogy 400—500 forinttal is magasabb fizetést, jóval ké- • nyelmesebb, látványosabb munkakörülményeket ígér- ‘ tek, s én mégis maradtam. 1 Miért? Több oka is van. ? Először is: a vállalat veze- 1 tói szerint mélvnonton volt £ a tmk-üzem. amikor engem < párttitkároak meg választót- t tak. Nem túlzók, ha azt ^ mondom: rengeteget dolgoztunk, rengeteget dolgoztam azért, hogy visszaszerezzük a többszörös szocialista üzem tekintélyét, hogy ismét zavartalanul, nyugodtan termelhessünk, hogy súlyához méltó tekintélye legyen a pár tmunkának is az üzemben. Az üzem talpra állt, egy év múlva újból elnyer- - tűk a szocialista üzem címet. Nos, ekkor szóltak nekem, hogy szívesen látnának, menjek. Azt válaszoltam: köszönöm a megtiszteltetést, a bizalmat, de nekem itt kell maradnom. Ügy éreztem: ha elmegyek, cserbenhagyom társaimat, barátaimat. Másodszor pedig: számomra nincs különösebb varázsa az íróasztalnak, a hivatali gépkocsinak. Annál erősebb viszont bennem a ragaszkodás ehhez a mi közösségünkhöz, itt minden élőbb, elevenebb, itt minden arc, minden gép ismerős, együtt tudunk igazán örülni, meg haragudni is. Rettenetesen hiányoznának az olajszagú gépek, a pufajkás emberek, a haverok. Szóval: ez az ón világom, ezt szoktam, ezt szerettem meg... — Ez a magatartás, e* a kenyéradóhoz ragaszkodó hűség, kitartás általánosítható ma a magyar munkásokra? — Ahol tisztelik és megbecsülik a melóst, ahol nemcsak papíron és elvekben van szava és joga a munkásnak, ahol nemcsak kérnek, hanem adnak is, ott egészen biztos vagyok benne, hogy kölcsönös ez a szerelem, az egymáshoz való ragaszkodás, a kölcsönös megbecsülés. — S hol volt ez a hűség. ez a kitartás az 1968—69— 70-es esztendőkben, amikor százezrek cseréltek munkát filléres, egyforintos órabéremelésért? dottan a munkások anyagi, erkölcsi megbecsülése érdekében... — Így volt és így is igaz. Emlékszem, hogy amikor a Központi Bizottság múlt év novemberi határozatai nyilvánosságra kerültek, az egész gyárban olyan volt a hangulat, mint amikor a szurkolók egy győztes meccs után indulnak ki a stadionból. Aztán megindult a nagy számolási verseny, mindenki szorzott, osztott, összeadott, tippelt, hogy mit is jelent a 6—7 százalékos béremelés. Nyugodtan mondhatom: nem kaptunk keveset. A 4—5— 600 forinttal magasabb fizetéseket még a jelenlegi áraknál is észreveszik a munkáscsaládok. Jól jött a megemelt családi pótlék, és igen nagy segítséget jelent a lakásépítés támogatása is. Én például a két gyermekem miatt az államtól hatvanezret, a vállalattól pedig 48 ezer forintot kaptam lakásépítésre. Óriási segítség, ennyi pénzt sehogyan sem tudtam volna előteremteni. Sokan vagyunk a md gyárunkban is, akik így jutunk szép, kényelmes otthonhoz. Ügy van tehát, ahogyan mondják: a két esztendő a munkásoké volt. Reméljük, a folytatás sem lesz rosszabb ... — Es a* üzemeken, a termelésen, a munkásokon is múlik. A több, a jobb, az eredményesebb munkát joggal elvárja a társadalom. A vendég - középen - és a vendéglátók. tosságú üzemeiben. Ráadá sül ezek a fiatalok nemcsak a szakmájukban kitűnőek, hanem egészségesen vagányok, őszinték, bátrak is, és bizony címre és rangra való tekintet nélkül ki is mondják, ami a szívükben van. Megmondom őszintén, hogy amikor én a munkásokról, a munkásosztályról beszélek, már elsősorban rájuk gondolok, már elsősorban róluk szólok. Van tehát minőségi változás ezen a területen is — „Rangra és címre való tekintet nélkül el is mondják véleményüket” — említette. Érdemes, lehet ma a véleményeket őszintén elmondani? / — Ezzel kapcsolatban szeretném elmondani: a szabad munkavállalást biztosító törvényeket nem a munkások hozták. A gyárkapukat nem a munkások nyitották ki a vándormadarak előtt, a magasabb órabéreket nem a munkások ígérgették, s utalták ki, a tisztességtelen versenyzésnek legfeljebb résztvevői, de semmi esetre sem a főrendezői voltak a munkások. Ami pedig a magasabb órabéreket illeti: remélem, nem lepődik meg senki, ha kimondom, hogy Magyarországon ma nem a munkások a leggazdagabbak, nem a munkásapák vesznek autót nősülő fiuknak, nem a munkáscsaládok küldik Tokióba üdülni a lányukat, nem a munkások fizetik a legmagasabb párttagdijat. Tévedés ne essék: nem azt akarom ezzel mondani, hogy a munkás ma szegény ember. Vannak ugyan szegények is közöttünk, de aki szeret és tud is dolgozni, az halad is, gyarapodik is. Ha nem is olyan gyorsan, ha nem is olyan ütemben, mint mondjuk egy pártonkívüll lángossütő. Maga az a tény tehát, hogy a munkás is többre vágyik, hogy a munkás is több pénzt akar, szerintem ugyanolyan természetes, mint télen a hó, vagy tavasszal a rügyfakadás. De túl az érzelmeken, a 6zép szavakon: a1 nemzeti jövedelem döntő többségét mégiscsak a munkások teremtik elő. Ebben az országban miénk, a munkásoké a hatalom, a párt a munkásosztály pártja. Jogosan e! is várjuk tehát, hogy mi is gazdagodjunk, hogy a munkás is szebben, kényelmesebben éljen, hogy a párt és a kormány megkülönböztetett figyelemmel kísérje életünket, törődjön velünk... — Gyakran mondják ma országszerte: az 1972—73- as esztendő elsősorban a munkások évei voltak. Több mint egymillió állami munkás bérét emelték meg, s egy sor döntés, határozat született kim oo— Egyetértek és biztos vagyok benne, hogy kollégáim többségének is ez a véleménye. Hiszem, hogy mindent még is tesznek, el is követnek érte. , — Nem túlzott ez az optimizmus? Tudvalevő, hogy az üzemekben egyre korszerűbb, nagyobb műszaki ismereteket követelő gépekkel. technológiákkal dolgoznak, ugyanakkor a magyar munkások fele még az általános iskola nyolc osztályát sem végezte el. Sajnos, olyan érettségizett, technikumot végzett munkásból, mint ön is, még jóval kevesebb van a szükségesnél. — Véleményem szerint sok összetevője van ennek a valóban szomorú igazságnak. Elég csak arra gondolni, hogy a múlt rendszer hagyatékaként igen-igen sok olyan szegény, mondhatnám nyomorúságban élő munkáscsaládot örökölt a mi társadalmunk, akiket először írni, olvasni kellett megtanítani. Utána igaz, hogy jött egy nagy tanulási hullám, egyszerre azonban nem ülhetett az iskolapadba a /fél ország. Később volt egy olyan szakasz is, amikor a négyele- mis segédmunkás jóval többet keresett, mint egy érettségizett műszerész, vagy egy technikumot végzett hegesztő. Emlékszem azokra az időkre is, amikor az üzemek, a vállalatok se örültek, ha a melós bejelentette, hogy nem tudja vállalni a második és a harmadik • műszakot, mert iskolába kell mennie. A legnagyobb baj talán mégis az, hogy az általános iskola nyolc osztályával nem rendelkezők többsége szerintem nő, akik betanított munkásként megkeresik a havi 1800—2000 forintot és bizony nem nagyon törik magukat a szakmáért, a könyvekért. Ami viszont mindenképpen biztató és szerintem ez a jövő js:a mi gyárunk tmk-üzemének igen sok munkása érettségizett, technikumot végzett, és ahogyan én tudom, ez így van már szinte valamennyi vállalat úgynevezett kulcsfon— A kérdést szerintem így nem szabad feltenni. Ebben az országban a munkásosztályé a hatalom, így életünkkel, sorsunkkal, munkánkkal kapcsolatban tehát nincs jogunk a véleményeket nem elmondani, nincs jógiink nem dicsérni a szépet, a jót, nincs jogunk nem bírálni a rosszat, az egészségtelent. Más a helyzet, ha úgy kérdezünk: meghallgatják-e ma a munkás véleményét, elismerik-e ha igaza van, megvalósítják-e okos ötletét, levonják-e a tanulságokat a bírálatokból, egyáltalán örülnek-e annak, ha a munkásnak véleménye van? Nekem ezzel kapcsolatban az a véleményem, döntően a vezetőkön, a vezetésen múlik, hogy egy üzemben van-e demokrácia, hogy szabad-e, hogy érdemes-e visszakérdezni, véleményt mondani. Az okos, az értelmes, a művelt vezető nem fél szemtől szembe nézni a melóssal, nem esik kétségbe, nem csinál belőle presztízskérdést, ha egy adott ügyben a melós látszik okosabbnak. Baj akkor van, ha a vezetőnek csak arra te* lik, hogy azt hangoztassa: ..Ezért én vagyok a felelős, itt én vagyok a főnök, és akár tetszik, akár nem, ezt így kell megcsinálni.” Az az érzésem, hogy ma még elég sok olyan vezető van ebben az országban, aki jobban hisz önmagának, mint száz. vagy ezer munkás véleményének. Pedig biztos vagyok benne, hogy kívülről fújják valamennyien: az üzemi demokrácia nélkül nincs szocialista demokrácia, hogy a demokratizmust mellőző vezetés idegen szocialista társadalmunk, a párt politikájának elveitől, céljaitól, eszközeitől. Felelősséggel ki merem jelenteni, hogy a mi tmk-üzemünkben, a mi gyárunkban az elmúlt években ezen a területen is jelentős a fejlődés, a pozitív változás. Mi r.em félünk egymástól, nincs titkunk egymás előtt, nem a beosztást tisztelik az emberek, hanem a tudást, az észt. Akinek több az esze, jobban, akinek kevesebb, azt kevésbé. — Beszélgetésünk során többször is felmerült 3 vezetők felelőssége. Mit gondol, könnyű ma vezetőnek lenni? — Nagyo*, nehéz. Majdnem hogy hálátlan is. Óriási a felelősségük, gyakran kell vállalniuk a kockázatokat is, a mai világban nem lehet könnyű az alsó, a középső, és a felsőbb igényeket, követelményeket is egyszerre és hosszú távon is vállalni, illetve teljesíteni. De hát egyiken sem büntetésből kerültek posztjukra. Valamikor azért irigyeltek egy igazgatót, mert kocsin járt, és az irigylőitől lényegesen jobban is keresett. Ma más a helyzet. Most igen sok kisembernek is van kocsija és bizony azt az öt- nyolc-tizezer forintot negyedannyi felelősséggel is meg lehet keresni. Sok az értekezlet, a tanácskozás, a külsőség, *. protokoll. Ez nekünk, munkásoknak már csak azért sem tetszik, mert vezetőinket az utóbbi években igencsak ritkábban látjuk. Nem az 50-es évek sokszor formális vállveregeté- seit hiányoljuk, hanem a közelséget, a vélemények élő szóban való kicserélését Higgyék el: a munkás szereti, ha a vezetőit gyakrabban látja. Mi legalábbis igy vagyunk vele. — ön tapasztal-e nap- 1 jainkban valamifajta vezetőcllenességet? Sokan mondjak, hogy találkozni ilyen jelenséggel. — Nehezen tudom elképzelni, hogy egy jó vezetőt ne szeressenek, ne tiszteljenek a beosztottak, az emberek. Olyan vezető persze aligha van a világon is, akihez mindenki egyformán ragaszkodik, elvégre a vezető is ember, a jó vezető is tévedhet, a jó vezető is megsérthet embereket, közösségeket. A mi pártunk évtizedeit óta hirdeti ebben az országban, hogy tanuljunk, hogy művelődjenek az emberek. Nos, ezzel azt akarom mondani, hogy tanultunk, művelődtünk többet tudunk, mélyebbre látunk. Észrevesszük, ha a vezetők sokat dolgoznak, ha törődnek velünk, feltűnik ugyanakkor az is, ha a párt politikájára, a különböző határozatokra nem ismerünk rá a vezető magatartásában, viselkedésében, módszereiben. Nem tetszik, ha X,vagy Y azt hiszi magáról, hogy ő a párt vagy ő a kormány, vagy ő az atyaisten. De még egyszer hangsúlyozom: kizártnak tartom, hogy a művelt, okos vezetőt ne szeressék az emberek. De hogy konkrétan is válaszoljak a kérdésre: a mi vállalatunkon belül én még nem találkoztam vezetőellenesség- geL amikor runes anyag, amikor egy rohadt csavar hiánya miatt egy egész gépsor áLL Ilyenkor bizony dühösek, és szépen megcifrázzák mondanivalóikat is. Azt hiszem, ebben teljesen igazuk is van Nem örülnek továbbá annak sem, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsának vitájáról előbb értesülnek és többet tudnak, többet hallanak, mint üzemük, vállalatuk eredményéről, terveiről, gondjairól. Sokat beszélnek, sokat haliam mostanában a kispolgárokról, a kispolgári magatartásról is. Valóban ideje a témát társadalmi szinten is megnézni, de szerintem nem a kispolgárokkal van nekünk bajunk — kispolgárok mindig is voltak és még sokáig is lesznek —, hanem * kispolgári magatartással. Ezért az önzést, a közömbösséget, a harácsolást kell elsősorban ostoroznunk. Hogy egyik se terjedjen, hogy ne fertőzzék meg az őszinteséget, a nyíltságot, a lelkesedést, a társadalom ügyei iránti érdeklődést és áldozatvállalást Aztán a jó ég se tudja, hogy néha mi a helyzet ezzel az árpolitikával is. Mert itt van példának a tej. Nem értek a mezőgazdasághoz, de szerintem már több pénzt költöttek a tej reklámozására — vagyis hogy igyák, vigyék —, mint amennyit korábban állami dotációként a tejtermelésre fordítottak: Vagy: az egy-két évvel ezelőtti 200 forintos cipő is ma már 400 forintba kerül. Még egyszer mondom: nem vagyok közgazdász, tudom, hogy van világpiac, belső piac, nagykereskedelmi vállalat, kiskereskedelmi vállalat, mégis érdemes lenne talán megvizsgálni, hogy jo-e ez így, hogy a gyakori áremelések nem szülnek-e majd később esetleg komolyabb gondokat jelentő feszültségeket. Az biztos, az említett és a hasonló ügyekről igen gyakran beszélnek az emberek és bizony néha rendkívül nehéz tisztességes, becsületes választ adni kérdéseikre. — Végezetül a szokásos kérdés: mit vár, mit kérne ön az 1974-es esztendőtől? — Ha szabad így fogalmazni: min dühöngnek, káromkodnak ma leggyakrabban a munkások? Mi bosszantja leginkább őket, ml az, ami nem tetszik, amiről megvan a „különbejáratú” véleményük? — Ahogyan ma mondani szokás: a legjobban talán akkoc megy fel a pumpa, — Békét és egészséget. Magamnak, családomnak, munkástársaimnak, az egész országnak. Mert ha egyikben sem szűkölködünk, ha mindkettő meglesz, akkor biztos vagyok benne, hogy 1974- ben is sokszor örülünk majd külön-külön és együtt is. — Köszönjük a beszélgetést, és kívánjuk, hogy váljanak valóra kérésen Koós József JÉ!É£l£@ 1973, december 24., hétié
