Népújság, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-15 / 293. szám
TUDOMÁNY fts TECHNIKA'::: TUDOMÁNY ES TECHNIKA es technika::; ETÁI Rohanó életünkben lassan megszokottá válik, hogy az ember megvetette a lábát a Holdon, hogy kutató mesterséges égitestek ezrei járják a kozmoszt, hogy az ember már több hónapos „kiszál- lás”-ra indul űrlaboratóriu- mába, és távolabbi szomszédait is célozgatja különféle rakétáival. A földi halandó számára szinte elképzelhetetlenül bonyolultak ezek a gépezetek, jól bizonyítja ezt, hogy például az Apolló űrhajó és a Saturnus 5. rakéta együttesébe több ezer műszert, 8 millió alkatrészt és több ezer kilométer villany- vezetéket szereltek be. Méretüket pedig jól jellemzi az, hogy az említett Apolló—Saturnus 5. együttes 110 méter magas, alsó átmérője 10 méter; igaz viszont, hogy 2820 tonna össztömegéből 2570 tonna a hajtóanyag. A mai rakéták egyre inkább elérik azokat a méreteket, amelyek maximálisnak tekinthetők, bonyolultságuk is megközelíti azt a fokot, amelyet túllépni — üzembiztonsági szempontból — nem tanácsos. Mégis, bármekkora eredmények fűződnek is ezekhez a folyékony hajtóanyagú rakétákhoz, a világűr felderítésének csupán korlátozott lehetőségeit biztosítják. Ha mai eszközeinkkel indítanánk űrhajót a Naprendszer távolabbi térségei felé, az expedíció ideje elérné, sőt, meghaladná az emberi élettartam idejét. (Egy Mars-expedíció időtartama néhány száz nap lenne.) A Naprendszerből való kilépésre pedig gondolni sem lehet a mai rakétákkal. Dolgoznak már azonban azon, hogy a rövid üzemidejű kémiai rakéták helyett olyan új hajtóművet teremtsenek meg, amely biztonságosabban üzemel a világűr különleges viszonyai között és állandóan működtethető. Az ilyen hajtóművel ellátott űrhajó nincs kötve a tehetetlenségi pályákhoz: az űrhajó tetszés szerinti pályán haladhat, irányát állandóan tudja változtatni. Ha a kísérletek eredménnyel járnak, eddig nem látott lehetőségek nyílnak meg az űrhajózás előtt. E kísérletek közé tartoznak az ionsugarakkal hajtott rakéták. Felgyorsított ionok Az íonsugár-hajtóműből nagy sebességgel felgyorsított ionok távoznak, s e részecskék visszaható ereje kelti a tolóerőt. A rakéta teljes mozgásmennyisége ugyanolyan nagy lehet, ha egy erővel, de rövid ideig (ez történik a kéipiai rakétáknál), mint ha kis erővel, de hosz- szú időn keresztül gyorsítjuk fel. Ez a helyzet alakul ki az ionrakétáknál, amelynek hajtóműve csak csekély tolóerőt szolgáltat, de hónapokig, sőt, évekig is működik. Ha például egy éven át a nehézségi gyorsulásnak csak egy ezred részével gyorsítana, már akkora végsebességet érhetnének el vele, amellyel a Naprendszer legtávolabbi bolygójáig, vagy még messzebbre el lehetne jutni. A rakéta hajtóműve egy semleges anyag atomjait ionizálja, vagyis kis részecskéket, ún. elektronokat szakít le az atomról és az így keletkező elektromos' töltésű részecskéket — az ionokat — nagy sebességre felgyorsítva lövi ki a fúvókákon. Az ionizáláshoz, a felgyorsításhoz természetesen nagy mennyiségű elektromos energia szükséges. Az ionhajtómű fő részei tehát az ionforrás, a gyorsitóberendezés és az elektromos generátor. Cézium vagy higany? Alapvető kérdés, hogy miként válasszák meg azt a hajtóközeget, amelynek atomjaiból az ionokat elő kívánják állítani. A követelmények kézenfekvők: könnyű tárolhatóság, az ionizáció minél kisebb energiával végbemenjen és az ionok viszonylag nehéz részecskék legyenek. A kutatók szerint a leginkább megfelelő hajtóközeg a cézium, de kielégítő lehet a n°rmális hőmérsékleten folyékony fém, a higany is. A cézium könnyű, viaszlágysá- gú. ezüstfehér fém, amelyet a híradástechnika már régebben is felhasznált fotocellák gyártásához. Olvadáspontja alacsony, de elgőzö- lögtetéséhez sem kell nagy hőmérséklet: forráspontja mindössze 670 fok. Az elektromos energiaellátás jó megoldása nélkül az ionhajtómű üzemképtelen. Megoldásként atomreaktorral működtetett generátorra gondolnak. Ma még nehézségekbe ütközik a kisebb méretű atomüzemű generátorok elkészítése, de a nagy teljesítményű ionrakéták működtetésének mégis ez lesz az egyetlen lehetősége, hiszen a rakéta teljesitményszükség- lete több ezer kilowattra tehető. Jelenleg eredményes kísérleteket folytatnak olyan kisebb ionrakétákkal, amelyeknek az energiaellátását napelemekkel oldják meg. Ezek a kis ionrakéták az űrkutató eszközök helyzetsza- bályozó rendszerének a mű~ ködtetéséhez alkalmasak, Indu ás a _ p arkolópályái ó 1 Az ionrakéták — kicsiny tolóteljesítményük miatt — soha nem indulhatnának el a Föld felszínéről, mert a nehézségi erővel és az atmoszféra áttörésével nem tudnának megbirkózni. Ezért — valószínűleg még távoli időkig — hagyományos rakéták repítik majd az űrszerkezeteket, a nagyobb szerelvények egyes részeit a Föld körüli parkolópályára. Az ionrakéták sikeresen csak onnan startolhatnának. Ezzel a módszerrel talán az is megoldódik, hogy egy-egy űrszerkezetet több expedícióra is felhasználj anak. Az első, kezdetleges ionrakéták tehát már megjelentek. Az első kísérleti eredmények pedig arra utalnak, hogy nincs messze az az idő, amikor ionsugár-haj tóműves rakétákkal — vagy hozzájuk hasonló szerkezetekkel — felderítő úton indulhatnak a bátor kutatók naprendszerünk határára is. N. E. Habszivacs a vízvezetékben A vízvezeték-hálózatban lerakódott laza — főleg szerves eredetű —, szennyeződések eltávolítására sikerrel alkalmazzák a habszivacsból készült kaparókat Angliában. Hatékony, egyszerű és olcsó módszer keresése vezetett a habszivacs bevezetéséhez. A henger alakú habszivacs dugó a vízzé1 telt csővezetékben halad előre a víz nyomásától hajtva és maga előtt tolja a lekavart szennyező anyagokat, melyet egyes pontokon eltávolítanak. Az útjába kerülő akadályokat (amelvek sok esetben előre ismeretlenek:, a habszivacs 50 s^á/a’ékos tömörödés képessége folytán, minimális sérüléssel kikerüli. A habszivacs dugón, vizáteresztése következtében, a víznek kb. 10 százaléka halad át, kissé lassítva ezzel a dugó haladását. A habszivacsos tisztítás után az esetek többségében jelentősen (2—3 szorosára) növekedett a vezeték vízszállító képessége és az előírásos szintre csökkent a vesztéikben élő állati élőlények és különböző szennyező anyagúk mennyisége. Mikor lesz vége a bálnaíríásnak? Londonban nentrég ülése tett a nemzetközi bálnabi zottság. Annak ellenére hogy számos referátum hang zott el az egyes bálnafajol kipusztulásáról, alig egykét fajtára mondták ki a védettséget. Tulajdonképpen nem is lehet tudni, hogy miért. Mindaz, amiért a bálnavadászat egykor olyan jövedelmező és fontos volt: a precíziós műszerek számára készült olaj, a fehérjében gazdag húskivonat, az állati tápszerek, a legfinomabb parafinolaj ■— ma már mind pótolható, s nem szükséges bálnafajokat kiirtani értük. S a bálnavadászat ma már nem is tartozik a hősi tettek közé: repülőgépek, helikopterek, vizalatti fényképezés, vízalatti torpedók, amelyek a bálna testében robbannak, annyira megkönnyítették a bálnafogást, hogy a bálnahalász hajók már jóformán gyárakká változtak (30 percenként fel tudnak dolgozni egy bálnát). A modern technika lehetővé tette a bálnairtást, s valóban: a 30 méter hosszú. 150 tonna súlyú óriisbálnából, amelyből 45 év alatt 300 000 esett áldozatul, ma már csak néhány száz maradt; de csaknem hasonló sors érte a 12 méter hosszú „törnebal- nát” is. Hozzájárul ehhez a tengerek szennyezettsége, amely ugyancsak pusztítja a tengerek állományát, s az a tény, hogy a bálna nagonn lassan szaporodik: egy bálna mindössze egy-ket utódot sziiL Futószo'aoos építkezés ST ™PS eljárást dolgoztak ki, amely üzemcsarnokok, kiállítási épületek, mezőgazdasági építmények stb., gyors felépítését teszi lehetővé. Az eljárás lényege az, hogy a nagy méretű, maximálisan 300 négyzetméter területű blokkokat az épülő objektum mellett működő különleges futószalagon szerelik össze, s azután daru segítségével emelik helyére az 50—60 tonnás szerkezeti egységekét. Előbb a blokk fémvázát készítik el, majd festik, beszerelik a csöveket, elektromos vezetékeket, a padló-, illetve tetőelemeket. Az építők naponta 3—4 ilyen óriás elemet készíthetnek el és szerelhetnek helyére. Ezzel a módszerrel .49 százalékkal növelhető az építők munkájának termelékenysége a korábbi technológiához képest Felejtés és gáti r _ ÍJ iá» Az élőlények cselekvését, viselkedését, magatartását az öröklött tulajdonságok és az egyedi életben tanulással szerzett, rögzített és feleleveníthető tapasztalatok: az emlékezés együttesen irányítják. E kérdéseket a tudománytörténet során különféleképpen magyarázták, de az igazán tudományos megközelítés csak azóta létezik, amióta a tudomány haladása felszámolta a testtől külön létező lélek tanát. Ha több csoportba osztott kísérleti személyekkel olyan szótagláncot tanultattak meg, amelyeket úgy állítottak ösz- sze, hogy azok ne válthassanak ki értelmes gondolatpárosítást, akkor a tanulás abban a csoportban volt a legeredményesebb, amelyik a tanulás után alhatott. Ha a tanulók nem alhattak, akkor azok, akik legalább 30 percet tanulás nélkül tölthettek, jobban észben tarthatták az előzőleg tanult szótagokat, mint azok, akik rögtön — tehát pihenés nélkül — újabb anyagot kezdtek tanulni. Ez a tapasztalat azt bizonyítja, hogy nem az elmúlt idő az oka a felejtésnek, hanem ami ez alatt az idő alatt történik: az újabb tanulás akadályozza az előbb tanultak észben tartását. De létezik előreható gátlás is. A pszichológusok ezen azt a hatást értik, amelyet valamely tanulási tevékenység gyakorol az azt követő újabb tananyag elsajátítására és emlékezetben tartására. E gátlás létezése az oka annak, hogy együtt tanuló kísérleti csoportok közül ugyanazt az anyagot ‘ gyorsabban és eredményesebben rögzíti az a csoport, amely akkor kezdett tanulni, mint az, amelyik már előzőleg is tanult. Ezek a gátló hatások természetesen nem kizárólag a tanulásra szorítkoznak, hanem más jellegű értelmi tevékenységnek is van gátló hatásuk a figyelem és az emlékezés működésére. A pedagógusok és a szülők általános megállapítása szerint a fiatal nemzedék emlékezőtehetsége gyengébb, mint a megelőzőké. Nagyon is lehetséges, hogy ez a rendkívül megszaporodott és egyre többféle külső inger és feldolgozást kívánó élmény különféle gátló hatásainak a következménye. A kísérletek tanúsága szerint a gátló hatás függ attól a, tanulási módszertől . Is, amely szerint két különböző tananyagot egymás után tanulnak. A gátló hálások annál kifejezettebbek, minél nagyobb a hasonlóság a két tananyag tanulásában alkalmazott módszer között. Legrosszabb eredmény az azo .os módszer esetében volt. Amerikai megfigyelések ahhoz a meglepő megállapításhoz vezettek, hogy az egymást követő tananyagok kölcsönös gátló hatásai ' csökkenthetők, ha., a. tanulók az anyagokat más és más helyiségben igyekeznek elsajátítani. Hely iságváltöz tálassal a gátló hatások is a felére, csökkentek. Ebboí azt lehet feltételezni, hogy az agy — tudatunkon kívül — a tananyaggal együtt a külső körülményeket is ' emlékezetbe vési és a tanultak reprodukálásához a külső körülmények emléke bizonyos segítséget ad. A gátló hatásokra vonatkozó egyre több ismeretnek természetesen fel nem becsülhető fontosságú gyakorlati jelentősége is van. Ezek fényében felül kell majd vizsgálnunk tanítási módszereink .sok vonatkozását, például az iskolai tanrendben a tantárgyak egymás utáni sorrendjét, az 'óraközi szünetek elosztását, a délutáni elfoglaltságot, az iskolák kabinet- rendszerét stb. H. J. KernyóUalpas „hó mobil” A tartós, nagy havazások területén a hótakaró hosszú hónapokra beborítja az utakat, s tisztításuk reménytelen vállalkozásnak tűnik. Régebben az állatokkal vontatott szán volt az egyedüli közlekedési eszköz e vidékeken, melyeket egyre inkább motorizált járművek, „hómobilok” váltanak fel. Ezek egyike a képen látható, „Hóvihar” elnevezésű modell. Kéthengeres, 35 lóerős, léghűtéses motorjával 60 km-es óránkénti sebességet képes elérni, viszonylag kis üzemanyag-fogyasztással. Vezetése semmivel sem igényel több szakértelmet, mint égy motorkerékpáré. Párnázott ülésen két személy számára van hely, és kisebb teher szakítására is á'alakítható. A jármű a magas hóréteg tetején siklik, nem süpped bele, mert a súly jól eloszlik a nagy felületű, gumis hwszér- taipakon. X'13SK)MAÄT^ ES* JECüW&Aögg XJJDOMANX £$ ILCUitmA. ♦. kuuvaiíuxk te i6. AüMOtfAAiU te AftuMiAA... ÉS EECÖKI&A«.;; %
