Népújság, 1973. november (24. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-25 / 276. szám

Ü» könyvek

i .

Dostfo'#vszkÍ!: Elbeszélések és kisregények

Az életmű-sorozat uj kettős kötete a nagy orosz iró kisregényéből, Hosszabb elbeszéléseiből ad válogatást. Az első kötet két írást tartalmaz, közülük a legelső, a Szegény emberek 1846-ban jelent meg először es a levélregény formában feldolgozott vallomások és feljegyzések sorozata az első sikert, hozza meg az írónak. Ebben a kötetben szerepel még A hasonmás, amely Goljadkin úr, a példás csinovnyik lelki meghasonlásának és meg- őrülésének páratlanul pontos és szívszorítóan izgalmas rajza 4 hazasszony. a Pruharcsin úr, a szovjet és olasz filmen is feldolgozott Fehér éjszakák kísértetiesen, megfoghatatlanul plrajzolt szereplői a borzongató valóság elől egy kísérteties fantazmagória-világba menekülnek, amelynek néha hátborzongató, néha csodálatos varázslatát olyan összetetten idéz: fel Dosztojevszkij. Az utolsó írás, az 1864-ben megjelent Feljegyzések az egérlyukból talán az író művészi szempontból legtökéletesebb alkotása, amelynek hőse felismerve a környező világ zűrzavarát, feljogosítva érzi magát a hitványságra, hiszen csak azt adja vissza, amit másoktól kapott. A második kötet hat írása közül a legelső Sztyepancskovo falu és lakói (1859) a szibériai száműzetés idején szerzett élményei. alapján íródott. Hőse Foma Fomics, az orosz Tar ruffe, aki korábbi életének keserveit fizeti vissza gyámoltalan eltartójának, a kétbalkezes Rasztenyev ezredesnek. A já- tékos-t (1866) az iró saját élményei alapján alkotta meg. Hőse a rulett rabja, s egyre jobban beleszédül a játék szivárványos világába, körülötte süllyed a való világ. Az örök férj (1870) és A szelíd teremtés (1876) a Feljegyzések az egérlyukbóI-lal együtt századunk egzisztencialista filozófiájának csíráit hordozza, bár Dosztojevszkij sohasem azonosult „odulakó” hőseivel, akik saját képükre és hasonlatosságukra teremtett abszurd filozófiájuk alapján az egész mindenséggel hadban állnak, akit lehet letipomak, szinte kéjjel fogadják a szenvedést.

Dosztojevszkijnek pályája kezdetén, az ötvenes évek végéig a kisregény volt a fő műfaja, a későbbiek során már ritkábban, a nagy regények „árnyékában” keletkeznek kisprózái alkotásai. Á kisregények és elbeszélések szegényesebb gyűjteménye 1965-ben jelent meg magyar— szovjet közös kiadásban.

(Magyar Helikon Kiadó)

iektroi#us shenocx Holmes kutatta az Isteni sz n'áték

IcúJralái

Lehetséges, hogy speciális elektronikus berendezések segítségével rábukkannak Dante Isteni színjátékának eredeti kéziratára, amelyet több mint 600 éve őriznek a Ferrara melletti Pomposa egyik benedekrendi kolostorának falában.

Ezt a hírt a L’Osscrvatorc Romano tette közzé. Dante életének utolsó éveit Raven- naban és Pompásában töltötte. Itt fejezte be halhatatlan remekművét. Egy régi legenda szerint kéziratát a benedekrendi szerzetesekre bízta, akik a kalózok és barbárok állandó betöréseitől rettegve beépítették azt a kolostor egyik falába,

Luciano Marchcsi mérnök olyan elektronikus készüléket szerkesztett, amely az ezredéves falakban felfedezett egy idegen testet. A bolognai parapszichológiái központ igazgatója és a bécsi egyetem egy szakértője azonos eredményre jutott,

A közoktatásügyi miniszter és a Ravenna—Bologna-i képzőművészeti tanács engedélyt adott az ásatásokra, A vatikáni napilap szerint az okozza a legtöbb nehézséget, hogy a kézirat rejtekhelye egy régi. freskó mögött van. Most annak módját tanulmányozzák, milyen eszközzel lehetne eltávolítani a freskót a falról anélkül, bogy megsértenék.

Ha valóban sikerül rábukkanni Dante kéziratára, felbecsülhetetlen érték jut az olasz kormány kezébe. Szakértők véleménye szerint az olasz kormány minden bizonnyal megtiltaná a kézirat eladását, s megakadályozná, bogy kivigyék az országból.

BABITS

„ .. .mert vétkesek közi cinkos aki néma...” —

mondja Babits Jónása, s a híres verssor egy budapesti kávéház falán már emléktáblába vésett feliratként is hirdeti a művész, az ember kötelességét A Jónás könyve híres soraiban Így folytatja a próféta-Babits: „ ... mert gyönge fegyver szózat és Igazság. Nincs Is itt haszna szép szónak, s imának, osak harcnak és a hatalom nyilának. Én, Jónás, ki csak a Békét szereltem,-harc és pusztulás prófétája lettem.”

Betegágyán araszolta ezekét a szavakat a halálra készülő költő, hogy a fasizmus szédületébe tántorgó országnak prófétálja a végveszélyt, nehogy a hamuba hulló Nini ve sorsára jusson. Tette ezt az a költő, aki pályája kezdetén büszkén vallotta magát * művészet eleíantcsont-tor- nya magányon lakójának. Aki később is sokszor hangoztatta félelmét, tartózikodását a közvetlen társadalmi kérdésektől és finnyás ízléssel válogatta művész-példaképeit, szomorú és zárkózott egyéniségének hazai és külföldi rokon-szellemei közül.

Mégis igazságtalanok lennénk, ha Babltsot csak a Jónás könyve felől közelítenénk meg. Már a világháború közben tanári állását veszti, egyetlen jámbor, pacifista, királyellenes hasonlatáért, majd egyetemi tanári katedrát vállal a Tanácsköztársaság idején. Ám akkor is leegyszerűsíthetnénk életpályáját, ha csupán társadalmi elkötelezettségének külső, vagy költeményeiben jelentkező belső nyomait vizsgálnánk. A tüdős-költő, vagy pontosabban: a költészet tudósa, a poéta doctus, ahogy már életében nevezték, sokkal nagyobb hatással volt a huszadik századi magyar lírára, mint azt az olvasóközönség sejti. Még átok'is, akik vitatták költészetének bizonyos elemeit — mint József Attila tette kitűnő tanulmányában —, a nagy ellenfélnek kijáró alapossággal vágtak neki, hogy stílusának műveltségéből, filozófiából, elvontságból, és sérülékeny emberi érzelmeiből font hálóját felíejtsék. S ha személyes barátja kevés író,

művész lehetett, embed, költői, céhmesteri rangja elfogultságaival együtt is egy Szakma mércét mutató veze- tójevs emelte.

S az irodalmi élei vezére betegágyán nőtt fel a feladat méreteihez, hogy igy mennydörögjön, megtört testéből is a fasizmus minden veszedelmeire: „Irtsd ki a korcs fajt, s gonosz nemzedékét', ' mert nem lasz addig igazság,, se béke, míg gőgös Ninive lángja nein csap az égre.’”

November 26-án lenne- 00

éves.

Bernáth íjászló

A nyja elküldte a közértbe, vá- sárolt, anyja mérlegre tette az almát, leült vele szemben, ránézett és ölébe ejtette a kezét. „Kevesebbet mértek, menj vissza, hátha pótolják.” A kisfiú elszaladt, félelemmel lépett a boltba. Az egyik árusnő rámosolygott, attól bizalomra kapott, elétette a csomagocskát. „Nem lehet, kisfiam. Ki vitted az üzletből, ki van írva, most már késő.” Jó, szelídfényű beszéde volt a néninek. A pult alatt kicserélte az almát és a kezébe nyomta. Szótlan ért haza a kisfiú, nem tudott igazán örülni,-lógatta a fejét. Nem értette, miért volt kevesebb az alma. „No látod, ügyesnek kell lenni.. Majd te is megtanulod” — mondta az édesanyja.

Iskolaszünet volt, fociztak az utcán, kergették egymást, ha elfáradtak nézegették a kirakatokat, minden csődületbe befúrták magúkat. Egyik napon megszólította a folyosószomszédjuk. „Gyere, segíts elvinni ezt a kis holmit, ide, csak a harmadik utcába.”

Este elgondolkozott a harmadik utcáról, de nem szólt az édesanyjának. Minek... Még megtiltaná, hogy máskor elkószáljon. Szerette az ilyen kalandot, izgalmas, mint a Ferkó detektívkönyve amit két napra kölcsönadott. „Péntek estig, becsszó, és anyádnak meg ne mutasd!” Nem értette, mért fontoskodik, aztán mégse mutatta meg.

Lassacskán felgyűltek a titkai, mint kacat a nadrágzsebében. Kavicstól rozsdás kislakaiig, minden volt ott. Csereberélt vele, mint a többiek. Egyszer pénzt tatáit, nem sokat, két forintot, azt este letette az asztalra.

A közértben mindig a mosolygós néni elébe állt, már ismerte, össze is nevettek néhányszor, barackot nyomott a búbjára, meg egy valódit a markába. Olyat mondott egyszer, hogy neki is volt egy ilyenforma fia, de már nincs, nem magyarázta, miért nincs, hirtelen elállt a szava, mint csapból a víz, ha elfordítják. Mintha tartozna a néninek valamivel, ha csak tehette, hosszan állt előtte, hadd nézze, a fia helyett is, gondolta. Szertefoszlott az a régi lidércnyomása

Szolnoki András:

Furcsák a felnőttek

IJ ónapok múlva vásárlás - köz- * * ben' ténfergett a jószagok közt, a mosolygós éppen szabadnapos volt. A vizimadár nyakú borosüvegeket nézte, csettintett, ő is megnő nemsokára. Mikor fizetni állt a sorba, várnia kellett. Hétvégen este annyian összecsődültek, mintha ingyen árultak volna. A sok szatyor, dugig tele kosárkák közt ide-oda verődött, mint sajka a tengeren. Egyszeresük hul- lámlani kezdett az a tenger, megbolydult. Az emberek egymásra néztek, egy koros asszony kiáltozott. „Ellopták a pénzemet!” A tárcámat! Fogják meg! Az elébb még itt volt! Hol a tárcám? Istenem ...” A kisfiú a kiáltozó mögött állt, lökdösés támadt, kiszorult a sorból. „Ez volt ni! Ez a kölyök, kapja el! Megismerem!” — „A szeme se áll jól” — mondta valaki. Erős kéz szorította, befelé rángatta a bolt mélyibe, ahol az van kiírva: Iroda. Segélykérőén

nézett körül, a mosolygóst kereste, egv székbe lökték. „Mutasd a humid! Te gazember!” Háttérben a kár-vallott fújtatott: tátogott, mint üveg mögött a pikkelye vesztett potyka. Kiforgatták vedlett szatyrát, kiló cukrot, meg egy csomag kéttojásos csőtésztát leltek. A könny éppen megszületett a szemében, de még nem gurult le. Ha most az édesanyja belépne... A boltvezető kiküldte a kíváncsiakat, megtapogatta zsebeit, kiszórta a kacatot, szemügyre vette. Ere.ye- sen csapott a kilincsre és a külső ajtóig kísérte. Némi sustorgás gyűrűzött a nyomukba. A kisfiú szabad volt.. Tetszett neki a boltvezető. a szigora, ahogy az őgvelcőkre rászólt: „Engedjenek utat. .. rév dés volt.” Az ajtóban megszorította a kezét: „Felejtsd el, katona*»- log.” Hangja a járdán érte utol.

Aztán lássalak, gyere máskor is.

nyira a kisfiúnak. Egyik bokája fölött vékony aranyláncot’ hordott.

A szökésről már nem beszéllek,

' n : spekkör tehertaxi fuvarozta az aj., dékokát a drága szülőknek, dicsérték bőkezűségét, férjhez ment, felmondta az orvösírhoksá- got, elvált, bekerült a telefon- könyvbe. Minden csoda legföljebb három hónapig tart. Kamaszodé kisfiúknak valami vek tovább, Akkoriban történt, autóbuszon indult Budára. A kaláuznő véletlenül nem adott vissza. „Bocsánat, néni kérem, én kétforintost adtam.” Néhányan odanéztek. „Ez a gyerek bolond!” Valaki segített: „Talán mégsem...” —• „Nézze meg a táskámat... Kár az ilyenből ekkora cirkuszt csinálni! Nesze, itt van, öcsi. Légy vele boldog.” Markába nyomta a pénzt. Nála nem volt több, ezzel a fél forinttal volt másfél, a visszaútra. Égett az arca, gépiesen leszállt a célja előtt, egyedül indult a kaptatónak, Előtte a busz mászott a kertekkel szegett keskeny úton, mint poros ágra egy kék bogár. Lehetséges, hogy mégse kétforintos volt?... Véletlenül nem adott vissza, persze, aztán restellt*; van ilyen. Hirtelen összemosódott benne két arc: a közértbeli kiabáló és a kalauznő. Rendezni akarta' gon-, golatait, de semmiképpen sem tudta összeszedni magát. Majd este anyunak...

Af acsora utánig halogatta a 'r dolgot. Amikor végigmondta, anyja rántott egyet a vállán. „Kölyök vagy még, sokat kell tanulnod és ugyancsak sok mindent elfelejtened, mielőtt ..Nem mondta tovább. A kisfiú toporzé- kolni szeretett volna, hogy most, azonnal beszéljen vele tovább, majd mint egy félénk kis állat, amelyik vihar előtt bebújik az odújába., csendben maradt. És mint évek előtt a sarki közértben, megint hullámzani kezdett körülötte a szoba, a bútorok, anyu. a mosolygós, Szaniszlay, a családi képek, Hurlcecék Etája, minden, mint az a tenger; szerencsére, most nem kiáltozott senki. Enyhén szédült. Anyja felé fordult, hogy belenézzen nyugtató, barna szemébe, de ő lesütötte. Egészen váratlanul azt akarta kiáltani: „Segítség!” Az s-t már megformálta, de ajkai nem engedelkeskedtek azonnal. Élesen a tenyerébe vájta körmét, hogy ki | ne nyíljon a szája. ?

'vVWl/yVv’//AW»WVV

Ez jólesett. Ilyennek képzelte apját, akit sosem ismert.

Anyjának mindent rendre elmondott. Sokáig nem beszéltek róla. . Ösztönösen kerülték, mint láb a pocsolyát. Hónapok múlva az újságban olvasott egy elcsípett tolvajról, akkor horzsolódott fel benne a gyanúba kerülése behegedt nyoma. Olyan élesen támadt életre, mint moziból jövet, ha nappali fény tolul a szemébe, egész elvakítja. Nagyon akart nem gondolni rá, de valami nem hagyta nyugton. Vajon meglett a tárca? És ha nem, mit gondolt róla az a nő? Hátha söpréskor előkerült a pult alól, ahová véletlenül berugdosták. A takarító odaadta vagy nem adta oda.

O

któberben Szaniszlay össze- verten jött a suliba. Harmadnapra lelohadt, de kék-zöld lett az arca. Bevallotta, hogy az apja hagyta helyben. Intőt kapott és aláírást hamisított az ellenőrzőjébe. A kisfiú mélységesen sajnálta a csapat kapusát, akivel néha megosztotta uzsonnáját. Szaniszlay apján tűnődött, az aláíráson, amit az ő helyében elvállalt volna. Az autóbuszvezető keze nyoma sokáig virított a fiún, s egy vonalnyi forradás később sem tágított a homlokáról. Valahányszor barátjára nézett, felcsúszott a tekintete, a forradás emlékeztette. Vajon mikor a volánt fordítja, eszébe jut-e? Néha faggatta Ferkót, de úgy tűnt, apja elfelejtette a dolgot. Cukrászdába vitte, sarokházat tömött bele. A felnőttek kiszámíthatatlanok, néha túl komolyak, máskor meg váratlanul elnézőek.

Rákövetkező tavaszon Ferkó újságolta. „Képzeld, apa felcsípett nekem egy pótmamát. Elválik az öreg fiú.” Foci után caplattak haza. Nyalókai-kakast szopogtatott „Tovább dumáljam?... — , .Jöhet ...” — „Már voltam veié moziban. Oltári nő. Vasárnap kirándultunk,. nyársról csepegtette a zsírt a kenyeremre. Kicsit pisze és vörös, mint ez a ...” Leharapta a vörös cukorkakas fejét és hideg üveghangon felnevetett. „Múlt héten még fekete volt, koromfekete...

Mit szólsz?“ — „És az anyukád? Mikor láttad?” Ferkó elfordult, kifújta az orrát. „Minden második vasárnap kapok tőle egy tábla csokit. Ha kicsit előbb megyek, kettőt. Azt mondta, sajnálja, hogy apué lettem.” Elhallgattak, átfutottak a zebrán. „A pisze szerint: két mutl mégiscsak több, mint egy. Nem gondolod?... A sarkon váltak el, barátja nem nézett a szemébe; megesküdött volna, hogy a forradás tüzelni kezdett a homlokán. Ferkó gyakran elmaradozott, ha hívta, kibúvót keresett, formája hanyatlott, sok potyagólt szedett be, túlságosan lefoglalták a mamák.

H

urkecékól megszökött a nagylány, az a sudár szőke, akire úgy feltapad a ruhája, nem is tudja, hogy csinálta, mintha mindig fürdőtrikóban járt volna, a bikini direkt jól állhatott neki. Erről a lányról mindenfélét összevissza gondolt és az lepte meg, hogy nem szégyellt*. Egyszer órákig leste a lépcsőfordulóban. Eta meglátta, az álla alá nyúlt, gyöngyház körmével megcsiklandozta. „Növögetünk, kisfiú?... No nézd csak!”

A kisfiú komolyodni kezdett, sovány csirkemellét kihúzta, megkérdezte anyjától; hova szökött az Eta? „Mi közöd hozzá?” — „Csalt.” — „Nagylány már az, talán húsz is van.” Meglepte, hogy anyjából harapófogóval se húzott ki többet. „Az ő dolguk. Mindenkinek a magáé.” Ennyit fecsérelt- rá. A fiú nyaka megnyúlt, szempillái felcsapódtak. Virág nyílik így gyorsított filmen. „Szóval, az ügy le van zárva?” Maga Ijedt el, ahogy kimondta. Anyja rákapta a fejét, nem a hangjával, a mozdulatával kérdezte: „Hát ez meg mi? Kitől hallottad?!”

Furcsák ■» felnőttek, néha nem lehet megérteni őket. Lám, még anyu sem kivétel.

Etát hamarosan egy Opelből látta kiszállni, orvosírnok lett a rendelőben. Nem sok idő múlva a Hurkec lány mélykék Mercedesből tűnt elő, szőke haja .kékesre őszült, így már nem tetszett any-