Népújság, 1973. október (24. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-11 / 238. szám

Gyufacímke és az őslénytan A pihentető, a játékos, a sorakoztató időtöltés hívei­nek száma szinte napról nap­ra gyarapszik. Közrejátszik a véletlen is: elég, ha a sajtó, a rádió vagy a televízió felfi­gyel egy-egv sajátos hobby- ra, s máris új hódolók ío- borzódnak. Az ötleteknek ve­szeti se száma. A jó szándé­kú reklám, a széies körű publicitás divatot csinál: volt barkácsoló, volt bélyeggyűj­tő, volt numizmatikus kor­szak. Ilyenkor ugrásszerűen nőtt az érdeklődők száma. Igaz, a hódolók idővel meg­fogyatkoztak, ám mégis so­kan hűek maradtak az első elhatározáshoz. A szabad idő hasznos, szó­rakoztató felhasználása szé­les körű tömegmozgalommá nőtt. Nincs korhatár* nincs kötelező képzettség: bélyeget gyűjt a kisdiák, kaktuszritka- 6ágokra vadászik a középko­rú szakmunkás vagy mér­nök, s barkácsol, népi fafara­gással foglalkozik a nyugdí-' jas kertészmérnök, vagy ol­vasztár. Ha csak pihentető, szóra­koztató, hasznos időtöltés len­ne, kár volna minduntalan emlegetni. Elvégre amióta az emberi civilizáció teret nyert földünkön, majd minden em­bernek akadt valami „boga­ra”, amivel elütötte a szabad időt. Ma azonban többről van szó! Egy mind szélesebb, kö­rű, mind nagyobb jelentősé­gű, társadalmilag is fontos mozgalomról. Közismert, hogy a francia királyok, ha már az uralko­dás művészetéhez nem értet­tek, legalább kitanultak egy szakmát, s alattvalóik gond­jai helyett azzal bíbelődtek. Jobbágyaik számára maradt a munka látástól vakulásig, minimális szabad idejükből legfeljebb pihenésre futotta, arra se mindig. A technikai, a társadalmi fejlődés, az életszínvonal emelkedése — különösképp századunk harmadik negye­dében — növelte az emberek szabad idejét. Ez a szituáció '• táptalaja a hobbyk elburján­zásának. zumként fel-felfigyelünk rájuk, nem gondolva az egyé­niségformáló erőre, s annak folyvást gyarapodó társadal­mi hasznára. A sok érdekes esel közül csak néhányat ennek érzé­keltetésére. Kezdjük a leg­szembetűnőbbel! A harmin­cas években egy budapesti villamoskalauz hobbyból csatlakozott a kutató paleon­tológusokhoz. Kísérte őket, eljárt velük a felfedező, fel­táró utakra. Fokozatosan megtanult majd mindent, amit egy őslénytanosnak tud­nia kell. Reggelenként aztán a villamos „volánja” mögé ült, s dolgozott éppúgy, mint annyi más kollégája. A hob- byról azonban nem mondott, le. Egyszer aztán megszüle­tett az elhatározás: ha törik, ha szakad, paleontológus lesz. Nem volt érettségije, nem szerzett egyetemi végzettsé­get, kitartása révén mégis elérte, amit akart: őslénytan- kutató lett, s az évtizedek so­rán kimagasló eredményeket produkált, alig egy éve, hogy az egri vármúzeum paleonto­lógusként nyugdíjba vonult, de munkájára, szakértelmére ma is számítanak. S a kevésbé látványos, vagy éppen észre nem vett sikerek nem hasonlóképp ér­velnek? A barkácsolók köré­ben annyira népszerű folyó­irat, az Ezermester ifjú olva­sótáborának köréből kiváló műszerészek, elektromérnö­kök sora fejlődött. Az isko­lák, a kultúrotthonok rádiós szakkörei fiatalok százáiit irá­nyították egy-egy speciális szakmára. Ezt sem vették számba, ezt sem mérték fel, de tény, hogy így van. Akkor A munka alkotótevékeny- , ség, de nem mindig és nem ; mindenki számára. Nem, mert az ember sokszínűbb egyéniség annál, hogy kere­tekbe lehessen szorítani, szárnyaló fantáziája ezerféle útra csatangol, keresve, ku­tatva a hasznosítás lehetősé­geit. Eire nem nyújt lehető­séget — legalábbis igen sok­szor nem, különösképp a fi­zikai munkánál — a mégany- nyira szeretett szakma, a nyolcórai munka. Az ember sokoldalúságra törekvése a világ ezerarcáságának visz- szatükröződése. Olyan erő ez, amelynek lehetetlen ellenáll­ni olyankor, amikor a lehető­ségek sora adott. A szak-, a ^ szi n betanított munkás, az örökös pihenésre kárhoztatott nyug­díjas, az iskolapadba, a könyvei mellé rendelt diák számára a hobby zöld jelzést jelent az alkotótevékenység teremtőerőinek. A produk­tum az övé, ő büszke rá, ő dicsekedhet vele. A sikerél­mény szárnyakat ad, a sza­badjára engedett fantázia még többre sarkall. Ez a hob­byk varázsának titka. Szellemi tőke ez, amire ér­demes felfigyelni. A hódoló észre sem veszi, üe lassan- iassan szakemberré nő. Az éremgyűjtő ismeri a törté­nelmet'. tájékozott a kisplasz­tika művészeti kérdéseiben; a kaktuszrajongó a biológia búvára lesz, a könyvritkasá­gokra vadászó idővel iroda­lomkedvelő a barkácsoló majdhogy asztalos, elektro­technikus tévészerelő. Mek­kora érték ez társadalmi szinten! Ennek hatáselemzé­sével még alig-alig foglalkoz­tak, pedig célszerű lenne. Ott meg végleg nem tartunk, hogy erre az erőre alapoz­zunk, rendszeresen, tervsze­rűen. Egyelőre csak hódo­lunk a hobbyknak, s kurió­OJtmm WJ3. Október 11.} csütörtök Befejeződött a súlyemelő- edzés. Fáradtan, ám elége­detten pihentünk az öltöző­ben. Hirtelen felpattant az ajtó. és Szeva Bobrikov, fő­iskolánk Komszomol-titkára jelent meg a küszöbön. __i Üdv a bajnokoknak! — b iccentett vidáman felénk, és megvillant a szemüvege. — Hogy vagyunk? Szakitga- tunk, nyomogatunk? Szeva maga nem sportolt, de töviről hegyire kiismerte magát minden sportágban. Csak úgy szórta magából a bajnokok nevét, a versenyek idejét, a rekordok másod­perceit, métereit és kilo­grammjait. — Hozzád jöttem Jura — mondta. — Öltözz es gyere be a bizottságra. . Amikor beléptem a szo­bába, már ott ült két évfo­lyamtársam — Zsenya Pak- és Tolik Volincev, mindketten birkózók. — Három nap múlva kez­dődik a kötöttfogású birkó­zóbajnokság — mondta Sze­va, megigazítva a szemüve­gét. — Főiskolánk először vesz részt ezen a versenyen. Világos? — Világos — válaszoltam, noha egyáltalán nem értet­tem, mi közöm ehhez ne­kem a súlyemelőnek. __ Teged is betettünk a főisk olai birkózócsapatba — folytatta lelkesen Szeva —, félnehézsiilyban fogsz szere­pelni. Indulás holnap reggel hétkor. Világos? — Nem — mondtam hatá­rozottan. — Egy kukkot sem értek az egészből. Én súly­emelő vagyok, nem pedig. .. — Tudom, tudom — sza­kított félbe Szeva. — Sem­mi izgalom. Mindent meg­magyarázok. Arrél van szó, hogy nincs félnehézsúlyú versenyzőnk. Igaz, kiállhat­nánk nélküle is. de akkor büntetőpontokat kapunk — azt meg magad is tudod, hogy ez mit jelent. — No de mit tudok én segíteni? — Hány kiló vagy? — Nyolcvan. — Na látod. majdnem megütöd a félnehézsulyú ka­tegóriát: — kiáltott Szeva. — Vagy talán neked nem fontai főiskolánk sportbe- csüíeie?t is, ha nem lesz minden érem gyűjtőből numizmatikus, ha nem- lesz minden régészkedő fiatalból archeológus! Megyénkben is ezrek hó­dolnak szabad idejükben kedvenc hobbyjaiknak, mű­velődnek, szórakoznak, pi­hennek a maguk kedvtelésére, de nemcsak a maguk hasz­nára. A falusi kultúrottho- nokban több helyütt szakkö­rökbe tömörülnek. Felfigyelt rájuk a városi népművelés is. Numizmatikus, kaktusz és bélyeggyűjtő csoportok mű­ködnek a Megyei Művelődési Központban. Arra is lehető­ség adódik, hogy munkájuk eredményeit. kiállításokon mutassák be az érdeklődők­nek. Fórumot kaptak a nép­művészet hívei, a fafaragók, a hímzők, a szőttesek meste­rei. Előrelépés, dicsérendő, mert sokat jelent ez is. Igaz, ennél, főként városon sokkal többet lehetne tenni, számít­va a széles körű érdeklődés­re. Hobby-köröket kellene létrehozni, ahol találkozná­nak a bélyeg-, a gyufacímke-, a könyvritkaság-gyűjtők, a barkácsolók egyaránt. Egy­formán kaphatnának ötletet útmutatást, jelentkezhetné­nek közös kiállításokon. Módszereket, elképzelése­ket lehet és kell is találni, mert a hobbyhullámnak nem a múltja, hanem a jelene, s főként a jövője sokat ígérő. Mind az egyén, mind a társadalom számára... Az iskolaorvos rendelőjében Az új tanévben bővült az iskolaorvosi hálózat. A csak­nem 130 ezer általános iskolás egészségvédelmén 290 kör­zeti gyermekgyógyász működik. Képünkön: gyermekgyógyász vizsgálja a kisdiákokat. (MTI-foto — Benkő Imre felvétele — KS) Mai ív-ajánlatunk: (8.05: Mindenki közlekedik... A közlekedés, s különösen az autóközlekedés gyors és örvendetes fejlődésének árnyoldala — a baleseti sta­tisztika. Erről és a főváros baleseti statisztikájának né­mi csökkenéséről beszél az adásban dr. Makovecz István r. ezredes, a Budapesti Rend­őr-főkapitányság közlekedés­rendészetének vezetője. A műsor bemutat néhány biz­tonsági ővtípust. ami hovato­vább elengedhetetlen feltéte­le lesz az autózásnak, csak­úgy mint a motorosoknál a bukósisak, s egyben felszere­lésük. használatuk módjáról is tájékoztat. Az idénynek megfelelően szó lesz az őszi-téli közleke­dési nehézségekről, elsősor­ban a sárról, 6 arról a máso­kat veszélyeztető jelenségről, ami a fényszórók rossz beál­lításából adódik — a valutás­ról. De nemcsak az autósok­ról esik szó, hanem a gyalo­gosokról is. Végezetül színé­szi produkción is derülhe­tünk: a műsor vendége Már­ton András színművész, aki autóvezető-típusoikait karikí- roz, Pécsi István Gulácsy Lajos emlékkiállítás Hatvanban E század festészetében je­lentős szerepet tölt be a tra­gikus sorsú Gulácsy Lajos lá- tomásos művészete. Az a sa­játos formanyelvű, hangulatú piktúra, amely születése ide­jén sok értetlenséggel talál­kozott, s amely az utolsó két évtizedben válhatott ismer­tebbé. hozzáférhetőbbé. Ami a Gulácsy-művek nyelvének kulcsa, s a művész megértésének alaptényezője: a grafika. Rajzok, vázlatok több százra tehető sokasága, amelyek javarészükben rej­tettek. A Magyar Nemzeti Galéria műtörténészének, Szabadi Juditnak érdeme, hogy kezünkben immár e kulcs, az életmű sajátos szempontú megközelítésének lehetősége. Ö nyomozta ki a hagyaték fontos forrását, Gu­lácsy rajzainak lelőhelyeit. S ő talált Vörösváry Ákos sze­mélyében olyan műgyűjtőre, aki féltett kincsét most haj­landó megosztani ann,■siónk­kal, de elsősorban Heves me­gyével, ahol a közeli napok­ban kiállítás nyílhat é gyöngyszemekből, Gulácsy Lajos mindmáig rejtőző gra­fikai munkáiból. A tárlat megrendezésére a Hatvani Városi Múzeum vál­lalkozott. Nyitására szomba­ton délután 4 órakor kerül sor. Az ünnepi aktuson Né­meth Lajos főiskolai tanár, művészeti író emlékezik Gu- lácsyra, méltatja a festő munkásságát. G. IRLIN: Sporibecsiáiei — Srácok — könyörögtem most már Zsenyának és To- liknak —. halvány gőzöm sincs erről a sportágról. — Sebaj — mondta To­lik —, nem is kell kiállnod. Értetlenül meredtem rá. — Tudod, a félnehézsúly és a nehézsúly igen ritka kategória, nem hiszem, hogy a csapatok ki tudnának ál­lítani ilyen versenyzőket. — Hát akkor ne állítsatok ki ti se! — No és a büntetőpontok? — Kivel birkózzam, ha nem lesz ellenfél? — Ez aztán igazán ne nyugtalanítson. Kivonulsz szépen a szőnyegre, és _ ha nincs ellenfél, tiéd a győze­lem. No, áll az alku? — Rendicsek — egyeztem bele. — De azért tanítsatok meg egy-két fogásra. — Ezt vállalom — jelen­tette ki Zsenya. — Most eredj, készülődj. Reggel hét­kor találkozunk az állomá­son. A városban a TST képvi­selője fogadta csapatunkat: — Hány fő érkezett? — Teljes a létszám —vá­laszolta Tolik, a vezetőnk és edzőnk egy személyben. — Menjetek a szállástok­ra — mondta a képviselő—, pihenjetek. Holnap ötkor mérlegelés. — Zsenya — mondtam izgatottam Pakszinnak —, a félnehézsúly nyolcvankét ki­ló, én viszont csak nyolcvan vagyok. — Ne izgulj, nesze, dupla étkezési jegyet kapsz. Két reggeli, két ebéd, két va­csora — nem lesz semmi difi a súlyoddal. Hanem — és itt Zsenya arcán pír fu­tott át — a mérlegelésig tartsd vissza ... érted? Közvetlenül a mérlegelés előtt minden eshetőségre fel­készülve bedobtam egy üveg tejet, és állkapcsomat kemé­nyen Összeszorítva léptem a mérlegre... — Nyolcvankettő — mond­ta a vezető bíró. — Neve? — Ivanov — vetettem oda, fel­toa­és nadrágomat sebesen rántva kiviharzottam a lett felé. Ünnepélyesen kezdetét vet­te a verseny. A csapatok felsorakoztak a szőnyeg előtt, végighallgatták az ilyenkor szokásos beszéde­ket, tapsokat, aztán elhagy­ták a sportcsarnokot. És a szőnyegen már ott is az első pár. Aztán a máso­dik ... Gyorsan repült az idő. S amikor a hangosbe- szélö bejelentette, hogy a félnehézsúlyú versenyzők kö­vetkeznek, nem is fogtam fel rögtön, hogy rajtam a sor. Szinte öntudatlanul lép­tem a szőnyegre. Amint egy kicsit összeszedtem magam, tekintetem a srácokat ke­reste. Tolik és Zsenya báto­rítóan rázták a fejüket: ki­tartás, semmi izgalom! Várom az ellenfelemet. Helyette azonban a bíró lép oda és kijelenti: „Mivel az Előre SO nem indított fél­nehézsúlyú versenyzőt, győz Jurij Ivanov.” Ugyanígy történt másnap is, sőt a harmadikon és a negyediken is. Lassanként hozzászoktam a gondolat­hoz, hogy ezzel be is feje­ződik az egész. A verseny utolsó napján zsúfolásig tömve volt a csar­nok. A fiúk kitűnő hangu­latban — csapatunk az első helyen állt. — Kérjük a félnehézsúlyú versenyzőket a szőnyegre — harsogja a megafon. Gyorsan odafutok és el­foglalom helyemet a vörös sarokban. Rámosolygok a közönségre, kacsingatok a fiúknak: oké, minden 'rend­ben. A csarnokban leizúg a taps. Könnyedén meghajtom magam, a másik oldalra for­dulok — és”ereimben meg­fagy a vér. Látom ám, hogy egy izmos srác közele­dik a szőnyeg felé és maga­biztosan helyet foglal a k?k sarokban. A bíró mond valamit, én azonban semmit sem hallok. Csak a gong oldja fel a sok­kos állapotot. Hát ami elke­rülhetetlen, az elkerülhetet­len, gondolom de nem fo­gom magam olyan könnyen megadni... Fenyegető arcot vágva odaugrok ellenfelem­hez. A bíró azonban meg­fogja a vállam, figyelmez­tet az üdvözlés szertartásá­ra. Zord arckifejezésemen mit sem változtatva teljes erőmből megszorítom ellen­felem kezét — meg akarom neki mutatni, hogy velem nem érdemes cicázni. .. Az üdvözlés után gyorsan megfordulok, leírok egy fél­kört, aztán kissé megrogy- gyantva a térdemet, előre nyújtott kézzel ellenfelemre rontok. Az a fő, hogy ne hagyjam magához térni. A kezeink keresztezik egy­mást, aztán — mintegy ve­zényszóra — mindketten hátrálni kezdünk.. Érzem, hogy a lábaim rögtön elsza­kadnak a szőnyegtől. „Állj! — súgom neki. — Egyez­zünk ki döntetlenben.” „Á, kegyelmet kérsz? De miért törted ki a nyakamat?” „Csak úgy... véletlenség- ből... nem akartam... Le­gyen döntetlen!” „Majd utá­na beszélgetünk” — sziszegi ellenfelem és levág a sző­nyegre. Minden erőmet meg­feszítve hidat csinálok, hogy a lapockáim ne érjenek a szőnyeghez. Ellenfelem li­hegve próbál két vállra fek­tetni. De csak gyengén nyom, nyilván teljesen ki­döglött. Szaggatottan lihegi az arcomba: „Na jó, legyen döntetlen ... Csakhogy egy kicsit nehéz lesz... Én va­lamivel jobban állok. Is­mersz egy-két fogást?” „Igen.” „Akkor most tor­nem stimmel valami. Hogy én felek tőle, az rendben van, — nem vagyok birkó­zó. De ő miért hátrál? Talán óvatosságból ? Újból előrerontok, jobb kezemmel elkapom ellenfe­lem nyakát, a ballal meg a vallat. Hirtelen meghallom forró lihegését: „Megörültei, Ivanov? Kitöröd a nyaka­mat ... Engedj el, te hülye! ...Én is olyan birkózó va­gyok, mint te. Érted ?” Per­sze, hogy értem, de magam sem tudom, miért, tovább nyaláoolom a nyakát. „Vagy úgy — sziszegi ellenfelem. — No majd én megmutatom neked!” Egész testét megfe­szítve kibújik az ölelésem­ből, és keményen megra­gadja az övemet. Érzem, dúlj ki. és dobj engem ugyanijáén helyzetbe. De be­csületesen ám, semmi takti­kázás!” Ügy tettem, ahogy meg- bes^ltük. Hogyan tartottam magam vissza, hogy le ne nyomjam a lapockáit a sző­nyegre. magam sem tu­dom. A lényeg az, hogy visszatartottam. Valami cso­da folytán sikerült a tusát döntetlenre kihúznunk. Meg­osztoztunk a pontokon. Másnap a helyi sportúj­ságban azt írták. fc. gy «z volt a legizgulmasa/.» ó; legérdekesebb párharc, és bogy a fogások gazdag arze­nálját mutattuk be. Fordította: Zahemszky László

Next

/
Oldalképek
Tartalom