Népújság, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-01 / 204. szám
Ártatlan gyilkosak Magyar film Beszélgetés Eimúlóban a nyár. küszöbön van szeptember, a tanév- kezdés hónapja. Ezekben a hetekben a felnőttek, a szülők j figyelme fokozottabban a gyermekekre irányul. A picik — akik most mennek először iskolába —, egész izgalomban tartják a családot. A nagyobbak sem kevésbé. Megjelent a miniszter állásfoglalása az iskolák házirendjéről, a dohányzásról, a szeszes italok fogyasztásáról, a hajviseletről. Ezekkel kapcsolatosan mostanában sok a beszéd. Sokgk örömére a „tiszta” szó is helyet kapott ebben az állásfoglalásban. Két idősebb hölgy beszélget: — Hogy vagy, drága Elviram? — Köszönöm kérdésed, nagy izgalomban. Tudod, közeledik szeptember, és várom a diákjaimat. — Akkor kvittek vagyunk. Hozzám is érkezik két kollégiumból kimaradt vidéki kislány. Tudod, olyan nagy várakozásban vagyok és szívesen kérnék tőlefi tanácsot. Milyenek ezek a gyerekek? A kérdezett belekarol barátnőjébe és az akácfa árnyékába tessékeli. — Tudod, drágám, legfontosabb, hogy a tisztasághoz szoktasd őket. — Ne mondd! Én azt hittem, hogy ezek a lányok... Hiszen mindegyik olyan, mintha most lépett volna ki a legfrissebb divatlapból. A hölgy nagyot nevet. — A divattal nincs is baj, aranyosom. A falusi mamák szinte elkápráztatják ezeket a lányokat. A mi időnkben egy házasságba nem indult olyan stafírunggal egy lány, mint most az iskolába. A még tájékozatlan hölgy most már igazán türelmetlen. — A tisztaságot említetted, Elvirám? — Tudod, nagyon aranyos két gimnazista lány lakik nálam. Szabad idejükben kenik, fenik magukat, versenyt öltöznek. De hát, istenem! Fiatalok. Reggel — eleinte —, az utolsó pillanatban ébredtek, ruhát, harisnyát kaptak magukra, igazítás a tükör előtt, és gyerünk. Egyik délután megkérdeztem őket: — Gyerekek! Mosakodtatok ti ma reggel? Nagy csend. Később Jutka, a nyelvesebb válaszolt. — Mi csak este mosakszunk, Elvira néni. És hetente egyszer fürdünk. A gyerekeket váró hölgy összecsapja a kezét. Elvira néni ujjával, jelez, hogy tovább kíván szólni. — Mutassátok a nyakatokat, a fületeket! És a fehérneműt is! — Attól a naptól kezdve, drágám, nálam új házirend van. A két lányt fél hétkor költőm. Ha kell, rázom. Tetőtől talpig mosakodás. Spray-használat csakis a víz után. Megmagyaráztam nekik, hogy így illatos a test. amúgy büdös. Izzadtság ellen pedig legjobb orvosság a tiszta víz, meg a szappan ... A beszélgetés alatt a szomszéd akácfa mellett cigarettáztam. Végighallgattam a diskurzust, pedig siettem. Végighallgattam, mert nagyon tanulságos volt... Szalay István Búcsú a nyártól Magasan lobban a tábortűz lángja: úttörők, kisdobosok ülnek a tűz körül, s a nyári emlékeket elevenítik fel. Az egri X-es számú iskola úttörői így búcsúztatják a nyarat, a nagy vakációt, az Iskolakezdés előtt. Van aki a csillebérci úttörőtáborban szerzett élményekről mesél, más a felejt- hetetlén artyeki napokról. Voltak a gyerekek országjáráson, ezeknek az élményeknek is akad krónikása. És közben száll a dal, egyre magasabb a tűz lángja, aztán már csak a , parázs izzik. Kicsit szomorkás a búcsú a sok-sok élményt adó vakációtól, de van már egy kis türelmetlen várakozás is. Jön az új tanév, új élményekkel, új tudással. Kedves ötlete volt az úttörőcsapatnak ez a tábortüzes nyárbúc^úztató. Reméljük, hagyományos szokássá válik. * Kivételes felkészültségű, sajátos hangvételű és forma- világú ember alkotókedvéről tudósítanak azok a grafikák, amelyekkel a hatvani Vörösmarty Művelődési Központ legújabb kiállításán elénk lép Csohány Kálmán. A művész tökéletesen ura a rajznak, a vonalnak, amely mintha reneszánszát élné hazánkban. S a ballada! tömörségű, szaggatottságé karcok a lélek, az érzelemtár olyan mélységből fakadnak, ahonnan csak üdítő kristályvíz törhet a felszínre. Vannak, akik talán komornak, pesszimisztikusnak ítélik a kiállítót, mert műveinek témaköre alig lépi túl az elmúlás gondolatát, vagy legalábbis sok bennük az erre való utalás. A figyelmes szemlélőt azonban nem vihetik ferde vágányra a rajzcímek, az emberi lét értelmetlenségét sugalmazó egyes motívumok, kompozíciós elemek. Mert Jégyen bár előttünk temetői keresztek kusza szövevénye, másik karcon a szinte vonallá ösztövérült Megváltó, vagy pedig riadalommal egymásba kapaszkodó emberpár, félig lesújtott áldozati bárány, ezek Csohány művészetében, szimbólumrendszerében mindenkor a lezárt múltat, az emberiség sorsveszélyeit jelentik, s felettük — ellenpontként — mindjárt felfelé húzó madarak csapata, űrben száguldó rakéta raiza plántálja tudatunkba a rosszon győzedelmeskedő jót, a reménykedés nagy-nagy hatalmát. Tetőtől talpig Amerikába szakadt hazánkfia, mint ismert filmrendező, krimispecialista visszatér, hogy itthon forgassa le száj táti honfitársai körében harminchat befejezett filrpje után a harminchetediket. A „dollárszag” — mint napon érlelt hús — vonzza köré a gyors és könnyű érvényesülésre, hírnévre vágyó „pipiket”, az őket felszolgáló — később amatőr betörőkké átváltozó filmgyári bennfenteseket, végül a két ötletgyáros bölcsészhallgatót. Eddig a bűnügyi történet sajátosan magyar kellékei. Most következnek a „nemzetközi”, nélkülözhetetlen felvételek: magányos villa, egy hétig távol levő házmester (mellesleg épp most vette ki évi rendes szabadSzakmai tudást, rajzkészséget említettünk bevezetőben. Az ilyesféle vértezett- ség azorban nem a cizellá- lásban jelentkezik Csohány Kálmánnál. Karcai, metszetei nem a finomkodó művesség jegyeit hordozzák, hanem töredezett rusztikusságukkal a földközelség, a valóságos világ kifejezői. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak is, hogy a művész munkái senkit nem hagynak nyugton, senkit nem engednek tova közömbösen. Perbe szállhat bárki ezekkel a rajzokkal. Vitázhat szimbolikájukkal a kifejezésre juttatott gondolattal, csak éppen érintetlen nem marad. E szug- gesztivitás talán a legjellemzőbb vonása a csohánykál- máni művészetnek, ezt nem lehet megtagadni tőle! S amit még nem feledhetünk el, ami még szükséges a művész pályájának megértéséhez: a népdal, a néplé- lek, a visszajáró gyermekkor, a szülőfalu. Minden műve ezekben gyökerezik, belőlük táplálkozik, általuk nyeri utolérhetetlen hamvassá- gát, természetességét. Csohány sohasem spekulál. Annál inkább közvetítője, kiélője az emlékvilágnak, annak az érzelmi fűtöttségnek, amihez hűsége révén jutott. Ezt a kötődést, máig tápláló „köldökzsinórt” érzékeltethetnénk másként is. A művész maga erre lenne talán a legbüszkébb. Azt mondom: Pásztó. És abban a pillanatban megjelenik előttem «ágát természetesen), több éjszaka, mint nappal — érdekes, milyen hamar sötétedik a krimikben —, s hogy a hitchcocki avagy Agatha Christie-i hangulat is érvényre jusson: bőségesen záporozó eső, mennydörgéssel, villámokkal. Minden együtt van tehát, itt mór csak ölni kell! Az „ártatlan” áldozatot a fiúk könnyedén kiagyalják, semmiség ez nekik, egyetemi előképzettséggel! Csupán az ártatlan gyilkos hiányzik még. Ró egy kicsit sokáig kell várni, de végül figyelmünk elalvása előtt megérkezik és „megolajozza” az eleddig rozsdásan döcögő gépezetet. A rozsda ugyan még nyikorgat egyet-kettőt később is a kerekeken, de valójában a „véres gyilkosCsohány Kálmán, érzékenységet sugárzó metszeteivel. Vagy kiejtem a nevét: s máris földerengenek a nógrádi község öreg templomának, avult házainak kontúrjai, meg azok a csontos, inas bányászemberek és földművelők, a legegyszerűbbek, akiknek nyüzsgésében gyermekként felnövekedett a művész, s akikkel mindmáig legszívesebben paroláz úton- útfélen. Igaz és emberséges művészet a Csohány Kálmáné. Találkozni, ismerkedni vele nagy szerencse. Hatvan örülhet az alkalomnak. (Befejező rész) A lábam, a híres lábam, amivel — tanúim vannak rá — a Perint partján még két hete is oly kitartóan kocogtam. Itthon jól ismert terepen, a véreim előtt meg cserbenhagynának? Ha korbács lenne nálam, talán ütném is őket... Pedig az igyekezet megvan bennük, mint a jól húzó öreg lovakban. De mit ér az, ha remeg a csűd, s elernyednek az izmok. .. ? Kellett nekem lakodalom? Násznagyuraság? Kellett hát — ragyog fel a szemem, mert lázas igyekezetem kísérő hangjait is túlzörgi egy velem szemben közeledő szekér. Még nem látom, de olyan közel van, hogy orromba csap a lovak izzadságszaga. — Meg vagyok mentve — kiáltom a kocsisnak, mint egy hajótörött, aki végre valamibe kapaszkodhat Ö persze nemigen hallhatja, inkább csak érzi, hogy meg kell állnia, hát a kocsi hátuljához ugrik, hogy teljesen behúzza a féket. A lovak szólítás nélkül is megállnak. A kocsis előrelép, s míg nyújtja a kezét — amin karórát látok — alapo san végigmustrálom. Kt' méteres, fekete sörényű, v< darab ember, amolyan mackós, hegyi mozgású. — Mennyi az idő? — kérdem mindjárt köszönés urán. sággal” kezdetét veszi egy gördülékenyebb, ötletekben, fordulatokban gazdagabb cselekménysor. Arról, hogy mi elevenedik meg előttünk a két forgatókönyvíró, Maár Gyula és Zimre Péter, valamint a rendező Várkonyi Zoltán jóvoltából — krimiről lévén szó — nem illik említést tenni. Arról azonban beszélhetünk, hogy játékosságot és némi humort is elegyítenek a történetben. Lehetőséget adnak — néha többet is a kelleténél — a nézőnek, hogy maga gombolyítsa az események fonalát. Ez a lehetőség viszont egy idő után kissé kiszámíthatóbbá teszi a következményeket, amelyek így nem hatnak mindig meglepő, váratlan fordulatként. összességében ez a film, ha akar sem tud több lenni egy „nem szokványos” bűnügyi történetnél. A két egyetemistát a — film központi figuráit — alakító fiatal színész: Huszti Péter és Tahi Tóth László eleinte mintha nehezen lendülne a játékba, de aztán mindent becsülettel, ha lehet itt egyáltalán használni ezt a kifejezést, hitelesen eljátszanak. Mensáros Lászlónak éppenúgy nem jelent nehézséget a rendező megformálása, mint a stáb tagjainak életre keltése öze Lajos, Suka Sándor, Benkő Gyula és Kozák László számára. A kellemesen eltölthető másfél órát Somló Tamás felvételei és Vukán György zenéje egyenértékűen segítik. De a válasz úgy lecsap, hogy egy fába kell kapaszkodnom. — Hihetetlen, hogy már öt óra! — hebegtem, s a lombrésen át lestem a csalóka napot. — Már pedig annyi —, mondja az emberem, nem kis csodálkozással, mert később. ahogy a találkozásra visszatértünk elárulta, különös magatartásom miatt már- már azon volt, hogyan nyúlhatna leggyorsabban ,a szekér oldalán fityegő fejszéhez. Aztán ellihegtem neki, hogy milyen nagy bajban nagyok. Ha istent ismer, for h'tson a szereke rúdián és; sejtsen rajtam, mégha ezer .orintba kerülne is. Vigyorog, aztán a szekerére bök, amire jó két méter hasábía, van felpakolva Vagyis, ha segftene is, ezzel meg mi legyen? Végül az lett, hogy kifogta a lovakat, s közben azt is kisütötte, hogy szegről-vég- ről rokonok volnánk. — Ügy tudom, hogy maga lovastüzér volt — így a földi. — No akkor — igazított pokrócot az egyik lóra — felkapaszkodunk a Veres-királyra, onnan meg levágtázunk a faluba. — Vágtázunk? — Ügy bizony — csodálkozott vissza rám. — Mert hogy akar sógorbátyám hat órakor az esküvőn lenni? És már túszkolt is fel a ló hátára. Nagy örömömben azzal se törődtem, mi lesz a sógor fájával, ott, az erdő közepén. De hát kinek kell az? Majd holnap reggel visz- szajön a lovaival és lehúzat- ja a szekeret. — Böske. — No, Böske, a cudar min- denit ennek a sietős világ-- nak! Most mutasd meg, hogy mit tudsz. De hát ez a lovacska — amely amúgy is jó húst tartott — nem volt már harmadfű csikó. Nekem mégis meggyűlt a hátán a bajom. Mert amíg felértünk a tetőre csak megvoltam valahogy. Ki is fújtam magam. De amikor jótevőéi hegynek le megeresztette a kantárt, a Böske noszogatás nélkül a társa után lendült. No, te lovastüzér! Hol az a híres combod, amivel valaha egy csíkaszabb lovat akár térdre is kényszerítettél ? Most meg... De hát mit szépítsem a dolgot? Nem is a hátán, hanem inkább a nyakán hozott le a hegyről az a szegény ló, ott is csak úgy, hogy a sörényébe kapaszkodhattam. Megint csak a lábam... A ló hátán is cserben hagyott a lábam. .. Kiben bízhat hát az ember? — nyöszörögtem, de földim hátra se nézett. Egy szót sem szólt, csak már a kapunál, ahol én hat óra előtt öt perccel csúsztam le — persze fenékkel — a Böske hátáról. Anyám fejére kulcsolt kézzel várt. de mielőtt felmarkolt volna a földi segítségével. előbb egy gyereket szalasztott a lakodalmas házhoz, hogyha eddig vártak, legyenek türelemmel még néhány percig. Azt talán mondanom sem kell, hogy a nagy ijedtség után — amikor mégis megjelentem az esküvőn — valósággal felvísított a násznép. — Mondtam én, ugye, hogy megmondtam — kiabálta túl a jókedvű ricsajt egyik nagybátyám. — Hogy megjön a mi Józsink, időre... Meg bizony, a mi fiunk. .. Legfeljebb, két-három pohár bort ha késik... Megmondta. Hát mit tehetek én ez ellen? Ki kell húzni magam, nehogy az eskető tanácselnök cimborám is el- mosolyintsa magát a komoly szertartáson. Otthon ez már csak így van. Mondom, az ember fenemód nagy fiúnak érzi magát. Persze csak táncolni ne kellett volna. De történetemnek ez a része — meg a lakodalom utáni napok kálváná- ia — már külön fejezetet kíván, amit meg is írok, ha lábam legújabb természete miatt nem a kezemen kell majd járni. ijjá nézők a bábelőadáson. (Foto: Pilisy) Csohány Kálmán rajzairól Moldvay Győző (virágh)
