Népújság, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-29 / 176. szám

Ismerős? Igen: Juliette Grécő .

(Foto: Zeit im Bild)

Különleges nyelv születése

f Ami azelőtt csak a szabadságukat Olaszországban vagy Spanyolországban töltő németekkel történhetett meg, manapság odahaza is megeshet velük: olyan külföldivel találkozhatnak, akik nem tudnak németül, illetve akiknek nyelvét a németek nem ismerik. Ha idegen nyelven megszólítanak valakit, és cédulát dugnak az orra alá, amelyen valamilyen címet olvashat, rendszerint fokozott mimikával és hangerővel igyekszik megmagyarázni azt, amit tud. Ebben az esetben rendszerint elhangzanak ilyesfajta mondatok:

„Du nix verstehn? Deutsch sprechen? Du Italiener? Nix italienisch. Nix verstehn".

Charles A. Ferguson, amerikai nyelvtudós az idegen nyelv meg nem értése folytán az anyanyelvben végbemenő változásokat „Foreigner Talk”-nak nevezi. Ez a minden nyelvközösségre jellemző változat abból a törekvésből következik, hogy akár az anyanyelv rovására is, igyekeznek megértetni magukat embertársaikkal. A nyelvi korlátok áthidalását elsősorban kihagyással és a szavak ismétlésével érik el.

A legnagyobb találmány

Amikor Albert Einsteintől egy társalgás során megkérdezték, melyik találmány idézte elő a legnagyobb változást évszázadunkban,. így válaszolt:

„Kétségtelenül a hidrogén- szuperoxid, amely megszöki- tette a nőket!"

James Aldridge:

„Good bye, Elisa Doolittle...’

AKI LATTA Bernard Shaw Pygmalionját vagy annak musical-változatát, a My fair ladyt, az biztosan megszerette Elisa Doolittle-t és apját, a londoni kéményseprőt. Elisa is, apja is cockney, vagyis valódi, született londoni. A cockneyt már több mint kétszáz éve igen tisztes hely illeti meg az angol hagyományokban. Nemcsak Shaw és Kipling szerepeltetett műveik hőse gyanánt cockneykat, hanem Dickens is. Sok más nagy angol író ugyancsak a cockney vidám, gondtalan figurájához folyamodott, ha olyasvalamit akart kifejezni, ami ango- labb az angoloknál is.

Ahhoz, hogy valaki cock- neynak számítson, okvetlenül szükséges, hogy az illető abban a körzetben szülessen, ahol a Bow harangjai még hallhatók. Arról a kedves kis XVII. századi templomról van szó, amely a londoni Citytől nem messze, a Cheapside nevű városrész közepén áll. Régi épületét a második világháború idején részben elpusztították Hitler bombázói, de a háború után helyreállították a templomot és harangjait is visszahelyezték. Most bankirodát rendeznek be az épületben. Az egyház és a font sterling különös házassága egyébként tipikus jelenség a Cityben. A „szent” fillérek azonban veszéllyel fenyegetik a cockneykat.

Bár mindkét fiam ott született, ahol még hallható az idén a Bow harangjának zúgása, nem tekinthetem igazi cockneynak őket.

Az igazi cockneyk az East Enden élnek, főképp a Tem- ze partján, a dokkok és nyomortanyák birodalmában, ott,, ahol a londoni kereskedelem szíve ver. A cocckney- családok egész nemzedékei éltek ugyanazokban az utcákban vagy városrészekben. Egyes csoportjaik rokoni kapcsolatai olyan szoros kötelékké fonódtak, hogy a tőlük néhány mérfölddel ar- nébb. élő londoniakat körükben valósággal külföldieknek tekintik.

És most — ha hihetünk Louise Hearan Timesben közölt cikkének •— megtörténhet, hogy Londont megfosztják a cockneyktől. Amit sem háború, sem gazdasági válság, de még a nyomor sem ért el évszázadokon keresztül, azt most — úgy látszik — rövid néhány óv leforgása alatt megteszik London telek- és ingatlanspekulánsai. Az ingatlanüzlet hiénái úgy számolnak, hogy kétszázmillió font nyereséget préselhetnek ki maguknak abból, hogy elintézik a cockneykat.

AZ EGÉSZ AZUTÁN kezdődött, miután kezdték bezárni a londoni dokkokat. Valamikor London a világ legélénkebb kikötője volt, a Temzén pedig mérföldeken át egészen Londonig húzódtak a dokkok. Minél közelebb ért az ember a város központjához, annál sűrűbb volt a dokkok és lakóházak szövevénye. A londoni dokkmunkásak csaknem mind a cockneyk közül kerültek ki.

Vagy ötven évvel ezelőtt korszerűsíteni kezdték a londoni dokkokat és az egész a 60-as évek elejéig eltartott. Ekkor kezdett megváltozni a hajók ki- és berakodásának egész rendszere. Az új, konténeres rendszer elterjedése azt jelenti, hogy a hatalmas konténereket a tengerparttól sok mérföldnyire nem hivatásos dokkmunkások rakják meg. A konténerek innen más kikötőkbe kerülnek (nem Londonba) és nagy daruk segítségével konténer- szállító hajókba rakják őket A konténerek tehát szó szerint fölöslegessé tették a londoni kikötőket, a londoni dokkmunkás fölösleges emberré vált. A régi cockney- közösségek kezdik elveszíteni megélhetésüket.

Amit — a konzervatív

Sunday Times szavaival — „a területrendezőknek sikerült potom pénzért árendába venni”, az 30 acre-nyi terület London egyik legjobb helyén. A régi Szent Katalin- dokk területe ez, éppen a Tower szomszédságában. A Taylor Woodrow nevű nagy építőipari vállalkozás „szédítő aritmetikával” — amint a Times írta — világkereskedelmi központ építésére kívánja felhasználni ezt a területet. Mindenki, aki hall a tervezetről, önkéntelenül megkérdi: tulajdonképpen

mi ez a „világkereskedelmi központ”?

A TAYLOR WOODROW

CÉG elképzelése szerint 480 elegáns lakóház áll majd itt tömött erszényű urak részére, felépül a harmadik legnagyobb londoni szálloda (a szobák árai nem lesznek éppen csekélyek), több mint egymillió négyzetlábnyi területen pedig irodák, televíziós stúdiók, drága színházak, yachtpk számára kikötők, úszómedencék, stb. létesülnek. Az egész mintegy 45 millió fontba kerül, az építkezés befejeztével pedig 200 milliót ér majd. Erről írja a Sunday Times, hogy „tiszta jövedelem”.

És mit kapnak a cockneyk lerombolt otthonaikért? Egy iskolát, a helyi tanácsnak pedig megengedik, hogy megtartson akkora területet, amelyen 300 szerény lakóházat lehet felépíteni.

Mindez azonban csak a kezdet A londoni dokkok többi része még várja, mit mondanak a „területrendezők”. Amint a Taylor Wood- row cég kereskedelmi igazgatója leplezetlen örömmel mondotta: „ha 30 acre földből ennyit tudunk kihozni, mit tudunk majd csinálni a többi területtel (amelyen most a dokkok vannak), amikor a kezünkbe kerül”.

Csakugyan, a nyereség szerelmesei számára ez az „ígéret földje”. Ez azonban azt jelenti, hogy vége a cockney- hagyománynak; a cockneyk- nak nem lesz többé otthonuk. Így hát „good bye Elisa Doolittle” és „helló yachtok, hotelek, uszodák” ... Persze csak akkor, ha egy új, baloldali tanács vereséget nem mér a londoni konzervatívokra, el nem tépi a Taylor Woodrow-val kötött megállapodást és úgy nem dönt, hogy megmenti a kipusztulástól a cockneykat

l URR IDA: \

S ér- >

I Sffdl

kin tó

\ Egy kettő 4

> egy kettő

c lovak patája dobol a fákon 4

> de hol az álom? $

< egy kettő 5

> egy kettő 5

< ablaküvegem repedni

> készül <

> finoman zizeg <

< homloka izzad >

> arca hideg c

< egy kettő 5

> egy kettő

4 a hintó kereke >

> labdázik fel le

< csattog a pata

> de ki ül benne?

4 hova megy s miért }

| hajnali négykor? <

4 s mért éppen hintán? \

> megjött a rézkor?

4 autó rohan ;

> felhőkön fákon

4 maholnap nem lesz J

? a földön már lábnyom 4 lebeg a hintó ;

> egy kettő három <

t PILINSZKY JANOS: >

Qjztiízh |

4 Ügy találta, hogy gyönge \ i még >

? az ütlegre, hát elengedte. < \ Később mégis megölte őt, ?

I

és elásta, hogy elfeledje, |

De akit egyszer megverünk < és megölünk, virág lesz | abból, 4

az ütlegből s a félelemből | levél születik, szirom | és virágpor. |

xVWVNAAAAAAAfWVS^'WWAAAAAAA#

VS/VSAAAA. N^VWVAA/VVVWVVVVVVVVVVVWAi^ä

\ [N érrel kékre veri az ősz ágakon a szilvát. Nemsokára kinyitja előttük fehér fogsorát a tél, s földre peregnek gém- beredetten. Tonnányi köd lebeg a vizek felett Nincs teteje, nincs mennyezete. Ha beletéved egy-egy repdeső madár a sűrűbe, onnan soha többé ki nem száll. Gomolyog, örvénylik a köd. Eltéveszti benne irányát az irány. A fodrozódó fagyos víz tetején látni csak a lefelé úszó, szétfeszített, iszonyodó szárnyakat. Üsznak lefelé, amíg a halak s a patkányok szét nem rágják. Csak a picike madárcsontvázak úsznak, úsznak lefelé.

Csak az Iszonyodó, picike madárcsontvázak úsznak lefelé a folyón, s a kussoló, csupacsont, szőr kutyák ott szaladgálnak a parton. Ha valamelyik bokron megakad egy madártetem, mellső lábúkkal piszkálják ki. Ha nagyon éhesek, be is ugranak érte. Szorítják nyáladzó pofájukban a repülés maradványát; a szárnyakat. Rázzák hulló szőrükről dideregve a vizet.

Rázzák dideregve tépett szőrükről a permetező vizet, s az emberek két fejszecsapás közt bordájukba rúgnak kőkemény csizmájukkal. Sár van a gödrökben. Az emberek nem bánják. Belelépnek. Ugyan ki győzné kerülgetni a sok buktatót, sarat? Körömnyi cigarettacsikkekkel bíbelődnek. A viharlámpáról gyújtanak rá. Takarék kanócra állítva mindig ott füstölög a bódé falára akasztva. Ki tudná még itt kérges kezébe venni a gyufaszálat? Rögtön eltörne, mint a picike, fehér madárcsontok.

Rögtön eltörne, mint a picike, fehér madárcsontok, s az emberek káromkodnának a sötéten. A gyerekek meg sírva fakadnának, s el nem hallgatnának, amíg az emberek ölbe nem vennék őket, s egy mozdulattal meg nem törülnék pisze orrukat hüvelyk és mutatóujjuk közti puha bőrrel. Akkor pedig a takony alól a vörös bőr rögtön kilátszana, s ettől az emberek olyan mérgesek lennének, hogy majd földhöz csapnák a vörösen visító kölyköt. De akkor eltelne egy csomó idő. Mivel is? S közben ki fogná kj az úszó rönköket, tuskókat a folyóból? Talán az úristen?

Varga Rudolf: Nagyapám meséiből...

Fák. fejszék, pengő kések

Ugyan ki az úristen csapná bele a fejszét a forgó, fagyos fába, hogy kihúzza a partra? fgy hát a viharlámpáról gyújtanak rá az emberek. Szippantanak egyet-kettőt, aztán vágnak tovább a himbálódzó stégről a baltákkal, hogy szikrázik a víz minden csapásnál. Már vizes az arcuk, a kabátjuk ujja is. Ha megállnának egy percre, olyan keményre fagyna karjukon a pufajka, min*, a szilvafa ága. Inog a deszkatákolmány alattuk. Hamarjában van csak összeütve. Naponta újra kell építeniük, mert éjszaka elvinné a víz, amit nappal csináltak. Meg ha fenthagynák, hátá jönnének lopni a fát máshonnan. Az pedig rosszabb, mint azár. Így inkább szétszedik az emberek minden estére az imbolygó vázat. Dolgoznak egy órával tovább.

Dolgoznak inkább egy órával tovább. Dolgoznak hajnaltól addig, amíg csak meg nem jön az ebéd. Hozza a gyerek, vagy az asszony. Jobb ha a gyerek hozza. Akkor legalább nyugodtan meg lehet enni az ételt. Behúzódni a bódéba. Leülni a tuskó- ra. Enni szótlanul. Főleg, ha fiatal az ember, mert akkor még nagyobb az étvágya, a kedve, a bánata is. Nem hiányzik hát a sírósszemű asszony, a sovány fiatalasszonyka hallgatása. Nem kell látni a lúdbőrös, megkeményedett kis bimbóját, ahogy keresztülüt az ingen. S akkor olyan, mintha hosszú tövis nyomódott volna hirtelen valamelyik úszó rönkből az ember szívébe.

Nem tudja azt se, csikorgassa a fogát, sírjon, vagy feldöntse a mázsás tüsköt a bódéban, s egy csapással leüsse a vékony falakról a tetőt? Hát jobb, ha a gyerek hozza a falriivalót. Az legalább kintmaradhat délután is, ha már nincs iskola. Hadd nézze a gyerek, hadd tanulja, hogyan dolgoznak az emberek. Amikor kijárja az iskolát,

nem kell mutatni neki; mit hogyan? Kezébe veszi a fejszét s már tud mindent.

Kezébe veszi a fejszét, s már tud mindent. Vágja, húzza a fát, amíg meg nem hal, vagy meg nem szökik. Tudják ezt az öregek. így hát inkább a lóval vannak kezdetben a gyerekek. Akkor nem repedezik olyan hamar a körmük, nem jár mindig a csatangoláson az eszük. Mások a kisgyerekekre vigyáznak, mert otthon, a telepen csak a szopósgyerekek maradnak. Azokkal legkevesebb a baj. Amelyik már járni tud, az kijön ide magától. Eljátszogat a kutyákkal, vagy odébb, a sárban. Vagy a földeken mezgerelnek. Nyáron a borsóföld szélén fejtik körmükkel a pici szemeket, s öntik szájukba az édes borsót. így nőnek fel játszva, gyönyörűen. Néha bemennek a kovácshoz. Bámulják óraszám a tüzet. Vagy a tornácról nézik az esőt. Első csepptől az utolsóig. Vagy csak hallgatóznak, segítenek meszelésnél kiszedni az asszonyoknak falból a szögeket. Görényt, békát fognak, meg mindent. Az inaskák, ha találnak a szántáson rozsdás, világháborús töltényeket, kiszedik belőle a magot, meggyújtják a hüvelyben a puskaport, s úgy futnak surrogva, cikkcakkban a vasak, mint megvakított patkányok. Közben felnevelkednek. Jönnek a folyóhoz dolgozni. A lányok meg bálokon elszédülnek a táncolásban. Korán férj- hezménnek. Nászéjszakákon verdesnek a menyasszonyok, mint gombostűre szúrt hófehér pillangók. Aztán gyerekeket szülnek sikítva. Szeretik büdös lehelletű uraikat. Néha szépek még; disznóöléseken, ha nekipirosodnak, búcsúban, ha felöltöznek, templomban, ha énekelnek. Aztán sárgulni kezdenek. Észreveszik az ablakba bebámuló fecskéket. Kitapogatják éjjelente a halált Hallgatják csontjaik repedezését. Eltemetik koránhaló férjeiket. Végül, pántlikával átkötött első hajukat és lábmosó téglájukat melléjük teszik a koporsóba lányuk, vagy menyük. Megerőszakolja őket a halál.

Megerőszakolja őket a halál, úgy, mint ők az életet, a munkát.

De már szürkül az idő. Esteledik nemsokára. Fáradtak a lovak is. Hasukon hemzsegnek a niócák. Maid' megszakadnak a

húzásba. Riadt, okos szemük elhomályosul, nyihognak rettentően, ha meglátnak a vízen úszni egy hatalmasabb rönköt. A brigádvezető felírja a rendberakott fát. Az embeuek már azt számolgatják, mit kapnak érte. Lassabbak már mozdulataik. Arra is ráérnek, elmenjenek vizelni a derékig érő gazba. Nem jön több rönk, tuskó a vízen. Abbahagyják odafönt a hegyen a favágók is. Eßte van. Szállani kezdenek a madarak lefelé az égből. Megjelenik odafönt a tenyérnyi, kis holdacska. Olyan, mint egy szelet kenyérke. Megjön a csősz is, aki vigyázza éjjel a fát. A vízen egy varjúfészek úszik csak 6ötéten, pörögve, mint a szélkakas, mint elátkozott sziget.

Indulnak az emberek, lovak haza. Gyalog, nekidőlve a szélnek. Beülnek a kocsmába, s isznak a poharak pálinkát. Esznek. a szájak húst, sokat. Jó meleg van a falak közt, hiába fúj be a szél a kéményen. Megjönnek az asszonyok is. Befújja őket is a szél. Az emberek vonogatják a vállukat, de nem mennek még haza. A lányokkal meg már nem lehet bírni. Valahonnan előkerül a tangóharmonika. Nyikorog, hörög, hullámzik. Táncolnak. Pereg fentről a málló vakolat. Felolvadnak a jeges szemek. Megoldódnak a szótlan szájak. Kikerekednek lassan a nyúzott arcok. A suhancok elindulnak a szomszéd faluba udvarolni, hogy még hajnalra visszaérjenek.

Az emberek ülnek odabent a füstben. Mindnek zsíros, izzadt a képe. Pereg a málló vakolat. A kocsmáros kaparva kör- möli egy irkába a tartozásokat. Lesepri az asztalról a csontokat, földről a törött poharakat. Kirugdossa a szélbe a koszos kutyákat. Utána még egy kicsit piszkálódik magában, mintha bolhát keresne. Az emberek már elindultak haza. Hónuk alatt kétkilós bolti kenyér. Elvágódnak a csúszós fagyon. Szemük villog csak a sötétben. Hazatalálnak. Megismerik feleségeiket az ágyban combjuknak szorításáról. Az asszonyokat, akik olyan forróságot éreznek, mintha jéghez értek volna. Utána még előveszik a harapófogót, felhúzzák vele a rossz vekkert. Arra gondolnak, hogy a másvilágon pihenni szeretnének. Kint • csendben elkezd esni az eső. Az ablaküvegre fagy. A föld süllyedni kezd, aztán duzzadni, mint a szivacs, s megfagy. Eggyel több jégpáncél lesz rajta. Az emberek al- j s/.anak, s reggel úgy húzzák magukra a kihűlt inget, nadrágot, mintha idegent öltőz- i telnének. ^