Népújság, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-30 / 124. szám

Of történet az optimizmusról

Egv hatvani konferencia után

Mennyit ér a szakmunkásbizonyítvány ?

Három évvel ezelőtt így

kezdődött:

Veiner László: A barátaim azt mondták, hogy válasszam az esztergályos szakmát. Nem túl nehéz, viszonylag tiszta munka, s ráadásul jól is lehet keresni. Magam döntöttem, hamar meggyőztem szüléimét, akik az aldebrői termelőszövetkezetben dolgoztak, dolgoznak.

Török Miklós: Én a családi hagyományt követtem, villanyszerelő-tanuló lettem. Nem vonzott a gimnázium, pedig 4,5-es átlageredménynyel mehettem volna oda, vagy éppen szakközépiskolába. Apám nem így akarta, rá hallgattam.

Szenes Béla: Mindig szerettem szerelgetni. Az általános iskolában tagja voltam a motoros szakkörnek. Ekkor döntöttem el, hogy autószerelő leszek.

Mátyus Zoltán: Én a fizikaóráknak köszönhetem,

hogy szintén ezt a szakmát Választottam.

Balázs Mihály: Nekem nem sikerült a kezdet: minden

áron esztergályos szerettem volna lenni. Igen ám, csak ahhoz Recskről Egerbe kellett volna jönni kollégiumba. Nem akartam egyedül hagyni nagymamámat, hiszen ő nevelt fel, így maradt a gép szerelés.

Eltelt három hosszú év. Elsajátították egy szakma fortélyait, vajon most elégedet- tek-e?

A válaszok így összegezhetők:

— Érdemes volt, megérte, megszerettük a szakmát.

— Nézzük most a közeljövőt! Kire, mi vár, ki hova megy dolgozni, s mit remél az első munkahelytől?

Veiner László: A siroki

Mátravidéki Fémműveknél voltam tanuló, megszoktam a légkört, jólesett a segitőkész- ség, ezért úgy döntöttem, hogy itt maradok. Már harmadéves korom óta keresek méghozzá nem is rosszul: jelenleg nyolcforintos órabért kapok. Ha ezt megemelik ötven fillérrel vagy egy forinttal, elégedett leszek.

Török Miklós: Édesapám

maszek villanyszerelő Egerben, mellette tanultam a szakmát. Vizsga után nem tudom hová megyek: valószínűleg a kőolajosokhoz vagy a VILATI-ba. Szeretnék jeles eredményű bizonyítványt szerezni. Ha sikerül, biztos adnak legalább nyolc-nyolcöt- venes órabért. Kezdetnek ez elég.

Szenes Béla: Én a 4-es számú Volán Vállalattal kötőtmmtí. május ül)., szerda

tem szerződést. Ok adtak havonta kétszázötven forint ösztöndíjat, én viszont vállaltam, hogy legalább tizennyolc hónapig náluk dolgozom. Nem bánt, hogy lekötöttem magam: jó lesz az a hét-ötvenes órabér is induláskor. Később majd dönt a szorgalom, az igyekezet.

Mátyus Zoltán: Nincsenek különösebb igényeim, oda megyek, ahol lesz hely, s megelégszem azzal, amit adnak. Idővel majd megveti az ember a lábát.

Balázs Mihály: Én maradok Recsken az ércbányánál. Családi oka is van ennek, s az is igaz, hogy három évvel ezelőtt jólesett, hogy segítettek rajtam, tanulónak fogadtak, nem kellett Egerbe mennem. Kezdetnek jó lesz a nyolc-ötvenes órabér.

A fiatalság messzire néz, tervek sorát szövögeti. Ezekről is érdeklődtünk.

Mind az öten bizakodók. Igaz, hogy sokra becsülik a szakmát, örülnek a szakmunkás-bizonyítványnak, elégedettek a kezdőfizetéssel, tervekben mégsem szűkölködnek. Négyen már gimnáziumi előkészítőre járnak, augusztusban vizsgáznak, s le- velezősként folytatják tovább, természetesen már szeptembertől.

— Az érettségi ma mór> nélkülözhetetlen. Jó, ha az" ember nemcsak a szakmájához ért. Meg aztán...

S jönnek az egyéb elképzelések.

Laci két év múlva, mihelyt megszerezte az érettségi bizonyítványt, technikusi vizs- ; gát tesz. Miklós a miskolci Erősáramú Technikumban maturál, s onnan a budapesti Kandó Kálmán Főiskolára pályázik, mérnök szeretne lenni. Béla álma a Kilián György Katonai Műszaki Főiskola. Zoltán érettségi után a Műszaki Egyetemen szeretné folytatni tanulmányait.

Miska is tervez, bár ő; tpege!égszik a kevesebbel is.

— Az MHSZ — keretében ; megszerzem a hivatásos gépkocsivezetői képesítést. Igaz. megszerettem a gépszerelő szakmát, mégis búcsút mon- ; dók neki idővel, mert mint sofőr, többet keresek. S nekem nemcsak magam kell eltartanom, hanem nagyma- ; mámat is, aki felnevelt kis ' nyugdíjából. Valamit adnom kell neki abból, amit kaptam, lehetőleg minél többet.

Szép tervek, különösképp, ha megvalósulnak. Ám az! ember másra is vágyik, leg-1 alábbis a fiúk ezt bizonygatják. A kérdés így hangzott:

— Mi a legtöbb, amit kívántok?

A válaszok sorrendben:

— Családi ház, 2500 forin-! tos fizetés, s idővel kocsi.

— Ki üzemmérnök keresi

legalább havi négtezret. Ebből futja mindenre. Persze, nemcsak ez a lényeg: szeretem a komoly zenét, s jó szakember is akartuk lenni.

— A házba a szülők is besegíthetnek. Az összegyűjtött pénzből — legalább háromezer forintos fizetéssel számolnak, s a mellékes is lényeges — víkandházat is lehet építeni Kiskörén.

— Ezek túl távoli tervek.

Igaz, jó lenne, ha minden sorrendben jönne.

— Nem volt könnyű diákkorom. Én nem tervezem a távoli jövőt. Egy vágyam van csak: anyagilag rendezett körülmények közt élni.

Mennyit ér a szakmunkásbizonyítvány?

Sokat

Legalábbis ezt bizonyítják az egri MŰM 212. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet utolsó éves növendékei. Ök így mondják:

— Belépő a további sikerhez. ..

Pécsi István

„Célunk: a mindent tudó könyvtár!

A múR héten lezajlott kétnapos könyvtárigazgatói értekezlet, amelyet Hatvanban rendeztek meg, négy megye középvárosainak szakembereit gyűjtötte össze. A konferencia eszmei irányítását a Könyvtártudományi és Módszertani Központ vállalta, s ajinak vezetői végig élénk figyelemmel kísérték az intézmények helyzetével, távlati fejlesztésével összefüggő vitát

— Könyvtárpolitikánk utóbb a megyeszékhelyekre összpontositotta az anyagi és erkölcsi erőket, továbbá erősen falucentrikussá vált — mondotta beszélgetésünk alkalmával Papp István, a KMK igazgatója. — Ez kicsendült a konferencia vitaindítójából, de a hozzászólásokból is A helytelen gyakorlaton feltétlen változtatni kell, s mi már ebben a szellemben készítjük az országgyűlés elé kerülő könyvtártörvényt. A jövőben az olyan középvárosoknak, amilyen például Hatvan, Vác, Cegléd, meghatározóbb szerep jut, éspedig abból az elvből indulva ki, hogy e települések nagy vonzáskörzete révén gyümölcsözőbb összpontosítani a szellemi javakat, mintsem szétaprózni őket

Szente Ferenc, » KMK osztályvezetője felvázolta előttünk azt a modellt is, amilyennek a tudományos központ a középvárosok leendő könyvtárait elképzeli.

— Ezekből az intézményekből nem hiányozhat egyetlen művészetileg vagy tudományos szempontból értékesnek ítélt alkotás sem, ami felszabadulásunk pillanatától magyar nyelven megjelent. Ugyanez vonatkozik a periodikákra. Ugyanekkor biztosítani kell anyagi fedezetet a világnyelveken megjelent fontosabb munkák beszerzésére — szögezte le Szente Ferenc. —- Ez azonban csupán az alap. A középváros könyvtárának az elkövetkező tíz esztendőben olyan művelődési alap- intézménnyé kell válnia, amely összegyűjti az évről évre megjelenő 150—200 hanglemezt az esztendő fontosabb zenei felvételeiből. Ezenkívül nyelvi laboratóriummal segíti a tanulnivágyókat. A képzőművészet iránt érdeklődőknek rajz- és metszet-gyűjteménnyel, dia- tárral szolgál. S forrása, lelőhelye egyben mindazoknak a helytörténeti vonatkozású kiaavány oknak, dokumentumoknak, amelyek a fenntartó városra vonatkoznak. Túlzott igény ez? Pillanatnyilag talán annak tűnik, de perspektivikusan tekintve a dolgokat: természetes! Célunk: a mindent

tudó könyvtár! Amely szórakoztat, tudományos ismereteket nyújt, s kielégíti a város és vonzáskörzete valamennyi információs igényét.

Igen sok középváros, így Hatvar is. kinőtte ruháját. Ezt könyvtári épület dolgában értjük. Sokfelé — éppen az imént vázolt, követelményekhez igazodva — már folyik a tervezgetés: milyen legyen, hova épüljön e szellemi hajlék?

— Ügy vélem. a vázolt szolgáltatások ellátásához, illetve a különböző dokumentációs anyag raktározásához esetenként 1500 négyzetméter alapterületű intézmény megépítése az ideális. Ezen alul ma már nem terveztethet egyetlen középváros sem, s a mi szakembereink figyelembe is veszik ezt az elvet a tervek kidolgozásakor. Ugyanennyire fontos az épület letelepítése, helyének megválasztása! A jövő könyvtárának centrikus elhelyezést kell biztosítani, s formálnia kell esztétikai értelemben egy-egy városközpont képét. A könyvtár igazán akkor válhat közhasznúvá is, ha ott van a tanácsháza, a filmszínház, az áruház, a főposta, a bank szomszédságában, s nem csupán az ősolvasók menedéke, hanem az alkalomszerűség elviből kiindulva juttat szellemi javakhoz embereket, tágítja a könyv, a zene, a tudomány és a különböző információk iránt érzékeny polgárok táborát! — fejezte be a beszélgetést Szente Ferenc, & KMK osztályvezetője.

(moldvay)

Lapidarium Győrben

Kőtárat rendeztek be

Győrött a vár bástyájának udvarán és az abból nyíló kazamata egyik részében. A kőtárban római és kelta eredetű leletek kaptak helyet.

(MTl-foto — Bajkor József felv. —KS)

hiánem

vétesz,

Hogy börtöntöltelék, ba akar megjavulni, hiszik el neki. A gén aztán olyat hogy maga is megbánja. Olyanná válik, mint a kergekóros birka, csak forog maga körül. Ezt még nagyapámtól hallottam, kiskorom, ban mindig odavittek nyaralni.

— Melyik vidéken éltek a nagyszülei?

Kapelláró megnevezte a Duna—Tisza közi falut.

— Én is arról a környékről indultam el — nézett rá Petterson —, az apám hajós volt. Elment tavasszal, ősz lett, mire hazatért. Ha jókedvében volt, arról mesélge- tett, merre járt, folyókról, tengerekről beszélt, messzi városokról, tengeri viharokról, amikor a hullámok átcsapnak a fedélzeten és az embernek meg kell kapaszkodnia, le ne sodorja az áradat, mert akkor hiába várják odahaza az övéi. ö mindig meg tudott kapaszkodni,

büszke is volt erre a maga módján, bár a dicsekvés nem volt természete. Most is látom, amint egy-egy ilyen hosszú útról hazatér, átfogja anyámat, szegényt, mintha soha többé nem akarná elengedni, mi pedig állunk ott megszeppenve, nézzük, miért könnyezik az anyánk, hát a nagy várakozás miatt, amely így oldódott benne. Készített aztán fürdővizet, megmosta az apám hátát, erős, jó mozdulatokkal, ahogy a miénket szokta. Olyan jó csönd volt nálunk tavaszig, muzsikás csönd, mert apámnak volt egy kis, rossz harmonikája, esténként sokszor elővette, nótázgatott, elénekelte a régi nótákat, meg amiket messze földről hozott, az újakat. Átjöttek néha a szomszédok is, mert mi haragba nem voltunk senkivel, amíg fiatalok voltak, táncra is kerekedtek. Most, hogy már felettem is eljár lassan az idő, egyre jobban tudom tisztelni az apámat, a sok küszködéséért, ott a vizek felett, meg azért is, hogy mindig, akármilyen messziről hazatalált és jött, mihelyt jöhetett.

— Él még az édesapja, Petterson úr?

— Nem, nem él már szegény, holott a korát tekintve élhetne még. De az történt vele, ami sok emberrel előfordul a hajóséletben, átfázott egyszer nagyon, attól kezdve mindig betegeskedett. Hosszú utakra nem is járt többé azután, rövidültek, mindig kurtábbak lettek az útjai, hiába bizakodott, majd meggyógyul, erőre kap megint, az nem lehet, hogy többé ne lássa a tengert. Pedig hát nem látta szegény soha többé. És — mivei a nyugdíjkortól még messze volt, meg a pénz is kellett a családnak, az állások közt se nagyon lehetett válogatni, meg kellett érnie a legnagyobb csúfságot, ami hajósembert érhet: állóhajóra tették. Bizonyára láttál már állóhajót, Kapelláró, folyók mentén, holmi kavicskotró, sóderkitermelő helyeken állnak az állóhajók — magyarázta Petterson, észre sem véve, hogy tegezésre vált át. — Kérdezgettem tőle, mert mifelénk ilyen hajó nem volt, mondaná el, miféle szolgálat ez, amikor semerre sem mozdul a hajó, azt felelte, börtön az, fiam, hajósok börtöne. Nem mondom, ha erősen nézem a folyó vizét, látom a sodrását, olyan érzésem támad, mintha valamerre haladnánk, de hát mese ez, még v igasznak se jó. így történt, hogy apám végképp elunta az életét, el is temettük nemsokára, tőlem megkérdezték, akarok-e hajós lenni, a mi családunk afféle hajósdinasztia volt, de én nemmel feleltem, mert nem akartam, hogy a végén állóhajóra tegyenek át, nem akartam az apám sorsára jutni, más pályát választottam magamnak.

— Az állóhajótól én is félnék — mondta Kapelláró —, bár őszintén meg kell mondanom, itt, ebben az intézetben sokszor éreztem úgy magam, mintha ailoiiajórói nézném a vizet.

— Nehogy azt hidd, hogy minden tekintetben igazat adtam az apámnak. Az emberben kell lennie annyi erőnek, hogy megtartsa önmagát, hű tudjon lenni a cél- jaihoZj akkor is, ha netán állóhajóra veti a sorsa. Onnét is van szabadulás, mint ahogy te is kiszabadulsz egyszer — reméljük, nem is sokára — és meglátod majd. hogy azért ez az időszak sem volt elveszett a számodra. Embereket ismertél meg és ez az ismeret sok olyasmitől megóv, amit az életben

nem kíván magának az ember.

— Nagyon szomorú vagyok itt, Petterson úr — mondta Kapelláró. — Nincs kedvem semmihez. Egyszer a kezemet is lusta vagyok fölemelni, máskor meg törni, zúzni tudnék. Azelőtt nem ilyen voltam. Valamit képzeltem magamról, ha nem is túl sokat. Itt meg senki se vagyok. Ez az, amit nehéz kibírni.

— Nézd, azt én nagyon jól tudom, hogy őrizeteseknek perspektíváról beszélni szamárságnak tűnhet Mégis azt mondom, láss célt, láss jövőt magad előtt. Meglátod, úgy könnyebb lesz. Nehogy azt gondold, a felügyelőknek olyan arany az életük itt, vagy másutt. Aki felelősséggel igyekszik élni, annak se- holse könnyű. A körülmények föladják a leckét mindannyiunknak, le is vizsgáztatnak naponta. Aki a jóra hajlamos, én ilyennek látlak •téged is, az olyan célt tűz maga elé, amivel nem csak a környezetét teszi jobbá, hanem önmagát is. Gyűlik az erkölcsi- tőkéje, amint mondani szokás, két lábbal áll a földön, s úgy építi az életét, ahogyan a fecske a házát. És az évek múlásával kezd rájönni, hogy sokan becsaphatják, érhetik igazságtalanságok, mint ahogy érik is. nehéz helyzetekbe keveredik, ahonnét néha teljesen kilátástalannak tűnik a megszabadulás, a végén azonban helyrejön. véglegesen rendezetté válik minden. A harmónia bennünk van, Kapelláró. vannak számvetések, amiket mások nem végezhetnek el helyettünk.

— Az én számvetésem, sajnos elég rosszul áll.

— Ez nem biztos. Hiszen tudod: a rossz után jó következik.

(Folytatjuk.)