Népújság, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-27 / 122. szám
Kétéltű járművel az Amazonas folyón Segít a hanglemez A bűnözési hullám növekedését használja ki üzletileg az a New-York-i cég, amely a lakások kifosztásának „megakadályozására” különleges sztereofon hanglemezt hozott forgalomba. A lemezen „érőteijes féríihang” hallható. Abban az esetben, ha egy ismeretlen személy követelné, hogy nyissanak neki ajtót, elég feltenni a lemezt. .. és a betörő megszeppentett tovább áll. Különös örökség ' Egy gazdag chicagói hölgy végrendeletileg egy krokodiltetemet hagyott a vejére, de pénzt egy árva centet sem. A várakozásában megsértett vő egy ideig tűrte lakásában az élettelen, de mégis csak visz- szatetsző látványt. Egyszer azután nem bírta tovább: felidézve minden sérelmet, amelyet megboldogult anyósától szenvedett, a krokodilt a 24. emeletről kidobta az utcára. Az aszfalthoz ütődve a krokodil szétrepedt és bendőjéből valósággal hullottak az aranypénzek. Mire a szerencsétlen tulajdonos leért az utcára, már késő volt: a járókelők felkapkodták az aranyakat. Csupán a szétrepedt krokodilbőr maradt a járdán és mellette — bronz keretben — az anyós arcképe ezzel a felirattal: „Emlékül”. A kerékpárosok tovább élnek A lakosság három csoportját — a gyalogosokat, a kerékpárosokat és a gépkocsi- zókat — vizsgáló- holland orvosok a fenti következtetésre jutottak. A csoportok tagjai egyaránt eljártak a munkahelyükre, hasonló mértékben járták bevásárolni és kirándulni, viszont különbözőképpen közlekedtek. Az orvosok megállapították: a kerékpárosok átlag öt, s a gyalogosok három és fél évvel hosszabb ideig éltek, mint a motoros közlekedés hívei. Amazónia... valósággal ország az országban. Nevezik ezt a vidéket „zöld borzalomnak”, „trópusi pokolnak” és „a mai földrajz szégyenletes fehér foltjának” is. Hogyan lehetne meghódítani? És egyáltalán tanulmányozni? Glasgow-i mérnökök „légpárnás laboratóriumot” szerkesztettek és már ki is próbálták az Amazosan folyó torkolatánál. A négy férőhelyes, légpárnás kétéltű jármű mindenfajta mozgásra képes mocsarak felszínén, őserdőkben és Dél-Amerika nehezen hajózható folyóin. Kabinjait légkondicionáló berendezéssel, s a folyók vizét a különböző fertőző anyagoktól megtisztító alkalmatossággal, valamint a legkülönfélébb rovarvédő felszerelésekkel látHajdanában tréfából azt mondták, hogy az Amazonas folyót csak vagy szputnyik vagy légpárnás hajó segítségével lehet tanulmányozni Ennek más módja nincsen. A tréfában volt valamelyes igazság. A kétéltű jármű légpárnával kombinálva rendkívül mozgékony, s lehetővé teszi, hogy végigjárják vele az utat, egész Brazílián keresztül Peruig. A hajócska meglehetősen nagy sebessége ellenére több mint egy esztendőbe kerül az út a Csendes-óceán partjáig. A tudósok földrajzi, hidrográfiai, geodéziai, geológiai és néprajzi kutatómunkát szándékoznak végezni a kétéltű jármű fedélzetén. Olyan helyekre készülnek eljutni, ahová ember még nem tette be a lábát Pipázók világversenye A világ legjobb pipázója (ami a pipa elszívásának időtartamát illeti), az olasz Giuseppe , Mancini. Győzelmét az Olaszországban rendezett pipaszívás! világversenyen aratta. Mancini ideje 2 óra 43 perc és 12 másodperc, 3 gramm dohány elszívásával. A nők között Franca Feretti lett a győztes. A világverseny szabályai szerint egyetlen szál gyufával meggyújtott pipája pontosan 82 percig és 32 másodpercig égett, s az egyik megfigyelő szerint olyan összpontosított figyelemmel és ihletett arccal szívta a pipát, hogy az örök tüzet tápláló régi Vesta-szü- zekre emlékeztetett. Verseny után Franca Fer- retti kijelentette az egybegyűltek előtt, hogy most fogott a kezébe először pipát és egyáltalán nem is dofiány- zik. Kizárólag azért vett részt a versenyen, hogy a nők ne maradjanak el a férfiak mögött olyan területeken, amelyeket eddig mindig az erősebb nem kizárólagos privilégiumának tartottak, ták el. Étkes, derűs pillanat (MTI-foto) Gyermeknapra .. * — Bonnit hozzák azt a sok virágot a nénik és a bácsik? — kérdezte nemrég, az alig hároméves kislányom. — Kirándulásról — mondtam. — A virágok is kirándultak? — firtatta tovább « dolgot. ^ Ezen mosolyogni kellett, de azért válaszoltam. — Nem, ők ott nőnek a réten, erdőn, mezőn. — De a madarak, ugye, mindig kirándulnak? — kérdezősködött tovább, amikor egy kis parkhoz értünk. — A madarak? — csodálkoztam, hogyan kerülnek ide a madarak? De aztán észrevettem, miért tart vissza, mint valami kis élő horgony. A fű zöldjén rigók játszadoztak. Ö! Észre sem vettem a rigókat. Máskor kitárt karral szalad. Pöttömnyi, de olyan fürgén szedi a lábait, hogy azt hiszem, rögtön felrepül. Elkapom, de már közben mondja is: — Apu, apu, mit láttam Ez nem kérdés, nem kijelentés, hanem csodálkozás. Neki még minden szép csoda. Amire ránéz, az csupa varázslat, csupa csoda. Mit is látott hát? Zöld levelet, a fán. Madarat a járdaszélen, öreg nénit, akinek "kiskutyája volt, bácsit, aki katona. Mert ugye, olyan tányéros sapkája volt... Mit is látnak a gyerekek? Amit mi kezdünk elfeledni. Levelet a fákon, madarakat, amelyek mindig kirándulhatnak. Nénit kiskutyával, akinek csaknem nekimegyünk a járdán, mert rohanunk, persze szárnyak nélkül, nagyonis a földön. Tányéros sapkájú bácsit, aki katona, de miért nincs puskája .. . Aztán mondják naponta, percenkint. — Apu, anyu, mit láttam ... ! — Aíií láttál? — kérdezzük olykor türelmetlenül, de szerencsére, nem veszik figyelembe mogorva arcunkat él elmondják újra és újra, hogy egy nagy madár röpült az égen... Így tett a szárnyával, s máris mutatják a kezükkel, máris repülnek a madár után. Mert ők is madarak, s nem akarnak bennünket sem a földön hagyni. Észre se vesszük és kisimultak a homlokunk redői, elhalványodtak a gondok kottavonalai. Hangjuk muzsikája hív, s együtt kell szállni velük. — Mit láttam ... ! De jó, hogy kényszerítenek, ne hagyjuk el a gyerekkori szárnyakat, hogy vegyük észre a leveleket a fán, a néniket az utcán. De jó, hogy el kell mondanunk; a városi kiskutyák is tudnak ugatni, csak itt nem szabad. Meg, hogy a szíj miért van szegényeken. — A falusi kutyáknak szabad? — Igen, szabad. Persze, hogy szabad . .. ! — A falusi madarak csicseregnek? — Igen, persze... — mondjuk és elgondolkodunk. — Mert ők mindig kirándulnak, ugye? Akár a virágok, ügye? — Igen, igen... — bólogatunk, s mosoly fut az arcunkra. Jólesik belemenni ebbe a játékba, ebbe a különös szabadságba. Már nem is gondolunk arra, hogyan kerülnek ide megint a virágok, meg a kirándulás, meg a madarak, mert magunk is megtanultunk szállni, s ebbe a csodába már minden beleillik. Mert megtanultuk újra látni, hogy milyen szép is a világ! Mindezt miért írtam meg? Talán, mert a gyermeknapra gondoltam. De nem ezért jutott eszembe! Tudom, ahogy sokan mások: a szülőknek egész esztendeig tart ez a nap. S nem is akarjuk, hogy másként legyen, mert azt is tudjuk, hogy varázslók ők, csak mosolyognak és nap süt a legszürkébb falakból is. Csak kiáltanak: — Mit láttam!... — csak egyet intenek, s mindenféle csodadolog bújik ki a világ nagy bűvészkalapjából: mackók, kutyák, madarak és... De hát ezt inkább mondják el ők, akik mindannyiunknál jobban tudják, mondják el minél többször és minél többen! Mert ne feledjük, nagy varázslók. Kiss Dénes ^VvVNAAAVWWWVAAA/VVVVV'AAAAA/VVW'j" s" v’ R eggeltől egészen mostanáig zuhogott. Az eperfák ágai könnyeznek, s tócsa, tócsa mindenütt; mintha belőlük párologna föl ez a hideg, nyúlós este. Még mozdulni is alig lehet: hiába húzom a gumicsizmát, két marokra fogja a vizes föld. Igen, minden úgy van, ahogy anyámék mondták. Megjöttek az esők, és ameddig csak látni, mindenütt sár, sár, sár... Menni, ilyenkor menni? Regge- lenkint kúttól kútig széthord bennünket a terepjáró, s így estefelé, mikor hazaérünk, hova is indulhatnék el. A falu szép időben, autóval is jó félóra ,s annak a telepfélének, ahol feltört a gáz, nincs egyebe egy ócska bódénál. Egy savanyú fröccsért elbotorkálni oda? Egy langyos, savanyú fröccsért? De hát még csak öt óra. Egy félnap, amíg ki lehet nyúlni a piszkos vaságyon. Fölnézek; egy kövér csepp hull az arcomba. Föltépem a csizmámat, s bemegyek az öreg tanyába, ahol lassacskán már három hete lakunk. Vándorélet, egyszer itt, máskor ott — kellett ez nekem! Ki az, aki a pipáját piszkálgatja ott, a petróleumlámpánál? Skerlec, a bicskás gépész? Na, ráadásul még ez is! Csak aztán nehogy nekem is föl kelljen futnom a fára, mint annak az embernek Zalában ... Akácz László: TARKONYALEVES A legjobb lesz lefeküdni, hátha ebben a pocsék időben hamarabb visz el naposabb vidékekre az álom. A fene, de éhes vagyok! Persze, már hét óra is elmúlt. Otthon ilyenkor már javában vacsoráznak. Szalonnás rántotta, hagymával, rajta szép dísznek a piros paprika. De hát a csomag, amit anyám küldött... Nincs már abból semmi; semmi, csak tán valami zacskó. Tényleg, az a barna zacskó! Előkotrom, tarhonya van benne, Szép, sárga szemű tarhonya, háromtojásos. I agyot nyelek, s a kis szemek megpuhulva, kikerekedve ugrálnak előttem; a fényes lében hasábra szelt sárgarépák. Először is valami edény kell. Tornyai, az egyik fúrómester néha főz, az ő polcán kell lenni egy lábasnak. Na, az már megvan. Tornyai az eresz alatt kotyvasztja a vacsoráit ; a két kormos derekú téglarakás is ott emeli a vállát. Rozsét lehet tördelni a kerítésből —, már csak főzni kell. No, de hogyan Is készül a tarN honyaleves? Előbb a víz forr, s abba teszi bele a tésztát édesanya, vagy mindjárt együtt, az . egészet? Kérdezzem meg ettől a Zalából szalasztott bicskástól? Ha tudná, se mondaná meg ... — Előbb pirítani kell! Tényleg, pirítani. Tehát zsír, valahonnan kell egy kis zsír... — Szalonnát tegyen bele; azzal jobb! Meg egy kis, hagymát is az aljára. Szalonnát végül is a részeges Gál polcán találók, s szerencsére egy félbe vágott hagyma is ott szaglik mellette. No, innen már tudom. Előbb, ahogy anyám szokta, szép kis darabkákat szabni a szalonnából, majd részelni a hagymát is. Aztán a zsírt kisütni, a tarhonyát megpirítani. De hát ez a gally nemigen.gyullad. Ma' *lif> van néhány szál gyufám, n. -ívé* mindig csak kis ködök roprt**rwi5 a lábas alatt. — Petroleum«* papírral próbálja; az majd segít! Skerlec áll ott a tanyaajtóban, furcsa, vékony ujjai közt egy gondosan összehajtogatott csomagolópapír. A tűz szapora csapdosásától a szalonna hamarosan sercegni kezd, majd lassacskán a hagyma is sárgul, fonnyadozik. Egy nagyobbacska ágért nyúlok, hogy megkavarjam. — Ezzel — mondja a másik, és felém nyújtja a maga faragta fakanalát. — Jó, azzal! A hagymaszeletkék hamarosan összezsugorodva remegnek; lassacskán következhet a tarhonya. Teszek a tűzre. Ahogy felcsap a láng, most valahogy nem tűnnek olyan durvának Skerlec ráncai. , %#árok egy ideig, aztán újra a ” ráncokra nézek, és azt mondom: — Kavargatná? Amaz nem szól, de a hagymás zsírba hulló szemeket pontos mozdulatokkal kezdi igazgatni. Amikor a tarhonya megbámult, kihozom a kannát, s míg a vizet csorgatom, újra odaszólok a férfinak: — Egy kis rozsét is..., legyen szíves... Skerlec leguggol. Még inkább elereszti a ráncait; a törődött arcol most mintha rács helyett, háló borítaná. Amikor beviszem a kannát, i részeges Gál polcáról két tányér veszek le. Egy papírdarabbal ki- törlőm, majd odaigazítom őket i foltos asztalra. Ahogy a leves gőzt vet, a lábas a törülközőmmel derékén kapom * odacsúsztatom a két tányér közé. — Tessék — mondom Skerlec- nek, aki most megint a tanyaajtót támasztja. — Tessék, vegyen! S zó nélkül eszünk. Az utolsó kanál után fellálok, elöblítem a tányérokat. Aztán visszaülök az asztalhoz. Skerlec odanyújtja a cigarettás dobozát. Amikor egyforma tüzes mindkét parázs, megkérdezem: — Honnan érti ennyire a módját? Csendesen válaszol: — Két évig főztem az asszonyra. Beteg volt, nekem kellett helyt állni. — És az a bicskázás..., amit mesélnek magáról? Egy pillanatra megmered, de lassan elengedi magát megint. — Igaz. Az asszony meggyógyult, aztán odébbállt egy technikussal. Azt kergettem föl a fára. Mikor a többiek úgy fél kilenc tájban párás szemekkel megjönnek a telep bódéjától, csodálkozva nézik, ahogy az asztalnál előrehajolva, csendesen beszélgetünk. A következő estéken aztán még inkább megütközve figyelik, amint összetanult, ügyes mozdulatokkal együtt főzzük meg a vacsoránkat. i
