Népújság, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-08 / 82. szám
JtejnU. A VERSRŐL Hajdani önképzőbeli költStársam — ma .lelkes irodalomtanár •—, Móra Ferenc szavaival kéred, hogy a líra ünnepén írjak néhány gyalogjáró szót a költőről, a versről, Ügymond: hozzam emberközelbe ezt a témát, hogy megértsék a te gyermekeid, a'gimnazista lányok és fiúk. Nos, beszélj először is a költőről, csapjon vidámságba az órának ez a része, rombold le a bálványt, magyarázd meg, hogy a költő éppen olyan ember, mint más. Vidám, vagy szomorú, zárkózott vagy kitárulkozó, felszabadult, vagy elkeseredett, szóval éppen olyan, mint más. Többnyire kenyérkereső foglalkozása is van, mint az átlagembereknek. Van, aki a verseken túl beteget gyógyít, diákot tanít, újságot ír — a mostani költők nem hasonlítanak a népme- ség garabonciására.. Az emberekben ős kíváncsiság lakozik, gyakran megkérdezik — hiszen olyan titokzatosnak látszik —, hogyan is születik a vers? Ha tőled megkérdezik, fordulj az osztály felé, és kérdezd: — Ereztetek-e már olyan szomorúságot, hogy szinte fojtogatta a torkotokat? Erre kórusban kiáltják^ — Igen! Rámutatsz egy szőke hajú kislányra? — Nos, te mit tettél, amikor kibírhatatlanul szomorú voltál? ' — Én — felel! a kislány —» párnába fúrtam az arcomat, és zokogtam. Kérdezz csak tovább! * — Hát olyan bosszúság ért-« már benneteket, amit rsafc- fogcsikorgatva, ökölbe szorított kézzel lehetett elviselni? Egy langaiéta fiú felpattan, és azt mondja őszintén: _. Megmondom az igazai, én olyankor káromkodtam ,.. Hát az ígasd vers Qyen elementáris emberi inda- latok után születik a világra. Ha valami úgy fáj, tu jy párnába temetett arccal kellene zokognia, a költő az asztalra könyököl és ír. Ha a káromkodás rakétáit kellene az égre lövöldözni, a költő verset ír. Ha minden porcikáját átjárja a jó, meleg boldogság, költeményt ír. es az a költemény annyit jelent, mintha más ember vidám nótára gyújtana. És még azt is el kell mondani a költőről, hogy ízig-vérig közösségi ember. Nemcsak tulajdon bánata miatf. szomorkodik, nemcsak önnön öröme felett ujjong, hanem olyan emberekkel is együtt érez, akiket személyesen nem is ismer. Gyakran önkéntes prókátor, és azt mondja ki, amit más érez vagy gondol, és így születnek azok a költemények, amelyeket gyűjtőnéven társadalmi lírának nevezünk. Én minden szép verset szeretek, de a lírának ezt a fajtáját különösen sokra becsülöm. Szólj arról is, hogy miért éppen ez a nap a magyar költészet piros betűs ünnepe. Mert ezen a napon született József Attila, akit — túlzás nélkül ál- 'íthatom —, minden száz fiatal költő közül kilencvenkilenc ősének, mesterének, példaképének tekint Alkalmasabb ünnepnap tehát nem is adathatott volna a magyar költészetnek. Az pedig a természet gyönyörű csodája, gyönyörű ráadása, hogy a Mama, „született Pőcze Borcsa”, éppen akkor hozta világra az ő nagy fiát, amikor fű serken, rügyek robbannak, vizeket fodroz a szél, az élet millió színe szinte követelj a költő tollára a verset. Azt hiszem — egyszer talán utána is lehetne járni —, de azt hiszem, a magyar költészet legszebb versei akkor születtek, amikor a madarak is a legszebben énekelnek. Idén a költészet napjának külön ünnepe is van. Tizedik születésnapját ünnepli Már elkészült az immár hagyományos antológia, a múlt esztendei szép versek gyűjteménye Az ünnepi alkalomhoz méltóan, ünnepi köntösben, aranyszínnel díszített borítóval. És több ez a könyv, sokkal több, mint egyetlen esztendő szép verseinek a betakarítása. Ez a könyv a mai magyar költészet keresztmetszetét, térképét tárja az olvasó elé. Milyen is ez a költészet? Hasonlítsd, mondjuk, a kerthez, amelyben különböző és különböző virágok oompáznak. Hasonlítsd például hatalmas kórushoz, de olyan kórushoz, amelyben még a szólamok is külön hangokra bomlanak. Mert lám, megfér egymás mellett például Ladányi Mihály formailag már-már ziláltnak látszó, de gondolatilag sistergő szabad verse és Vas István szinte a szonett törvényei szerint fegyelmezett, súlyos, tömör költeménye, Simon István egyszerű szókimondása, és Juhász Ferenc minden- séget ostromló vers-lávafolyama; szerelmes versek megférnek súlyos közgondokon töprengő költeményekkel, marxista költő alkotása nem marxistáéval és ez nem gyengíti a szocialista költészetet, hanem egyre igényesebb alkotások születésére serkent. Vagy tíz esztendeje Robert Rozsgyesztvenszkij, a szovjet líra egyik kitűnősége, azt mondta büszkén: „Nálunk ma olyan közkedvelt a költészet, hogy maholnap népszerűségben lehagyjuk a futballistákat.” Ez arról jutott eszembe — majdnem elfelejtettem megírni —, hogy idén a „Szép versek” hetvenkétezer példányban jutnak el az olvasóhoz. SIMON LAJOS AAAAA/VVWkAAAAA/WVWWVVWWVWWVV^AAAAAW>A/W^AAAA/>AAAAAAAAVwVVNAAAAAAWVŐAAA/VNA«\V>AAA/\AM ^AAA\VVVW\AAMWVV\AAAAWi/Wi Juhász Ferenc: Reményem csillaga Április ÍZ: I 9 SOLTÉSZEI j IM Minden évben újra-oivasom műveit. És megkönnyezem műveit. Mert reményem csillaga ő. És kemény és tiszta könnyei, titkolt kemény könnyei kimossák szívem rostjaiból, zord üregeiből az irgalmatlansá- got és a halált. Állok költészetében, mint a csillagos égben, mint hajnali tiszta patakban, mosván sorsom fáradalmait beragyogva költészetet tékozló és kémény lángjaitól a vers-égitestek hatalmas konok tüzé- től. Mert művében, mint a csillagokban; tűz van és jövő, mert műve lángérintése életet ad és nem halált, mert művében elmerülvén, mint a remény tisztítótüzében, a megváltás piros üzenetében, a fölemeltetés kristályos vizében: megtisztulunk önmagunk átkaitól és bűneitől, és reményünk van és van szerelmünk, és szabadságunk van és hitünk a világra. Költészete a tiszta természet és a tiszta szabadság, költészete a lángoló és elfojthatatlan, a megvalósult és megtörhetetlen életszeretet, a hit az életben és hit a tisztaságban, a hit az ember értelmében és a lét gyönyörű szabadságában. Mert Petőfi Sándor, ez a makacs, és dacos, ez a könnyentombolni-tudó és pacsirtaröptű fiatal férfi, ez a kis dühös szakállal lezárt ős-szív arcú, ez a végtelenség- homlokú, ez az an gvalszív-arcú, akinek alsó állkapocs-csücskén, mint lila bogáncs, Ms virágzó szakái! dagadt, ez a fiatal férfi, aMt oly kegyetlenül és oly reménytelenül löktek a földbe, aMt oly korán rúgtak a földbe, ez a pikávai-átdöfött, ez *' baltával agyonvert, es a halállal virágcsikóként fehéren és harmatosán szembenéző, ez az eléghetetlen, a halál minden- ség-közönyébe soha-szét-nem-olvadó, soha- át-nem-párolgó reménység-csillag: életünk és reményünk csillaga, kegyetlenül és föl- oldhatatlanul világító égitestje magányunknak, a bennünk és körül.#,tünk virágzó és tékozló természetnek, a bennünk és körülöttünk tajtékzó és piros lávát fúvó, lángoló föld-anyagot, égő csillaganyagot fújó történelemnek. Költészetünk bonyolultabb lett az idővel az időben és rejtelmesebb, titkosabb és kegyetlenebb, de nem teljesebb és valóságosabb, mint az övé, mint az övé volt. Petőfi Sándoré, létismeretünk, a létezés állapotainak, anyagainak és jelenségeinek, folyamatainak, az anyag és az anyag-történelem több megismerésével akaratlanul és nagyobb lett, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré, és mégse tudunk többet és nagyobbat az emberszív öröméről és gyötrelméről, a természet indulatairól, a történelem tébolyáról, a létezés gyöngédségről, mint amit ő tudott: Petőfi Sándor. Mint amit ő tudott, reménységünk és hitünk tiszta csillaga, ez a lobogó piros magányosság, ez a sikoltozó puszták behavazott ifjú vándora, ez a halhatatlan akarat, ez a halhatatlan élet-akarat, ez a természet legtisztább állapota, ez a természet gyöngéd kegyelme, ez a halhatatlan feddő lángolás, vérző rejtekéinket és kusza rejtelmeinket tiszta nagy csillagtüzével bevilágító hatalmas fiatal kiáltás, a szabadság-szeretők és íorradalmat-szeretők ifjú apja és kemény nevelője: Petőfi Sándor. HÉRA EÖLTAWi Keltegető Váci Mihály ébresztés® As égbolt borult rád? hétalvó, meddig abzol? Agyadat otthagyhatnád. Benőtt a fű már, sebeid lelegelt^ > jöhetnél új arccal nmnás, öröködbe a semmi fiit, pókszálon cipekedve — jó volna ám, ha visszatalálnák Látogatsz éjjel, jössz, beszélsz, g fosztasz is széjjel, Jöhetnél egyszer napvilágnál. Sörül az élet, minden megéled, pihe pihén, virágon virág. Rád tülekednek, rád petéznek, jó volna ám, ha megmozdulnák Leszálltál, nyugszol, úgy maradsz — csörgik a szarkák a tónáL Jó volna ám, ha odacsapnál. BÁRÁNYT FERENCI Reminiszcenciák egy Petőíi-versre »Fa leszek, ha fának vagy virága" Petőfi Sándor. N8 még nem volt ilyen igaz hozzám, ha csillag lehetnék — beragyognám, ha felhő lehetnék — száraz árnyam kfsérgetné őt a pára-nyárban, ha forgószél lennék —• táncba vinném, keringőznénk háztetők gerincén, Ha sebes folyóban fuldokolna? deszkaszál lennék, belém íogódzna, s ha ő maga lenne a folyó — hát én lennék rajta a duzzasztógát, mely futása elé falat vonva erejét sodróra százszorozza. Ha futásom elé falat vonna, hogy botlástól lábamat megóvja: odaparancsolnám őt a falhoz, amit védelmemre rakott, ahhoz — s kiröpülnék. Lennék puskatöltény Szívébe hatolnék és megölném. JEVGENYU JEVTUSENKO: Séta — fiammal Mily pezsdítő a hócsikorgás az aprócska csizmák alatt, az önfeledt gyermeksikoltás mikor a fán mókus szalad. A nap, ha fénytisztán felizzik midőn veled lép gyermeked, kék árnya, hol előresiklik, hol a hó fokán megreked. A gyermek más, mint a felnőttek. A természet nem tékozol. Gyermek nélkül — nyomor az élet Vele — gyermekké változók A gyermek szeme ügy ragyog — lövőbe vágott ablakok, Szavai frissek, üde-tiszták, mintha nem is lenne hazugság. A gyermekben a lázadó ék Teljessége az életé, arcán kiüt a játszadó szék úgy fut a nap, a tél elé. A gyermek arca illatos, gyaluforgácsot illatoz, s mint a zelnicemeggy virága, . vérszínű dinnye félbevágva, mint a pásztorsajt, tejvirág, mint az egész, örök világ, hol méz és méreg ízt kapott, s ki nem gyermek — már rég halott. Fordította: Havas Ervin. FARKAS ANDRÁS: A magról Földbe leszáll, le bizony márl Búzamagocska lehull már, Hogy melegágya legyen meg, Hogy meleg ágya hevében Fel-kibomolva megadja önmaga azt, amiért van, önmaga azt, amiért lett, Mert ha a nyár a magocskát Búzakalászba takarta, S ünneplő nevetéssel Felmutogatta az égnek. Eljön az ősz, hogy a földbe Vissza-visszahullva a sorsát El ne kerülje, megadja. Búzamagocska a földben Eltelelődik, a belső Bontakozást kiagyalja, És mire itt a tavasz, nyár, 1 Már odavan, hogy a testén Szárasodé levelekben Intsen a messzi jövőnek: Ennyi a mag meg a sorsa. FEJES ERIKA: <Vim q mjelo en Csókot ha nem adhatnék Hamar el es száradnék Csókot ha nem adhatnék Nagyon szegin maradnék Folyóvizem elapadóit Csókod nekül szegin vagyok Ügy elmegyek világgá Csendes eső hogyha vón Virág női a koporsón Változom es virággá
