Népújság, 1973. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-04 / 53. szám

A fáraók Krétából származtak ?

A michlgan! egyetem két fogásza, Paul Pónitz és James Harris számítógépek és röntgen- képek egész fegyvertárával ösz- szeiiasonlító vizsgálatot végzett krétai és egyiptomi múmiák között. A múmiák fogsorát vizsgálva megállapították, bogy a két faj között genetikai kapcsolat van. A kutatók kiindulópontja az, hogy a feltűnő hasonlatossága az l e. 1500-as évek egyiptomi kultúrája és a krétai kultúra között. Feltehető, hogy Egyiptom a hatalmas krétai nép- vándorlás közel 35 évszázaddal ezelőtt létesült végállomása volt»

Mini-újság aprópénz helyett

(Xattortzúa újtógkiotzhjal *tűtt az «tos emberéi, aM mindé*

rppyel megvásárolta testhezálló lapját, új meglepetés éri. Egy újság Olaszországban 99 Urába kerül. A legtöbbben 109 lírással fizetnek. Mivel Olaszországban igen ritkává váltak az S, 19 és 20 lírások, az újságárus kijelenti, hogy nem tud visszaadni 19 lírást. Az utóbbi időben helyette mini-újságot kínál.

A mini-újság már néhány nap múltán igen jól fellendüli- példányszáma meghaladja a 100 000-et, bár a naponta eladott normál méretű lapok száma 7 millió.

Az új csereeszköz feltalálója az aprópénz hiányában szentre dó Olaszországban Lúdana Pens úti újságíróvá, az ötlet azonban nem egészen új. A dohányárusok Bolognában már a XIX. század elején egy tömören fogalmazott újságot kínálták aprópénz helyett, a Resto del Carlluo című lapot, amely ma tekintélyes nagy lapként még létezik.

Az új mini-újság, amelyet két szerkesztő és három rajzoló készít, rövid híreket közöl az időről, a munkaerőpiacról, horoszkópokat, keresztrejtvényeket, nevezetes szólásokat, „magányos emberek* ingyen hirdetéseit, akik ismeretséget keresnek.

Áz új Kritika egy éve

ÍZEKBEN A NAPOKBAN jelenik meg — mire e sorok az olvasó elé kerülnek, talán már el is fogyott — az új Kritika második évfolyamának második száma.

Egy folyóirat életében egy esztendő igen rövid idő jószerivel ennyi kell, amíg kialakul a profilja, amíg felveszi az igazi kapcsolatot az olvasókkal, míg tudomására jutnak a közönség „visszajelzései”. Mert ha az embereknek kell a lap, ha tetszik az újság, akkor olvasói keresik a kapcsolatot a szerkesztőséggel, elmondják véleményüket, közlik javaslataikat, gondolataikat

Ügy véljük, az új folyóirat méltán lett népszerű, művelődéspolitikai, kritikai írásai méltán keltettek széles körben visszhangot. A lap rövid idő alatt a magyar kulturális élet fontos fóruma lett. Ha futólag áttekintjük egy esztendei munkáját, megértjük, miért

Nagy súlyt adott a lapnak, hogy első számának első cikkét Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára írta Emlékezés Veres Péterre címmel. E cikkben Kádár János elismeréssel és tisztelettel ír a politikus íróról és gondolkodóról, akinek nézetei — noha a párt sokszor éles elvi vitákat folytatott vele — segítették a szocialista közgondolkodás alakulását A Kritika első számának emlékezetes — és a magyar irodalom hagyományainak ápolása miatt igen fontos — vitaírása volt Illés Endrének Diófát ültetni című cikke. A magyar irodalom eddigi alkotásait — a kezdetektől napjainkig — összefoglaló könyvsorozat tervét vázolta fel benne. A cikk élénk vitát váltott ki as irodalmi életben, igen sokan szóltak hozzá, mondták el véleményüket, kiegészítő javaslataikat Ezekkel a publikációkkal a Kritika hozzájárni! ahhoz, hogy a megalkotandó nagy sorozat a lehető legteljesebb legyen, s a magyar irodalom eredményeit a lehető legteljesebben foglalja össze.

A KRITIKA VITACIKKEI,

dokumentum-összeállításai ugyancsak nagy figyelmet keltettek a hazai sajtóban, s egy-egy alkalommal a külföldiben is. így a vita, amely Heti zsűri címmel folyt, s amelyben képzőművészek, műkritikusok, újságírók

mondták el véleményüket az állami képvásárlások jelenlegi rendszeréről, a másik, amely a szocialista kultúráról és szórakozásról szólt. Ebben az eszmecserében írók, kritikusok, közéleti emberek fejtették ki nézeteiket a szocialista kultúra jelenlegi helyzetéről. Emlékezetes dokumentum a Kritika szemel-' vényes öszeállítása a Lukácsnekrológokból. Dózsa György halálának ötszázadik évfordulója alkalmából a lap érdekes véleménysort közölt — Kispista István tollából — ceglédi Dózsa-szoborról, Somogyi József szobrászművész alkotásáról. Élénk visszhangot és érdeklődést váltott ki az olvasók körében Révai Józsefnek néhány kiadatlan levele (Bartók Béláról), Vértes György közleménye Szántó Judit József Attila-emlé- keiről, az Illyés — tükörben című összeállítás, amely 70. születésnapja alkalmából véleményeket, kritikákat közölt a költő munkásságáról, életművéről.

Több pártdokumentumot is

közölt felső évfolyamában a „Kritika”. Pártdokumentumok a kritikáról címmel egy összeállítást a tavaly októberi számában; itt látott napvilágot A pedagógusok helyzetéről című elemzés, az MSZMP Központi Bizottsága által felkért munkaközösség kollektív munkája, s a Kritika közölte elsőként teljes terjedelmében az MSZMP KB mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség állás- foglalását irodalom- és művészetkritikánk néhány kérdéséről.

A Kritika fenállásának egy esztendeje alatt a magyar irodalmi-képzőművészeti, zenei életnek csaknem valamennyi időszerű kérdésébe beleszólt, — felelősségtudattal, értően, igényesen.

S tegyünk ehhez hozzá egy nagyon fontos határozót: közérthetően.

A Kritikának sikerült — nagyobbrészt sikerült, mondjuk igy — megvalósítania azt, hogy szerzői, legyenek bár a különböző szakterületek elméleti irányítói, filozófusok, esztéták, teoretikusok — a széles olvasórétegek számára írjanak, a téma engedte maximális közérthetőséggel. A szerkesztőség felmérte: gondolatokat, eszméket, széles körben népszerűsíteni, alkotások iránt figyelmet és érdeklődést kelteni, elvi viták követését elősegíteni csak úgy lehet, ha az olvasót bevonják, azaz ha társsá fogadják, világosan kifejezve előtte, miről folyik a szó.

Sok vélemény hangzott már el eddig is a Kritikáról.

A LEGTÖBBSZÖR talán azt mondták róla, hogy „bátor” lap, mert a kulturális és a művészeti élet elevenen élő, gyakran fájó, ellentmondásos problémáit tárja fel, széles spektrumban vizsgálódva, olykor-olykor felelős személyek érzékenységét sem kiméivé. „Bátor” lap? Véleményem szerint nem ez a jelző a legjobb. Azt mondanám helyette, hogy pártos folyóirat, — mert a párt politikájának a szellemében, a javítás, gyógyítás szándékával közelíti meg a hibákat, ha rájuk lel; s egész eddigi tevékenységével azt bizonyította, hogy legfőbb feladatának a szocialista irodalom igazi értékeinek védelmét, népszerűsítését tekinti. Vitáiban az a cél vezeti, hogy a nézetek tisztázódjanak, s a kultúra munkásai közös erővel munkálkodjanak.

T. L

♦ víz egyenletesen csörgött, átlátszó, háborítatlan folyamban, sokméteres alagutak hosszán végigbizseregve. Sziszegő, vékonyka sírdogálás hangja járta be a falakat, panaszait csak a függöny puha redői fojtották meg, amint elveszni bolyháik rengetegébe terelgették.

Kati a parányi mosdófülke nyirkos menedékében álldogált. Tenyerei öblét a csap alá tartotta, míg forró csuklóit is elárasztotta az irgalmas hűvösség. Azután arcát újra megmerítette benne, maga sem tudta, egyvégtében hányadszor. S hogy a törülköző után tapogatva felpillantott, a félvak tükör az övé mellet a Főnök barna- szeplős, banánhéj-arcát is megtör- te-gyűrte s ringatta szelíden a sík felszín alatt megbújt hullámain.

S mintha a nikkelezett csövek csápjai egyszerre növekedni kezdtek volna, lassan óvakodni feljebb és feljebb, kitapogatni a távolságot, láthatatlan, hideg pesmetüket a kislány gerincére csorgatva ke- gyetlen-kiszámítottan.

A Főnök arca váratlanul gömbölyűvé, majd kétoldalt csúcsossá torzult: a tükörbéli mosoly fintorba veszett.

— Félsz? — Kati lehunyta a szemét. — Rosszul érzed magad?

— lágyult el a Főnök hangja.

— Csak... megszédültem — mondta végre a lány.

A banánhéj-arc elkeskenyedett.

— Ha nem akarod... ha nincs ma kedved...

A lány összeszedte magát.

— De igen! Akarom!... Azaz... nagyon szeretném.

A Főnök ujjai a lány vállához értek, s beletévedtek a hátközépig érő haj tömegébe.

— A legügyesebb tanítványom vagy... s ezzel a hajjal a legjobb reklám egyben — mondta szelíden.

— Ne félj.

Raffed Sarolta:

KIRÁLVI KEGVBŐL

K,

ati tenyerét sós pára futotta be, köpenye érdes vásznához tapasztotta hát mind a két kezét

— Köszönöm, Főnök úr.

— Köszönöd! — legyintett a Főnök. — A teremben csak engem figyelsz, érted? Körbejárod a fejet, s odapillantasz rám. Intek majd, ha jól csinálod.

— Igen, Főnök úr. Köszönöm.

— Nna. Hát akkor.». — állt félre a Főnök.

A kislány keskeny szalagot húzott elő a zsebéből s a hosszú, nehéz hullámokban aláfolyó haját kapkodó, gyors mozdulatokkal kötötte össze a tarkója fölött, csak azután indult a terembe. Hallotta maga mögött a Főnök fumérle- mez-lépteit: finoman hersegett az új cipőtalp a szőnyegtelen parketten, de nem döngött — a Főnök elegánsan vékony volt, járása könnyed, épp, mint a női hajakkal eljátszadozni tudó, varázslatosan gyengéd ujjai.

Kati barátnőjét és munkatársát lelte az előkészített székben, a másik fodrásztanulót. Jó hajanyag — könnyebbült meg a kislány, míg a tartályt a mosáshoz odacipelte. — Se drótszálú, se habosán selymes: közepes minőség, elbánni vele álom.

Akár egy hatalmas liften süly- lyedt volna alá az összeszokott, félévente újra és újra ítélkező, időszakos vizsgáztató bizottság, vagy ők ketten emelkedtek volna ugyanúgy — Kati csak a fejet látta, meg Anicska szorongó arcát — egymást figyelték csupán, minden lélegzet- vételükkel buborékokat kaccantva egyenest a százas égők fényébe — mások számára hangtalanul.

Kati wflal alatt félverődött a

hab langyosan, puhán, parányi szi- várványos hólyagocskákká fúvó- dott, s azok játszódtak egy keveset, szánkáztak a duzzadó hajtömegen, fölfénylettek, öntelten és nekisza- badultan pöffeszkedtek, ám azonmód semmivé foszlottak, hogy szemmel nem is látható anyagukból új gömböcskék keletkezzenek. Kati ujjai a tarkót, a fülek domborodó tövét csiklandozták, Ariics- ka összepréselt szájszélére vidáman pipáló fintorokat csalva.

F olyton-folyvást összemosolyogtak a kislányok s a műveletkövetelte figyelmet leszámítva, szinte egyvégtében, megmerültek egymás tekintetében, mintha hosz- szú rabság után az újjászületettek sajátos örömével nem tudnának betelni.

... Kár volt rettegni — a Fő* nők mégse rossz ember! Most igazán az ő kezében vannak ... mind a ketten... mint ahogyan soha.

Mint ahogyan a félév folyamán egyszer se — gondolta Kati. A Főnöknek tudnia kell, hogy ő akkor se akart rosszat... Semmit nem sejtett még a szakmáról, a szabályokról — a tanárnőnek kellett volna óvatosabbnak lennie ... Mert ő megírta — volt olyan ostoba — megírta abban a legelső, nyomorult iskolai dolgozatban, hogy mivel tölt egy munkanapot a műhelyben. A mesterénél. Aztán gyanútlanul végezte tovább a dolgát

Anicska érezte meg előbb ale- kozmált étel fanyar bűzét: az oda- kozmált szakmai becsületét... Ismerte a KlOSZ-elnököt, s még inkább a KlOSZ-elnök feleségét.

Amint néhány hét múltán belépett az asszony az üzletükbe úgy alkonyattájt, s fénymázas ajkait csücsörítve megkérdezte a Főnököt: „Mi történt? Ezek a lányok se mosnak, se mosogatnak? Csak nem a szakmát tanulják, Ferikém?!”

Kati egyszerre szájú regében-tor- kában érezte az estig lenyirbált hajszálak gubancos tömegét: fuldoklót*.

A vendég meg a Főnök pedig egymásba karolva vonult át a helyiségen, hogy néhány másodperc múlva már két nő tüntetőén hangos és boldog visítozását hallja az üzlet közönsége, hogy a banánhéjarc kaján mosollyal kukkantson még be egy pillanatra: „A feleségem legjobb barátnője” — s hogy hosszú időre eltűnjön a ház vidámabb féltekén ő is.

Igen, Anicska már korábban megsejtette, hogy valami komoly baj lesz.

A KlOSZ-feleség után a KlOSZ-elnök is becammogott: ellenőrzött bizonyos bejelentést

S amikor Kati már ott állt előttük a poharakból és tálakból áradó aromák fülledt gőzeiben tetemre híva és megszégyenülten — noha a legszokványosabb napját írta le az iskolában s a valósághoz hűen —, dadogni tudott csupán. Az arcok eggyémosódtak, a szempárok, az ajkak, a szíjas félmondatok’ s a figurák is — mintha egyetlen, soha nem ismert, mesebeli, hatalmas és fenyegető szörny készült volna összeroppantani őt.

Azóta retteg — várakozik. Várakozik és retteg.

— Kevés nyírást... inkább csak kiigazítást kérünk — irányította a százas égők fényébe, a vizsgaterembe az elnök hangja ismét.

Anicska már a búra alatt ült, amikor Kati először fordult szembe a Bizottsággal. A Főnök arca ragyogott, s ő szeretett volna elébe borulni, hálásan és alázatosan ereszkedni térdre, mint a királyi kegyből lovaggá ütöttek.

Azután ő ült a tükör előtt, s Anicska kissé sápadtan állt mögötVVWVVVWVVVVVVVVVVVVVVVVVWlAAAAAA/WSAAA/VVSAA/VVVVVVVHArf*

te. Anicska keze hirtelenebb volt, kevésbé érzékeny, de gyorsabb az ővénéL

— Magának nehezebb dolga

lesz — hallották az elnök hangját — No csak valamicskével... nem kell megijednie. Mosáshoz, majd vágáshoz készüljön.

Anicska sebesen dolgozott, Kati szinte lebegett, míg a hab toronnyá magasodott a fején. A szabványmozdulatok egymásutánja jólesően bágyasztotta, el, fejbőre bizsergett, tarkója láthatatlan fordulatokkal segített Anicskának.

Az olló két ezüst ága ékszer — a legtündéribb: a legengedelmesebb.

— Fiús fejet kérek — jobboldali választékkal — mondta az elnök.

Anicska megdermedt, sokáig nem mozdult. A tükörben a két szempár — a világra igazában még rá sem nyílt két fiatal szempár egymásba kapaszkodott, s mindkettő ugyanazt látta. A nehéz, nagy hajat, a tíz év alatt burjánzó hullámrengeteggé, csodává növekedőt.

— Megértette a feladatot? — az elnöki hang személytelenné csiszolódott, a banánhéj-arc atyai mosolya nem változott semmit.

— Megértette — mondta a Főnök.

Anicska ékszeres két ujja lassan hántotta le magáról a gyűrűfogókat.

—■ Vágj bele — súgta Kati alig hallhatóan. Majd szinte sikoltot- ta: — Anicska! Vágd! — S tarkóját tenyerével megtámasztva úgy tartotta a nedves köteget testétől távol, mint tengerből kifogott, ám korántsem fölismerhetetlen, csak még alig-alig megtapasztalt hínáros, összebonyolódott fonalak tömegét.

F

■*-» Iszántan, hidegen, öntestéből már-már kilépve ült, s várakozott. Ebben a pillanatban pontosan tudta mi a feladata ezen a világon, hogy a mindennapi, kötelező munkáján túl is van valami, mindig lesz valami, valami több, amiért mindent ki lehet bírni — amiért érdemes.